Part 12

Ajtaját bezárva, elhatározta, hogy semmiféle zörgetésre föl nem nyitja azt.

– El fogok menni a párbajra. Lipin azonban nem jön el és akkor lehetetlenné teszem őt a penzióban.

Hajnalban jéghegyet megszégyenítő hidegséggel kelt útra a két russzofillel és az orvossal az angol parkba, a kitűzött helyre.

Ulrik Adolf mindent roppant pontosan és amellett olyan lelki nyugalommal csinált, hogy a két russzofil bámulni kezdte az azelőtt kinevetett poétát.

– Mégis csak legény a talpán – mondogatták egymásnak.

Az óra pont hat volt, a kitűzött perc, – de Lipin nem mutatkozott.

– Kigolyózom a gazembert a házból – szólt Ulrik Adolf fenhéjázva és az éjjel elhajított revolvert, most mint egy gyermeket cirógatta:

– Etelkámért – szólt a két russzofilhez ünnepélyesen.

A szerelmében diszkrét fiúra rájött a dicsekvés vágya. Most már egész biztos volt, hogy Lipin elmarad és a veszélytelen siker, a körülmény, hogy végig hősként mutatkozhatik, a körülötte ujjongó májusi reggel megrészegítették.

– Nézzétek, – szólt az órájukra pislantgató fiúknak – ezt a pompás világot hagyom itt ma miatta.

És körülmutatott a tisztáson, amit mogyoróbokrok öveztek, legyezőként nőve föllebb és föllebb A fű bársonyából óriás, nedvdús lapúk sarjadtak, köztük fehér, csipkenapernyőszerű, kábító herbateaszagú virágok. A cserjék alól kilőtt nyílként tavaszi pacsirták iramlottak égnek, odafönt pedig vibráló zengedezésbe törtek ki.

Hirtelen Ulrik Adolf átszellemült arca elsápadt és a szó bentszakadt torkában. A teljesen elhagyott úton néhány sötét alak bukkant fel, rohamléptekben futva a tisztásnak: Lipin és társai.

Az álomnak vége volt. A játék újra komolyra vált.

– Átkozott – mormogta Ulrik Adolf.

Ajka minden erőfeszítése ellenére reszketett és most már szerette volna magát Lipinre vetni, jól elverni azt, hogy így áthúzta számításait.

Pedig dehogy húzta. Segédei szépen odajárultak Ulrik Adolf segédeihez és fölvetették a kibékülés lehetőségét.

Kibékülés! Ez a szó oly csodálatosan sokat jelentett: ezt az egész ragyogó világot, tele versekkel, virágokkal és szép leányokkal… Etelkán kívül Annákkal, Rózsákkal, Gretchenekkel…

Ebben az utolsó pillanatban Ulrik Adolf is tisztán érezte, hogy nem született hősnek. Megbocsátott. Azzal az elégtétellel, hogy mégis ő marad felül, hogy Lipin nála is harciatlanabbul viselkedett.

Hazafelé megtartotta védőbeszédét a két russzofilnak:

– Attila is akkor volt legnagyobb, mikor Rómának kegyelmet adott. Lemondtam a dicsőségről, hogy annál nagyobbat arassak. Láttátok milyen volt Lipin? Sárga, sőt, Istenemre, zöld! A keze nem reszketett, de kalimpált a félelemtől. Úgy-e, jobban tettem így?

A penzióban is így beszélt.

Délután beállított Karlához becsületét keresni. Az Attila-féle hasonlattal itt pórul járt. Karla átlátott a szitán és ítélete lesujtott:

– Lehet, hogy maga most már a »Comment« szerint nem gyáva, de én nem vagyok a »Comment«, hanem ember és hozzá nő. Én szerintem maga gyáva és ezen semmi sem változtat.

Karla ezek után Etelkához ment, hogy gyöngéden, óvatosan elkedvetlenítse azt Ulrik Adolftól. Etelka elértette Karlát:

– Úgy beszél velem, mintha komolyan hinné hogy én… hogy nekem tetszik Ulrik Adolf?

– Oh, ez nem volna csuda, az Albert inkviziciós udvarlása mellett.

– Micsoda inkvizició?

– Na, tudja, az tiszta inkvizició, mikor valaki kínzásokkal akarja a maga által elképzelt bűnöket másba szuggerálni és azokat még ki is vallatni az áldozatból.

– Az Istenért, – vágott közbe Etelka sápadt szégyenben – honnan tudja maga ezt?

– Hogy mondta: »tudom«? Szóval igaz. Én csak sejtettem.

