Part 5

A fiú sokat dolgozott, bár néha napokra odakölcsönözte műtermét kevéssé szerencsés kollégáinak, akik nem laktak oly közel az éghez, hanem világítóba nyíló földszintes szűk szobában fogadták a múzsát; az olymposzit, és a húsból vérből valót egyaránt.

Az ilyen szegény flótásoknak Bukovina mindent adott: állványát, festékeit, és megsárgult vajkockáit. Ő maga ilyenkor kirándult tájképfestésre a hegyek közé. Ezekből telt a kiállítás, meg a penzióbeliek arcképeiből.

A képeket az ebédlőben, meg a Balkánon függesztették ki. Meghívók mentek a penzió minden ismerősének, és minden meghívóhoz még egyet mellékeltek, hogy a címzett valamely barátjának küldje. A hónap végére való tekintettel a belépődíjat harminc pfennigre tették. Míg a képeket rakosgatták, szögezték, Bukovina mintegy számadást készítve szólt a háziúrnak:

– Ha csak ötvenen jönnek, az már tizenöt márka. Öt a költség, tíz a zsebbe, gazduram!

A háziúr, Bertrammal együtt segédkezve a színdús képek fölaggatásában, figyelmesen nézett a fiú sápadt, eléjszakázott, és mégis gyermekes arcába. Négy éve volt már asztalvendége a fiú, de még fizetségre nem került a sor. A gazda ezt nem kívánta. Bukovina a mókáival, a jókedvével fizetett. Holott ösztöndíja volt, kétezer korona évente az osztrák állam zsebéből.

– Gyenge gazda vagy, fiam, mormogta Biedermann.

A fiú kevés vére mintha arcába gyűlt volna. Zavarba jött, mint balga gyermek, akit rajtacsípnek, hogy nyalánkságra költi az iskolára adott pénzt.

Egy szót sem szólt, sőt nem is pillantott a háziurra. Biedermannt azonban mintha nyomná valami, folytatta:

– Bánom is én, ha lapáttal hányod ki az ablakon a pénzt. Csakhogy van annál balgább pazarlás is…

– Úgy beszélsz, mintha Zwirn verseit olvasnád, gazduram.

– Pah, az is bolond, de te is. Te még jobban, illetve rosszabbul.

Bertram leszólt a Balkánról, Bukovinát a zavarból kihúzva:

– Tudjátok-e, hogy ahhoz a boglyas poétához multkor egy órával hamarabb jött a Madonnája, mint a többi irodalmár? Azt hiszem, Ulrik Adolf becsapta, és egy órával korábbi kezdetet írt a meghívójába, mint a többinek.

– Hopp! Neki is kell meghívót küldenünk.

És Bukovina kapott rajta, a háziúr leckéi elől gyorsan az íróasztalhoz menekült.

A kiállítás reggelén Etelka szállítólevelet kapott: a rég várt hazait küldték.

A leány titkon szerette volna, ha Albert megy a vámhivatalba érte. De nem merte háborgatni. Villamosra szállt és kilenc órakor már ott ődöngött a vámházban, emeletről, emeletre, ajtóról ajtóra. Végre megtalálta az istenítélet csarnokát. Egy ablakból adták ki csomagját, aztán állni hagyták, mig rájött, hogy kincsével a husvizsgálóhoz kell mennie. Az pedig fölháborodással pillantott megy egy óriási füstölt kolbászt a leány pakkjában.

– Őrlött húsneműt importálni egyáltalán tilos!

És fogván a szívetvidámítóan piros, jóillatú corpus delictit, egy pléhbödönbe dobta.

Ejnye, csak nem akarja megfőzni, gondolta Etelka.

De igen. Az ellenőr alágyújtott a kolbásznak, és elégette. Etelkának szinte köny jött a szemébe.

– Szabad kimennem? – kérdezte, a kínos boszorkányégetéstől menekülni akarva.

– Önnek bizonyosságot kell szolgáltatnunk, hogy a tárgyat megsemmisítjük.

És ott kellett maradni, míg a halálos ítélet betelt.

A sonka óriás vörös pecsétet kapott, hogy a vámvizsgálat tűzpróbáját kiállta; a nagy barna kenyérhez nem is nyúltak.

