Part 7

– Schillerről? Kissé idejét multa tárgy, hosszú dologról lenne szó?

– No, nem éppen.

– Akkor talán lehetne… a dolog úgy áll, hogy husvétig minden estére van fölolvasó.

– Kicsodák?

– Khm… egyszer én magam is – nos, jövő estén legyen magáé az első szó.

– Brávó, remélem, ennek fejében elengedi nekem a márkát.

– Kérem, a felolvasók is fizetnek. Hiszen az ő előnyük, ha szélesebb körben ismerik meg őket. Sőt azon volnék, hogy a felolvasók külön fizessenek egy márkát, amiért népszerűsítem őket. Schiller is mit köszön Goethének, hogy a költőkirály protegálta őt. Goethe pedig csak veszített nimbuszából, hogy más napot engedett maga mellett tündökölni.

Ulrik Adolf elfelejtette, mi másként ítélt a közte és Lilienthal közti viszonyról. Hoffert azonban meggyőzte, és hazaballagva beleszúrta a meghívókba Hoffer szereplését.

Etelka ép ez alkalommal vette rá Albertet, hogy jöjjön el vele az irodalmi körbe. Azonkívül is népes közönség gyűlt: talán az volt kecsegtető, hogy végre más is porondra lép, nem csupán Ulrik Adolf. Egy oroszzsidó testvérpár sötét bőrével, vakító szemével a társaság figyelmét pillanatra lekötötte. Az idősebb nővér markáns, komoly egyéniség, akit tudományos dolgokon és társadalmi problémákon kívül egyéb aligha érdekelhetett. A fiatalabb, a tizenhét éves, kevésbbé érdekes, de százszor szebb volt, mint a nénje. Mint őzike húzódott elszánt, sziklaszerű testvére mellé, mintha az őt szárnyakkal fedezné.

A leányok közül a nagyobbik egyetemre járt, a másik zeneiskolába. Ők jöttek be utolsónak, de Nietzschke udvariasan előbb engedte őket, hogy az ajtónál maga maradhasson.

Hoffer az íróasztalhoz lépett, előtte pohár víz és két égő gyertya állt. A fiú az asztalra faládikát helyezett. Ő maga ünnepiesen volt kicsinosítva, és pont hatkor mély meghajlással fölnyitotta kéziratát.

– »Értekezés Schiller koponyájáról.«

– Ah, Lombroso, Lavater… kopott dolgok, sziszegte a szeplős szomszédja fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja.

A bevezetés költői volt: a gondolatokat tárta föl, amiket Goethe érzett, mikor fiatalabb barátja lángeszének csontfoglalatját megpillantotta. Mindenki figyelt, csak Ulrik Adolf izgett-mozgott kelletlenül. Hogy a feszült figyelem tejfölét más szedje le, hogy ő csak a végére marad, ez módfelett bosszantotta.

A koponya méretei, az agytérfogatból vonható következtetések után Hoffer nagyot köszörült a torkán, és Nietzschkére pillantott, aki kezét a kilincsen tartotta. A felolvasó emelt hangon, és mégis titokzatosan folytatta:

– Hölgyeim és uraim! Most akarok rátérni óriás jelentőségű fölfedezésem leleplezésére. Jól jegyezzék meg: önök itt az elsők Németországban, az elsők a világon, akik titkomnak birtokosai lesznek; akik büszkén vallhatják, hogy őstanui voltak titkom föltalálásának.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyik bátyám a stuttgarti Schiller-archivumban van alkalmazva. Itt és Weimarban bő alkalmam nyilt nem közönséges kutatásokra. Levéltárakban, kriptákban, csontgödrökben (Hellmanné összerezzent) töltöttem ifjúságomat, melynek verejtékes munkáját eredmény koronázta.

Hoffer itt pillanatra elhallgatott. Aztán fejét előrenyújtva, kezét a ládikába mélyesztve, Ulrik Adolf rettentő páthoszát utánozva, suttogta Goethe sorát:

»Jósigeosztó titkos foglalat, méltó vagyok, kezembe venni téged?«

És közben lassan, ünnepéllyel emelt ki a ládából egy barna csontfejet.

– Hölgyeim és uraim, harsogta hirtelen, imé, itt mutatom be önöknek az általam föltalált második Schiller koponyát.

