Part 9

Ulrik Adolf kattogó szívvel látott munkához. Óvatosan vonta le a lepleket a feltornyosuló titok zatos alakokról, amik a függöny mögött, nedves ruhával födve, szinte riasztólag hatottak.

A meglepetés óriási volt, szinte megsemmisítő.

A rongyok alatt az Akadémia szerint előírt mintázógyakorlatok voltak, oly lelkiismeretes odaadással, szinte mondhatni, olyan szeretettel megalkotva, hogy Ulrik Adolfnak föl kellett szisszennie:

– Nyomorult szolgalélek!

Nem volt ott egy akanthuszlevélnyi amatőralkotás sem, hanem csupa vasszorgalomra, mindenen keresztülvergődő akaratra valló előmunka. rendszerezett tanulmány. Ulrik Adolfot ugyanaz a bosszúság lepte meg, amit egy kis Krisztus-képű zsidófiú felett érzett, mert az gyönyörű hangján sohse akart áriákat énekelni, hanem egész nap solfeggiázott és doremifázott.

Ulrik Adolf mindenáron titkot akart felfedezni.

– Ennek a zárkozásnak csak kell okának lenni… – gondolta.

Sorra vette a lakás minden darabját, a szekrénybe is bekukkantott… semmi. Azaz: rengeteg gyönyörűen gondozott fehérnemű; szimmetrikusan elrendezett tündöklő fehér gallérok, tartófán csüggő kabátok és szárral fölfelé csiptetett nadrágok.

Ulrik Adolf nem birt megválni innen. Folyton az a gondolat gyötörte, hogy utóbb kint jut eszébe, hol nem nézett meg mindent, hol siklott át egy lehető búvóhelyen. Végül mégis csak mennie kellett. Megnyomta a kilincset – az ajtó zárva volt. Ez volt a dolog teteje.

Első pillanatban Ulrik Adolf szinte összeesett a tanácstalan rémülettől. Egyáltalában nem voltak gondolatai… Most már mindenképen kátyuban marad. Mi lesz, ha Fricike itt találja? Mit fog neki mondani? Ha azt, hogy a nyitott ajtón betévedt, mivel okolja meg, hogy nem jelentkezett, mikor Fricike visszatért?

A gondolatok őrült rohamban kergetőztek benne most már. De semmiféle reményteljes kibúvó nem tudott kialakulni előtte. Dörömböljön? Nietzschke és Hoffer ki fogják találni, hogy kutatni járt bent…

Bevárja Fricit?

Vagy elbújjék, míg talán lesz alkalom kiosonni észrevétlenül… míg a fiú alszik, vagy pillanatra kimegy…

A legborzasztóbb az volt, hogy a szoba nehéz, fullasztó levegője kezdett elviselhetetlenné válni. Ulrik Adolf nem birta felfogni, hogy ilyen levegőben élni lehessen. Határozottan kénes, ammoniákos, szúró gázok omlottak a kályhából. A szorongatott fiú tüsszenteni kezdett. Kínos erőlködéssel fojtotta ugyan a kellemetlen ingert, mert hisz a hatalmasan csettenő hang árulója lehet. Köhögni is kezdett, szeme előtt aranyoszöld karikák ugráltak.

– Az ördög fűt itten? Fricike furcsa illatszert használ… Istenem, ha itt elájulok, vagy pláne kiszenvedek… és megtalálnak… Etelka megtudja!

Szédült és tántorogva a kemencéhez ugrott. Ajtaját föltárva, abban, a szénre állítva háromlábú kis vasüstöt pillantott meg. Az üstből valami fehéres massza okádta a fojtó füstöt. Kivenni nem lehetett, mert az edény izzó volt, a gőz pedig gomolyogva csapott ki az ajtón, Ulrik Adolf gótikus orra alá.

A fuldokló fiú ész nélkül esett az ajtónak. Nagyot döngetett… de csak egyet. Hiszen ott az ablak. Az nincs zárva. Ott a gyorsabb segítség. Ulrik Adolf egy rántással fölszakította az ablakot A friss levegő magához térítette őrült ijedelméből: mentő gondolatai seregestül jöttek. Például az, hogy a vizeskancsót a kályhába beöntötte. A szén nagyot sissenve kialudt és a fulladást lehelő massza kihült.

