Part 6

Most egy pár lebegett el előttük: a hölgy már őszes haja alatt, a fületáján kis hallószerkezetet viselt. Ezernyi apró ráncba hervadt arca fiatalos mosolytól surgárzott, fonnyadt nyaka födetlen volt. Ezt a lányt nem az idő, hanem a szenvedés tette időssé.

A leány tehetséges festő volt. Előkelő lényével furcsa ellentétben állt, hogy leplezetlenül hódolt táncosának, aki nem más volt, mint Helén Adonisza Szerdukov. Rosszúl hallván, maga is megszokta a hangos szót és megtörtént, hogy ha valamit súgni akart Szerdukovnak azt mindenki meghallotta. Egy mindig magába zárt, későn nyíló léleknek elárultatása volt egy-egy szava, amit túlhangosan rebegett táncközben.

Szerdukov nem űzött gúnyt belőle, de nem volt eléggé gentleman ahhoz, hogy a lányt biztos, kíméletes módszerrel elutasítsa. Bár mindenki a tökéletes férfit látta itt benne; és külsejében valóban férfiideál volt: arca erősvágású, keze hosszú, finom, alakja hirtelen felszökkenő fenyőé. És hozzá kifogástalan, komoly gondossággal válogatta meg öltözékeit.

– Hova való ez a Szerdukov? – kérdé Ulrik Adolf.

– Ahova a dunna.

– Kicsoda?

– Az a kövér lány Rigából

Ulrik Adolf nagy elégtétellel vette tudomásul Karla gúnynevét.

– Szerdukov született orosz, – folytatta Hoffer – csak azok tudnak így öltözködni.

– Ön valóban russzofil. Holott az egész orosz irodalom egy művésziesen megfestett szemétdomb. Nekem lelkihalál egy orosz könyv.

– Ne beszéljünk erről – hárította el Nietzschke a tárgyat. Nyilván nem akart színt vallani.

Zdenka és Ali most szintén Ulrik Adolfékhoz telepedett. Utóbbi időben Zdenka a két russzofillel is megbarátkozott. Mindhárman a penzió függelékében laktak, a legközelebbi utcában, ahol Biedermann három teljes emeletet bérelt a hajdani kertészlakban el nem férő lakóinak. A függelék szobáinak kevesebb romantikájuk, de több kényelmük volt: vízvezeték volt bennük és gázvilágítás.

Karla rettentőknek találta az olcsó csipkefüggönyös, hamis eleganciával bútorozott szobákat. A falon, színdús olajnyomatban a harmincéves háború hősei sorakoztak és a háztulajdonos kikötötte, hogy a képeket leszedni nem szabad.

Egy ilyen szobában lakott Zdenka, szemben a russzofilekkel. A leány szalagcsokrokkal tette csúffá a generálisok képeit és Ali virágerdőt küldött az ablak díszítésére.

Ulrik Adolf, a két russzofil, Zdenka és Ali egész este együtt maradtak, míg az utolsó gyertyák olvadtak szét, dűltek félre a karácsonyfán; és mikor mindenki széledt, együtt indultak hazafelé.

Míg Ali felkísérte Zdenkát a függelék harmadik emeletére, Ulrik Adolf megvárta őt a sötét, néptelen utcán.

– Kedves barátom – szólt aztán – mit tudsz volt ellenfelünkről?

– Bispinckről? Az most egyike legjobb barátaimnak. Megígérte, hogy nemsokára a penzióba költözik, menyasszonyával együtt.

– És mit tudsz Etelkáról? Hol maradt ma az a lány?

Ali meghökkent, hogy hűtlenségeért számadolják és csak jobb kibúvó híján mondta:

– Neked kellene jobban tudnod.

Ulrik Adolf meglepetve nézett Alira.

– Gondolod? Ah, csakugyan – mormogta és hozzágondolta:

– Persze, hogy én vagyok most már az emberek felfogása szerint is Etelka elfogadott imádója.

Ez a gondolat tette Ulrik Adolf karácsonyéji álmát rózsássá, ígéretessé.

A sors szeszélye, jobban mondva Alberté, egyébként Ulrik Adolfnak igazat adott. Etelka csakugyan nem ünnepelt Alberttel. A fiúnak újból sürgős dolga akadt és így a kis árva menyasszony lánykollégáinak meghívását fogadta el, akik egy bérelt teremben karácsonyi ünnepet rendeztek. Ott énekeltek, táncoltak éjfélig.

