Part 8

– Sehonnan. Fejből – nevetett Hellmanné és hanyag gráciával a csónakba szállt, Bispinck mellé, egy nagyon magas ülőre úgy hogy mindenki fölé emelkedett és inkább támaszkodni, mint ülni látszott. Frithjof Vilmos császár ajándékszobra szerint volt öltöztetve és míg az ő oldalán hátrafelé a férfiak sorakoztak, Ingeborg mellé a hölgyek telepedtek. Biedermann mint kormányos ült a hajó orrán, igazából a gyeplőt tartotta. Bukovina pedig csakugyan bohócként kapaszkodott egy hátul kiálló rúdra.

A fogat lassan csúszott ki a kapun a város felé. Tél vége volt, az idő enyhűlt, de azért mégis kockázatosnak tetszhetett meztelen vállal, selyemderékban vágni neki a délutánnak. Az az elv járta: ha beteg is lész, holnap leszel.

A külső Schwabing utcáin is vegyült a polgári ruhákba tarkaság, itt-ott egy-egy kisfiú, kisleány, mint »Münchener Kindl« sárgahajtókás, csuklyás csuhában igyekezett befelé a városba. A földön megjelentek az első szétszórt konfettiszemek, tiroliruhás fiúk szerpentint dobáltak; de mindez csak félrehullt morzsája volt annak, ami felé a csónakkocsi igyekezett.

A Barer-úton már konfettit árultak, az igazi farsang azonban csak a Leopold-úton túl kezdődött.

Amit a világ minden szögletéből összesereglett valódi és képzelt művészi zsenik kitalálhattak; ahány népviselet alakult ki az ég különböző hajlatai alatt; ahány mese, legenda, ahány kép, szobor vagy színdarab valaha mélyebben megragadta a világ közönségének képzelmét, az mind életre kelt, eljött ide, brokátban, bársonyban, perkálban és sirtingben megvalósítva, – aranyban, rézben, igaz- és üveggyöngyben csillogva, kápráztatva, elvakítva

Különös folyamhoz hasonlított az út; amely folyam ezer és százezer színfoltból bugyborékol, le és fel, keresztül-kasul folyva, megtérve, benyelve és újra kidobva ugyanazt a színt és egy mást, egy harmadikat, mindig másként, mindig új, eddig össze nem hozott permutációban. A folyó közepén pedig a legkülönbözőbb járóművek úsztak: virágba mártott autók, tündöklő asszonyokkal, angyalarcú gyermekekkel; cabok, amiken bohócok táncoltak, úri fogatok, bennük pierrot-k és pierettek; egy kéményseprőbanda, amely a járdáig nyújtotta kormos seprűjét, kis svájci házzá alakított társzekerek, belőlük hetyke Sennerinek tekintgettek. Volt egy hollandus halászbárka, facipős, nehézkes parasztocskákkal; egy wigwamban taréjos rézbőrű legények ordították uff-uff-jaikat.

Egyik szekéren csíkosleplű beduinok, a másikon frakkos, cilinderes négerek vigyorogtak és ez így ment véges-végig, amíg látni lehetett; az út egy felén mentek, túl szembejöttek a fogatok; parasztlakodalmasok hurráztak át feketeálarcos, vörösszoknyás, pillangóscipős ballerináknak, grálvitézek lengettek kendőt, dobtak virágot Oberon és Titánia tündércsapatára.

A levegőben konfetti repült, mintha tarka hó zuhogna; színes papírkígyók röppentek, kapaszkodtak a járdáról a kocsikra, a kocsikról vissza, villámként vetődtek a szerpentinek, összekötve és megkacagtatva a suszterfiút és úrilányt, a pici gyermekeket és a tátogó bácsikat.

Az emberek ámultak, kritizáltak, vicceltek és konfidenskedtek, egy színészcsapat apró jeleneteket rögtönzött az autón, amiért a tömeg velük akart futni és harsogva gabalyodott össze. Fejük fölött a Feldherrnhalle szürke galambjai együtt kóvályogtak az alkony felé fölrepülő színes lampiónokkal; ahol az út összeszűkült, volt tolongás: a szerelmes párok örvendtek, hogy jobban összesímulhatnak; idegenek összeismerkedtek, együttérkezettek elsodródtak, egymást keresték és egy sohse látottba kapaszkodtak, övéknek tartva a hátulról fölismerhetetlen harlekint.