Etelka egészen belefült az állingálásba, melegbe, bosszúságba. A csomagot végre vihette haza. Nem bírta, de egy jobbindulatú hivatalnok megigérte hogy egy márka ellenében hazaszállíttatja.

– Három márka ötven pfennig a vám, egy a szállítás, egy egész délelőtt a kiváltás… ejha, akinek még ezután kedve lesz hazait kapni, az is botot érdemel.

Etelka holtfáradt volt, de azért délután elment a kiállításra.

Nyüzsgő közönség bámulta a képeket, de senki se vásárolta. Egyetlen egy fölé volt odairva: »Elkelt százötven márkáért.« A Maecenásnak azonban nem akadtak követői, és úgy látszott, Bukovina jobban örülne egy tízmárkás vásárnak, mint ahogyan a százötvenesnek örült.

Az eladott pasztell kövön ülő aktot ábrázolt, hátból, hogy a nő feje csak vörhenyes hajboglya volt. Ugyancsak aranypihék nyúltak le a nyakán, a hátgerinc apró csigolyái közé. Az izmok játéka mutatta, meg a fejtartás, hogy a nő a messzibe néz, kezét térdére fektetve.

A képben nem volt semmi lelki izgalom. Egyszerűen akt volt, a lélektelenségében állott izgató volta.

– Ez a legjobb kép, mormogta Szerdukov, Helén jéghideg lovagja, hosszasan szemügyre véve a képen ülő nő hátának kecses vonalait.

– Ismerem a modellt, szólt Ulrik Adolf mögötte

Helén – mert ő is ott állt – összerezzent.

– Honnan ismeri? – kérdezte Szerdukov, és szemét a fiúnak szegezte.

– A híres Vecsernyés Centa háta ez.

Helén összeszorított ajkára hirtelen fensőbbséges, kicsit gúnyos mosoly terült.

Este lett, és egy kép se kelt el.

Bukovina rosszkedvét leplezve jött, ment. Mintha nem épen az bántaná, hogy a képei nem kelnek… Utóvégre is ez nem balsiker. Kinek is van ezidőtájt pénze? Aztán a látogatók is jobbára művészek, van képük rakásszám.

Karla barátnéjával teánál ült kedves kis szobájában. Abban a percben rájuknyitott Ulrik Adolf.

– Mit keres? – szólt rá Karla.

– Zavarok talán?

– Fontos beszélni valóink vannak.

– Bocsánat, egy szál gyújtóért jöttem.

Karla egyetlen szálat adott oda neki, és becsukta az ajtót a fiú mögött.

– Az ember nincs nyugton tőle soha. Azt hitte hogy most le fogom ültetni.

– Mégsem kellene igy megszégyenítenie.

– Oh, elbír az többet is. Különben… csak nem pártolja komolyan?

Etelka halványan elmosolyodott:

– Ne izgassa magát. Inkább igérje meg, hogy holnap eljő hozzám magyar uzsonnára. Meglátja, nem nevet többé rajta, hogy mennyi kenyeret tudok enni.

Karla mindig elámult eddig, hogy Etelka és Ali – ki utóbbi időben a penziót második hazájának vallotta – az összes asztalra kerülő kenyeret eltüntették.

Elbúcsúzván Karlától, Etelka a Tietz árúházig villamosozott. A futókarzatos, óriási méhkas zsongott a vevők áradatától. A leány teáskészletet, fehércukrot, teát vásárolt. Aztán még egy irattárcát akart Albertnek, karácsonyi ajándékul.

A bőrárú osztálynál, a párhuzamos pult mellett, háttal Etelkának gummiköpenyes hölgy próbált szürke svédkeztyűket. A hölgy mellett, mint esővert madár, kivásott kabátban, fényes könyökét Etelkának fordítva, állott kísérője. A hölgy angolul szólt reá:

– Négy márka kilencven a párja. Jut-e kettőre?

– Oh igen, sőt marad is, – felelt vissza a fiú, és mindkettő eltünt a pénztár felé.

Miss Northon volt, Bukovinával. A mai délután egész jövedelmét vették igénybe Helén keztyűi.

Húsz pfennige maradt Bukovinának, pedig holnapután reggelre kirándulást tervezett a hegyekbe. A százötvenmárkás kép csak reklámként volt eladottnak hirdetve. Az igazság az volt, hogy a fiú ettől a képtől nem akart megválni. Valami titkos talizmánnak hitte azt, ifjúsága, boldogsága zálogának, jótevő kincsnek.