Etelka dideregve villamosozott onnan haza és otthon felgyujtotta kis fenyőágát. Alája ült egészen egyedül és forró csöppeket sírdogált, akár a viaszgyertyák felette.

Azonban könnyei hiába hulltak.

Az új esztendő Albertet teljesen eltemette a laboratóriumba. Etelka értekezése elkészült, amiben Ulrik Adolf utasításainak is volt némi része. A leány hálás volt érte és buzgón járt ki az irodalmi estékre. A keresett mű sohse bukkant szeme elé, de már nem is tartotta azt olyan szükségesnek.

Az egyetem ezidőben egészen elnéptelenedett.

Az az egy haszon volt ebben, hogy most már lehetett ülőhelyet kapni a művészettörténeti előadásokon. Karácsony előtt Valesca állva hallgatta az előadást, mert kissé megkésve iratkozott be az órára és a számozott padokból neki már nem jutott. A szeplőske bezzeg jóelőre helyet biztosított magának a tanteremben. Mondott is annyit Valescának, hogy aki hátul jön, az beteszi az ajtót, de semmiféle méltatlankodó választ nem nyervén a konfidenciára, végleg elcsöndesült honfitársnőjével szemben.

Az egyetem elnéptelenedésének oka a farsang volt. Az utcán fölragyogtak a mulatságok plakátjai és a penzióban majd minden harmad-negyed nap estéjén jelmezben kapta be a társaság a hideg húst meg a piros babot és rohant a villamos megállóhoz hogy időben érkezzék a cécókra.

A parasztbálra Biedermann korcsmáros jelmezben vezette csapatát. A szeplőske ez estére bajor gúnyát kerített magának. A ruha testhez álló válla, ezerráncú szoknyája fonnyadtan árulta el a leány nyomorú alkatát.

Karla sziciliai narancsárus leány volt. Zöld szoknyában, fekete bársony pruszlikjában, fején a laposan átdobott kendővel igen előnyösen festett, de ez nem érdekelte őt úgy, mint egy újonnan érkezett lakó, egy művészi értelemben vett szépség, aki elzászi rokolyát feketeselyem kötényt, vállat viselt, tehát nyilván velük együtt a parasztbálba készült.

– Ki ez a remek teremtés? – fordult a mindentudó szeplőskéhez.

– Nem tudja? Pedig már három órája érkezett a penzióba. Hellmannak, a festőnek, váló felesége. A váláshoz szükséges hűtlen elhagyás idejét a penzióban akarja letölteni. Kolosszális. Nem?

– Olyan vonalai vannak, mint egy fiatal fiúnak. Nézze a vállát, csudálatos.

– Persze. A síma vállnak, ahol a kulcscsont a húsba ful, mint magánál kedves Karla, lejárt. Ki nem undorodik ma Rubenstől? Mi, a fiús nők vagyunk ma az ideál a művészetben és az életben egyaránt.

– Fiús és csenevész nem egy. Magán az látszik hogy nem eszik és nem alszik

– Én dekadensül élek, a korszellem kolosszális követelménye szerint. Én mindent látok, hallok, nem alszom, mint egy… dunna. Az új csoda: Hellmanné se másnak köszöni fenomenális megjelenését, ő is dekadens. Kolosszális életelvei vannak. Együtt éhezett férjével, míg annak művészi zseníjét megtermékenyítette. Hellmannt most már elismerik és felesége kijelentette, hogy megy új missziókat tölteni be

A villamosnál az együtt induló penziósokon kívül még két maszk várakozott: topánkás, lilaruhás orosz muzsiklány, egy borpiros inget viselő legénybe kapaszkodva.

A lányban a russzofilek egyik barátnőjére, Aniziára ismertek, a legény azonban nem volt sem Nietzschke, sem Hoffer, hanem az idősebb orosz hölgy: Jelena. A két testvér más kíséretet nem óhajtván, így oldotta meg az illem kérdését.

Ulrik Adolf nem volt sehol. Biedermann mosolyogva újságolta:

– Penziónk Stephan Georgéját autón láttam a városba vágtatni. A költeménye megjelent és a honoráriumot ma fogja elmulatni.

