Part 10

Közben Etelka levetette felsőjét, de Albert ebben nem sietett segítségére, bár érezte, hogy kellene és lopva a leányra pillantott. Olyan meglepetés érte hogy még forrongó haragját is feledtette egy pillanatra. Etelkán narancssárga, Mária Lujza divatra szabott ruha volt, amely arcát izgatóan sápadttá, szemét keletiesen tündöklővé tette. Egyáltalában nem lehetett ráismerni… Albert ajka fölött furcsa mosoly rángott végig. Etelka idegenszerűsége gúnyra és még mohóbb féltékenységre gyújtotta.

– Honnan… kölcsönözte ezt a… ruhát?

– Az enyém, Karla készítette.

– Csak nem akar ilyen ruhákat hordani ezentúl?

– Miért ne? Mindenkinek tetszik.

– Ez a legújabb, hogy maga mindenkinek akar tetszeni. Különben, ha szabad kérdeznem, miért nem hívtak engem is a kirándulásra?

– Engem is csak az indulás előtt értesítettek

– Mikor?

– Úgy egy óra után, délben.

– Igen? És a barátnője nem tudta hamarább, hogy megy? Mintha hihető lenne, hogy egy ilyen dolgot félóra alatt ütnek nyélbe.

– Oh, a Biedermann penzióban nagyon is hihető. Ott mindenbe beugranak.

– Tudom. A szerelembe is. És ez magának tetszik? – Etelka nem felelt.

– Miért hallgat? Ide jövök és ő hallgatásba merül.

– És az előbb ki olvasott, amíg én egyedül ültem?

Albert ajkát karapta.:

– Nekem okom volt rá. Erőt kellett gyűjtenem a leszámoláshoz.

Azzal felugrott és felkiáltott:

– Én ezt tovább nem birom. Hogy rám soh’se gondol, hogy afféle Ulrik Adolfokat szed fel, akik irodalmi hazugságok leple alatt udvarolnak… Én… én azt a firkászt egyszer a gallérjánál fogva ledobom… ledobom…

– Honnan?

– Úgy, mulasson rajtam! Úgylátszik, jó kedve támadt a Nockerbergen…

Albert kiválóan értett egyhez: órákig fúrni-faragni egy dolgon és minden védelemből fegyvert fordítani a védekező ellen. Igy kínozta Etelkát, anélkül, hogy kibökte volna a kérdést: »Kivel voltál?«

Albert utóljára ismét hallgatásba esve, nehéz fellegként ült a szobán, de azért nem tágított.

A csendnek óriási robaj vetett véget: valami hatan rontottak be a penzióból.

– Hercegnő, – és Bertram kedvesen szalutált, Etelkát penzióbeli becenevén szólítva, – engedje meg, hogy meghívjam ma estére a sör hatását paralizáló feketekávéra. Fernando Freyre de Andrade y Valverde művész barátunk lát vendégül mindnyájunkat. Biedermann, I. emelet 5. ajtó. Kezdete pont kilenckor.

A meghívásnak a tojásember, a szeplőske, a kis zsidó muzsikus adtak nyomatékot, továbbá dr. Kuhnert, az »új csillag«, már tudniillik a penzióban és a szeplőskénél egyaránt újonnan tündöklő.

Albert észrevette, hogy a szeplőske kémlelve nézdel végig a szobán; hogy egy pillanat alatt meg akarja állapítani Etelka vagyoni és Alberthez való viszonyát.

Bertram átnyújtotta a spanyol úr névjegyét, akinek egész nevét olvasta föl, mivel nem tudta, a sok közül melyik annak igazi vezetékneve. Ez a spanyol úr ugyanaz a festő volt, aki az egyetemről azt a kritikát gyakorolta, hogy kórházhoz hasonlít a sok párbajsebesült miatt.

– Szabad jó hírt vinnem? – kérdezte Bertram kicsit merev, amerikai udvariassággal. Senor Fernando Freyre de Andrade y Valverde roppant lelkünkre varrta, hogy elhozzuk önt, kedves hercegnő. Ő nem tud senkivel értekezni, csakis önt érti meg.

– Mióta beszél maga spanyolul? – kérdezte Albert hidegen.

– Félreértés. Freyre úr azért beszél velem szívesen, mert a született németek nagyon is hadarnak neki.