Valójában pedig a kép immár letünt idők emléke volt. Csodaszép álomidőké…

Harmadfélévvel ezelőtt Bukovina barátnője még mint egy előkelő gyermekkert kis angol misse rótta Münchent. Helénnek akkoriban még nem voltak toalettjei, és tavalyelőtti télikabátban, egy télen-nyáron alkalmazott strucctollal kalapján; így pillantotta meg Bukovina őt, pompásan öltözött és pompásan fejlődő védencei között, akik angolul sipegtek és rakoncátlankodtak a szelid, szomorú leány oldalán.

Helén azután otthagyta az egész napját lekötő óvodát, és angol leckéket adott. Közben pedig ki-kirándult a Biedermann penzióba.

Úgy szedték az örömöt, mint tavasszal a virágot: nem is csokorba, hanem rakásba. Mint kezdő müncheniek, együtt ujjongtak a város gazdag örömeinek, befutkosták a környék mezőit, teleábrándozták parkjait és fölkacagták hallgatag királyi várait… Ki mondaná, hogy a kopott kis Helén nem szerette Bukovinát? Mit várhatott tőle, mikor, nem ismerve sem tehetségeit, sem kilátásait, egy áttáncolt bal paré után összesimulva ment vele haza, és boldogan mosolygott a szóra, hogy majd, ha lehet, összeesküsznek a világ színe előtt.

Ez időnek emlékét Bukovina úgy őrizte, mint valami drága, hervadt virágot.

Az első méregcsepp az első ajándék volt, amit egy eladott kép árából Helénnek vett. Az első nyereségből százmárkán vásárolt kalap nevetséges volt a kopott kabát fölött, és Helén hozzá most már kosztümöt, blúzokat, cipőt, és keztyűt követelt. Ha Bukovina tovább is százmárkákkal adta volna el képeit, úgy Helén megmaradt volna neki édes leplezetlenségnek. De az első százas a vaktyúk találta gyöngy volt, a fiú merészen művészi, nem köznapi tehetségből fakadó, de az általános ízléshez semmikép sem alkalmazkodó képei a pénzes, dilettáns közönségnek nem tetszettek. Igy a ruhákat az ösztöndíjból kellett kiizzadni, és az nem volt elég.

Helén azóta furcsa talánnyá fejlett. Otthon még emlékeztetett a régire, de az utcán nem akart a kopott fiúval járni. Édes volt még, de nem volt már jó. Szerelme most kétszeresen, fájdalmasan drága lett. Egy morzsányi kegyért többet koldult a fiú, mint hajdan a teljes, zavartalan boldogságért. Balsejtelmek gyötörték, és mégse nyílt a szája gyanúra; mintha inkább akarna megcsalt, mint elűzött szerető lenni.

Mindenesetre Helén a világban kifogástalan lady maradt. Ha Bukovina kérdezte, miért nem indul meg vele az utcán, kicsit szomorkásan felelte:

– Nekem a hírnevem és a kenyerem egy. Azt hiszed, beengednének a házakhoz, ahol órákat adok, ha megtudnák, hogy én… a tied vagyok?

Bukovina tavalyelőtti ruháit hordta, és nem jutott pénze arra se, hogy fájós fogait betömesse. Sorra húzatta ki őket, ilyenformán még megviseltebb külsőre téve szert. Mióta a jéghideg Adonisz megjelent a láthatáron, Helén még hiúbb lett, Bukovina fogai még ritkábbak.

A fiú mostanság elkezdett vágyni a más férfiak által gyakran útált sürgetésekre, hogy esküdjenek össze. Hogy Helén emlékeztesse őt a bal parè utáni reggel tett igéretére, de Helén erről egészen megfeledkezett.

A penzióba is ritkábban járt a lány, csak az ünnepekre ment ki, a mikor a jéghideg gentleman is kirándult, jobban mondva leereszkedett hallos penziójából a tarka mulatságokba. Viszont Bukovina a hegyi kirándulá okról kezdett letenni, mintha nem merne elmenni, mintha őrizne valamit… Mikor Helén csodálkozva kérdezte, miért lett olyan hanyag, akkor kiállítást csapott, hogy megvesse egy kirándulás pénzalapját.

