Part 11

Már alkonyult és Ulrik Adolf most már saját költeményeit kezdte előadni fejből. Annál azonban még valami rosszabbat is elkövetett: felhasználva és jó jelnek véve Etelka elmélázását, hirtelen egy csókot lehelt a leány lecsüggő hajfonatának végére.

Óriás tapsvihar felelt erre a bokrok mögül. A leskelődők voltak: végre megkoronázódott fáradságuk.

– Brávó, hurrá! – És azzal, mint a verebek, ha közibük csapnak: szétrebbentek; csak a kacagásuk csapódott vissza.

Etelka meg volt kövülve. A csók és a leselkedés egyszerre oly erővel szégyenítették meg, hogy könnyei kipottyantak.

– Hallatlan szemtelenség – jelentette ki a fiú és belesápadt dühébe. – Etelka, ezt vér fogja lemosni! Tudom, ki volt a főkolompos, a kacagását megismertem!

Etelka szót se szólt Csak Albertre gondolt, aki elől nem fogja tudni elhallgatni a dolgot, és aki most meg fogja vetni őt, mint valami bemocskoltat. Bement a Karla szobájába és az ágyra borulva sírni kezdett. Ép ezen a napon volt barátnője a kiránduláson, de a szobalány az ajtaját nyitva felejtette.

Természetesen Karla másnap meghallotta a történteket.

– Film, film! Egy kis pillanatfelvétel! – újjongtak a fiúk.

Karla megkérdezte Hellmannét, hogy történt az eset.

– Azt hiszem, csak a hajavégét érték Ulrik Adolf ajkai.

– A fiúk szemtelen tréfát engedtek meg.

– Eh, uraim, – indítványozta Biedermann – egy szép levélben megkövetjük a hercegnőt és mellékelünk benne egy ollót, hogy messe le a bűn színhelyét vele.

Másnap Etelka csakugyan megkapta a kis hajnyíró ollót, amin el kellett magát nevetnie.

Mindazonáltal most már ritkábban ment a penzióba, mert látta, hogy Ulrik Adolf nem tréfál Ő is kezdett kikopni onnan, míg mások nyomtalanul tűntek el. Igy May, aki nehány heti várakozás után egyszer benyitott Ingert lakásának kapualjába, hogy hátha visszatért. A házmesterné, aki egyben a lakáspénzt is szedte, szép áldást mondott Ingertre:

– No hisz az drága egy madár! Fönntartottam neki a szobát és persze híre-pora sincs; ilyen megkárosítás! Hanem nyomába leszünk, azt mondom.

– Jaj, asszonyom, ha megkapja, tudassa vélem, odaadom az öt márkát, amit a levélben ideadott.

May felment az ötödik emeletre, a tető alá, ahol három üres szoba ásította rá, hogy Ingert kereket oldott. Lehet, hogy volt szándéka visszatérni, de hogy Párisban aztán megtetszett neki és így ottragadt.

May tanácstalan bánatban távozott és nemsokára hiányzott a penzió asztalától.

A házfelügyelőné nyomozása eredménytelen maradt, ellenben Párisból jövő művészfiúk állították, hogy Mayt látták Ingerttel, a Montmartre egy fölfelé hágó utcáján kapaszkodva. Csakis ők lehettek, mert a festékesládát cipelő leány a fiú mögött maradt, amire ez hátraszólt:

– No, csak a magad erejéből, fiacskám!

München pedig elfelejtette a letűnőket és üdvözölte az újakat.

Oh, az valóban csodálatos volt: emberek, akik, mint Ingert is, évekig vittek a társaságban vezérszerepet, egyszerre iszapolódtak bele a mult semmiségébe.

A haldokló festőt is, akit állapota rosszrafordultakor éjjel-nappal önfeláldozóan gondoztak, akinek utolsó pfennigjeikből virágot hordtak: mihelyt kórházban, biztos helyen tudták, levették a napirendről. A Schwabing nem ért rá emlékezni.

A tavasz orgiája egyre tombolt, a fák varázsütésre öltöztek virágba, a kertet ellepte az anemona, a repkény friss, ezüstpelyhes orrocskáját tolta a fákon fölfelé, a nap záporként ömlött a rétekre: a füstös házakat aranyba húzta és a parkokban megragyogtatta a játszó gyermekek színes ruháit.