Hellmanné felsikoltott.

A többiek tanácstalanul meredtek először a koponyára, aztán egymásra.

– Őrület, hisz ez egy tízéves gyermek feje! – súgta Ulrik Adolf Hoffer fülébe.

– Uram, a hiteles Schiller koponyát Weimarban láttam, hadarta a szeplőske.

– Önök itt engem teljesen félreértenek, – szólt Hoffer nyugodtan. Én nem támadok tekintélyekre, én nem vonom kétségbe a weimari koponya hitelességét. Én csak azt állítom, hogy ez a koponya itten szintén a Schilleré, csakhogy míg a másik a nagy költő halála idejéből, emez kiskorából való – …

A társaságot egy hajszál választotta el a hahotától.

Nietzschke kiosont. Ulrik Adolf, a kin előbb még hideg veríték ült ki, most hirtelen kivette Hoffer kezéből a koponyát, visszatette a ládikába, és ujjával jelentősen holmokára mutatva, a felolvasót eltolta az asztaltól:

– Uram, az ön ideje lejárt. Köszönjük az előadást. Kivánunk sok hasonló sikert a tudományos kutatás terén.

Ulrik Adolf tudta, mi volt Hoffer szándéka: nevetségessé tenni őt és szétrobbantani az összejöveteleket. Roppant gyorsan lett a helyzet urává, Etelkának fülébe súgta:

– Kérem, adja tovább, hogy Hoffernek néha elmezavara van, és hogy ne hederítsen rá senki.

Igy főzte le Hoffert, akire most már mindenki tartózkodva, sőt titkos rémülettel nézett, attól félve, hogy dühöngeni kezd.

Ulrik Adolf elfoglalta helyét, Hoffert maga mögé, a szögletbe szorítva. Csakhogy már most senki se volt kiváncsi az »Übermensch« psychologiai analysisére, és senki se vette észre, hogy Ulrik Adolf saját eszméit szuggerálja Nietzschének. Egyedül Albert állapította meg ezt, és mikor a társaság mintegy lidércnyomástól szabadulva szétoszlott, Etelka a következő leckében részesült:

– Kedvesem, magának sok ideje lehet, hogy idejár. Én azt mondom, hogy nem Hoffer, hanem az elnökük a bolond. Hoffer tréfát akart és felsült, ellenben Ulrik Adolf mindnyájukat bolonddá tartja.

– Ne legyen olyan szigorú. Higyje meg, Georgéról egész okos dolgokat mondott

– Igaz. A George-féle dolgozatát egyik német folyóirat ismerteti. Még pedig azzal a megjegyzéssel, hogy egy és más gondolatát valami nem említett forrásból kölcsönözte. Nem bántja ez az önérzetét? – A merítésnél jelezni kell a kútat, különben…

Etelka meghökkent.

– Hol olvasta ezt?

– Majd odaadom a folyóiratot. Illetőleg elküldöm postán, mert jövő héten rengeteg a dolgom.

Etelkán furcsa nyugtalanság vett erőt. Roppant kényes volt arra, amit írt és nem bírta fölfogni, micsoda forrást felejtett el megnevezni. Hiába feszítette meg agyát, nem emlékezett. Csupán Ulrik Adolf elméleteinél nem hivatkozott senkire; de hiszen azok a fiúnak soha ki nem nyomtatott saját eszméi voltak. Etelka nem értette a dolgot. Az elolvasatlan könyv roppant nyomta lelkiismeretét, de amit olvasott, arra mind rámutatott…

– Ezt valóban Ulrik Adolfnak köszönhetem. Ő állította, hogy geniális essay író nem hajhász föl minden forrást… hátha abban vannak az Ulrik Adolféival összhangzó gondolatok…

Ezek után nem merte kérni Albertet, hogy elmenjenek az Ingert-kollekcióra. A fiú egyik előkelő műszalonban állított ki, és a lapok igen elismerően írtak róla. Karla, a nagy pesszimista is hitt Ingert tehetségében. Etelka rendkívül kiváncsi volt a műveire.

– Jöjjek magához, vagy honnan induljunk? – kérdezte Karlát.

– Eh, micsoda nehézkesség. Találkozunk a műtárlaton.