Etelka kínos helyzetben volt. Hirtelen ilyen gondolatlánc futott át agyán:

– Ha Albert itt akar még maradni és én beleegyezem a meghívásba, akkor azt fogja mondani, hogy tőle akartam szabadulni; ha nem fogadom el a meghívást, mert ő itt van, ezek a penzióban elregélik, hogy egy kis filmet bonyolítok idehaza; Albert pedig, mihelyt ezek elmentek, kalapját fogja venni és itt hagy a könnyeimmel. Egyetlen megoldás lenne, ha Albert is velem tartana.

Ki is mondta:

– Albert, jőjjön maga is! Jó?

A társaság nem értette őket, de Bertram átlátott a helyzeten:

– Uram, tartson ön is velünk!

– Nem látszom hivatalosnak – felelt Albert fagyosan.

– Oh, az nem úgy van nálunk. A barátaink barátai, a mi barátaink.

Albert fanyar mosollyal válaszolt:

– Köszönöm, én nem érzem jól magam a mulatozás közt.

Etelka csupa udvariasságból vágyott elmenni, mikor ily szívesen jönnek ilyen messzi érte és udvariasságból hívta Albertet is; most is jobb meggyőződésének engedett, mikor lemondott:

– Bocsássanak meg, igen szívesen mennék, de a délután kimerített.

Hogy Albert nincs semmi tekintettel rá, szinte könnyet csalt a szemébe.

A társaság csalódva távozott, hogy másokat verbuváljon. Albert arcáról eltűnt a kényszermosoly, helyébe nyílt harag lépett:

– Hogy mert hívni engem? Tudja jól, hogy gyűlölöm ezt a népséget!

E percben Franci nyitott be, aki biztosra véve Etelka jöttét, érte fáradt, hogy az ne legyen kénytelen a városon túl egyedül menni.

– Nem megyek – szólt Etelka egyszerűn.

– Dehát miért nem?

– Elfáradtam a délután.

– Elfáradt? Hiszen úgy ült, mint néma kis hal a tó fenéken a viharban.

Franci gyöngéd hangja Etelkában a védelem iránti vágyat keltette:

– Ugy-e, hogy semmi rosszat nem tettem?

– Oh Istenem, hát azt ki hiszi?

– Oh, csak úgy… mondtam – szólt hirtelen a leány Albert elsötétülő arcára pillantva.

Mikor Francit is elküldték, Etelka vőlegénye haragosan fakadt ki:

– Micsoda dolog, hogy tanút hív védelmére? Egy ezeridegent! Tudja mi ez? Éz önmegalázás, ez nem méltó magához!

És kimondva a szentenciát, Albert felkészült a hazamenésre.

Etelkánál a pohár betelt. Hirtelen, de teljes nyugalommal a tükörhöz lépett, haját megigazította és kabátja után nyult. Albert nem kérdezte, hova igyekszik. Mikor a lépcsőn leértek, Etelka búcsút mondott neki és a külső Schwabing-felé tért.

Albert csak pár lépést ment hazafelé, aztán meg állt, majd visszafordította lépteit.

Hiába, ő ilyennek született: féltékenynek és féltékenységében oktalannak; de minden balgasága mérlegre került lelkében és akkor mérhetetlen bűnbánat lepte meg. Most minden vágya egy volt: hogy követhesse választottját, akárhová megy az, és hogy lássa fájdalomtól elsötétedett szemét felragyogni.

Azonban Etelkát nem tudta beérni, a leány száz lépésre előtte elérte a penziót és sietve nyitotta meg a már kitanult titkos ajtót. Az döngve hullt vissza a zárba utána.

A leány a ház kertfelőli részébe tért, azonban ott rá nem talált sem az első emeletre, mert a ház e szárnya földszintes volt, sem az ötös számú ajtóra.

Karlánál kopogott hát be, de ő már nem volt szobájában, végre is a szobalány vezette be egy olyan előszoba félébe. Csak épen meg lehetett benne fordulni: körül polcokon a házi könyvtár állott, csomó megfakúlt kötésű lexikon. Egy szembenlévő ajtón át az »aszbesztkuckó« látszott. A kuckó név igazán ráillett: a küszöbről egyenesen az ágyba lehetett, sőt kellett lépni. A fal vakolatlan volt, de a parányi ablakon a tavaszi kert nézett be.