Etelka, mint oly sokszor, újból úgy érezte magát a Karla őszinteségétől, mint a csiga, ha szarvát érintik.

Visszahúzódott és igyekezett egyébről beszélni.

A párbaj különben végzetessé vált Ulrik Adolf és Etelka barátságára. Az ágáló fiú nem került többé a leány elé, mert tőle egyedül a világon, mégis szégyenlette magát.

Mások előtt később is büszkélkedni akart a Lipinen gyakorolt nagylelkűségével, hanem Karla ezt is elvágta, egy az asztal fölött mondott szentenciájával:

– Tulajdonképen mindkettő örült, hogy a pár bajból mi sem lett.

A dolog ezzel kómikussá vált. Igy aztán egyrészt Ulrik Adolf el volt hallgattatva, másrészt a komikumot Biedermannál mindig megbocsátották és így Ulrik Adolf bocsánatot nyert.

XII

Mintegy két hónapja múlt, hogy Bukovina a bodeni tó halvány opálvizén áthajózva, svájci partot ért és hogy fölhágott Segantini istenhez közelebb való világába. Bukovina egyetlen képét ismerte a mesternek, azt a szántó embert, akinek ekéje nyomán a föld mintha épen most és folyton fordulna kifelé, frissen, illattól gőzölögve.

És most ott volt, ahol a hegyek, a csillogóan zöld kaszálók szerelmese élt, alkotott. Bukovina égberugaszkodó hegyeket várt Segantini képein; azután megtanulta, hogy a mester oly magasra hágott, hol már többé nem nyúlt föl előtte iramló orom, ahol a legszédítőbb csúcsot átölelhette és alacsonynak festhette; meghittnek, közelvalónak, mint ahogy kitüntetett, hív szolgák leheletnyi távolságból ismerik meg királyaikat. Csak a káprázatosan tiszta megvilágítás, a színek oly kézzelfoghatóan érzékelt üdesége adta meg a mester képeinek azt a közvetlen elemi erővel hozzánkférő nagyságot, ami a szemlélőt elakasztotta lélekzetében, ami szinte letepert szépsége által

Ah Segantini! Bukovina megtanult valamit: a különbséget köztük. Ő és művésztársai mindig arra törekedtek, hogy az emberek azt érezzék:

– Soh’se gondoltam rá, hogy így is lehet valamit meglátni.

A mester festményeinél azt érezte:

– Nem tudtam volna soha megcsinálni igy, de én is éppen így éreztem, a lelkemből van kivéve.

Az Engadin egy nagyobb üdülő helyén épült föl az amerikai szállója. A »bar« teljesen készen állott, csak a festmények kellettek, és Bukovina napestig kuporgott az állólétrákon, hogy az üvegre kenje, amit odakünn fölvázolt magának. A szálló meglehetősen kihalt volt, mert hisz csak most épült, meg éppen most olvadt a hó is, amely időszak a turistáknak réme. Csak a falubeli gyermekek élvezték az áradást: a templomtól a tengerszemig hajtották a vizen papirhajóikat. Annyi idegen mégis jött, ment, hogy a bársonyruhás, gyermekarcú kis festőnek akadtak bámulói; később barátai.

A nyugalmas álom, az erős levegő, a bő ebédek újjávarázsolták Bukovinát; sőt még a művész se halt benne rút halált, mint azt Bertram hitte. Nem, a fiú szívós volt, és titkon a maga örömére is készített vázlatokat; megtelt új tervekkel, reményekkel. Nem ért rá búsulni; és csak bánatos macskaszemén hagyott valami eltörölhetetlen nyomot a sok évi lelki nyomorúság.

Igy tért haza, egy kora májusi reggelen, Münchenbe. Zsebét és önérzetét néhány ezer frank tette súlyosabbá, amit ő különben sietett a penzióban kikürtölni. Lakásán megállapította, hogy barátai az utolsó morzsa szenet, párnáit, festékes edénykéit, állványait széthordták haszonbérbe. Hanem ez egy cseppet se bántotta, és nem is kutatott az örökbérlők iránt. A képei ott maradtak, azoknak a kollégák előtt semmi értéke se volt; Biedermann szerint csak »személyi«, mint az ősökről maradt olcsó ékszereknek. Egy képe mégis hiányzott. Az eltünt kép a nockerbergi ünnepet vázolta. A tömegbe Etelka feje is bele volt rajzolva. Bukovina később rájött, hogy a képet Ulrik Adolf vitte el emlékbe.