És most húsz pfennigje maradt… A fiú nem tudta, kihez forduljon. Hazaérve, előszedte kinyomkodott festékes tubusait, azokért kapott az ószeren egy márka husz pfenniget. De hát mi az? A kiránduláshoz legalább négy márkára volt szüksége.

Másnap délben még szívszaggatóbban muzsikálta a Miserere-t. Nem tréfából, ez volt az ő kesergője.

Karla valahogy a Balkánra került, és mert alig evett, elbeszélte, hogy délutánra paprikásszalonnára van híva.

Bukovina csettintett.

– Ejha, miért nem hivatott meg engem is?!

– Hátha még segítek a dolgon?

Karla öt órakor Etelkánál volt. A két leány csinosan terített, mire a fiuk megjöttek. Azonban Karla furcsa vendég volt. Etelka egy rézpántocskákból font kis ibolyakosarat tett az asztal közepére, éppen mikor Alberték beléptek. Karla szó nélkül a szemétkosárba dobta az asztaldíszt:

– Pfuj, micsoda ízléstelen kosár! Aminek hársból, vagy háncsból kéne lenni, az rézből utánozva!

Albert sértődötten, Etelka zavartan nézett össze. A kosárkában Albert hozott Etelkának nemrégen virágot.

A kis eset feledtetésére Etelka gyorsan fölszolgálta a teát, és belevágott a búzakenyérbe. A kés belefutott, mintha a kenyér bele hiányzana, és úgy is volt. A kenyér ki volt vájva, és tele volt kolbásszal. A fiúk módfelett megörvendtek, Etelka még náluk is jobban. Még mindig haragos volt a vámhivatalra, és hogy azt be lehetett a kenyérrel csapni, az neki fényes elégtételül szolgált. Micsoda örömmel égették volna meg e pompás hurkákat!

Falatozás közben Karla elbeszélte, hogy Bukovina is szívesen lett volna hivatalos. Etelka megjegyezte:

– Hát hiszen a részét félreteszem.

Karla hazaérve, ép szembetalálta a kis rutént, amint a hóna alatt egy képet cipelve a város felé sietett.

– Nos, Etelkánál paprikás szalonna várja.

– Oh, hát miért nem hozza Karla kisasszony?!

A leány nevetett:

– Hiszen még megkaphatja.

Úgy értette, hogy holnap.

Bukovina egyik kávéházból a másikba vándorolt, míg végre keresettjére bukkant, egy orosz úr személyében.

– Uram, ön tegnap megdícsérte ezt a képet.

– Igen. Nos? – bámult rá az orosz.

– Az ember amit szeret, azért ki is nyújtja a kezét…

– Nó, nem mindig, – felelt az orosz nagyot hörpintve kávéjából.

– Természetesen, de mikor az alkalom oly kitünő…

– Tizenhat márka igen sok. Nem a képért, hanem ily időtájban.

– Sz’ ép ez az! Uram négyszemközt eladom önnek tiz márkáért.

– Nem akarok vásárolni.

– Hatért csak akar.

– Háromért.

Az orosz el akarta utasítani a fiút a nevetséges összeggel.

– Tessék.

Most már fizetnie kellett.

Bukovina boldogan rohant ki. Két márkáig akart licitálni lefelé. A vászon, a festék többen állott, de sebaj; nem kell Biedermanntól kérni, aki célzást tenne, hogy mi lett a tiz márkával. Az útiköltség megvolt, csak elemózsia kellett, az pedig bizonyos már.

Etelkára az első édes szendergés borult, mikor éles csöngetés verte fel. Meg se moccant.

Újabb kétségbesett csöngetés.

– Ki az? – riadt ki a lány az előszobába.

A lépcsőházból idegen hang felelt:

– Én.

– Ki az az én?

– Bukovina. A szalonnáért jöttem.

Etelka hozzászokott már, semmin sem csodálkozni.

– Bocsásson meg, majd kiadom az ajtón.

Azonban a szalonnát nem tudta lekanyaritani, kemény volt a bőre. Pongyolát kapott magára, az ágyra rádobta a terítőt és behívta a légvonatos, sötét lépcsőházban vacogó fiut.

– Kérem segítsen.

Átadta neki a kést. A levágott darabhoz sonkát is szelt, aztán mindent gondosan becsomagolt áthatlan papirosba.