A penzió az orgonavirágünnepre készült. A plakátpályázaton, mert Ingert nem volt többé itt, hogy civódással, rábeszéléssel a legtöbb pontot csikarja ki magának, Szerdukov süket imádója, miss Green nyerte el a tíz márkát. Az ő plakátképe holdfényes kertet ábrázolt, óriás, virág alatt roskadó orgonafákkal; alattuk a fűben, a fölkelő hold képébe rajzolódva, parányi emberke perdült táncra. Ezt aztán sokszorosították és szétküldözték. Biedermann kitalálta, ki számára kér Karla kártyát.

– Hm, tehát mégis csak lesz valami abból a filmgyárból? – kérdezte furcsa, konfidens mosolylyal.

– Micsoda ostobaság ez – tiltakozott a leány, föl nem birva fogni, mit akarnak nála a filmgyár örökös emlegetésével.

Az ő eszményi szerelmén mindenki talált piszkálni valót, ellenben Hellmannén senki se botránkozott. Pedig az valóságos hajtóvadászatot tartott Jensenre. Karla ezt meg is mondta Hellmannénak, amire az borzasztó fölénnyel vágta ki:

– Én illetlen? Ugyan dunnácska. Én, tudja meg, mártir vagyok, mert a jó hírnevemet kockáztatom, hogy ezt a fiút megmentsem. Neki belém kell szeretni, bármi áron. Maga spisz, én nem komédiázom. Látja, azt tanultam: nemcsak a való, de a látszat is fődolog. Magánál azonban csak a látszat fő. Viszont nálam a látszat semmi, fő hogy az embert nagy célok vezessék.

Karla nem tudta felfogni, honnan szedi Hellmanné a rávonatkozó elméleteket.

– Hisztérika – tért aztán napirendre felette.

Hellmanné pedig tovább manövrirozott áldozata körül. Haditerve komplikáltabb volt, mint hitték az emberek. Amint észrevette, hogy a faszívű tacskó tüzet fog, csak darabig szította azt kedveskedésekkel.

Az orgona-ünnepre elragadó fátyoljelmezt készített magának, amelynek bő tunikáját karcsú fűzött váll szorította derékban össze; haját óriás csüggő lila fürtök diszítették. Hellmanné különben is olyan szép volt, hogy minden ruha emelte: légies alakja, gyöngéd arcszíne, remek haja azonban épen az omló, ünnepies jelmezeket kívánta méltó keretül. A rendkívül enyhe estén az ünnepély a föllampiónozott kertben volt, ahol az orgonák részegítőn leheltek és ahova fülemilecsattogás csengett a szomszéd, nyugalmasabb kertekből.

A kert elszórt padjain, a holdfénynél, lilába, fehérbe öltözött hölgyek, nyáriruhás fiúk tréfáltak a bowle és harmonikaszó mellett. Egészen világos volt, annyira, hogy Biedermann bosszúságára a lampionok nem érvényesültek.

Zdenka és Ali ma valóság szerint is utoljára bucsúztak, mert a párisi beiratkozás utolsó határideje Ali fejére ült fenyegető felhőnek. Viszont Zdenka attól félt, hogy Biedermann nem hitelez tovább. Töredelmesen vallotta be apjának, hogy öt hónap árával tartozik, másrészt megnyugtatta, hogy hűtlen vőlegényét egy sokkal jobbal, sokkal kedvesebbel cserélte, pótolta. Apja egyetértve Alival, Zdenkát hazaparancsolta.

Most csöndesen üldögélt a két szerelmes a langyos estében, apró koszorúkat szúrva össze a tokjukból kitépett orgonavirágocskákból, olyan koszorúkat, amilyeneket iskolásleánykák füzetében és nagymamák imakönyvében találni megszárítva.

A ledöngetett tánchelyen Frici izzadva rúgta a két idős kisasszonnyal. A szeplőske dr. Kuhnerttel a tangót próbálta. Mindkettő füllentette imént, hogy igen jól tudja azt és közmulatságra mindkettő a másiktól akarta ellesni a figurákat.

Dr. Kuhnert az est folyamán mindenkit meghívott, hogy tekintsék meg az ő művészi lakását. Valaki, aki járt már nála, hajmeresztő dolgokat mesélt a fölhalmozott műkincsekről, amik fabatkát sem értek, és amikért Kuhnert annyi pénzzel fizetett a kezdő művészkéknek, hogy szállítóitól az »Arkmaecenás« nevet nyerte.