Bukovina legelőször is óriás kávé- és teaestét adott. A muri az Odéon-kávéházban kezdődött, ahol azonban az illem miatt kissé kedélytelenül ment a dolog; annál vidámabban kárpótolták magukat a kis Bohémben, és végül Bukovina műtermében.

Mikor azonban az első újdonságos napok lefolytak, átjárva a müncheni sörtől és hangulatoktól, Bukovinát egyszerre kimondhatatlan szomorúság lepte meg. Csak azok az órák voltak ragyogók, mikor svájci vázlatait festette; az ezerszínű mezőket, a hegyek napban fürdő, csipkés gerinceit. Ilyenkor minden egyebet felejtett, az ihlet szárnya csodálatos régiókba emelte lelkét.

Egy késő délután, mikor a napnyugat legrikítóbb színeit bontogatta és egész szobáját valami szemvakító, türhetetlen fénybe szórta; Bukovina fareteszes ajtaja megnyilt… Világos: csak valaki nagyon bejáratos jöhet, a ki a zár titkához ért.

A fiú nem látta, ki az, mert a festőráma épen közte és az ajtó közt állott, azért érdeklődés nélkül szólt oda:

– Te vagy?

Angolul, mert Bertramot sejtette.

– Én vagyok, felelt vissza egy csengésében megfojtott hang.

A fiú előlépett, és egy percig az alkony káprázatának vélte, hogy Helén áll előtte; húzódva, bizonytalanul, de olyan bájosan, mintha tizenhétéves, mintha érintetlen lenne.

Bukovinát szédülés fogta el, holttá vált, elnyomott szerelmének egyszerre való diadalmas föltámadása szívét akarta szétvetni; hogy ajkára nem bírt szó jönni, és mert attól félt, hogy a leány elsiklik a semmibe, hirtelen térdreesett és úgy kúszott elibe:

– Helén – suttogta végre – Helén, te édes, te szent, te Isten!

A leány meghatva hajolt hozzá.

– Hozzám… jöttél? – kérdezte a fiú, és csókolni kezdte a leány lecsüggő kezét.

– Akarod…? Vagy nagyon haragszol rám…?

– Ne beszéljünk erről, ülj le, ülj le nálam, nincs semmi rossz, most jösz először, tudod, a bál után…

Helén megrezzent, legbensőbb emlékeik érintésére.

Levetette fátylát, és tavalyi divatu köpenyét. A fiú nem arra gondolt, hogy ime az új tavaszra Helén nem kapott új ruhát; nem, Bukovina azt hitte, hogy a lány iránta való gyöngédségből nem jött az új pompában, hanem előszedte a régit, amit együtt vettek.

A fiú nem tudta, hova legyen az örömtől. Túláradó szerelme mindig áldozatban talált utat, most is az volt első indítványa, hogy menjenek a legfényesebb étterembe, de még előbb vegyenek egy százmárkás bluzt Helénnek, ami méltó legyen a pezsgőhöz és az arany italnál csillogóbb örömhöz, ami Bukovina szívét részegítette.

Helén beleegyezett és a fiúnak nem fordult meg eszében, hogy Helén hajdan otthon, a szurtos műteremben találta a vacsorát legszebbnek. Nem, ma ünnepelni, tobzódni, újjongani kellett.

Vacsora közben Bukovina elmesélte, hogy a nyáron újra Svájcba tér, hogy jó összeköttetéseket, ismerősöket szerzett, akik megigérték, hogy rendelni fognak nála, hogy ajánlani fogják…

– Ah, ez a szerencse, csak egyszer bekapni pénzes emberek közé; a többi aztán megy; hiába, a Starnbergi tó mégis beütött…

A pezsgő a végletekig villanyozta Bukovinát. Utoljára annyit beszélt, hogy feltűnést keltett a diszkrét étteremben és Helén zavarba jött miatta.

E naptól kezdve a régi idők ujúltak meg és ha Helén nem is volt olyan gyermekes, az öröme nem is olyan könnyen fakadó; azért a fiú boldog volt, ezerszer boldogabb, mint valaha. Sohase kérdezte, mi van Szerdukovval, úgy gondolta, ez gyöngédtelenség volna, elmúlt, mint a rossz idő…

Biedermann nem fogadta el a pénzt, mikor Bukovina törleszteni akart:

– Majd ha egészben adhatod meg mind, hanem azt mondom, eridj a kincseddel a takarékpénztárba. Jó lesz majd, ha az ösztöndíjból kinősz.