A végtelen kocsiárban is föltünt Ingeborg nászhajója

– Ki az a tünemény? – kérdezték itt is, ott is, Hellmannéra mutatva.

– Valami színházi csillag lesz.

– Eh, hátha csak messziről mutat. Az a haj bizonyára paróka.

– A tartása tökéletes!

– A Biedermann-penzió! Hopp, ezt meg kell jól nézni! Erről szólnom kell a farsangi cikkemben!

Egy kis ujságíró iramodott ezzel a szekérnek, de elesett, mielőtt elérte volna.

Bukovina mint kis majom ült hátul, mint beteg embermajom, akire piros nadrágot húztak és aki táncol, figurázik, közben pedig köhécsel.

Ulrik Adolf igyekezett Bispincknél nagyobbnak látszani. Folyton ágaskodva kémlelte a járdát, ha ott van-e, ha látja-e Etelka őt.

De kit lehetett itt megkülönböztetni, ahol a siető este a lámpafényből, a fölvert porból és aláhulló ködből valami furcsa atmoszférát teremtett A maszkok benne valósággá váltak; az asszonyok arca fehérebbé, ruháik sötétebbé, titokzatosabbá. A részletek, amiket az ember otthon szépnek talált, elvesztek és letompultak, értéktelenné váltak a kaoszban; csak az igazán nagyszabású, különös, kihívó hatott, mint Hellmanné csodahaja. A kisebb méretű dolgok, bármit is képzeltek magukról odahaza, egyszerűen eltűntek, cseppé lettek a tengerben; háttérré, részletté és így soknál titkos bosszúsággá.

Az Andersen-kocsit a gyermekek különös örömmel kísérték

Ott virított Zdenka mint Csipkerózsa; mellette Ali egészen a mesébe képzelte magát: egy-egy futó csókkal ébresztgette a lányt, aki nem éppen haraggal tette magát alvóvá újra és újra.

Ölében az orsóval Zdenka a rokkára hajtotta fejét, derekára rózsaágak fonódtak.

Mellettük Hófehérke ült a hét manóval, Hamupipőke a lencséstállal és a tál szélén fehér galambokkal. Piroska egy kitömött farkassal ölelkezett; ott volt az Aranyos és a Szurkos Mari, Hüvelyk Matyi és Répafi, az óriás: rengeteg zsebéből répát hajigálva, még pedig Zdenka tanácsára egyet épen a szeplőske fejére. Ez volt Zdenka bosszúja, amiért a szeplőske nem őt, hanem Hellmannét találta méltó Ingeborgnak. A szeplős pedig régóta figyelte a mesekocsi Csipkerózsájának folytonos csókkal való fölébresztését. Különben is ráért a megfigyelésekre, mert Jensen, a faember távol maradt, a gyönyörű festő mult héten vért hányt és kórházban feküdt, Ulrik Adolf pedig a lehető legrosszabb hangulatban volt. A cserbenmaradt lánynyal Bukovina fecsegett, hanem egyszer csak az is meglátott valamit és felszisszent, mintha a foga fájna:

– Aunye!

Azzal leugrott a szekérről, utat fúrt magának a tömegben és eltűnt egy keskeny utcában.

A Maximilian-úton voltak. Az ár itt áttekinthetetlenné dagadt. Zaj, sivítás, konfettizápor tették az embert süketté és rövidlátóvá, mint valami vihar. Csak a legmetszőbb fájdalom varázsolhatott valakit oly éleslátóvá, csak a leggonoszabb véletlen oly szerencsétlenné, hogy a sok ezerből épen egy maszkra tévedt úgy oda tekintete, hogy megismerte a csak állat szabadonhagyó álarc alatt, a sohse látott rózsaszíngombos fehér pieretteruhában Helént.

A lány tartózkodás nélkül tapadt párjára, az óriási harlekinre, biztosnak érezve fölismerhetetlenségét. Szíve torkig vert a perverz örömben, hogy mindazok, akik ladyt látnak benne, szembejönnek és nem tudják, hogy ki símul olyan odaadón párjával össze.