– Óh, ezt már valamennyiünknek elfecsegte – legyintett Karla.

A bál egyik sörcsarnokban folyt le. A lépcsőházban, a hall tükrei előtt könyökharc folyt.

Sváb parasztok, skót és pikárdiai lányok, facipős hollandi menyecskék vegyest furakodtak kasztanyettes spanyol cigánylányokkal, rojtkötényes dalmát szépségekkel. Egy tiroli pár azonban nem tágított a tükör elől. A piros vállkendős, ezüstpénzes dirndl karonfogta a pörgekalapos, felgyopározott burschot, úgy gyönyörködtek önmagukban.

– Hé, döntsék el otthon, hogy összeillenek-e – kiáltott egy magyar csikós és félretolta az andalgó párt, vagyis Zdenkát és Alit.

Etelka és Ulrik Adolf autón érkeztek. Autón és kettesben.

A leány matyó legény- meg leányruhát hozatott hazulról, hogy Alberttel abba öltözzenek, de a fiú utolsó napon kijelentette, hogy ő maskarába nem búvik, kivált olyan tarka-barka tulipánosba. Etelka igen megharagudott. Csak azért is felvette tündöklő ruháját. Naivul elhitte, hogy az autóban ott lesz Ulrik Adolf Hermin nevű nagynénje is. A néni azonban a végpercben migrén miatt nem jelent meg. Valószínűleg meg sem született.

Etelka még eltelve a karácsonyéj keserű emlékével, elfogadta Ulrik Adolf kíséretét.

Az oszlopsorokkal három részre oszló táncterem ugyanazt a szemkápráztató képet mutatta, mint a penzióbeli ünnepek, csakhogy ezerszeresen: szédítő, magába húzó, elsodró khaoszát a ruháknak, mosolyoknak, ringatózásnak; az andalgás és esztelen ugrándozások kavargó kaleidoszkopját, ahol mindent látunk és semmit sem birunk megfigyelni.

Kreuzpolka és twostep, valcer és újra twostep váltakoztak.

A tánc ritmusa a szünetekre is áthajlott. Az izzó arcú lányok, fiúk hajlongva, kalászként imbolyogtak, gomolyogtak össze-vissza, mintha forró szél borzolná szeszélyesen a csacsogó, suttogó, csodálatosan hullámzó embertengert.

Mindenki tegeződött és az ilyen tegeződés kedves emlékül rendesen továbbra is megmaradt.

Zdenka mindenkivel táncolt, anélkül, hogy a táncosok bemutatkoztak volna.

Karla és Franci el nem szakadtak egymástól és nem a zene, hanem a saját szeszélyeik szerint keringtek.

Ulrik Adolfnak a tánc gyenge oldala volt: mintha talajt vesztett volna, ha forgania kellett, kihevült, és annyira kellett a lépésekre ügyelnie, hogy nem jutott szóhoz, már pedig ő a szónak volt embere. Azért két izzasztó kísérlet után egy pálma alá vonult Etelkával és mindenkit fölnyársalt szemével, aki arrafelé közeledett. Roppant boldog volt, nem is sejtve, mily rosszúl áll neki a sváblegény jelmez. A tegeződés, mint valami különös ital, megrészegítette. Mind merészebb ostobaságokat beszélt és csak néha tért kissé magához, egy-egy odacsapódó parasztszoknya legyintésétől.

Ilyenformán nem figyelhette meg, hogy Jelena meg Anizia később mégis csak a két russzofillel mulatott.

Ingert karján hurcolva Mayt, szünetlenül nyomon követett egy georgiai nőt. Annak pedig párja volt és a brigantinak öltözött lovag végül is Ingertre förmedt:

– Uram, mutogassa másutt undorító képét, különben…

Ingert vigyorgott. Egy grimasszal zsebrevágta a megaláztatást.

Az egyik vénkisasszony szintén férfinak öltözve estétől hajnalig rúgta barátnőjével, anélkül, hogy másvalaki érdeklődött volna náluk.

A háziúr minden lakóját megforgatta egyszer, az estét azonban Hellmannénak szentelte. A négyesben annyit kanyarintotta jobbra-balra, míg a fiatal asszony kénytelen volt leülni és limonádét kortyongatni. Majdnem elájult a házigazdai figyelem megnyilvánulásától.