– Azt hiszem, egy félkótyához kerültem. Talán a műveit preparálja ezzel a pokolbeli füsttel ez a tehetségtelen fráter… Vagy – ütött Ulrik Adolf hirtelen a homlokára – ezzel ringatja magát ihletbe? Hopp! Természetesen! Hogy is nem jutott mindjárt eszembe? És most már mit fog szólni, hogy az ihletgépét kioltottam? Egy ilyen hóbortos ember nem tréfál… az ördögbe is, hozzá herkulesi izmai vannak… nekemront…

Itt csak egy kivezető út van. Ő maga fog állni az erdő felől. Utóvégre is ostobaság a saját ferde szándékának megsejtését a másikban előre föltételezni. Honnan sejtené Frici, hogy ő majd meghalt a kíváncsiságtól, mit rejt a műterem?

– Hidegvér és mentve leszek.

Begyujtott a kályhába szénnel, cigarettát töltött

– Tarthatna ugyan jobbfajtát is, ahelyett hogy annyi fehérneműt mosat. Sőt valami harapnivaló is lehetne az asztalán!

Bevágta magát a karszékbe; és a polcról egy a Veit Stoss műveit tárgyaló munkát leszedvén, a szegletben álló prémes papucsot fölhúzván, hatalmas karikákat pöfékelve a cigarettafüstből, mélyen belemerült az olvasásba. Meglepetéstől nem tarthatott, mert Fricike tanrendje orra előtt függve hirdette, hogy a fiúnak ma délután hétig van foglalkozása. Utolsó negyedórában redukálni lehet az otthonosságot.

Hat órakor azonban a kulcs megcsattant kint a zárban. Fricike majdnem hanyatt esett, mikor a telefüstölt műteremben, karszékében háttal az íróasztalnak, szembe az ajtónak prémcipős két lábát kétfele terpesztve, Ulrik Adolfot pillantotta meg.

A pillanat kellemetlen volt. Ulrik Adolf mintegy szemrehányóan a becsapásért, a tanrendre nézett. Mielőtt azonban Frici magához tért volna, Ulrik Adolf már fölibe került:

– Az Isten megáldja, csakhogy már hazavetődött! Egy délutánomat pocsékoltam el ön miatt! Idejövök látogatóba és ön eloson, rámzárja az ajtót! És ép ma kellett volna az egyetemen egyik tanárommal megbeszélnem doktori értekezésemet!

– Sajnálom… szinte lehetetlennek tetszik… hiszen én nem szoktam oly gyorsan és halkan ki- és befutkosni, hogy ne vett volna észre… Igaz, hogy ma siettem… Ezer bocsánat…

– De kérem, a bocsánatot hiába osztom, azzal az elpazarolt időm vissza nem tér, Szinte megfulladtam.

– Szerencse, hogy a dohányt künn hagytam és hogy… el tudta oltani az irtószert… tudja kérem, én minden új lakást előbb kifüstölök… a férgektől tartva. Legalább mégsem únta magát – mentegetőzött tovább a kölni jó fiú, egy pillantást vetve a Veit Stossra.

– Nos, nem untam magam; sőt ez a könyv felette érdekes olvasmányul szolgált. Remélem, nem kívánja, hogy félbeszakítsam? A könyvet magammal viszem.

Fricike örült, hogy a szerzett kellemetlenséget jóvá teheti e szívességgel. Készséggel adta át féltett könyvét, sőt útravalóul cigarettát is kínált, aztán lekísérte Ulrik Adolfot a lépcsőn.

Az utcára érve Ulrik Adolf megelégedéssel konstatált valamit:

– Az oktondi! Nem jutott eszébe megkérdeni, hogy miért nem dörömböltem a szomszédoknak.

Hogy más korlátoltabb nála, ez büszke örömre gyujtotta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jensen mostanában remek kis rézlámpán dolgozott, a norvég világfinak szánván azt ajándékul. Rajongását nem titkolta Ulrik Adolf előtt és sejtelme sem volt, hogy az pontosan beszámol Hellmannénak mindarról, amit Jensennél tapasztalt.

Ulrik Adolf ezt nem tartotta jellembeütközőnek, mert Hellmanné váltig hangoztatta, hogy szándékai föltétlenül szentek. A lámpahistóriát megtudva, az asszony erélyesebben fogott a mentési munkálatokhoz.