Bukovina szíve fölmelegedett. A Helénhez való vad szerelemhez csöppet sem hasonló gyöngéd hála, csodálat lehelt lelkére.

– Kisasszony, mindig ilyen korán fekszik? – kérdezte hirtelen.

– Ha sok dolgom van, akkor fönnmaradok.

– És mindig egyedül?

Etelka elpirult. Elefántcsontszín, egyformán sápadt arcbőrén valami hajnalszerű pír tetszett át.

– Beh kár érte, hogy így pocsékolja ifjúságát, gondolta Bukovina.

A leány szíve hasonmód facsarodott el őrajta. Mert Bukovina festéktől, didergésektől elgémberedett, bogos kezét megpillantva, hirtelen szürke svéd keztyűbe búvó bársony kacsó táncolt el szeme előtt…

A két boldogtalan így állott szemben, egyik a maga láncravert, önmagában elégni hagyott ifjúságával, másik kihasználva, kicsavarva lelki-testi erőiből… Szánták egymást, de távol voltak egymástól.

Hajnalban Bukovina útrakelt és kilenc órakor a fölbukó nap már ott találta a hóval hintett cikkcakkos Alpesek között.

A táj csodálatos volt: a hó nehéz bársony cafatokban ülte meg a fákat, a tó még nem fagyott be és fölfordítva ringatta a való világ képét. Az országúton rengeteg nép húzódott a sporthelyek felé, tiroli módra jódlizva. Igen, vonulni és rikkantani jó volt, de állani! Ha a nap fűtött is, a hó majdnem elfagyasztotta a lábat.

De Bukovina valami új, nem ismert ihletésre várt. Utóbbi időben semmit sem haladt, semmi sem kapta meg. Egy jó műve volt: Helén aktja, az a háttal ülő, de a leány most már ülni sem akart:

– Majd, hogy rámismerjenek.

– Légy a feleségem.

Helén nevetett ezen, amire egyszer olyan szépen tudott mosolyogni.

– Balga beszéd. Egy képed se kell senkinek. Miből élnénk?

Ez a szó hasított Bukovina lelkébe újra és a hidegtől, a fájdalomtól könnyek futottak alá arcán. Egy kicsit futkosott, hogy fölmelegedjék, körmébe fújt és újra nekifogott. Délfelé a vásznon valami csak elkezdett kialakulni. A fiú szíve hevesebben vert, a keserű gondolatok alábuktak benne, az alkotás öröme pírt csalt arcára és fölmelengette imént halálra csüggedt lelkét. Ez lesz a nagy, a döntő, a homályból kiemelő munka, ez hozza meg a hírt, a pénzt és Helént… Most még így döngette Bukovina a szerencse kapuját.

Egy pocakos úr állt mögéje és bámult bele a fiú képén szürke fák közt lila hegyekre nyíló perspektivába

VII.

Eljött a minden másnál kedvesebb, megszenteltebb német karácsony. A külső Schwabingban mintegy varázsszóra tűlevelű ligetek kerekedtek; nagykendős nénikék őrizték az illatos kis berkeket és nem volt olyan kopott járókelő, aki haza ne vitt volna egy-egy gallyacskát belőlük.

Az emberek karácsonyra nem igérkeztek egymáshoz, mindenki magában akart ünnepelni.

Karla nem is hívta Etelkát a penzió közös ünnepére.

– Csak üres lelkek vágynak e napon társaságba, gondolta.

Az ő lelke pedig tele volt. A szerelem himnusza zengett benne hatalmas, ezerágú karban, ezernyi ezer hangszeren: a hoboák lágy sírása, csengők csilingelő kacaja, hegedűk nyögése, harsonák ujjongása, hárfák ábrándos gyöngyözése, orgonák nászdala és indus sípok mámorba bűvölő muzsikája zendült benne szünetlenül; hol egyik, hol másik hangszert hallotta, amint a többit túlzendüli, hol öröm, hol fájdalom emelték, vetették mélybe, magasba lelkét.

– Boldog vagyok – mondta az illatos kis fának.

– Olyan boldog vagyok – suttogta a fehér gyertyácskáknak.

– Oly kimondhatatlanúl boldog – az ezüst angyalhajnak.