A betétkönyvet Helén őrizte azután, azzal a meghatalmazással, hogy kivehet annyit, amennyi gombostűpénzre időnként szüksége van.

A leány most még jobban könyörgött Bukovinának, hogy szerelmük titkon maradjon. Csak késő este jött fel, és akkor rendesen a diványba kuporodott, ott szedegette szét az asztalon ráváró narancsokat. Ha Bertram, vagy más bezörgetett, Helén a függöny mögé bújt és képes volt órákig üldögélni ott, anélkül, hogy egy moccanással elárulná jelenlétét.

Néha a szó a házasságra tévedt, és Bukovina lelkesülve beszélt, hogy az nincs messze már. Helén olyankor csodálkozva nézett apró, meggörbülő körmöcskéire. Nem újjongott és nem ellenkezett.

Egyáltalán sokkal zárkózottabb, hallgatagabb volt, mint régen. Sőt néha bánatosnak tetszett… Egyszer aztán, mintha valami talánynak a kulcsát kapta volna meg, mintha valami magárakényszerített dolgot lerázott volna, fölvidult és mint hajdanán, dúdolt is néha, míg a kivakult tükör előtt haját igazgatta.

Azért mégsem volt a régi. Viselkedésében volt valami elszánt, valami kihivó, mint azokéban, akik titkon, de meggyőződésük szerint jogosultan vétkeznek.

Modellt mostanában sohasem ült. A pénz erre is futotta. A modellt drágán kellett fizetni, és ez a drága modell volt Bukovina életének egyetlen fényűzése. Ez a fényűzés is Helént illette: hogy ő mindentől kímélve legyen.

A penzióban a kis rutén elfoglalta a régi helyét, szerepét a Balkánon. Ebédek alatt elhúzta a Miserere-t, az angol hymnuszt és egy hazájabeli csürdöngölőt, kávédélutánokon rossz vicceket harsogott a kontinens minden nyelvén… Mert ilyen nemzetközi töredékekből állott a műveltsége.

Mig Bukovina filmje ilyen boldog fordulatot vett, a többieké is pergett csöndesen tovább.

Karláéké most még gyöngédebb, tartózkodóbb színt nyert. Franci, mint a lázban sinylő, halvány volt és levert. Úgy megváltozott az első találkozás óta. Arcáról lesorvadt a napégette zománc, gyermekes teli ajka köré töprengésre valló ránc vetődött.

Egyszer levelet mutatott Karlának, egy párisi fényképész állást ajánlott neki

– Azt hiszem, filmfölvételeknél kell majd segédkeznem…

Karlának eszébe villant Hellmanné jóslata, hogy ő filmgyárosné lesz, és ezt csodálatos összefüggésnek vette. Maga biztatta Francit, hogy fogadja el az ajánlatot.

Oly boldog volt, hogy ezzel is közelebb jutnak a drága valósághoz, mikor ilyen kerekszemű, teleajkú kis gyermekei lesznek, amilyen Franci volt.

Mert Karla egész lénye a tisztának, szépnek és hasznosnak összhangját sóvárogta; élete az ábrándnak és az okosságnak egymással teljesen egybeforrt elfonódása volt. Ideálisan szerette Francit, de amellett szünetlenül a jövőnek anyagi megalapozása lebegett előtte és a szerelmet nem csak virágjában, hanem édes gyümölcseiben is vágyott élvezni.

Teste és lelke egészséges volt, de ezt az egészséget nem a károstól való süket elzárkózással edzette. Északi hazájában a tenger, az örökös szél tették szervezetét mindennel szemben ellenállóvá; művészi éveiben bő alkalma nyilt látni az emberi léhaság és eltévelyedés ezer példáját; mindez őt fényesebbé tette, mint a daróc súrolása az aranyat.

Franci félelemmel, bámulattal jött erre rá, és míg egyrészt mindjobban vonzódott Karlához, másfelől ez az egyenességében, őszinteségében szinte kiméletlen lélek aggasztotta.

– Ez jó lesz ahhoz, aki őt megérdemli, jó lesz, mint egy angyal; de a nyomorult nem fog nála elnézést találni; lényének súlyával meg fogja semmisíteni azt.

Ilyeneket gondolt, mikor gépével néha az angol parkban kóborgott. Ott gyakran találkozott Jensennel, a szőke kis dánnal, akinek szerelme az orgonaest óta olyan akut hideglelés féléhez hasonlított: a fiú hol átkozta és megvetette Hellmannét, hol meg egyszerre olyan vágyódást érzett annak hangja, hajdani, akkor nem is méltányolt hizelgései iránt, hogy szeretett volna székeken, asztalon, falon áttörtetni és elibe hullani, mint beteg pillangócska.