Hanem Bukovina megismerte: a karját, a símulását ismerte meg. És ugyanannak látása, amit úgyis tudott, húszszorosan sebezte meg. Egy sötét, zsúfolt kis sörcsarnokba iramodott, a »Tündérvárba«, leitta magát a sárga földig; és ez könnyű volt, mert nem győzte az italt. A füst, a munkások szaga, a szesz csaknem ájulásba ejtették, de azért még magához vett egy korsót, mikor késő este hazavánszorgott.

Az italtól megeredtek könnyei. Elkezdte csókolni Helén újabb, immár csak képzeletből megfestett aktjait, míg arcát a friss festék összekente akkor rámeredt az eltörlődött képre és elkacagta magát:

– Haha, Helén, nem is te vagy!

Az ágy elé esett és sírva, mámorosan, bohócruhában aludt el a szőnyegen, a hálókamra ez egyetlen luxusdarabján, amit azért vett hajdan, hogy Helén ne lépjen a hideg földre.

Miért látta meg Bukovina Helént és miért nem inkább Bispinck azt a feketecsuklyás leányt, aki a buzgó másolás után kilopózott a Feldherrnhalle elé és titkon félóráig gyönyörködött Frithjofjában – ez a végzet furcsa szeszélye. És az is, hogy Etelka hiába sétált Alberttel karonfogva a tömegben, Ulrik Adolf nem vette őket észre. Igy a gyógyír, amit Albert parancsolt Ulrik Adolf elvakultsága és szerelme ellen alkalmazni, nem hathatott.

Az est teljes beálltával a pirosra fáradt tömeg oszladozni kezdett. Színes papirszalaggal átvonalzott konfetti-hó maradt utána, most jött a mulatság új fejezete: a kávéház, sörcsarnok és a bálterem.

A penzió kedve szerint széledt el mindenfelé.

Hellmanné hazatért, mert, mint mondta, ugyanegy jelmezben két helytt megjelenni ízléstelenség, ellenben másik ruhában illuzióromboló.

Karla és Franci már túl voltak azon, hogy a legédesebb izgalom a hazatérés és a kettesben való teázás legyen. Ez már mindennapi volt. Az ünnepet most az jelentette, hogy egy előkelő kávéházba mentek, ahol vörös selyemernyők vetettek az arcokba tűzfényt és bécsi pincérek siklottak ide-oda.

Bispinck úgy járt, mint a gőgös lányok a Hamupipőkében: ha mesélni akart, az ő Hamupipőkéje csak elkezdte:

– Mindent láttam, az ól tetején álltam! –

Húshagyó után a penzió képe fölötte megváltozott.

Lassan szállingóztak az új emberek és eltolták a régieket, még a törzslakók is megrostálódtak. A nagy évad, a tavaszi, már kezdte küldeni első fecskéit: túristákat és módosabb művésznövendékeket.

Bukovina a bőjt legelső napján tűnt el.

Mikor kábult álmából a padló keménysége felköltötte, nagyot mosdott, kegyetlenül prüsszentve, fújva. Hosszú haját megrázta a víztől és aztán fanyar mosollyal, mintegy magától szégyenkezve, rakta össze a csókjaival elmázolt aktokat. Még az délelőtt pénzért táviratozott Maecenásának, megvette a bársonynadrágot, összepakkolta egyetlen tiszta ingét, harmonikáját és másnap reggel útban volt az Engadin felé. Ott épült az amerikai szállója

Ingert Párisba szökött, Maynek a házmesternél a következő levelet hagyva hátra: »Kedvesem, ha soká kimaradok, vígasztalódj. Irnod nincs miért, azt hiszem bizonyos, hogy nem történik semmi bajod. A kredencemben alul van egy darab sonka, azt edd meg. Továbbá itt van az öt márka, ami a képek árából neked kijár. Szervusz!«

Aztán még két alak tűnt el a Balkán régi képéből: Helén és Szerdukov. Nem mintha Helén most nagyobb úrhölgyet játszott volna, sőt! Szerdukov nem volt Bukovina, hogy a lány miatt rongyban járjon. Ez sok keserű órát szerzett Helénnek, de azért kitartott híven választottjánál, mert szerelme nagyobb volt hiúságánál is. Ami őt a penzióból kikapcsolta: az Hellmanné föltűnte volt.