A kiállítás szép volt és gazdag.

– A Cézanne, Beardsley vonalai, Gaugin primitivsége, ennek meleg színtobzódása nélkül – állapította meg a szeplőske.

Valesca ceruzával írt föl egyet-mást magának.

– Az impresszionizmus halála, – szólt mosolyogva Etelkának.

– Jogosulatlannak találja? – kérdezte Karla

– Minden jogosult, ami szép.

– Fogalomzavar, sipegte a szeplős Karla fülébe, – majd hangosan vitatkozni kezdett:

– Dehát épen ez a kérdés, hogy mi a szép, az impresszionizmus, a vonalkultusz külön külön, vagy hogy egyesíteni lehetne-e a kettőt… ámbár mindez túlhaladott dolog. A jövő odaát van. – És azzal átmutatott a tükörablakon a tulsó utcaoldalra, ahol egy műkirakatban futurista és kubista képek mulattatták a gyermeksereget.

– Ott nincs szó szépségről.

– Szépség? Haha. Elévült dolog. A természetben sincs tökéletesen, nézzen körül, lát-e valahol igazi szépséget, amilyet a divatjamult festők összehazudtak képeiken…?!

– Sajnos, hogy teóriája igazolásaképen nem láthatja önmagát, – szólt közbe Ingert, a legnyiltabb, nemtörődő szemtelenséggel.

Valesca nem folytatta a vitát. Tudta, hogy így megalázhatja a szeplőst, aki ingerelni akart, hogy szót csavarjon szépségben, előkelőségben oly királynőien fölötte álló honfitársnőjéből. A feleletre a replikák özönét zudíthatja aztán, és erre övé a győzelem.

– Szép? Mi a szép? Ezt a szót monopolizálták és lejáratták a klasszikus irányok. A görög orrok, a Vénusz térdek az egyéniséget kiölték és Thorwaldsen lélektelenségéhez vezettek. Ki nem útálja ma Feuerbachot?

– Feuerbachot? – kérdezte Etelka csodálkozva. Ő hetenkint titkos zarándokútat tett a mester Pietájához.

Valesca láthatóan kellemetlenül érezte magát. Forrni kezdő vére még egyszer megszólaltatta:

– Én szép alatt a művészit értem, semmiféle külön irányt; és azt hiszem, vannak dolgok, amik impresszionista, és vannak, amik kompozicionális földolgozást kívánnak.

– Hát a primitívekhez mit szól? Hova skatulyázza be ezeket?

Valesca arcán gyenge pír futott át. Csak most vette észre, hogy hallgatják, és hogy egy ilyen ingyen szinpadon, amit a szeplőske rögtönöz, néhány szóval ő is részt vesz, annyira bántotta, hogy hirtelen elfordult és egy kisebb terembe tünt el, ahol úgy tett, mintha egy pasztellt figyelne, holott önmagán való fölháborodásának adott szabad folyást.

Az elég sűrű közönségben Bukovina is ott őgyelgett, a szokottnál is kétesebb színű puhaingben. Mostanában rendesen került mindenkit, mintha szégyelne valamit. Pedig az emberek sohse hittek szerencséjében, és így szerencsétlenségével se lehettek tisztában. Ő pedig azt képzelte, hogy hát mögött a mulatság tárgya.

– Nini Bukovina! Hát te hova jutattál, hogy megnézed a kollégák kiállítását! Valami nagy szerencse érhetett, hogy nem félsz a sárgaságtól, látni az idegen sikert?!

Bertram mondta ezt, az amerikai, aki menyasszonyának, a várkisasszonyruhás babanőnek mutogatta a képeket.

– És te mit keresel itt? – viszonozta Bukovina.

– Az más. Tudod, ha az ember már nem a maga ura!

A baba nő kellemes bosszúsággal pirult el:

– Ugyan, ne add a martyrt!

De Bertram tovább tréfált:

– No hát barátom, Bukovina, örvendj, hogy szabad ember vagy!

Bukovina viaszszínt váltott, azt hitte, Bertram az ő nagy elhagyatottságára céloz. A paradicsomból kizártak érthetetlen szégyenérzésével kezdett dicsekedni:

– Azért vagyok itt egyszer, mert megszüntem művész és így irigy lenni. Másodszor, mert most már lesz pénzem nekem is egy jobbik félt keresni.