Az előszobában balkézt embernyi szélességű csigalépcső eredt fölfelé. Hova? A szobalány a padlásra vezette Etelkát, ahol a sok üres kosár, koffer között a padlás jobbik végén álló ajtóra mutatott Ez volt tehát az első emelet, közvetlen a tető alá volt az ötös szoba építve. Szemben azzal szintén ajtó látszott, ott laktak a háziúrék az ebédlő felett. Kívülről ott se lehetett volna emberi lakást sejteni: valami bedeszkázott hombár emelkedett az ebédlő felé, de a svájci módra épült kettős deszkafal egész csinos szobákat rejtett.

Az ötös számú szobából halk zsivaj szűrődött, ami egetverő hurrára vált, mikor Etelka belépett. A tetőszobácska olyan alakú volt, akár belülről egy koporsó, de az ablak virágos függönyei, a tarkaernyős lámpa, a hófehér kandalló és más efféle enyhítő körülmények hangulatkeltővé tették. A szoba zsúfolva volt: a vendégek divánon, székeken kívül az ágyon is ültek, így Hellmanné Jensennel és egy tenoristaképű úrral.

Mindenki ott volt a délutánról.

A spanyol olyan kedves házigazda volt, hogy egyenesen Bukovinára emlékeztetett. Nagy buzgalommal és még nagyobb ügyetlenséggel főzte a kávét, rakta a csészéket; közben a szobalányért csöngetett, suttogott vele, nem értették egymást; akkor a fiú hadonászni kezdett, szemléltetni; végül is kapott a körülírt asztalkendők helyett zsebkendőket. Azt hitte, hogy a kávét illendően kell felszolgálni; ahelyett mindenki elszedve egy csészével visszabújt saját szögletébe és folytatta a megkezdett fecsegést.

A szobában különféle hangszerek is álltak készen: a balalajka, harmonika és a spanyol úr pianinója.

A tenorista végre is porondra lépett. Hellmanné kísérte zongorán. A borotvált képű, gömbölyű legény Bertramnak volt földije és rendesen ékes newjersey-i dialektusban lefetyeltek egymással; de a tenorista most olaszul énekelt.

Etelkának ez épen megfelelt. A társalgáshoz kedve nem volt, de Evans gyönyörű, erőteljes éneke megnyugtatta.

A szobának kertrenyíló kis négyszög ablaka tárva állt, a hangok tömör hullámban omlottak a holdfényes, zsendülő kertre:

»Lascia che piango…«

Evans templomian ünnepélyes darabokat énekelt, aminthogy törekvéseiben is a legmagasabb célok vezették.

Egyáltalában nem volt bohém, úgy vigyázott hangjára, egészségére, annyira nem fecsérelte tehetségét, hogy az szinte csodaszámba ment itt. Hogy néma elragadtatással hallgatták, nem mint hajdan Zdenkát, annak az volt a megfejtése, hogy a léhaság minden allürjei alatt mindenkiben volt itt egy titkos ábránd, kultusz a legnagyobb, a tökéletes szépség iránt. A középszerűt kinevették; de a teljes siker előtt zászlót hajtottak. Csak addig volt itt valaki komikus, míg döntő sikert nem ért.

A krisztusképű kis énekes csaknem megsemmisülve hallgatta Evans áriáit.

Ez este senki se vágyott a harmonika után. A balalájka zizegése is túlprimitívnek tetszett, éjfél felé a társaság különben is érezni kezdte a délután hatását, azért szétoszlott.

Karla még egy percre magához hívta Etelkát, hogy megmutassa annak ruháját a krisztusképűnek.

– Nos, meg van elégedve? – kérdezte a fiút. – De ez a szín önnek nem felel meg, illetőleg valamivel sötétebb árnyalatot veszünk.

És Karla elbocsátotta a küszöbön álló kis énekest.

– Miről van szó? – kiváncsiskodott Etelka

– Rosenkrantz jövő héten lép föl először, Meyerbeer »Zsidók imáját« énekli. Ahhoz varrok egy leplet neki. Hanem maga se kap tőlem több ruhát. Franci egész este magát nézte.