Jensen egy napon kissé korábban jött haza délután, mint szokta. Karlával szemközt lakott, és mindkettejük kulcsa nyitotta közös előszobájukat. Igy nem tünt fel, hogy annak ajtaja tárva állott, de mikor saját szobájába lépett, ott olyanféle meglepetés érte, mint minap Fricikét. A fehér mullfüggönyös kabinban – mert az volt inkább mint szoba – a gyöngyházzal berakott valódi rokokóíróasztalkára, Biedermann egyik főbüszkeségére, Hellmanné könyökölt szürkéskék princess-ruhában, fején átdobott elefántcsontszínű sállal, ami madonnaszerűvé tette őt. Furcsa madonna volt: Jensen egy félig megírt, az asztalon nyitva hagyott levelét olvasta.

– Ezt nevezem én szemtelenségnek – szólt a fiú és kiragadta az asszony elől a levelet.

Hellmanné, mint mártir, mint egy őrültekházabeli ápolónő, aki a szitkozódást, karmolást önfeláldozóan tűri, csak megfordult és nagyvágású zöld szemét a fiúra vetette:

– Jensenke, ez az út a pokolba vezet.

– Menjen ön a pokolba! Az talán jellem, úriasszonyhoz illő: betörni az ember lakásába és a leveleit átkutatni.

– Én nem kutattam. A szobát Anna hagyta nyitva, mikor takarított. Hanem ez egyenesen hajmeresztő, amit itt firkálsz. Christianssont arra kérni hogy mellette ülhess a Balkánon! Minek azt levélben? Minek ezek az odaadó frázisok: »Szívem hő vágya nagyszabású véleményeit hallgatni!«

A fiút az idézet dühbehozta.

– Ahhoz csatlakozom, akihez akarok!

– Dehogy. Ezt a levelet úgy veszem, hogy hozzám írtad. Akkor nem volt bűn elolvasnom és mán túl mellettem ülsz a Balkánon. Úgy-úgy, Jensenke – tette hozzá és karmosvégű, keskeny ujjaival megérintette a serdülő fiú állát.

Jensenre ez furcsa, villanyosütésként hatott. Hellmanné észrevette, hogy most vagy soha: a fiú pedzi a horgot, azért anyáskodva mondta neki:

– Kis Jensen, légy az én barátom. Meglásd, irígyelni fognak.

Ez hatott. A fiú rövíd időn belül észrevette, hogy az asztalnál tekintélye van, mióta a legtüneményesebb asszony őt tünteti ki. Gyermekes hiuságát kezdte a dolog legyezgetni és ha nem a szerelem, az önteltség közte és Hellmanné közt valamelyes kapcsot teremtett.

Igy állottak a dolgok a penzióban, mikor München utcáin megjelentek a Salvator-sör plakátjai. Ez esemény vezette be a tavaszt hivatalosan, az emberek ezrei és ezrei számítottak erre. A hivatásos sörivók, akik a nap minden órájában, az éjjeli órákat is számítva, kihörpentik a maguk kis félliterét; a finnyásak, akik csak fehért, vagy csak feketét, csak Schwabingert, csak Thomast, vagy csak Löwent isznak; a nem válogatósak, akiknek mindegy, akármilyen, akárhol, csak legyen, sok legyen: mindezek készültek rá, mint Ali honában a nagyétű a disznóölésre. De a mérsékeltek, a csak ritkánivók is várták a nagy felöntést; aki pedig sohse ivott, az ráhagyta magát ez időtájt vétetni a kirugásra.

Egyik-másik penziós már megkóstolta a nektárt; amit itt-ott a városban is mértek. Biedermann csak a kezével legyintett:

– Ki kell menni a kúthoz, nem az árokból szürcsölni. Akartok most, mindjárt ebéd után?

– Persze, hogy akarunk!

Bertram egy széndarabbal habzó kőkorsót rajzolt a falra és aláírta: Indulás pont kettőkor.

Mindenki megértette a lakonikus hirdetményt.

Karla és Ulrik Adolf villamoson rontottak a városba, hívni Francit és Etelkát.