A fiatal asszony uralta a helyzetet. Szépsége, mindenüttvalósága roppant jelentős személlyé emelték.

Az asszony érdeklődése Jensen, a faarcú dán ötvös felé fordult. A fiút csöppet sem hatotta meg ez, éppen annyira nem, mint hajdan a szeplőske udvarlása.

Hellmannét ez nem riasztotta vissza, sőt éppen elégtételül szolgált neki. Ő mindenütt új, nagy föladatok után kutatott és itt Ulrik Adolf valami olyanra figyelmeztette, ami teljes érdeklődését keltette fel.

Jensen a nőket általában nem vette számba Férfiideáljai voltak, azoknak aztán a fejét fából faricskálta ki üres óráiban. Sőt volt egy iróösmerőse, akihez ábrándos leveleket írt, aki előtt egyszer térdre borult. Mindez, Ulrik Adolf szerint, lelki eltévelyedésre vallott.

Az író csakugyan létezett, egy világlátott norvég személyében, aki elnéző mosollyal fogadta Jensen ügyefogyott hódolatát és aki előkelő modorával, fölényes, kimért ítéleteivel valóban irígylésreméltó mintaképe lehetett a biztos, imponáló föllépésről álmodó faragatlan tacskóknak. Másfelől az is igaz, hogy Jensen térdreborulása csak Ulrik Adolf élénk fantáziájában történt meg.

Jensen csak tizenhét éves volt és Hellmanné benne egy megmentendő lelket látott. Szerinte a fiú beteges hajlamait csak az a nő gyógyíthatja meg, aki szerelmet tud benne maga iránt kelteni.

– Igen, különben ki tudja, hova züllik – gondolta. – Az én szépségem művésszé ihlette férjemet és itt ezt a lelki eltévelyedőt fogja megmenteni.

Hellmanné amellett, hogy néhány zongoraórát adott pár penzióbelinek, csak ennek a mentési processzusnak szentelte magát. Legszebb ruháit felöltve, meg-meglepte a fiút, mikor az szobájában dolgozgatott. Az asszony minden bűbáját elővette. Más férfit ezerszer fogott volna meg hálójában, de Jensen fa maradt, sőt nem csinált titkot belőle, hogy a gyakori látogatások terhére vannak. Hellmanné így a dolgot még izgatóbbnak, komplikáltabbnak találta.

Pedig lett volna más, akivel Hellmanné foglalkozzék. Mit nem adott volna a szeplőske, ha őt éri a Hellmanné által egész közömbösen fogadott kitüntetés: Lilienthal, a koszorús költő látogatást tett nála.

Mint Ingeborgot pillantotta meg és az rendkívüli hatást tett reá. Mikor megtudta, hogy a csodaszép teremtés a már jól ismert Hellmann válófélben lévő felesége, rangban is egyenlőnek találta őt és kifogástalan toalettet tartva, autóba szállt, hogy fölkeresse.

Hellmanné görögös pongyolában hevert díványán. A pongyola elő- és hátrésze egy-egy darabból állott és bármily lebernyegszerűen omlott alá, mégsem leplezett semmit az asszony tökéletes alkatából. Hellmanné a kezében tartott tükröt nem ejtette ki, hanem tovább nézte magát, alig intve helyet a látogatónak.

Egyáltalán annyira fölényesen és hanyagul viselkedett, hogy Lilienthal nem merte előszedni pózait, félvén, hogy ez az aranysörényű, lusta fenevad szembeneveti. Lilienthal ez este semmivel sem tett okosabban, mint Ulrik Adolf szokott: alkalmi verseket írt a látogatás ihlető hatása alatt.

Ez időben történt, hogy Zdenka és Ali még egy búcsúkirándulást tervezett. A gondviselés maga mutatott erre rá: az idő hirtelenül csapott vissza téliesbe. Óriás hózivatarokat jelentettek a hegyekből, azután pedig nap jött, gyémántfényű, de aminek foga van, ami fagylal. Éppen az nap, mikor a Miasszonyunk templomában Zdenka új hitében megerősödött, bújt ki a nap is a felhőrongyokból először.

A csinos leányka fehér eszkimómezben csúszkált az délután Alival a ródlipályán. A búcsú gondolata kicsapongóvá tette őket: valóságos könnyelműséggel siklottak lefelé, a görbéknél sem ügyelve, legföllebb jobban összefogózva.