– Oh, ez tréfa.

– Azt mondta, maga az a fajta nő, aki a férfiakat őrültté tudná tenni.

Etelka fájdalmasan nevette el magát:

– Oh, szegény fejem.

És felszedelőzködött.

Ulrik Adolf tudomásul véve, hogy Etelka Bertramék meghívását elutasította, távollétével tűntetett ez este. A guta csaknem megütötte, mikor Karla Etelkát az utcáig kísérve visszatért és ablaka előtt elmenve, a fiú kérdésére, hogy feltűnt-e távolléte, azt a feleletet adta, hogy senkinek, még Etelkának se.

Eközben Etelka lassan ballagott hazafelé, mikor hirtelen valaki hozzácsatlakozott. Albert volt. A bűnbánó szerelmes hasztalan zörgette a kaput, csengő nem volt és az ajtózár titkát felfedezni nem bírta. Igy ácsorgott ott, a hasztalan tapogatózásban végleg elcsüggedve. Végül is lemondott a bejutásról és a kert előtt sétálgatva várt. Igy hallgatta künnről a felséges hangversenyt.

– Ki énekelt? – kérdezte Etelkát.

– Egy amerikai, Evansnek hívják

– Nyilván csak betévedt?

– Nem. Biedermannál lakik.

– Ilyen művész?

Albert még élénken emlékezett Ulrik Adolf hamis páthoszára és Hoffer előadására a második Schiller koponyáról. Nem tudta elképzelni, hogy ezek között teremnének a Lilienthalok és az Evansek.

Hallgatva kísérte hazáig Etelkát, a szerelemrehívó langyos éjszakában.

XI

Karla szerelmét a tavasz egy fokkal még emelte A leány ez időtájt egész nap mint újjongó pacsirta dúdolt, énekelt. Szobáját anemonák, repkényágak diszítették, haját szinte mindig hátán, kibontva hordta és a szemébe egy álom költözött, valami ráváró boldogságnak biztos, szédítően édes hite. Még mindíg nem volt menyasszony, még mindíg nem merte Francinak a jövőt említeni; de magában nem is gondolt arra, hogy ne lennének már eljegyezve. Minden szabadórájuk egymásé volt: Franci naponként benézett hozzá, hol egész estére, hol csak egy pillanatra. Néha kirándultak valamerre. Olyankor gyalog vágtak neki az útnak, hátizsákkal, bottal, pezsgő tavaszi egészséggel és örömmel.

Igy ballagtak egyszer Schleissheim felé. Amint a mezőkre értek, balkézt feltündöklöttek a még hófehér Alpesek, a messzi sötétkék égen mint óriási körkép. A rétek világos zöldjében boglárok, ibolyák nyitogatták szemecskéjüket. Az Isar patakjai hűs zölden imbolyogtak, hogy vágy kelt: belegázolni, elterülni a puha, kimosott homokjukban.

Egy ilyen kis víznél az átfektetett fenyőgerendára ültek sütkérezni, mint két bogár; lábukat a habok felé lógatták.

Szót se szóltak. A délutáni nap a hátukba esett és árnyékuk egynek tetszett a vizen. Franci szólalt meg végre:

– Hova gondolsz?

– Boldog vagyok. – És Karla szeme hirtelen elfátyolosodott.

Újra megindultak, hogy legalább négy órára megérkezzenek és megtekinthessék a képgyüjteményt. A schleissheimi kastély csak husvét után volt állandóan nyitva, most még külön kellett a kulcsárral nyittatni, de így legalább nem volt közönség.

Karla és Franci végigmentek a holtcsöndes termeken, csak ők és a nap nézték a képeket, csakhogy utóbbi nem volt szívesen látott vendég, a kulcsár elzavarta, mert féltette a képeket.

Marèe képei előtt hosszan álldogáltak. A mester színei oly szívbemarkolók voltak, akár a hangszerek közt az orgona.

A kékesfekete-zöld, mellette égett-barnával, Karlát csaknem extázisba hozta. Csak az elcsorgott, lefelé futó festékpatakocskák zavarták, a mester igen sok olajat használt.

– Ez onnan van, – magyarázta Franci – hogy a mester sokáig festett freskókat Itáliában. Most már képzelje el: aki a nedvességivó gipszfalhoz van szokva!