– Mi a kő? Tehát igaz lenne, ami hírlik? Hogyis mondtad Luiz, – fordult Bertram a menyasszonyához, – azt hittem, pletyka az egész.

– Na látod, duzzogott a baba nő, – te sohse hiszel nekem.

– Tehát elfogadtad a földim ajánlatát, hogy a szállóját kimázold, akarom mondani kifesd? És honnan bújt elő a Maecenás? Ez a legritkább, de leghasznosabb állat a világon?

– Egy téli tájképet festettem a Starnbergi tó körül. Odajött, megnézte a munkámat, azt mondta: igen szép, és hogy ő épen festőt keres az amerikai bar-hoz, amit a hegyekben épít. A barnak négy fala üvegből van, és úgy kell megfesteni, hogy ugyanaz a kép legyen rajta, amit az ember az üvegen látna, ha kinézne rajta. Igy nem kell függöny, nem lehet benézni, és a közönség mégis látja a tájat, ami künn van. Csak azt kötötte ki, hogy a fák legyenek zöldek és a hegyek szürkék, ne fordítva, mint a képemen.

– És te elfogadtad az ajánlatot a föltételekkel együtt?

Bukovina összedörzsölte a mutató, meg a hüvelykujját, mint aki pénzt olvas.

Bertram gondolkozva nézett barátjára. Együtt kezdték az akadémiát, és a kis rutén fiú akkor tele volt egetverő ambicióval. Ő lesz a rutén Matejkó. Ő mutatja meg, mi lakik az ő nyomorult népében. Hogy hanyatlott ez a fiú mindig lejebb, hogy kezdett kapkodni az első évek rendszeres tanulása után… hogy viselődött meg így, külsejében is. Kedves gyermekarca hogy vált öregessé, gnómszerűvé…

Bertram barátja vállára csapott:

– Hallo Bukovina, üzletemberré lettünk? – kérdezte tréfásan, hogy elüsse sajnálkozó csodálatát. Tudta, hogy a fiú most jól jár, de azt is tudta, hogy az ilyen szolga munka után milyen erős lélek kell, visszatérni a művészi eszményekhez.

Bertram boldog emberként jó volt, és gyöngéden érzett züllő barátja iránt. Csakhogy mert mindig megvolt a pénze hajlamaihoz, és mert sikerei voltak a művészetben, mint a választott leánynál, nem tudta felfogni, hogy őrlődik el az emberi lélek a sikertelenségek, a hasztalan erőlködések alatt, hogyan tántorul el néha eszményeitől.

Utánanézett barátjának, akin csak lötyögött a négyesztendős ruha. Bukovina visszafordult és Bertramnak egy, csak gondolatban föltett kérdésére felelt meg:

– Te, képzeld, bársonynadrágot is kell vennem, mert igy nem imponálok majd. Munkaadóm ilyen nadrágról olvasott az útleírásokban.

Alkony felé a közönség oszladozott, és Ingert elégedetten vigyorgott. Öt képe kelt el ma és majdnem négyszáz márka nyomta a zsebét. Mikor Mayvel a lépcsőn aláballgott, kibökte tervét:

– Biedermann egy pfenniget se lát. És én meglátom Párist.

– És én is. Hurrá!

Ingert rekedten kacagott:

– Van pénzed?

– Utálatos. Kinek köszönöd hogy a képeid ilyenek?

A fiú grimaszt vágott:

– Neked is valamicskét. Néha ihlettél. Ez egy rész. A festék kettő. A vászon három, a műterem, az négy. Az Akadémia, az ugyan mitse jelent. Mondjuk, egy fél rész. Saját zsenim öt és fél, tehát kivan a száz percent. Ebből tiz percent a tied

– Negyven márka.

– Várj csak. A kigyóbűvölőt nélküled fejeztem be. A Saloméhoz semmi közöd. Te csak a Schieberhez értesz, de a fályoltáncod… Na, nesze, tiz márka.

– Mit lehet azzal csinálni? Bár huszat…

– Jól van, akkor megtartom. Szervusz.