– Még egyszer, még csak egyszer, még csak egyetlenegyszer! – mondogatták egymásnak, míg a pálya mind üresebb lett; a távozók köszöntése hollázva hangzott el, ide-oda csapódva a hegyek között. Csak nehányan mertek még a gyér világításnál kormányozni.

Aliék indulásra álltak készen, lent a pályavégen és Zdenka még egy pillantást vetett hátra.

Ali megkockáztatta:

– Menjünk mégegyszer!

És mentek. A szánkó őrült iramban siklott alá a csonttá fagyott havon és az utolsó görbénél Zdenka messze kirepült a fordulót védő deszkapalánk felé. Aztán elsüppedt az oldalra fölhányt hótömegben. Nem sikoltott és nem is moccant.

Ali hasztalan fékezett, le kellett rohannia és csak a pályavégből tudott lélekszakadva futni vissza az eltemetett leányhoz. Felvette szépen a karjába, ledobott nagykabátjára fektette és szólongatni kezdte:

– Zdenka, kis virág, szólj hát szegénykém!

A leány szeme meg se rebbent, a halántékából pedig kis sötét erecske csurrant alá halálsápadt arcába.

Ali segítségért kiáltott. Egyszerre termettek ott az utolsó sportolók. Letérdeltek a leányhoz, konyakot töltöttek ajka közé, karját, szivetáját dörzsölgették. És Zdenka megmozdult, felsóhajtott, aztán odanyult vérző halántékához; ajkát valami szívetfacsaró nyöszörgés hagyta el.

A férfiak néhány szánkát kötöttek össze, arra fektették a már teljesen magához tértet. Vigyázva húzták a város végéig, ott autót kerítettek és beleemelték a leányt. Ali a legelső orvoshoz hajtatott, aztán haza, Zdenkához.

Az egész nem volt nagy dolog, de az ijedtség, a fájdalom gyenge lázat hoztak a leányra, hogy az orvos tanácsolta a fönnvirrasztást mellette. Ali telefonozott a legközelebbi testvérotthonba, de az irgalmas nénék mind igénybe voltak véve. A fiú gondolt egyet. Egyszerűen maga maradt Zdenka mellett és mikor az elkínzott gyermek álomba merült, olvasnivaló után nézett. Sajnos, Zdenka egyáltalában nem szokott olvasni, a szobában egy könyv se volt, csak egy halom divatlap.

Tíz óra tájban csöngetés zavarta meg a leány álmát és Ali ábrándjait. Zdenka felrezzent és felült. A levélhordó jött egy expressz-levéllel. Ali maga akarta fölbontani, de a leány nem engedte.

A feltépett borítékból kerek, fényes tárgy esett ki: Ervin karikagyűrűje. Zdenka visszaesett a párnára, szívére nyomta a kezét, úgy olvasta a levelet. Szeme átbukdácsolt a betükön, első percben nem bírt semmit se megérteni:

»Nagyságos kisasszonyom! Kézzelfogható bizonyítékok jutottak hozzám, hogy ön rám nézve megszűnt az lenni, akinek hittem. Visszaadom a szavát és ezzel utat nyitok arra, hogy boldogságát szíve szerint meglelje. Kíméljen meg a választól. Hódolattal Hoschek Ervin, cs. k. hadnagy.«

Zdenka szeméből könnypatak eredt meg.

Soha még álmában sem gondolt rá, hogy ő Ervin ellen vétkezne. Legőszintébb szándéka volt, övé lenni és boldoggá tenni őt. Valaki rút ferdítéseket súghatott be neki és íme, most mindennek vége.

– Istenem, – zokogta – már most minek tértem én át?

Eszébe jutott, hogy miért jött Münchenbe: dolgozni, hogy ne kelljen akárkihez férjhez mennie, hogy megvárhassa Ervint. Most pedig nyakig eladósodott és Ervin a gyűrűt visszaküldte.

– Mit fog ehhez apám szólni… – fűzte tovább szakgatott zokogását.

Ali szótlanul tartotta kezében a gyűrűt. Csak nézte, nézte a síró Zdenkát. Elgondolta: mily furcsa helyzetbe került a leány. Belépett egy felekezetbe, amelyhez övéinek nincs köze, itt maradt árván, sőt meg is van sebesülve…

– Miattam… – mondta Ali önmagának.