Hajnal felé a hangulat tetejére hágott. Legtöbbje hangosan beszélt, nevetgélt minden különösebb ok nélkül.

Voltak olyanok is, akik elcsendesedtek, akik közt néhány befejezetlen szó után a legbeszédesebb hallgatás állott be, akik mindent a muzsikára, táncra bíztak, akik egyszerűen érezték, hogy együtt vannak, és hogy jó élni, míg a másik is él.

Miss Northon és Szerdukov ringtak így a hullámzó árban és mikor a kék-szürke sötétben a síkos, fagyos utcára kiléptek, a leány nem gondolt rá, hogy egy harmadik is fázhat valahol, a hegyek alól hazaballagtában… Csak arra gondolt, hogy ő fázik, ha nem bújnak össze, és összebújtak és minden mást felejtettek.

Másnap estefelé Helén fölment Bukovina műtermébe.

Még álmosan, tagjaiban az éjjel zsongó zsibbadtságával ült le a leány a szalmalócára, karikás szemmel bámulva meg mindent, mintha először vagy utóljára látná a vörösre kiégett vaskályhát, a festékpacsmagos állványt, az olajos üvegeket, a szétszórt képeket.

– Eljöttem, hogy elbúcsuzzam tőled – mondta egy idő mulva Bukovinának.

A fiú csodálkozva nézte eddig a leánynak kimerültségtől lázban égő arcát. Maga is fáradt volt: hajnalban jött meg a hegyekből.

Most egyszerre remegni kezdett alsó ajaka.

– Mi bajod… Helén? – suttogta halkan, rekedten.

– Semmi, csak meg akartam mondani, hogy ne számíts rám többé.

Bukovina fakóra sápadt:

– El akarsz hagyni?

– Már elhagytalak.

Felkelt, hogy menjen, de a fiú elibeállt, mintha mondani akarna valamit. Helén megelőzte:

– Nincs mit szememre vess. Szerettelek és most mást szeretek.

Elhárította a fiút, még a szemét is behúnyta, hogy ne lássa annak reszketését, szemének gyámoltalan jajkiáltását, aláfutó könnyeit. Futva ment le a lépcsőn és csak az utcán jutott eszébe, amit Szerdukovnak ígért: hogy elkéri Bukovinától emlékül a saját aktját, azt a kövönülőt.

VIII.

A következő hetek bal paré-i, a sirászi rózsaünnep, a római karneválest, a kitschbál – kitsch valami képtelenül, lehetetlenül ízléstelent jelentett – és más hasonló mulatságok mint meleg nyári eső burjánoztatták fel az új szívügyeket, a régieket pedig különösen virulóvá tették. A bizonytalanság eltűnt, mindenki megállapodott.

Etelka, miután dolgozatát elküldte a honi folyóiratnak, gyakran jött teázni Karlához; ahova ilyenkor Ulrik Adolf is beállított. A fiú föltétlen hódolata nem maradt minden hatás nélkül Etelkára. A leány jól érezte magát Ulrik Adolf íróbarátjai közt, az irodalmi estéken sok badarság közt néha okosat is hallott és megtörtént, hogy az est után még ottmaradt egy csésze teára, meghallgatni Ulrik Adolf legújabb alkotásait.

A körbe Hellmanné is belépett, sőt egyszer Karla is megjelent.

Hellmanné ezen a délelőttön az angol parkban sétált és a havaseső beűzte a perui múzeumba. Legnagyobb borzalmára ott zsugorított múmiákra bukkant, azték királyok penészedő tetemeire.

A fiatal asszony csaknem összeesett az üvegszekrények előtt, nem bírt erőt venni magán azután se, és egész nap társaságot keresett. Igy tévedt be Ulrik Adolfék gyűlésére.

Mikor a társaság eloszlott, Hellmanné nem tágított és Karlát se hagyta, aki meg Etelkát kérte maradásra. Ulrik Adolf nem álmodta, mily szolgálatot tettek neki az azték múmiák. Hellmanné félt hazamenni, hogy újra megjelennek előtte a rettentő tetemek. Inkább itt maradt és egymásután itta ki a teás csészéket, gyújtott rá Ulrik Adolf cigarettáira.

A fiú némán nyelt. Ő Etelkát akarta az egyiptomiból megkínálni, az meg nem füstölt. Ilyenformán Karla és Hellmanné gazdálkodtak a cigarettában, hozzá Karla valami diadalmas szemtelenséggel.