Ingert hosszú lábával beleakaszkodott egy már elindult villamosba, és otthagyta Mayt az út közepén

IX

A penzióba ezidőtájt egy új pár járogatott: Bispinck, a párbajhős nemzetgazdász, és menyasszonya. A leány szőke volt és a fülén kontyocskát, orrán cvikkert viselt, tizennégy évest mutatott, valójában huszonnégy volt, és belátásra, meggondoltságra harmincnégy lehetett volna. Vőlegénye közvetlen a doktori szigorlat előtt állott, a leány pedig leutazott Königsbergből, hogy segítsen a rengeteg írásmunkában, másolásban.

A leány nem járt magasabb iskolákat, de vőlegénye tárgyát úgy ismerte, akár maga a fiú, tudta: mit honnan merített az munkájához, és vitatkozott vele; mindezt részben tudásszomjból, főként szeretetből tette. A nemzetgazdaságtan a kisujjában volt, de már a modern irodalomra sohse ért rá, vagy csak úgy ért volna rá, ha az szükséges lett volna Bispinck értekezéséhez. – A hatalmas, rózsásszőke jegyespár különösen ütött el a penzióbeliektől. Egyébként mindennel szemben megértők voltak, és mindenkiről hajlandók voltak a legjobbat hinni.

Hogy zavartalanul dolgozhassanak, a függelék két szobáját vették ki Zdenka szomszédságában.

Zdenka ezidőben annyira elhanyagolta az üzletet, hogy a tulajdonosnő felmondani készült neki. Holott Karla minden pesszimizmusának ellenére Zdenka elég ízléssel tervezett, divánpárnáit keresték, sőt előre rendelték; de épen ez volt a baj: ő néha napokig nem nézett felé az üzletnek, és a rendelőket várakoztatta, boszantotta. A pénz pedig, amit keresett, úgy elment ruhákra, hogy Biedermannak majd semmit se fizetett. A penzióbeli fizetési rendszer mellett ez egészen normális helyzet volt, és akár esztendőkig elhúzódhatott volna.

Zdenka azzal a szép szándékkal jött Münchenbe, hogy eltartja magát, sőt kis hugainak ajándékot igért. Azonban hónapokon át mindent jelmezekre pazarolt, és most nem tudta, hogyan írja meg apjának, hogy a penzió nincs kifizetve, sőt használható ruhái sincsenek. Mert indus hercegnői leplekben vagy Pieretteként meg nem indulhatott az utcán.

Ervinre gondolt, akinek megigérte, hogy jó lesz, hogy takarékosan fog élni, előkészülvén házaséletükre. – Zdenka különben alig emlékezett már Ervin arcára, sőt ha azt emlékébe akarta hozni, néha Alié jelent meg ahelyett lelke előtt. A leveleit azért rózsaszín szalaggal kötötte át; sőt, mert a tizennyolcat betöltötte, a keresztséget is föl akarta venni. Meglepetésnek szánta áttérését vőlegénye számára. Mint mondta, otthon különben sem volt vallása szellemében nevelve.

Most, hogy anyagi ügyei sötét felhőként borultak felé, Zdenka egyetlen gondolatban talált vigaszt: hátra volt még a húshagyókedd délutánja. Ez egyszer még ki akarta magát ujjongani, utolsó pénzével még egy jelmezt akart venni, és aztán következhetik a vallomás apjának, a takarékosság és az áttérés. Sőt mi több, Zdenka komolyan gondolt rá, Alitól is búcsút venni. A fiú a nyári félévre Párisba készült, legalább is így kivánták odahaza. Ali ugyan gondolt rá, hogy itt marad, ahol már belemelegedett a helyzetbe, és ahova Zdenka is gyöngéd kötelékekkel kezdé fűzni, jogtalanul és öntudatlanul bár… De Zdenka nagy önfeláldozásra szánta magát: elküldi Alit, és ő maga visszavonul a mulatozástól, különben csődbe kerül és apja visszahívja, ami még keservesebb véget vet az Alival való barátságnak.

Hanem még egyszer hadd nézzék kettesből a kacagó világot.