Könnyek szöktek a fiú szemébe és a gyűrűt kezdte felpróbálni, aztán úgy, gyűrűs kézzel fogta át a láztól reszkető leányt:

– Zdenka, akarod, hogy megtartsam… ezt?

A leány egy percig nem értette, mire gondol Ali De aztán egyszerre felderült Ez a megoldás oly egyszerű és oly kielégítő, sőt boldogító volt.

– Akarom… – felelte selypítve, náthás, gyermekes hangon.

– Oh Istenem… – szólt Ali és először csókolta meg Zdenkát valóban szívéből.

A leány pihegett, mint egy kis elcsitult madár, aztán egyszerre csak megszólalt:

– Te… a szeplőske csinálta ezt…

– Gondolod?

– Nahát esküszöm!

– Az Isten éltesse! Még holnap küldök neki egy szekérderék rózsát, mint leghálásabb lekötelezettje. Hanem most aludj, szívecském, aludd ki ezt a sok izgalmat.

Ali megrakta a tüzet és a lámpa felét eltakarva, egy könyvet hozott át Bispincktől; úgy virradt meg, a vámrendszerek tanulmányozásának közepette; amihez Zdenka mély, édes lélekzése adta a zümmögő zenét.

Csak egyszer szakadt az meg: Zdenka megmozdult, mintha egy homályos kérdés nyugtalanítná.

– Mi a baj, szívem? – hajolt fölibe Ali.

A leány lecsukott szemmel súgta:

– Te… keresztyén vagy?

Ali elmosolyodott.

– Az, kicsim.

– Akkor jól van – sóhajtott Zdenka és már aludt is

Alinak csak hajnalra jutott eszébe rágondolni, mit szól majd a dzsentri familia döntő lépéséhez.

– Eh, majd lesz valahogy.

Másnap megbeszélték a továbbiakat. Ali most Párisba megy, elvégzi utolsó félévét és aztán úgy egy év mulva megesküsznek.

– Te pedig – szólt a fiú Zdenkához – haza mégy és otthon vársz meg. Hogy az idő hosszú ne legyen, tanulsz magyarul. Nem, nem akarom, hogy itt maradj, míg én odaleszek… Félek, hogy úgy járnék mint Ervin, levelet írnának nekem is és tudod, én azt túl nem élném…

X.

A tavasz hirtelen jött és szertelenül, mint erejében rontó-bontó fiatal legény.

Egy szeles, verőfényes reggelen elsikkasztotta a hófoltokat, kikergette az avartakaró alól a füveket, a kikiricsek halvány, karcsú fejét.

A hegyekből kisleányok hordták a hóvirágot, sőt a függelék földszintjén lakó suszterné a munkanélküli legényunokáját is kiteremtettézte az erdőbe barkáért, kékcsillagért, mert hogy ingyen nem tömi a száját. A nagy fiú szégyenkezve nyitott be a penzióba, hogy ki vesz virágot tőle.

A Biedermann-ház egyszeribe megfiatalodott, mint az újruhás nő.

A vadszőlő megkoszorúzta az ablakokat és künn a kertben segített a meztelen kőnimfáknak rendbeszedni toalettjüket. Az ebédlő ablakai tárva-nyitva álltak, a léghuzam ebéd alatt feldöntötte az üvegházi orgonavirágokkal illatozó vázákat. A hölgyek megbolondultak az örömtől és színesebbnél-színesebb ruhákban tombolták ki magukat.

Az új fecskék közt két szobrásznövendék érkezett: egyik Kölnből, másik Moszkvából. Mindkettő a függelékbe költözött.

A moszkvai orosz-zsidó fiú mindjárt első napon a »tojásember« nevet kapta. Feje, hajlott orra és kis pocakja mind tojásdad volt ennek az egyébként tehetséges úrnak. A tojásember nemcsak a mintázás, hanem a reklám terén is zseni volt: rövid idő múlva a legjobb műcsarnokokban állított ki.

A Kölnből érkezett úr szolíd, kifogástalanul öltözött fiú volt; általában tanárnak nézték és nem is látott tőle senki soha, még egy kenyérbél-kutyát se megmintázni.