Mindent fehérből, ezüstből készített. A fát aszbeszttel hintette meg, hogy csillogjon, mint a hó. A fácska alá odatette a Francinak szánt, sötét alapon nefelejccsel batikolt nyakkendőt, a tenger nürnbergi mézeskalácsot

Az asztalra két terítéket kért a szobalánytól, de vacsoráról nem gondoskodott, azt majd Franci hozza.

Fölvette aranyporszin ruháját, haját kislányosan, háziasan két nehéz bronzfonatban a hátán hagyta. Hiszen kislány volt: életében most szeretett először.

Hat órakor meggyujtotta a gyertyákat. Franci meghatva lépett be a tündöklő, viaszfüsttel, fenyőgallyillattal tömjénes szobába. Némán, hosszan álltak a reszketőlángú gyertyák alatt, ajkukra nem jött szó. Mindig ilyenek voltak: meghatottak, ünnepélyesek és szemérmesek. Semmiféle bizonygatás nem tette kimondottá, földivé, hétköznapivá szerelmüket.

Franci aztán elővette énekes könyvét és elénekelte a karácsonyi énekeket: a »Stille Nacht«-ot és a »Tannenbaum«-ot.

A fácska alatt Franci a nyakkendőre, Karla egy bűbájos alabastrom szobrocskára bukkant: Pálra, amint karjában viszi át Virginiát a folyón. Ez mindennél többet mondott: így fogja őt Franci az élet paskolásán átvinni forró, biztos ölelésben.

Kigyönyörködték magukat és aztán vacsorához készültek.

Franci átfutott egy közeli sörmérésbe, Karla teát öntött, tányérra rakta a heringet, füstölt nyelvet, lazacszeleteket. Franci kenyeret szelt, székeket tolt az asztalkához és pótolgatta a fán leégő gyertyákat, mintha fiatal házaspár lennének.

Csakhogy annál gyöngédebb, izgatóbb volt a viszonyuk, mert ezer föl nem vetett kérdés lebegett közöttük megoldatlanul és a szenvedélynek tengernyi meg nem gyújtott gyertyácskája rejtezett lelkükön, a még tisztafehér, illatos karácsonyfán.

Letelepedvén az asztalhoz, ettek hatalmas, fiafarkas étvággyal, de csak alig ittak, hogy a sör buta mámora el ne tompíthassa lelküket a legfinomabb örvendezések iránt.

Aztán gyermekkori emlékeikről beszélgettek. Franci inkább hallgatott és néha megsímogatta Karla kezét, aranybarna haját; nézegette tömpe kis orrát, kerek szemét.

– Én kis muszkalánykám – mondta neki hízelegve, míg az a rigai télről beszélt.

Karlának nem tűnt fel, hogy Franci alig mesél. Régen kivette a fiú szavaiból, hogy az egyszer nagy szegénységben volt és azért nem akarta feszegetni a multat.

Éjfél felé az előszoba ajtaján dörömbölést hallottak. Félperc mulva az idillnek vége volt. Egész sereg tört be hozzájuk, a háziúr parancsával: ne mulassanak a saját szakállukra.

Legelől a szeplőske jött új áldozatával: egy Jensen nevű dán műötvösnövendékkel. Mögöttük Bukovina karácsonyi játékdobot pörgetett. Leghátul Ulrik Adolf kémlelt befelé, arcán óriás csalódással El nem tudta képzelni, hol töltheti Etelka a karácsonyt. Sikerében sokkal biztosabb volt, semhogy Albertre gyanakodott volna. Nem is vette a fáradtságot: megkérdezni Etelkától, mit keres ez a tolakodó honfitárs az ő szent berkeiben, nemhogy arra gondolna, hogy ez korábbi jogok alapján talán magának foglalta le a leány mai estéjét.

Úgy hitte, hogy Etelka ma Karlával együtt fog megjelenni, majd remélte, hogy a leány bent ül Karlánál és restelli indítványozni, hogy az ebédlőbe menjenek… hiszen oly szemérmes, olyan tartózkodó… Ő a férfi, neki kell cselekedni. Tehát folyton a háziúr nyakára járt, hogy parancsolja elő a félrevonulókat. Ezért kellett Karla idilljének szétrobbanni

Most keserű kiábrándulással állt meg a küszöbön Ulrik Adolf. Mód nélküli dühében Karlára támadt:

– Hol van Etelka? Micsoda dolog a szegény leányt a mai estén, mikor mindenki szeretteihez vágyik, magára hagyni, nem hívni közénk? Persze Karla kisasszony jól mulat kettesben…

– Kérem, fogja be a száját – szólt Karla minden teketória nélkül.