Farsang utolsó napjára a penzió nagyban készült. A háziúr falragaszt akasztott ki az ebédlőben, hogy a ki részt óhajt venni a közös farsangi fogatban, az iratkozzék föl. Mintegy huszonöten jelentkeztek, ami, egy-egy márkával kiadta a társzekér költségeit. A szekeresgazda két nappal azelőtt már a penzióba hajtott, lovait kifogta és a szekér ott maradt. És két nap alatt az aztán csodálatos alkotmánynyá vedlett át. Bertram, Bukovina és Ingert az egészet keménypapirba vonták, még pedig kanyargós orrú hajdankori csónak képére, amilyenben Lohengrin jöhetett Elzához, vagy a napisten kél nyáron a hattyúk hazájába. A kerekek nem látszottak, mert a maszk földig ért.

A jelmezek ősgermán stylusban lesznek, és az egész csoport Ingeborg és Frithjof nászmenetét fogja ábrázolni. Ilyenféle jelmezt rengeteget lehetett kapni a kikölcsönzőben. Csak itt-ott kellett korszerűsíteni a ruhákon, amik valószínüleg az opera Wagner előadásaiból kerültek közhaszonra.

Egy volt a nagy kérdés: ki lesz Ingeborg? Ez a pont minden női, sőt a legtöbb férfiúi kedélyre is izgatóan hatott. Végre is a szeplőske adta meg a döntést, kijelentve, hogy ő maga túldekadens Ingeborg megszemélyesítésére; hogy sem a barna Zdenka, sem a vörösbarna Miss Northon meg nem felelnek. Egyedül Hellmanné elég sugár, elég szőke ahhoz, hogy a tündéri Ingeborgot személyesíthesse.

– Nekem szándékom sincs a szekérre szállani utasított vissza Helén minden mérlegelést.

Hellmanné körül egy csomó hölgy jelentkezett udvarló hajadonnak. A többi férfi lesz: csónakosok, vitézek és persze: egyikük Frithjof, a norvég mondák törhetetlen szerelmese. De ki legyen Frithjof? A fiúk, akik serdülő koruk óta rendszertelen munkát végeztek és még rendetlenebb életet éltek, mind túlvékonyak, vagy túlfinomultak voltak a germán őserő megszemélyesítésére.

– Senki más, mint a nemzetgazdász, Bispinck, szólt Bukovina.

– Ohó, azt ki nem vájjuk az értekezése mellől.

– Én különben tapintatlannak találnám őt hívni, míg a menyasszonyára nem gondolunk Ingeborg választásánál.

Ezt Karla kockáztatta meg. Mindenki mosolygott. A társaság a csónakot állta körül az udvaron, ahol a hófödte fákra hosszú hetek óta az első napsugáreső ömlött.

– Az a kis házisütésü leány? – kérdezte Bertram. – Az föl sem merné magát Ingeborgnak tolni. Az roppant kedves Hamupipőke lenne.

Elhatározták, hogy felkerekednek és megostromolják Bispincket. Még azt is megigérik, hogy a jelmezzel se lesz baja, csak épen bele kell bújnia. Minthogy a dolog sürgős volt, Biedermann és Bertram átfutottak a függelékbe. Természetesen otthon találták a galambpárt. A maga szobájában dolgozott mindkettő, közben pedig átszóltak egymáshoz utasításért.

Bispinck meg volt rőkönyödve. Lóri azonban boldogan pirult el. Szívének Frithjofja volt a fiú, akire mindig titkos, lélekfeszítő büszkeséggel nézett. Hogy a világ is annak ismeri, ez túlboldoggá tette.

– Mégysz, kincsem, természetesen mégysz – jelentette ki minden irígység, féltékenység nélkül Hellmanné iránt.

A fiú Lóri engedelmére örömmel csapott föl.

– Két órával később lesz doktor, hát az már semmi. Mi annyival előlegezni fogjuk a czímet, – szólt Biedermann.

– És te kincsem? – fordult Bispinck Lórihoz.

– Én persze itthon maradok és a terád eső részt is lemásolom.

Lórit ki nem lehetett venni ebből. Míg a háziúr Bertrammal odajárt, az udvaron Ulrik Adolf is megjelent:

– Miről folyik a tanács?

– Bispincket kérik föl Frithjofnak. De úgy látszik, a dolog nem megy; sokat ülnek.