Az ünnep zajába később a szomszéd kertészetbeli kutyák is beleszóltak, emelve a hangulatot.

Az est királynője Hellmanné volt. Az asszony azzal a szándékkal öltözött oly szépnek, hogy Jensen pislogó szerelmét mintegy fúvóval fogja ma lángralobbantani.

Mikor a lampionok alá rebbent, megpillantotta a ráváró fiút. Mindenki tetszéssel nézte az asszonyt, és Jensen most be akarta söpörni a diadalt, hogy az melléje telepedik. Hellmanné meg se látta őt. Szórakozottan, mintegy keresve nézett körül; és mintha meglelné, akit keres, hirtelen Evansre, a tenoristára terítette mosolyának sugárfátyolát:

– Jó estét. Miért nem táncol?

– Látja, nem volt eddig, kivel.

– Ah, úgy. Nem. Ne táncoljunk, jöjjön inkább a grottába!

És karját Evansébe öltve fölment a fák közé az összerótt barlangba, ahol a kis vízmedence tükrén nehány lampion bágyadt fénye aranylott.

A társaság hümmögve nézett utánuk és aztán Jensenre vetett irónikus mosolyt. A fiú elsápadt, hiúsága szíven volt találva.

Az orosz-zsidó testvérpár is itt volt. Az idősebb testvér anyai gonddal gardirozta csitri húgát. Udvarlást nem fogadott, azt egészen a kisebbikre hagyta, akinek többek közt egy kedves kis ügyvéd is tette a szépet, szünetlen töprengvén, hogyan lehetne a valláskülönbség felett átsiklani. Bizonyos, hogy a kis orosz-zsidó leány nem volt Zdenka, és aligha lenne hajlandó, csak úgy szerelmi meglepetésül kikeresztelkedni. Most is inkább Rosenkrantzot, az énekest tüntette ki.

Lóri és Bispinck most jöttek meg Königsbergből, ahol szép egyszerűen egybekeltek. A boldog pár is ott rúgta a porondon a twostepet és arcukra rá volt írva, hogy az egész világgal szeretnének táncraperdülni.

A táncolók közt és a félreesőbb utakon kedves, de nem mindig szívesen látott pillangóként repkedett Mou, egy ausztráliai leányka, akinek mamája valami nagy keserűség miatt, vagy az elől szökött meg nem régen az ötödik világrészből gyermekével; itt élt külön lakásban, ahonnan szinte soh’se jött elé. Mout is legfölebb a kertbe engedte lemenni. A gyermek a virágházban, kalitkában mókusokat nevelt. A virágünnepen szabad volt résztvennie, és kibontott hajjal, repülő szalagokkal futkosott a nagyok közt.

Mou nagyon szerette a zenét és a grottába rontva, előhozta Evanst, hogy énekeljen. Hogy, hogy nem, a művész, mikor Hellmannéval a fák alá állított pianinóhoz lépett, arra gyujtott:

»La donna e mobile«…

Jensenre ez pofonütésként hatott és dühös könnyek jöttek a szemébe.

Az ének alatt még egy vendég érkezett, egyébként mostanság nem szenzáció, nem újság a penzióban: Lilienthal, a koszorús költő. A világfi a legényélet minden jó oldalát kiélvezve már, mérhetetlenül sóvárogni kezdte a házaséletet; természetenek, aki őt kiegészítse, tüneménynek kell lennie Hellmanné látszott mindazt egyesíteni magában, amit ő megkövetelt: egy híres festő elvált felesége, született Altkammer-leány, rendkívüli szépség, rendkívüli excentrikum…

Az orgonafürtös Hellmanné nem kevéssé ragadta el, mint annak idején Ingeborg. Lilienthal ma egyáltalán nem törekedett arra, hogy a fiatal nemzedéket maga körül gyüjtse, sőt megugrott Ulrik Adolf elől, hogy Hellmannéhoz férhessen

Az asszony roppant kegyes volt hozzá, szinte kitüntető; ha azonban Lilienthal sejtette volna, hogy a bájos mosolyok nem az ő megörvendeztetésére, hanem egy tizenhét éves tacskó ingerlésére röpködnek felé; hogy Hellmanné minden bóknál egy pillantást vet Jensenre, hogyan zöldül el, mikor a társaság a nyílt elpártolást megállapítja, – talán nem lett volna elragadtatva az asszony kegyétől.