– Ide mégegyszer eljövünk – szólt Karla, mikor a lépcsőn szembecsapott velük az édes tavaszesti lég.

A kulcsár csörömpölve zárt utánuk.

– Csak egy út van vissza Münchenbe? – kérdezte Franci.

– Nem, uram, csakhogy a másik út sokkal hosszabb.

A két szerelmes mitse tartott egy tavaszéjjeli sétától és elindult a hosszabb úton. Karla virágot gyüjtött és azért most már el-elmaradt. A hátizsákja hóvirággal, barkával telt meg. Közben erősen alkonyodott, a nap rég lebukott a müncheni fensík egy véghetlen távol pontján és mint a király, ki ha a nászlakomát már otthagyta, továbbra is mulatságot rendeztet a népnek: az égen kápráztató tűzijátékot gyullasztott még föl; egész városok, ligetek, flották és hegyláncok úsztak az égre lángoló sárgavörös felhőkből, amik rózsaszínre pirkadtak és lila ködtengerbe sülyedtek, fúltak.

– Milyen csodálatos, mikor szemünk előtt pattannak ki a csillagok az égből – ábrándozott Karla. Egyszer csak ott teremnek, aprón, szerényen, aztán a sötétben drágakővé fúvódnak fel…

Sokáig mentek, anélkül, hogy az aranyköd, ami a város felett este terjeng, fölemelkedett volna útirányt mutatni.

– Arra van München? – kérdezte Karla egy épen fölkelő csillagképre mutatva.

– Arra kell lennie. – És Franci halkan énekelni kezdett

Még egy darabig ballagtak, akkor a fiú megállott. Kivette óráját és megcsóválta a fejét.

– Aligha nem rossz úton járunk.

– Miért?

– Nézd, mindjárt kilenc az óra. Látsz te valahol fénypontokat?

– Az égen.

Franci nevetett:

– Legalább nem vagy megijedve, azt látom. De komolyan, se egy major, se egy fuvaros valahol… Hátha csak úgy bolondjába megyünk?

– Gondolod, hogy az irány se jó?

– Hát mindegy, menjünk, amíg házra találunk.

A mezőkön ködök kezdtek terjengeni, egy hosszú fehér fátyolról kitalálták, merre van az Isar. Hanem épen ellenkező irányban, mint gondolták. A csillagok reszkettek, sziporkáztak és úgy sűrű södtek, mint a méhraj. A csend szinte megfojtotta őket és kimondhatatlan örömükre szolgált, mikor egyszerre csak kutyavonítást hallottak. Úgy mentek feléje, mintha valami jó szellem hivogatása volna. Egyetlen ablak pislant fel az ugatás irányában, és most már szinte futottak oda. Sohse hitték volna, hogy ilyen kínos legyen az, amikor az ember nem tudja a maga helyét meghatározni a teremtés dolgai között, mikor nem sejti, mihez közeledik, mit hagy maga mögött.

A fényhez közel érve, fenyegető falak meredtek rájuk hirtelen. Kis parasztházra számítottak és klastrom előtt álltak. A rendházat magas kőfal övezte és minden ablaka le volt csukva, mint a halottak szeme. A külső falhoz valami korcsmaféle volt építve, onnan jött a fény és onnan ugrott rájuk egy fekete kutya. Franci botjától az állat szűkölve lapult hátra.

A kimérőben kövér, álmos nénike számolta a jövedelmet, de egyszerre éber lett, amint a vendégeket megpillantotta:

– Bizony, rossz úton igyekeztek. Hajnalig, ha most már hazaérkeznének.

A két kiránduló egyelőre csak a harapnivalóra gondolt. A kis fogadó szállóvendégre berendezve nem volt, az asszony a parádés-szobába vezette őket. Egy magasra vetett ágy, egy asztal és polituros szekrények álltak benne, a két ablak között pedig fiókos kammód, rakva olcsó porcellánfigurákkal Pásztornők, vadászok, táncolópárocskák, aztán üveg cukortartók, lejáró tetejű tyúkok; bennük gyűszű és cérna állt, piros bársony tűpárnák, virágos, hasas csészék félkörben kirakva.