Akarva, nem akarva, Karla sálat kerített magára és megindultak kifelé.

Az ebédhelyiségek fenyővel voltak díszítve, a Balkánon óriási karácsonyfa tündökölt. A világítást csak a fán szünetlenűl megújított tengernyi lángocska adta.

A pulyka, az ünnepi bowle a társaságot felvillanyozta. Egyébként ma kevesebben voltak, mint máskor, így valamelyest lehetett táncolni tyúkszemtiprás, oldalbalökés nélkül.

A szeplőske valósággal ráncigálta a faarccal twostepező Jensent. A lány csupa izgékonyság, a fiú csupa kényszermozdulat: mintha élő ember játszanék bábjáték színházban.

Ingert tunyán ült egyik szögletben és mikor May táncra hívta, Ulrik Adolf felé bökött állával:

– Eridj vele és vidítsd fel.

Aladár és Zdenka boldogan fecsegtek a Balkánon.

– Megírtam Ervinnek, hogy te vagy az én védelmezőm, mert itt borzasztó emberek vannak, mint Ingert és Bukovina. Azt írta, hogy csak legyek jó, és hogy köszönt téged, amiért vigyázol reám.

Zdenka e réven minden szabad idejét Alival töltötte. Ali kísérte Zdenkát mulatságokba, együtt táncoltak, szánkáztak, uzsonnáztak. Most is együtt jelentek meg, Ali frakkban, ami itt ismeretlen fényűzés volt, Zdenka hamis ékköves diadémban, Karlát kétségbe ejtve.

A szeplőske jelentős pillantást vetett a boldog párra. Hogy Zdenka és Karla állandó lovagra tettek szert, ez módfelett besszantotta, holott ő csak napokra tudta az embereket karma közé kaparintani.

Miss Northon sohsem volt ilyen szép életében. Mélyen kivágott vörhenyes barna bársonyruhája nyestprémmel volt szegve és alóla a leány karjára, keblére és térden alul bokáig halvány hússzínnel bélelt valenciennesi csipkeszövet omlott.

Helén szépsége, pompája ma mindenkit elhomályositott. Mayt is, akinek ezt Ingert sietve tudtára adta.

Miss Northon különös, érzéki pírral aláfutott arccal, lihegő kebellel táncolt jéghideg lovagja oldalán, de sálját Bukovina őrizte. Egyik a lányt, másik a sálat tartotta karjában. Mikor végre szerepet cseréltek, Bukovinát valami elszántság lepte meg, hogy amit hónapok óta fojtott magába, amit ezer módon próbált kimondhatóvá formálni, azt most hirtelen kiejtette száján:

– Helén… mit akar tőled az az úr?

– Tudom is én.

– Miért táncolsz mindig vele?

– Azt akarom, ne sejtsék, hogy a tied vagyok.

Helén megállt és mint nagy feladat megoldása után, mélyet lélekzelve ivott meg egy pohár narancsvizet.

Idáig tartott Bukovina bátorsága.

Éjfél után a két parányi úr is megjelent, akik Ulrik Adolf irodalmi összejövetelén a teát visszakövetelték. Mostanig barátnőiknél voltak, egy orosz testvérpárnál. E két hölgy ép oly tagbaszakadt volt, amilyen egérkényi Nietzschke és Hoffer, akiket a penzió, épen a két leányhoz való barátságuk folytán russzofileknek emlegetett.

A két hölgy kissé visszavonulva élt, épen ezért Ulrik Adolf úton-útfélen suttogta, hogy vöröshomályos nappalijok titkos orosz mozgalmak támaszpontja.

Ma este Nietzschke igen boldognak látszott, Hoffer azonban sápadt volt és levert. Talán mindkettő saját gondolataiba óhajtott merülni, de Ulrik Adolf, nem lévén kivel foglalkoznia, hozzájuk települt. Nietzschke az irodalmi est sikere felől kérdezősködött:

– Magas nivójú volt, különösen az előadás. Belépés havonta egy márka.

Hoffer a bowle hatása alatt megígérte hogy ők is belépnek a körbe.