Ulrik Adolf egy költeményébe kezdett:

»Ülök szobám dermedt homályán, Füstöt fújván a semmibe…«

– Én is – szólt közbe Karla, Ulrik Adolf arcába óriás felhőt bocsátva.

A fiú megbotránkozott:

– Mi akar ez lenni?

– Ah csitt, én hallani akarok, szólt Hellmanné. De semmi lírát. Valami prózát, még pedig izgalmasat.

Ulrik Adolf fiókjába csúsztatta a verset:

– Ezt majd csak önnek, kedves Etelka. Tehát egy novellát. »Az asszony…«

– Helyes. Mindenesetre igéretesebb, mintha »A leány« volna.

Ezzel Hellmanné hátravetette magát a szófán, úgy, hogy karcsú, kinyújtott lába a szőnyeget keresztezte. Etelka a szögletbe húzódott, Karla előrekönyökölt. Igy ültek hárman a tarkaszőnyeges heverőn.

– Csak semmi páthosz, az istenért, – jelentette ki Karla, – különben megyek.

Ulrik Adolf majdnem azt mondta:

– Csak tessék.

De Karla ezt előre parírozta:

– És Etelkát is viszem.

Ez roppant nyomós volt, a fiú a tőle telhető legszolídabb hangon kezdett fölolvasni. A teavíz sustorgása különös melodrámát csinált a novellából, amelynek hősnője egy gyönyörűséges, élettől duzzadó asszony, akinek degenerált öreg férj jutott élettársul. Az asszony hiába vár egy igazi férfira, akit kövessen. Nem talál rá mindaddig, míg egyszer férjét halva leli írószobájában. Valaki megfojtotta, még pedig oly hirtelen, oly erővel, hogy az asszony az újjhagyta foltokból egy következtetést von: csak a gyilkos lehet az a férfi, akit ő keres. Felkutatja azt és övé lesz.

Ulrik Adolf fölemelte a fejét, a hatást lesve.

Hellmanné lélegzetfojtva figyelt és most mély sóhajjal dőlt hátra:

– Bizarr…

Karla kétségbeesetten nézett a fiú ünnepélyes arcába.

– Nos? – kérdezte Ulrik Adolf.

– Engedje meg, hogy ne nyilatkozzam.

– Helyes. Karla kisasszony ehhez úgyse ért.

Etelka hallgatott. Az a furcsa érzése volt, hogy Ulrik Adolf semmi egészséges gondolattal nem foglalkozik; hogy mindenben az elcsavart excentrikumot keresi. Hogy az ember ránézve csak a két nem egymáshoz való viszonyában létezik, semmi más ösztöne nincs.

De hát nem ugyanezt látta a többi fiatal művésznél? Lehetetlen pózokban meztelen emberek… És ami csodálatos: van bennük eredetiség, érdekesség, sőt néha igazi szépség, csak igazság nincs, szinte soha sincs.

Ezt a véleményét meg is kockáztatta. Ulrik Adolf oktató hangon felelt:

– A modern világ elnivellálta az embereket. Csak a beteges elváltozások emelik ma egyik embert a másik fölé, és csak e beteges jelenségek érdemesek a feldolgozásra.

– Lásd Hebbelt – vetette közbe Karla, mert észrevette, hogy Ulrik Adolf mindezt saját bölcseségeként adja. – Különben maga őt félreérti. Az ő hőseiben van ugyan beteges lelki vonás, de nála nem ez a fő. Magánál csakis ez. Hanem hisz ez érthető…

– Világos, hogy érthető. Én magam exaltált, dekadenciával telített ember vagyok.

– Akár a szeplős. Hanem mégis, mit csináljon az egészséges ember, aki egészségesekről akarna olvasni?

Ulrik Adolf lenézően mosolygott:

– Mindenki lelkében vannak beteges elváltozások és kivált sexuális téren…

– Ez Freud, hagyjuk. Én csak azt mondom, hogy még mindig több lakóház van a világon, mint kórház, bár – és Karla itt elmosolyodott – igaz, hogy a lakóházakban is lakhatnak hibbantak. Hanem azt ne higyje, hogy maguk fogják feltalálni a puskaport. Istennek hála, még vannak Németországban józan koponyák, akik nem rúgtak be a dekadenciától…

– Amint hogy jó női szabók is vannak, és lesznek, vágta vissza Ulrik Adolf, Karla lebenyszerű blúzára gúnyos pillantást vetve.