A kommód feletti tükröt papír-rózsák koszorúzták. A díványon a horgoltterítőcskék egymást érték, a földön kis párnán kövér kandúr aludt. Az ágy felett Limai Szent Rozália olajnyomatban, fölötte barkával, alatta szenteltvíztartóval.

A dívány fölött világi képek álltak, legyezőként rakott tarkabarka képeslapok; vasárnapi merev díszbe öltözött emberek fényképei. Csak egy ütött el tőlük, egy Liszt-frizurás cingár legény.

– Ez itt, kérem, a Rudi – szólt az asszony. – Nem tetszik ösmerni a Rudit? Vagy az uraságok nem művészek?

– De azok vagyunk.

– Hát akkor hogyne ösmernék?…

Egy darabig állott, azt híve, hogy hall valami újságot a Rudiról, aki csak pénzért jön néha haza; de választ nem kapva, a konyhába vonult rántottát keverni.

Ezalatt Karla a díványba helyezkedett és véleményt alkotott:

– Hát nem borzasztó ez, hogy az embereknek, akik itt élnek a világ egyik művész metropolisa mellett, még csak sejtelmük sincs nemcsak a szépről, de még a tűrhetően ízlésesről se. Húsz pfennig egy művészi reprodukció és nézzen ide, nézzen körül!

– Az Istenért, vigyázzon, még kidobnak és akkor szépen leszünk.

– Ej, a néni azt sem tudná, miről van szó, ha hallgatna is ránk. Soha, soha az életben annyi otrombaságot, annyi ízléstelenséget nem láttam, mint a müncheni polgároknál.

– Hja, azt tapasztalhatta, mennyiben imponál ezeknek a »művészet«.

Az asszony megjelent a kis porcellántállal és egy tányéron salátával:

– Sört?

– Két feketét.

Az ital fölhabzott az asztalon, a két szerelmes pedig gyorsan, friss étvággyal falatozott, iddogált.

Az asszony bejött és elszedett.

– Hogy ez a petróleum?

– Egy félliter van a lámpában.

– Megéri reggelig?

– Meg az. Most már korán virrad.

– No, írja azt is a számlára – szólt Karla.

Ezalatt Franci a hátizsákokért volt a kimérőben, most behozta őket és vizet kért a virágoknak.

Az asszony egy lapos tálban hozott is és aztán elköszönt.

Karla és Franci a díványra ültek és kiszórták a zsákból a tenger hóvirágot. Sokáig szemelték, rakták a vízbe őket, miközben kezük úntalan érintette egymást. A lámpa muzsikálva égett, a szentképek mintha aludni tértek volna, mert hogy a zöld lámpavédő árnybaborította őket. A klastrom órája néha belekiáltott a csöndbe.

– Karla – szólt egyszerre Franci és szemének fátyolozott tüzét a leányra vetette. – Igazat mondtál ma… ott a hídon? Boldog vagy-e valóban? Úgy szeretném, ha a sok jóságodért valamit én is adhatnék neked…

Karla nem sajnálta a virágokon át húzódni kedveséhez közelebb.

– Boldog vagyok, mert a tiéd vagyok – felelte.

Szíve mélyéből szakadt föl vallomása.

Teljes, nem félénk, nem vonakvó, hanem szomjúsággal, készséggel adott csókban fonódtak össze, de csak egy szembehúnyásra.

– A menyasszonyod vagyok… – kérdezte és adta is a drága szót Karla szerelmesének.

– A menyasszonyom… – mint valami súlyos drágakövet, úgy ejté ki száján Franci e szót.

Nagyon fehér lett, karját a leány válláról annak térdére csúsztatta, odarogyott a leány elé és fejét ruhájába fúrva hirtelen súlyos zokogásba csuklott, mint egy gyermek.

Karla kezét a fiú kusza hajába ejtette, gyöngédsége, mint a zsilipvesztett ár eredt meg: Franci haját, homlokát, nedves szemét csókokba temette; karjába venni vágyott a bohót, az üdvösségtől lábához vertet. És közben suttogott, gyönyörűséges, igézetes álomlátásokat:

– Igen, a menyasszonyod… oh, Franci, milyen szép lesz, – majd, majd mikor egészen a tiéd leszek. Te szerződni fogsz valakivel, de én önálló műtermet nyitok, nappal dolgozunk és este csak egymáséi leszünk: olvasunk, játszunk és tervezgetünk… A lakást én rendezem be, az én szobám aranyporszín lesz, a tied sötét borvörös.