Félegy volt az óra, az idő bőven futotta. Karla még az utcában sem járt eddig soha, ahol Franci lakott. Most becsöngetett az előszobába, ahonnan szőke, divatosan fésült idős asszonyfej bujt ki – nyilván a háziasszonyé. Mikor megtudta, hogy Francit keresik, nagyot nézett és az ajtót újból betette. Franci a legnagyobb zavarban jött ki és nem hívta be Karlát, amit a leány tapintatosnak talált.

A lépcsőn lefelé haladva, Karla előadta, miért jött. Franci örömmel jelentette ki csatlakozását:

– Félóra mulva ott leszek. Csak éppen megebédelek és rendbeszedem magam.

Arra értette ezt, hogy kicseréli munkazubbonyát ami különben nagyon kedvessé tette.

– Nyilván ezért pirult, pedig egész ennivaló volt benne – gondolta Karla hazamenet.

Ulrik Adolf is szerencsével járt: Etelka már ebéd után volt és karszékében ült a nyitott ablak előtt. Ulrik Adolf csaknem térdrehullt előtte, úgy kérte, tartson velük:

– Ha tudná, mily unalmas volt nekem a karnevál délutánja is, megszánna és letenne zárdai életéről!!

Etelka kíváncsi volt a Salvátor-pincére.

– Jól van, két órakor maguknál leszek.

A fiú valósággal lerobbant a lépcsőn az örömtől.

Etelka úgy sejtette, hogy Albert estére fölnéz hozzá, azért kis cédulát akasztott az előszoba ajtajára, tudatva, hogy hat órára megjön. A kulcsot a levélszekrénybe csúsztatta, szobájában pedig könyveket és holmi harapnivalót hagyott az asztalon, hogy Albert ne únja magát. Ezek után nyugodt lelkiismerettel vágott neki a kirándulásnak

A penzió előtt az egész társaság indulásra készen állott. Szinte júniusi meleg volt, Hellmanné kék hímzéssel szegett sárga vászonruhát hordott, fejében hársból font, pántlikás hollandi főkötőt: a Deutsche Werkstätte egy bécsi remekművét. Föl-alá sétált Jensennel, míg a többi összeverődött és idegeskedett egy még hiányzó kisasszony miatt.

– Mi az ördögöt csinálhat – szólt a háziúr.

– Fogadom, hogy a fűzőjét veszi fel – mondta Karla.

Ez a legnagyobb lenézés volt Karlától, ő gyűlölte és minden művészi érzéket megtagadott a fűzőthordó nőktől.

Végre mind együtt voltak és akkor futvást mentek a villamosig. Egy teljes kocsit töltöttek meg. Zdenka és Ali sem hiányoztak, visszavonhatatlanul legeslegutolsó felléptüket tartván Münchenben. Még a penzió előtt, míg a fűzős nőt várták, a szeplőskét megpillantva, Ali karját nyujtotta Zdenkának és úgy léptettek el az irígy kis béka előtt. Most pedig a villamosban a frissensült vőlegény folyton úgy tette a kezét, hogy a karikagyűrűje lássék.

Sorban és hangosan gratulált nekik mindenki és ez csak növelte diadalukat. A szeplőske szenvedélyes dühvel vitatkozott a tojásemberrel, csakhogy ne lásson, ne halljon

– Az »Én« kultusza, az önapotheosis, nemcsak a lírában, de mindenben az egyedüli jogosult, Shakespeare is önmagát rajzolta Julius Cézárban és Romeóban…

– Kérem, hova? – szakította félbe a szózuhanyt a kalauz.

– Nockerberg. Jakimov, legyen jó értem is fizetni. Csak húsz márkásom van – fejezte be a szeplőske az »Én« apotheosisát.

Az út hosszú volt: a város egyik végéből a másikba mentek. Végre a házak ritkulni kezdtek és egy domb aljában egészen elfogytak.

A penziósak kiszállottak és fölkapaszkodtak a széles, napberagyogta úton. Az együttmaradás csak nagy nehezen sikerült, mert búcsújáráshoz hasonló sokadalom nyüzsgött fölfelé a Nockerbergre.

A bejáratnál álló jegykiadó bódék elégtelennek bizonyultak: a sokaság tolta magát befelé, mint összefüggő massza.