– De hát miért nem szóltak nekem? – udvariaskodott Ulrik Adolf. Én készséggel meghoztam volna az áldozatot, persze, ha a ruhát előteremtik…

Általános grimaszok. Karla összecsapta a kezét:

– De az égre, csak nem képzeli, hogy Frithjof úgy tartotta magát, mint a kérdőjel?

– Kérem, én tudok egyenesen is állani és az én gótikus koponyaalkatom…

E percben a küldöttség visszaérkezett a jó hírrel. Ulrik Adolf sértődve vonult vissza.

– Ugyan, nem mindegy, milyen szerepben ülünk fenn? Fő az, hogy lássunk, nem hogy minket lássanak – szólt Karla.

Sokkal súlyosabban volt Zdenka megsértve. Csaknem síráshoz állt közel és mikor haza indult Alival, elcsukló hangon jelentette ki, hogy ő nem áll be Hellmanné komornájának, ő nem vesz részt, ő vagy Ingeborg lesz, vagy senki.

Ali tanácstalanul állott a leány könnyeivel szemben. Tisztán érezte, hogy Zdenkának nincs igaza, de azért hajlandó lett volna sorra párbajozni az urakat, hogy nem Zdenkát tették meg királylánynak.

– Hagyd el, – mondta végül is – egyszerűen más fogatba szállunk. Van egy barátom, akinek a penziója az Andersen meséket fogja személyesíteni. Ott szívesen látnak és megyünk, te Csipkerózsának, én királyfiúnak. Jó lesz?

– Oh nagyon.

Zdenka a könnyein át mosolygott.

– Csak az a baj, hogy már kibéreltem egy jelmezt Ingeborgnak… Na nem baj, majd kapok Csipkerózsát és amazt félreteszem…

Ezt könnyű volt mondani, de új költségről kellett gondoskodni. Zdenka nem kért volna a világért Alitól, hanem inkább üzletfőnöknőjétől előlegezett. Ez mintegy két hétre újból paralizálta a Biedermannnak való fizetés lehetőségét.

A többiek előteremtették az ógermán jelmezt. A ruha Ulrik Adolfból valóságos wikinget varázsolt, de Bukovinának siralmasan állt.

– Gazduram, – szólt az a cécó délelőttjén – engedd meg, hogy én udvari bolondnak öltözzem.

– Miféle korszerűtlenség, te talán a Shakespeare tragédiáiból meríted a germán mitológiát?

– Eh, engedd meg csak, ez nekem való szerep.

– Bánom is én. De akkor a csónakon kívül ülsz, mintha fölkapaszkodtál volna.

Húshagyó délutánján úgy négy órakor mind együtt voltak, csak Hellmanné rejtőzött még szobája homályában. Biedermann kissé dühösen ment érte, de az még ruhaderék nélkül volt és magát hirtelen egy sálba takarva, szembenevette a házigazdát. Mikor aztán nagy várakoztatás után az udvarra lépett, a délutáni fényben, a hófoltok, a serkedő füveken lépkedve oly tündöklő hatást keltett, hogy mindannyian megtapsolták.

Hellmanné ruhája tengerkék atlaszból volt és szabadon hagyva vállát, a felső testen szorosan tapadt, le egészen gyönyörűen, görögösen karcsú csípőjéig, ott gyöngysorban fejeződve be. A gyöngysorból pedig nehéz redők omlottak alá, hosszan, uszályosan. A ruha fölé rohadtmeggyszín bársony palást borúlt, kereken hermelínnel szegve. Az asszony haja fülére volt fésülve és a nyakszirtjén ezer csigában bomlott szabaddá, csak egy, a fejtetőn át először a füléig, onnan a nyakszirtig szorított gyöngysorral tartva rendben; és a sápadt verőfényben nehéz, olvadásban aláeső, hirtelen megdermedt aranyként csüggve.

A pompázatos öltözék keretében Hellmanné csodálatosan intelligens homloka, keskeny orra, erősen kirajzolt szája tökéletes hatást tettek, csak megszólalnia nem volt szabad, mert akkor valami gondolattalan, lusta kifejezés vonult le szája szögletébe.

Még a szeplőske is eltátotta a száját:

– Kolosszális – súgta Bukovina fülébe.

– Honnan tanulmányozta jelmezét? – kérdezte Karla.