Hellmanné eddig nem érdeklődött, de most beleszólt a vitába és el is vágta azt:

– Igaz Karla, maga egyéni ruhákat tervez; mondja, mik az elvei e téren?

– Hogy mindenki úgy öltözzék, amint az egyéniségének megfelel.

– És maga szállít ilyen ruhákat?

– Fogok.

Hellmanné nevetett:

– Tessék. Honnan fogja maga vevői egyéniségét ismerni? Maga azt fogja szállítani, amit maga gondol egyéninek, szóval megint csak ott vagyunk, hogy mi, a közönség magunkra kényszerítjük egy másnak ízlését. És épen ez ellen küzdenek maguk.

Karla némileg le volt fegyverezve. Viszont Ulrik Adolf csak nagyobb bátorságot nyert. Másként szokva volt a gúnyhoz, az elhallgattatáshoz, de most Etelka előtt ki akarta vágni a rezet. És védője is akadt, Hellmannéban. A fiatal asszony nem ismerte az elméleteket, és nem könyvből tanulta életmódját, mint Ulrik Adolf és a szeplőske. Még a színházba se járt. Mégis minden, amit tett, egy-egy ilyen Ulrik Adolf-féle novella egy fejezetének tetszett.

– Nem igen hihető – jegyezte meg a novelláról – hogy a sebhelyekből következtetni lehetne egy férfi milyenlétére. A brutális erő még nem minden…

Teáztak és aztán új novella következett az utasról, aki elé minden állomáson feketecsuklyás barát lép és elállja utját a vonathoz.

A három hölgy közelebb húzódott egymáshoz, utoljára egészen összefonódtak. Ha Ulrik Adolf egyebet el nem ért, mint a három oly különböző testalkat, fej és ruházat egybekapcsolódását, a félelemnek merev rítmusát, ami azok tagjait ideges mozdulatlanságba folyatta össze; már akkor is megelégedhetett novellája hatásával.

A háziur az udvaron körüljárván, csodálkozva látta meg a függönyrésen, mint hajlik egybe Etelka fekete, Karla vörös haja Hellmanné kalászszőkeségével, mint csukódik egyik ajk riadtan össze, mint nyílik a másik szótlan ijedtségre. Egyet koppintott az ablakra. A három hölgy szinte egymás nyakába esett

Hellmanné fölsikoltott:

– Én most már igazán le nem fekszem. Menjünk át hozzám, és együnk reggelig teasüteményt.

Ez volt minden föltalálható csemegéje, és ezt rágicsálták, mig a téli hajnal kéken kezdett fesleni az ablakon, és a félelmet a szürkület józansága legyőzte

E napnak délutánja Ulrik Adolfnak semmit se igért. Tudta, hogy Etelka alszik, vagy dolgozni akar. Mit volt tenni, legföllebb Nietzschkéhez és Hofferhez kukkinthat be, annál inkább, mert az irodalmi éj után egy cigaretta, egy csipetnyi tea se maradt nála.

Fölballagott hát a függelékbe.

A negyedik emeleten, Hoffer névjegyén az állott, hogy háromszor kell neki csöngetni. Ulrik Adolf csengetett hát egyszer, mert félt, hogy barátja nem veszi magának a fáradságot, nyitni. Az egycsengetyűszós úr bámulva nézett végig Ulrik Adolfon.

– Parancsol?

– Pardon, Hoffert keresem.

Ezzel bennt is volt az előszobában, ügyet se vetve az idegen úr kelletlen arcára. Hoffer ajtaját benyomva, az megakadt egy rézsut állított szekrény hátlapjában. Csak belapulni lehetett az így támadt ajtórésen, és akkor Ulrik Adolf csodálatos helyiségbe jutott, ahol össze-vissza hányt ládák, padok, szétdobált ruhák hevertek. A padlón elszórt szén ropogott, és a fiú csaknem átbucskázott a szénlapáton, felborítva az ajtósarokban álló üres, haza nem szállított söröskrigliket. És ez még nem volt az igazi szoba, hanem annak szekrényekkel elkülönített előszobája.