A tágas út kétoldalán nyílt tűzhelyen óriás tepsikben sült az apró páros kolbász, erősillatú ropogós hal és a hólyagos lángos. Másutt csupa láncbafűzött féltenyérnyi pereccel volt a bódé teleaggatva; a perecek rózsaszínre voltak szárítva és szemre játékszernek tetszettek, a szájnak azonban fölségesen ízlettek.

A hegy teteje amolyan kert volt: ritkánálló akácfák, egy-egy kis lugas, és rengeteg egymástérő földbeásott asztal, pad. Valóságos padtenger és asztaltenger volna, ha bele nem fúl a talpalat helyet üresen nem hagyó emberárba.

– Itt bizony leülünk, ha hoztunk padot – tréfált Biedermann.

Körüljártak mindenfelé, de csak néhány oldalbalökést értek el és néhány barátságos szidást, ha ők voltak kénytelenek lökdösni.

– Nincs más mód, egyenkint szorulunk be egy-egy asztalhoz.

– Óh, az nem mulatság.

Belesodródtak a bandát kísérő tömegbe és félóráig követték azt, annyi szerencsével, hogy a rohanó pincérlányok kinek-kinek kezébe nyomták a kőbillikomot.

A sör leírhatatlan jó volt. A fiúk habzsolva nyelték, a bandát füttyszóval kísérve. Végül is találtak egy félig üres asztalt, ahonnan a társaság sétálni ment. Arra lecsaptak, mint a héjják, mert ezt a kis szigetet is rögtön elnyelte volna a tömeg. Úgy ültek mint a heringek, sőt még azoknál is gyufábbul. Némely örvendett ezen, de voltak más véleményen levők is, így a kölni Frici, akinek a szeplőske csaknem ölébe csúszott a nagy szorongásban.

A rezesbanda azt húzta, hogy »Fogalmad sincs, be szép vagy« és hogy »Jőjj szerelmes lugasomba«; szóval a penzióban is az állandó műsort képező utcaseprő nótákat. Bispinck, – aki szigorlatát immár fényesen lerázta és aki most először jelent meg kincsével együtt a penzió egy muriján – továbbá Bertram, lefutottak a bódékhoz és óriás mennyiségü ennivalót hoztak. Ki-ki kezéből harapta a kolbászt, halat, itt csak a sörnek adtak edényt, és annak is csak a halmazállapota miatt. A pincérlányok százszám futkostak az asztalok között, vitték az üreset, hozták a telit; a közönség pedig ivott, ivott, csodálatos nyugalommal, derüvel és élvezettel. Mindenki kövér volt, mindenki piros volt; a bácsik pocakja az asztalt érte, a nénik halcsontjai töréssel, galambszürke ruhaderekaik repedéssel fenyegettek. És volt ott tenger fiatal leány, erősen lesímított vagy divatból kiment felfésült hajviselettel; ezek a leányok pirulva iddogáltak, dúdoló udvarlóik mellett; a gyermekek a papák, mamák ölébe szorulva ropogtatták a perecet és a »csak egy cseppintést« biztatásra belekóstoltak a fekete, szagos italba, ami a nagyok arcát oly pirossá, a szemüket oly ragyogóvá tette.

– Inni, inni, – biztatta Biedermann a hölgyeket. – Szégyen, csak egy literrel beérni.

– Én csak egy féllitert akarnék – szólt a szeplőske.

– Az nincs, csak literes korsók vannak.

– Kérem Rosenkrantz, – fordult erre a szeplőske a kis zsidó énekeshez, – csak húsz márkásom van kölcsönözzön negyven pfenniget

– Szívesen váltok önnek – szemtelenkedett Ali, elővonva tárcáját.

– Oh, ne járjunk most pénzzel, mikor kézzel eszünk – ijedt meg a szeplős.

– Lássuk a húsz márkást! – ingerkedett valaki.

– Igen, legalább lássunk egyet, ha magunknak nincs is!

– Most már azért se – szólt a szeplőske sértődve. – Önök mindenből komédiát csinálnak.

– Nem, nem, a pénzt, azt komolyan vesszük.

A szeplőske izgett, mozgott és indiszkrécióról mormogott.