Ez alatt Ulrik Adolf búsan bolyongott, akadt bele ebbe is, abba is. Azon töprengett, hogy Etelkánál elért sikere nem volt oly óriási, mint gondolta. Legalább is az teljesen lehiggadt, mióta a csókjelenet történt. Boldogságának sírásójául nem a csókot, hanem annak kilesőit tekintette. Hitte, hogy ez tette groteszkké aktiv fellépését és névtelen, befelé forrongó dühvel kutatott, tapogatózott azóta, hogy kitől eredt a leselkedés gondolata; főleg, hogy ki kacagott oly harsogva a bokrok közt. Mert az persze tódítás volt, hogy a nevetőre ráismert. Mindenki kacagását megfigyelte. Megvette Bergson »Nevetését«, de ebben meg nem találta, amit keresett: a nevetésről a nevetőre ismerés elméletét.

Egyedül ült a bowles asztalnál, sötét, csüggedő arccal. Egy hórihorgas, kajánarcú úr lépett hozzája és pohár italt töltve magának, fanyarul ismételte a dalt:

»La donna e mobile«…

Ulrik Adolf e percben ráismert a nevetőre. Ez a dal is gúny akar lenni, gondolta, és a feje forró lett. Ezzel a forrósággal csatlakozott aztán a két russzofilhoz. Minél tovább figyelte Ulrik Adolf a kajánképűt, annál bizonyosabb volt, hogy ez tette tönkre boldogságát. A fiatalembert Lipinnek hívták és nem igen szerette senki. Mikor egyszer ott haladt el Ulrik Adolf előtt, Ulrik Adolf félhangosan szólt oda Hoffernek:

– Szeretnék ezzel az emberrel leszámolni.

Lipin jól hallotta ezt. Azonban tovább itta a sört, gúnyosan mosolyogva bele Ulrik Adolf arcába.

A boldogtalan Ulrik Adolf vére lázadozott, de türtőztette magát.

– Egy finoman, hősiesen megvívott párbaj visszaállítja Etelka előtt becsületemet, értékemet. A dolognak azonban csinján kell menni.

Ily gondolatok nyüzsögtek benne, míg a többiek a tavaszi éjszakától becsíptek és agyuk könnyű lett, mint az orgonaillat, hogy súlyától fosztva fölfelészállt a Paradicsomba.

A hajnal sárgán hasadt, mikor a hölgyek rendre szobáikba szállingóztak. Fricike egyik öreg kisasszonyát furcsa meglepetés érte. Félsötét szobájában pongyolája után tapogatózott az ágyon, azonban szörnyű rettenéssel húzta vissza kezét, mert ott valaki végig volt terűlve, még pedig a hivatlan vendég férfi volt.

A Biedermann-penzió nem ismerte a villany hirtelen derítő jótéteményét. A kisasszony reszketve tapogatózott gyufáért, az ágyon alvó pedig nagyot horkantott, mikor az alápotyogó, ezerbe menő vázát hallotta durranni, amit a kisasszony lesodort.

– Tolvaj… rabló… mormogta az ismeretlen és kezével maga köré kanyarított. A leány jobbnak látta kimenni és az ebédlőben iddogáló urakat küldeni be földerítésre. Bertram, aki már hazavitte menyasszonyát és újra visszatért, kivezényelte a többit. Mindenki leemelt egy lampiónt és lábujjhegyen osontak a rablóbarlangba. A nyájas ismeretlenre rávilágítva, azt hasonfekve találták. Valamelyikük meg akarta fordítani, hanem az olyan pofont kapott, hogy a lampión messze repült kezéből és felgyúlva, a padlón elégett.

– Le kell fogni! – suttogta Bertram.

Egyszerre négyen hajoltak a dühös alvóra, megfordították, mint a zsákot és ráismertek… a tojásemberre.

– Hé, Jakimov, talpra, mit keres maga itt?!

Az elkezdett nyögni, mintha kínoznák.

– Uraságod rossz helyre tévedt – kiáltotta fülébe Bispinck.

– Ki? Én?

Jakimov a szemét kezdte dörzsölni, aztán értelmetlenül bámult a körülállókra.