Ez a két úr új izgalmat, új alakulást hozott a penzió érzelmi viszonyaiba. A két öregkisasszony szikrát hányt a kölni szép fiú láttán és sikerült is nekik az új jövevényt teljesen a maguk számára lefoglalni. A szeplőske pedig a tojásember után vetette magát

Ulrik Adolfot a kölni zárkózottsága módfelett izgatta. Mindenféle mesékkel vigasztalta magát azért a hallatlan kellemetlenségért, hogy a fiú titkolózását – amely kevéssé kíváncsi emberek szemében csak szerénységnek tetszhetett – megtörni nem birta.

A két russzofilnek azt regélte, hogy a kölni olyan profán műveket alkot, hogy megmutatni nem meri őket. Viszont Karlának úgy fejtette meg a talányt, hogy a fiú valami szenzációs megrendelésen dolgozik, aminek titokban kell maradni. Utóbb maga is elhitte, hogy valamely királyi herceg kedvese jár föl legnagyobb titokban a kölninek a függelékben álló műtermébe.

Egyébbel nem is tudta volna megfejteni a kölni fiúnak minden látogatás elől kitérő tartózkodását. Karla a maga nyíltszívűségében megkérte egyszer, mutasson valamit alkotásaiból. Frici – így hívták a kölnit – elpirult:

– Lássa, én sem Ulrik Adolfot nem kérem a verseiért, sem magát a lámpaernyőiért. Szerintem az ember és a művész két külön valami, jobban mondva az embereket nem a munkáikból szoktam megítélni…

– És mindig így fog rejtőzni munkáival?

– Oh, talán nem, majd ha jót produkálok. De akkor sem akarok mint művész férkőzni az emberekhez. Ez is egy fajtája a függetlenségnek – tette hozzá mosolyogva.

Ulrik Adolf kifakgatta a szobalányt, hanem azzal sem lett okosabb.

Az sem látott semmit, mert bizony ő is csak meghatározott órában takaríthatott Fricinél, az pedig ilyenkor rendesen otthon volt és nedves rongyokkal takarta le alkotásait. Anna különben sem volt vígjátékbeli szobalánytermészet: nem kotnyeleskedett, kíváncsiskodott; hanem pontos, türelmes odaadással végezte a maga dolgát.

Egyszer Ulrik Adolf Nietschkétől kijövet nyitva találta Fricike előszobájának ajtaját. Óvatosan lépkedett odáig és végtelen örömére fölfedezte, hogy Frici nincsen odabent. Szembehúnyás alatt, mint valami betörő, surrant a nyitvafelejtett műterembe. Hanem a szerencséje csak eddig tartott, mert már hallotta a lépcsőn felfutó Fricit és rossz lelkiismerete azt a tanácsot adta, hogy elbújjék. A hálófülkébe ugrott és ott a fogasról lecsüggő kabátok alá állott.

Csak mikor már Frici belépett, villámlott át rajta a gondolat, hogy milyen ügyetlenséget csinált. Talán még mindig jobb volna úgy tenni, mintha csupán meg akarta volna ijeszteni… Talán egy sikkantással elő kellene ugornia… Nem. A kíváncsiság erősebb volt. Sőt a szerencse kialudt pipája is újból meggyulladt és egy szippantás belőle Ulrik Adolfot a veszélyek iránt narkotizálta.

Frici borzasztó sokáig piszmogott. A tűz előtt térdelve kapargatta a szenet, nyitotta, zárta a kályhaajtót, papirosokkal zörgetett, vaslapát esett ki a kezéből… Végre is elkészült a tűzzel.

Gondosan megkefélőzött, összecsomagolta szerszámait és aztán végre-végre elhagyta a műtermet. Semmi kétség: az Akadémiára ment.

Ulrik Adolf óvatosan mászott elő és kullogott a műterembe.

A függelék egyetlen tágasabb fedélalatti szobája volt ez és a nedves rongyok nehéz szagával volt tele. Ulrik Adolf csodálkozva vette észre, hogy valamennyi ablak kereken vattával van elzárva a legkisebb szellőzéstől is. Sőt maga az ajtó is a nyílásoknál gyapottal volt – nyilván a zaj ellen – körülragasztva. A műterem egy része fehér függönnyel volt elválasztva.