A társaság evett és evett és aztán ivott és újból ivott. A hangulat ennek megfelelően dagadt és míg eleinte tárgyilagos megfigyelésekre voltak képesek, utóbb beleolvadtak a tömegbe, lettek annak hasonérzésű, hangulatú atomjai. A föl-alányüzsgő hely nélkül maradottak, a negyedik, ötödik litert aláöntő öregurak, a gyermekeiket nyakonfogó anyák, a mosolygó szerelmesek, mind az ő testvéreik lettek; semmi lehetetlenségnek nem tetszett volna, ha most valami parancs adatna ki, hogy mindenkivel össze kell fogózni és testvéri csókot váltani.

A kacagó, tréfáló, dúdoló emberek zsivaja, kísérve a bandától, a fákon ezerszám visibáló verebektől, a gyermekek sípoló kakasaitól; a koratavasz enyhe naptüze, a finom ital tompa mámora egyetlen, egyöntetű gomollyá olvasztotta az embereket, akik csupa kedves, jóságos lényt láttak egy másban.

A penzióbeliek étvágya nem hogy csillapult volna, de egyre nőtt. Négy-öt füzér perec tűnt el egynek-egynek ajkai közt; a száraz csemege a sört, a sör a csemegét tette kívánatossá és így fogyott mindkettő hihetetlen mennyiségben.

Hellmanné kártyát vetett és a hangulatot leplezetlen őszinteségre használta ki. Például a fűzős hölgynek ama kérdésére, hogy sokra megy-e a művészi pályán; ezt az orákulumot adta le:

– Lesznek fiaid és leányaid, mint Ráchelnek és Leának együttvéve; jó férjed lesz és száz kilóra hízol.

A szeplőskének ópiumbarlangban jósolta meg kora halálát, amit az nem vett sértésnek, hanem újjongva, diadalmasan és mintegy megdicsőülve tekintett körül. Karla is megkapta a magáét:

– Te lész München leghíresebb filmgyárosa.

A társaság harsogó kacagásba tört ki. A fűzősnek a könnyei is peregtek. Karlát ez felforralta:

– Én? Hogy jutok én ahhoz?

– Miféle csacsiság ez a filmügy – kérdezte Franci Karlát a korsója mögött.

– Oh, penzióbeli butaság – felelt a leány kipirulva.

Ulrik Adolf odatolta magát Hellmannéhoz:

– Most én vagyok soron.

Az asszony, ki a húshagyón egyedül látta meg Etelkát Alberttel karonfogva, rámosolygott a leányra:

– Ulrik Adolf, te fel fogsz mindent újból fedezni, amit más már felfedezett és elveszted, amit más már régen megtalált.

Közben az idő eljárt és Etelka gondolni kezdett a hazamenésre, de a társaság lehurrogta:

– Ilyen hamar? Kérem, ne rontsa meg a hangulatot! Különben is, hogy vergődnék át a tömegen? Valaki nyakoncsípi és az asztalához kényszeríti.

– És főleg, még nem is voltunk odabent – szólt a házigazda.

– Persze, persze! Menjünk a csarnokba, ott van az igazi élet! – indítványozta valaki.

– Jól van, de mindenik tartsa szorosan a párját, aztán álljatok sorba – vezényelte Biedermann.

Sorba kiszorongtak a padokból és a lehetőség szerint összefogóztak. Ulrik Adolf egyfelől Etelkát, másfelől a fűzős hölgyet tartotta karon. Viszont Karlát Franci és egy ötven év körüli óriás újságíró fogták közre, aztán jöttek Zdenka Alival, Hellmanné Jensennel, a szeplős és a tojásember, a kölni Fricike a két öreg kisasszonnyal, kiki a szíve vagy a kényszerűség szerint.

Sikerült nekik valahogy az óriás csarnokig törtetni.

A csarnok a pince fölé volt emelve, és mintegy negyede a kimérő, a többi az ivó volt: a sör valódi Pantheonja. A fenyővel dúsan díszített mennyezetről rengeteg lámpa függött, de a fényük a csarnokot kitöltő gőzbe fult. Mi volt ez az atmoszféra, azt máskép meghatározni nem lehet, mint hogy légneművé vált a sör; a habzó korsótengerből napokon át felszállván és megsűrűdvén, hogy már a lélekzés is elég volt itt a becsípésre. A hosszú asztalok majd lerogytak az üres és teli korsóktól, az emberek pedig majd egymás hátán ültek, a jókedvnek olyan stádiumában, ami csak azért nem mondható részegségnek, mert a csarnok közönsége a legkipróbáltabb ivókból került ki, akiket a Salvátor se terített le.