– Rossz viccz, rossz viccz! – jött ki az ajkán.

– A vicc igazán rossz, kérem, nézze meg, hol van!

– Hol vagyok? Látszik, hol vagyok! A Biedermann-penzióban, ahol az emberrel így bánnak. Hallja, – rivallt rá hirtelen Bertramra és valami bölcseség villanhatott meg agyában – maga angol, maga tudhatná, hogy az otthon szent, hogy az otthon templom… és engem a templom oltárán, a tűzhelyen, izé – az ágyon… vagy izé, maga nem tudhatja, maga nem angol, maga amerikás…

Elkezdett sírni efölött való kétségbeesésében.

– Ez el van látva, és úgy látszik, sejtelme sincs, hova tévedt – állapította meg Bertram.

Jakimov hahotára fakasztó képet nyújtott. Gallérja lesorvadva, ingeleje összetörve; arca maszatos volt a sírástól. Csapzott haja kiborzolódott a fejebúbján lévő holdvilágból és oh csuda: nála a hold is ovális alakot öltött, Jakimov tojásalakban volt kopasz.

A jó fiú igen elérzékenyült. Fejét Bertram vállára hajtotta, őt a kisebbik zsidólány keresztnevén szólongatta és nedves csókokkal borította a nyakát.

A négy fiú szépen fölemelte az elázottat és egyik üresen álló szobába telepítette, aztán visszatért a Balkánra.

Ott még számos cimborára akadtak. Jensen a falmelletti padon aludt. Fölébresztették, hogy menjen feküdni, de a fiú búsan ingatta a fejét:

– Hagyjatok… álmodni…

– Eridj az ágyba!

– Nem lehet. – És Jensen visszacsuklott a padra.

– Miért?

– Egy izé… fekszik az ágyamban.

– Kicsoda? Ennél is?

– Egy… izé… egy részeg.

– Ki az a részeg?

– Nem tudom, hogy hívják – dadogta Jensen. – Az a kövér… az a tojásdad… a bowletől nem bírt hazamenni, azt mondta: könyörüljek rajta, mert nevetséges lesz az előtt a kis zsidólány előtt… sajnáltam, mert tudjátok, a szív… na, hát meg kellett mondanom, hol a szobám.

Jensen úgy félig-meddig kezdett kijózanodni az álomból.

– Hisz az Jakimov! Az ágyad üres, Jensenke, vendéged egyik kisasszony szobájába tévedt.

Azzal Bertram fölnyitotta a megizzadt ablakot és a párkányra ülve, a konyha felé kiáltott italért. Hirtelen azonban, amennyire karcsú testével tehette, eltakarta a kertbe való kilátást Jensen elől.

A kertben a harmattól hamvasan csillogó széttiport füvön Hellmanné járt föl és alá, fehér köpenyét álláig húzva föl. Fejéről a virágok lehervadtak, elperegtek, zilált haját a reggeli sápadt fény különös, zöldes zománcba verte. Mellette, szemét szomjasan rávetve, Lilienthal lépdelt. Az asszony mintegy félórája tűnt el szobájába a költővel meg a tenoristával, ahol teáztak és ahonnan a kertbe mentek felüdülni.

– Kérem, menjen már – hallotta Bertram Hellmanné mélyből gyöngyöző hangját és látta keskeny kezét a költőéből kisiklani.

Az asszony aztán mint fehér denevér rebbent szobájáig és eltűnt a sötét ajtóban.

– No, Lilienthal kapitulált – állapította meg Bertram.

Anna, a tekintélyes szobalány, az ebédlőbe új üveg bowleval lépett; a fiúk csöndben iddogáltak, csak Ulrik Adolf mérte dühösen az ebédlő deszkapadlóját, a kihívás mikéntjén töprengve.

Hirtelen Lipin Ulrik Adolfhoz ugrott és annak gótikus orrára csengő fricskát pattintott. A fricska vörösre festette az inzultált fiú orrahegyét, egyébként arca halálsápadttá vált. Hogy még az inzultálást is elvette amaz előle!

Mi több, Ulrik Adolf védekezés helyett hirtelen meghunyászkodott tehetetlen, összeroppanó dühében. Meggörnyedt és meghátrált.

– Kell még egy? – kérdezte Lipin ingerülten és újra fricskázott.