A szekrényfal mögül nehéz, hihetetlenül sűrű szivarfüst gomolygott, és az orosz balalájka zsibbasztó, fájdalmas sírása. Odabennt a székeken kalitkák álltak. Képek mindenfelé: csupa női akt; könyvek: nehéz, aranyvágású orosz regények, elrongyolt szótárak álltak garmadában a polcon, az asztal alatt. Az asztalon félig beszáradt befőttes üvegek, felbontott dohánydobozok, töltőkészülékek. Az ablakon torzarcú hindú bálvány vigyorgott, mellette apró állatfigurák, indián tomahawk, és egy revolver szóródtak el.

Amint Ulrik Adolf belépett, a revolver eltünt Hoffer zsebében, és a fiú elibe ugrott vendégének.

– Mit ak… ah, maga az; Zwirn – fordult az alkóvban álló ágy felé, aminek féléve vetetlen keménységén, a gyűrött takarón Nietzschke hevert, ugyan abban a borpiros ingben, amelyben Jelena mint muzsik volt a parasztbálon.

– Vajjon melyikük kapta a másiktól? Tünődött Ulrik Adolf.

Nietzschke meg se moccant.

– Vegyen cigarettát, intett az az asztal felé; és hanyatt elnyúlva féllábát az ágyon alálóbázva újra pengetni kezdte a balalajkát. Halkan, dúdolva énekelt is hozzá naiv középkori dalt:

»Szűz Mária ringatja a bölcsőt. Égszín a ringató szalag: Szent József, uram, segélj, Kezemből jaj kiszalad, Jaj kiszakad a pántlika, Elállt a gyenge karom, Gyenge újjam kisebhedt, Segélj Szent József, uram! – Nem lehet, szűz Mária asszony, Legörbít a gyalúpad, Fogy a deszka, gyűl, gyűl a forgács, A munka mégse apad.«

A délutáni nap rézsút kévében ömlött be hirtelen a szobába, kékké festve a szürke füsttengert. Olyan groteszk volt, hogy ime, az édesdallamú Mária ének, meg a glóriás aranytűz a füstbesárgult falat, a meztelenkedő képeket, a ronda bálványt egyként ölelte körül.

Ulrik Adolf belenyult a cigaretták közé, hanem le is csapta őket és egy sikkantással rázni kezdte a karját:

– Mi a csuda, maguknál az egerek csak úgy sétálnak… brr! felfutott az ingujj alatt!

Rácsapott a karjára, ahol az egeret érezte, de Hoffer egy horkantással elkapta karját.

– Az égre, Naipun, a hercegnő! Ne hadonázzon, még megnyomorítja!

Ulrik Adolf homlokán kiütött a verejték. A láthatatlan kis állat most már a vállán sétált, karmolázott, Hoffer pedig mindkét kézzel szorította őt, hogy ne segíthessen magán.

– Dehát őrült maga? – kérdezte Ulrik Adolf, és egy lerázási kisérlettel a kabátját vetette le.

– A japán egeremet akarja agyonszorítani! Csak nem hagyom!

A tréfás kis állat hirtelen kibújt az ing hasítékán. Ulrik Adolf undorral akarta lefricskázni, de Hoffer megelőzte:

– Az én vendégeim a jó cigarettáért eltűrik a Naipun kis sétáit… Szegény kis madárkám – fordult az állathoz, – gyerünk a kalitba, gyerünk kicsikékhez.

– Csak sétáljon, ha neki tetszik – szólt Ulrik Adolf és ezzel jogot szerezvén a cigarettához, belemarkolt újra Az egérke azonban hirtelen lefutott a karján, be egyenesen a kalitba, a hol négy kis cincogó fehér-fekete foltos egérfiú várta.

– Az unokáim, – szólt Hoffer, és dédelgetve csukta be a kalit ajtaját Aztán odafordult Ulrik Adolfhoz:

– Tudja-e, hogy épen beszélni akartam magával?

– Akkor telepáthia, hogy feljöttem.

– Csakugyan. Arra akarom kérni, hogy a jövő irodalmi estén én olvassak föl. Nivós dolgot, Schillerről.

Ulrik Adolf meg volt rőkönyödve. Rengeteg kész értekezése volt, amit fölolvasásra szánt. Különben sem szerette, ha ő hallgat másokat.