A teremben mulató tömeg ezrekre ment. Ezer és ezer ragyogó, kacagó, fecsegő arc közé vonultak a nézők be az egyik ajtón és körüljárva, vonultak ki a másikon. Irányt változtatni életveszélyes lett volna.

Egy markos bajorfiú csak felugrott asztalától a penziót megpillantva:

– Mi szükséged neked két kedvesre – rivallt Ulrik Adolfra és azzal kiragadta karjából a fűzős hölgyet.

Etelka láthatta, mi vár rá, ha egyedül indul haza. A fűzős leány megrémült, de a legény – nyilván valami munkás – nem bántotta, csak szépen karonfogva, a kijáratig vezette; ahol is utánuk kurjantva, eltünt vissza.

Hanem a penzió is most érezte, mit ivott meg. Sőt még most se. Mindaddig, amíg a tömegbe lapítva mentek lefelé, a lépés könnyű volt, mert az embert tolták.

A kertből kiérve, a tolongás gyérült és a hölgyek rettenve kezdték érezni a lábuk súlyát. A fejük rendben volt, de a lábuk mindenkép gyökeret akart verni és ami a legszebb volt: valami mozivállalat nagyban készítette róluk a felvételt.

– Nem értem, – szólt Etelka Ulrik Adolfhoz, – egy féllitert sem ittam és… kifárasztott.

– Csakhogy a Salvátor kettős erejű és így egy liternek számít.

– Oh, ez csak tréfa.

– Ez bizony nem tréfa, ugy-e gazd’ uram?

A társaság megállott, úgy nevetett, mikor meghallotta, hogy Etelka nem tudta, hogy minden korty kettőt számít.

Villamosra férni lehetetlen volt és autókba ültek. Szerencse, hogy azt is kaptak, mert a kertből hihetetlen ár gomolygott elő, anélkül, hogy a hegytetőn a zsivaj gyengülne.

– Kérem, hajtasson haza hozzám, – kérte Etelka Ulrik Adolfot.

Hét óra volt, mikor a lány kiszállott a belső Schwabingban. Egy kis lelkiismeretfurdalás gyötörte hogy később érkezett, mint a cédulára írta Albertnek.

– Istenem, bár ne jött volna el ma – gondolta, de az előszobába nyitva, látta, hogy a szoba kulcslyukán át fény esik ki.

Nem volt mit tenni: bement és a fiút asztala előtt találta, amint az óráját maga elé helyezve, várt.

– Jó estét, ugy-e nagyon pontatlan vagyok?

– A tény beismerése a tényen magán nem enyhít. Az ember amit ígér, meg is tartja.

– Irtam, hová megyünk, de sejtelmem se volt, hogy oly nehéz kijutni onnan. Higyje meg, egyedül el nem jöhettem volna, a társaság miattam pedig föl nem bomolhatott.

– És szabad tudnom, miért nem jöhetett el egyedül?

Etelka szinte kimondta:

– Mert borzasztó sok vidám cimbora volt ottan, akik karonfogtak volna.

De hirtelen egyéb jött ajkára:

– Mert a tolongásban lehetetlen volt.

Albert hitetlen pillantást vetett Etelkára. A Salvátor pincét olyan sörháznak képzelte, mint a többit a városban, ahol ki- és besétálhat az ember kényelmesen.

– Furcsa önállótlanság – felelte kurtán és azzal újból elmerült az olvasásba.

Ez a rövidség, ez a magábavonulás könnyet csalt Etelka szemébe. Albert a viszonyok teljes ismeretlenségében elzárkózott a mentegetéstől, dühösen falva az Anyegin strófáit, bár únta őket és izgatottságában szót se értett belőlük.

Etelka némán ült a diványon és csak néha törülte le lopva könnyeit

– Miért sír? – kérdezte Albert hirtelen.

– Nem sírok.

– Hát akkor pityereg.

A hallgatás nyilván Albertnek volt kínosabb valami nagyon fúrta az oldalát, az a bizonyos »kivel volt«, ami nem mert ajkára jönni.