Ulrik Adolf megtántorodva hebegte:

– Még ma elintézzük.

A társaság a legkellemetlenebb hangulatban távozott. Valamennyi békés, könnyelmű, sokban ábrándos fiú volt, sok energiájuk a kötekedésre nem igen jutott. Meg aztán a fricska egészen kívül esett a dekadencia meg az esztétika keretén. Ulrik Adolfot részben sajnálták, részben elítélték. A fiú meghátrálását nem finomságnak, hanem tehetetlenségnek érezték. Ha Ulrik Adolf visszafricskáz, a vélemény jobb lett volna róla.

Az ügy még az délelőtt beszivárgott az ébredezők szobáiba. Karla a déli asztalnál, egyetértőleg a russzofilekkel, Ulrik Adolfot nyiltan legyávázta.

Az pedig fölháborodva vette tudomásul a gyászos véleményt.

Hosszas töprengés után elvánszorgott a russzofilekhez és kimagyarázta nekik, hogy a diák illemkódex, a »comment« értelmében neki verekedést rendezni nem szabad, neki a fricskát el kellett tűrni, ő nemcsak illendően, de éppen hősiesen járt el, mert a társaságra tekintett.

Ez annyira meggyőzte a két russzofilt, hogy míg egyrészt párbajsegédül ajánlkoztak és este hatkor Lipin lakásán bekopogtak; másrészt vacsora után Ulrik Adolfot Karlához kísérték, hogy ott is elégtételt nyerjenek. Előadva a dolgot, követelték, hogy a leány vegye vissza a gyáva jelzőt. Karla nyíltan felelt:

– A dolog úgy áll, hogy Lipin szerint maga akarta őt inzultálni. Mit járt föl és alá a bosszuterveivel, mit főzött órákig magában? Tudja mit? Ha le akart számolni vele és ha volt rá oka, az inzultusnak rögtön kellett volna történnie. De maga ép a tisztelt előttem álló barátainak sugdosott, fenyegetőzött. Hallgatott volna, amíg cselekedhetik és ha már elszalasztotta a kihívást, ne tűrte volna el gyáván, hogy kétszer inzultálják.

Karla lélekzetfogytán volt. Igazából az bosszantotta, hogy ez a három nálánál fiatalabb tacskó azt várja, hogy ő megalázkodjék, hozzá még az a kettő, akik délben legjobban gyávázták Ulrik Adolfot.

– Tudják mit, várjuk meg a párbajt, ha Ulrik Adolf azzal kiköszörüli becsületét, akkor tárgyalhatunk.

Biedermann felháborodása azonban a legnagyobb volt. Csodamódon ő sem a kihívóra, hanem Ulrik Adolfra haragudott. Mikor meghallotta, hogy a fiú, mint sértett fél, a pisztolyt választotta, idejét látta közibük csapni.

A párbaj másnap hajnalra volt kitűzve és Biedermann éjfélkor vett tudomást a föltételekről.

– Két szamár – mondta.

Azon éjjel Ulrik Adolf föl és alá száguldozott kis szobájában. Míg a feltételeket szabták, míg a két russzofil vele volt és ő pózokban, fölháborodásokban és elszántságban tetszeleghetett magának és másoknak, mindaddig roppant határozott volt és megőrizte méltóságteljes külsejét. Most azonban, hogy magára maradt, egyszerre roppant gyöngeség lepte meg.

– Mégis lehetett volna kardot is választani Holnap ilyenkor talán már némán fekszem. Igaz, Etelka meg fog könnyezni és bizonyára sápadt violákat fog lábamhoz lelopni, hanem ha én azt ugyse látom? Az újságok… micsoda szenzáció lesz, de hát én azt úgy se olvashatom majd. És ha én ölöm meg? Az nagy dolog lenne, de nagy kellemetlenség. Rendőrség, vizsgálat, faggatások. Igaz, ez utóbbiaknál szenzációsan lehet viselkedni: férfiasan, lovagiasan, büszkén és kikezdhetetlenül. De apám? Mit fog szólani? Eddig se tartott semmire, de most – ki tudja, hátha éppen most tanulja meg, kicsoda az ő fia…

– Nem akarok inni – folytatta gondolatláncát és elhúzta kezét a konyakosüvegtől, amiben néhány csepp aranyszínű folyadék csillogott.