Karla arcán mind több és több fény gyulladt. Mint valami titkon készített színpompás remekművét, bontogatta szét most szíve álmait:

– A kicsikéké fehér lesz és nagyvirágos… és fogunk utazgatni, ahol csak valami szépet láthatunk.

Mint gyermek a mesét, hallgatta Franci. Kimondhatatlan édes hullámokon vitetve magát, nézett a leányból kisugárzó glóriára. A boldogság istenasszonyának tetszett az: erős volt, szép, tiszta és üdvözítő reményekkel teli.

Franci ajkát áhitattal nyomta a leány kezére:

– Ne haragudj rám, Karla, soha se haragudj meg…

Karla nem értette ezt. Hirtelen szörnyű szemérem fogta el, mintha imént megfeledkezett volna magáról.

– Sohsem fogunk haragudni egymásra – susogta félig zavarban, félig a boldogságtól alig hallhatón.

Valamiért nem mertek többé egymásra nézni. Karla úgy érezte, hogy immár többé nem pajtások, hogy valami fölnyílt előttük: merész ívű aranyhíd két végén állottak szemben, hanem rálépni egyik sem mert. Egy halom hóvirág feküdt közöttük; hűs szűzies virágok, azokat rakosgatták hajnalig.

Akkor kiléptek a ködterhes szürkületbe. A mezőkön a pára óriási oszlopokban szállt föl. A nap aranymadárként röppent föl a hegyek mögül és mosolyogva nézett rájuk, amint véle szembe hazavándoroltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mostanában Ulrik Adolf irodalmi társasága rendkívül meglazult: a régi tagok elszéledtek, az új penziósak pedig inkább kirándulni vágytak a szabadba.

– Az irodalom olyan, mint a befőtt, télire való – mondta Hellmanné. – Most csinálni, nem írni kell a novellákat

Ulrik Adolf azért most se maradt hoppon. Kihirdette, hogy vívóleckéket ad és ezentúl órákig csattogtak a kardok a kertben. Tavasszal ugyanis a kertben folyt a művészkedés, a pletyka, a civódás és a flirt.

Valami jó abban is volt, hogy az irodalmi esték közönsége szétpárolgott: Etelka néha csak egyedül érkezett meg és ilyenkor ő is kiült a kertbe. Ulrik Adolf Thomas Mann-ból olvasott fel neki, az ibolyák pedig lábukhoz guggoltak hallgatni.

A két balga lélek nem vette észre, hogy a bokrok mögött ilyenkor szünetlenül leselkedők settenked nek. Egyszer Ulrik Adolf rávette Etelkát, hogy engedje le hátára hajfonatait.

A leány maga elé bámulva hallgatta a Buddenbrook-család dekadenciájának történetét

– Hogy lehet Jacobsenen kívül valamit olvasni – szólt oda a szeplőske a füves kis tisztás felé siettében, ahol a tojásember dolgozott a háziúr néma fiának domborképén. A fiúcska maga is agyagot tartott kezében és kis madarakat gyúrt.

Néha azonban türelmetlenül lépett az állványhoz és arcfintorítással jelezte, hogy nincs megelégedve.

– Nahát csináld jobban – szólt a tojásember.

A fiúcska elértette a türelmetlen mozdulatot. Arcán élénk pír futott át, egy kis ládára állott és az agyagot a mintázótámlán összegyúrva pillanat alatt kiformált egy a tojásemberhez nagyon is hasonló torzfejet.

A körülállók fölnevettek.

– Miféle ízléstelen rivalgás – jegyzete meg Ulrik Adolf a bokorban.

A tojásember mosolygásba fojtotta sértődöttsé gét, ellenben Bertram hurrát kiáltott:

– Gazd’ uram, – hívta Biedermannt – jöjj, jöjj, tudod-e, hogy a fiad genie?

Biedermann rókaarcára a gyöngédség egy árnyalata ereszkedett:

– Bubi… Te csináltad ezt?

A fiúcska vídáman mutatott magára és ebben volt valami az ünnepelt művészek öntudatos megelégedéséből.