A kutyák kint bánatosan szüköltek és Ulrik Adolf nyitott ablakán az éjszaka tündére belebegtette illatfátylait. A holdban fürdő tejfehér mezők a tavasz szerelmes, édes álmát aludták a ház körül s a messzi útról az égőfejű fiúnak hirtelen egy régi diáknóta sikkant fülébe:

»Oh Zsuzsánna! Az élet mégis csak gyönyörű!«

Ulrik Adolf becsapta az ablakot és tovább folytatta sétáját a szűk szobában.

– Ulrik Adolf, – suttogta önmagának – a kocka el van vetve.

A kerevetre ült és meghúzódott azon.

Csak bár a barátait ne engedte volna haza! De azt hitte, végrendelkeznie és aludnia kell, hogy tiszta lélekkel és fejjel menjen a nagy lépésnek elébe. A végrendelet! Ez még egy utolsó élvezet lesz.

Leült az íróasztalhoz és írásba foglalta, hogy diákszalagjával, diáksapkával temessék, hogy összes költői alkotásait, azok kiadási jogát, jövedelmét Etelkára hagyja. Ez a passzus volt a legvégső és ennek tartalma, kivitele magát Ulrik Adolfot könnyekig hatotta.

– Ez gyönyörű dolog, ezt szeretném megélni, mikor fölolvassák… Hadd lássa az a lány, hogy kije voltam.

Azonban nem tudott megszabadulni a keserüpohár irtózatától. Elővette a Hoffertől kapott pisztolyt, belenézett a csövébe és olyan borzadás futott rajta végig, hogy eldobta azt.

Kopogás verte föl. A fiú hirtelen fölvette feszes testtartását, mikor Biedermannt látta belépni.

A gazda addig faggatta Ulrik Adolfot, míg végre kipuhatolta, miért fájt úgy a foga Lipinre.

– Oh képzelgő poéta, ha már éppen tudni akarja, én nevettem akkor a leghangosabban!

Ulrik Adolf elsápadt:

– De Lipin is ott volt.

– Ott volt hát. És ott volt Jakimov és dr. Kuhnert, Hellmanné, a szeplőske… nahát, hívjon ki mindnyájunkat!

– Csak Lipin inzultált. Azt le kell mosnom! Nekem nem kenyerem a gyávaság!

Biedermann figyelmesen nézett a rákpiros, hadonászó fiú arcába. Egy idő mulva megszólalt:

– Mondok egyet. Ha maga abban a percben, mikor megsértették, nem védte magát önkénytelen, hanem hagyta a csúfságot kétszer esni meg; hát az szimptoma, hogy maga egészen hamis, képzelt szerepeket játszik az emberek között. Maga Oroszlánszívű Richárdot és Stephan Georget ad, holott még az egyiknek lenni is nagy föladat, hát még mindkettőnek. Én nem vonom kétségbe, hogy valamelyikké esetleg kinövi magát… Hanem előbb tegye le a vizsgáit és ne csak utczai tüntetésekkor járjon az egyetem felé… A jogtudomány is valami.

– Átléptem a bölcsészetre.

– Úgy? Tehát szóval végezze a dolgát. A bőrét pedig nem hagyom. Azt mégis igen olcsón adja.

– Hát mit akar? Alázzam meg magam?

– Várjunk csak, Lipint én ismerem. Bocsánatot fog kérni, meglátja…

Ulrik Adolf az érzések, gondolatok zavaros árjában kapkodni kezdett valami után, ami irányt adjon neki. Rövid gondolkozás után fölegyenesedett, szemét a mennyezetre függesztette és metsző határozottsággal szólt:

– Úgy? Lipin hajlandó engem megkövetni? Nos, mondja meg neki, kedves gazda, hogy ha tud inzultálni, tudjon verekedni is. Igen, mondja meg neki, mert fogadom, hogy odabent van az ebédlőben és hogy önt puhítani küldte hozzám.

Biedermann távoztával Ulrik Adolf megnyugodva várta a történendőket. Bizonyosra vette, hogy a dolog teljesen kedve szerint fordult. Lipin jobban retteg, mint ő és eljött engesztelni. Semmi sem könnyebb, mint arra most rásütni a gyávaságot. Ulrik Adolf tudta, hogy a veszély elmult feje felől a glória pedig megmarad.