Ennek eredménye az volt, hogy teljesen elhanyagolta a műhelyt, a régi násfák, fülönfüggők és fibulák tanulmányozását. E helyett az Isar-parti sziklákra ült és a tavaszi dagadás után újra megkristályosult, megzöldült folyócska zuhatagjaiba bámult.

Ez rossz jel volt, mert az eszét még valamennyire bíró művész legfeljebb kávéházba bújik, szivet altatni… de aki már az Isar partra, a lombok alá jár, arról félni lehet, hogy az őrülethez áll közel.

Pedig Hellmanné iránt Jensen teljesen igazságtalan volt. Az Isar mondhatta volna meg azt legjobban, mert nemrég ringatta messzi lefelé, túl a városon Hellmannét Lilienthallal.

A nagy költő egy izgatóan keskeny, indián canoëkra emlékeztető naszádot bírt, amin csak két ember fért el és amin az evezés nagy művészet volt. A csónakázáshoz Hellmanné fehér matróz ruhát öltött és óriási, napfogó florentin kalapot. Lilienthal sohse tudta, mi hat rá jobban: az asszony nem törődő széles pompája, vagy raffinált egyszerűsége. Mindíg úgy találta legszebbnek, ahogy épen legutoljára látta.

A csónakban egymás mögött ültek, és csak vitették magukat az árral; az evező alig csobbant, akkor is csak kormányzásul. Mikor már a legapróbb házak is elsiklottak mellőlük, és csak a vízrehajló fák, a partból feltekintő óriási nefelejcsek hallgatózhattak, Lilienthal nekifogott vallomásának. Nagy könnyebbségére volt, hogy az asszony előtte ült és igy nem nevethette szembe. Mint iskolásfiú a leckét, mint bohó diák az első vallomást, Lilienthal ügyetlenül adta elő szíve óhaját, az asszony vállán át fülébe dadogva azt.

Hellmanné nem nevetett. Sőt úgy beszélt, mintha életének nagy és szép óráját élné át; mint okos anya, ki gyermekét csacsiságon kapta, és komoly leckét ad neki.

– Mit gondol ön, én, aki térdenálló férjemet odahagytam, miután őt naggyá tettem, szépen tennék-e, ha most egyszerüen elfogadnám az ön fényes ajánlatát és lemondanék hivatásomról: a gyönge emberek szellemi talpraállításáról?

– Ha tudná, mily gyönge vagyok én!

– Ön már híres ember, én a verseiből tanultam szeretni tíz éves koromban… Ön oly nagy, és már olyan régen az. Én csak kaphatnék öntől: fényes szobákat, felséges alkotásokat; mindíg csak vennék, vennék, és soha sem adnék, és látja, az engem megalázna. Én nagyon szegény vagyok, csak épen ruhákra költhetek és különben hitelben élek Biedermannál, de ami vagyok, azt magamnak köszönöm.

– Épen ez az! Tudja-e ön, hogy szépségével többet adna nekem, mint amit én minden önnek ajánlott művemmel és minden pompával, amivel körülvenném? És ön akar Biedermannál élni, hozzá adósságra!?

– Nekem ott hivatásom van. Ott egyedül van választék a nekem való emberekben.

– Válasszon engem! Én is ott kezdtem.

– Megmondhatom, hogy ön nem ellenszenves nekem, de nálam nem arról van szó. Nálam mindig a nagy föladat a fő… belefogtam valamibe, a zászló alól meg nem szökhetem.

– És ha elvégzi a föladatot?

Hellmanné kihajolt egy nefelejcset szakítani, hanem szinte kifordult.

Lilienthal hirtelen visszarántotta:

– Az Istenért!

– Látja, én ilyen vagyok. Egy nefelejcsért szívesen kiesem a csónakból.

– Csakhogy én visszatartottam és ez rám nézve jó jel.

– Mondjuk.

– Kivált most, hogy rokonszenvéről biztositott.

– Oh az még semmi. Én a férjemet is szerettem… de csak amíg megmentője lehettem.

– Legyen nekem is ihlető nemtőm!

– A házasság nagyon is leköt. Testi-lelki szabadsággal többet szolgálhat az ember másoknak.

A csónak egy kis szigethez ért, és Lilienthal szórakozottsága miatt partnak ütődött.

Hellmanné kiugrott és elkapva a láncot, kijebb húzta a naszádot.

– Miért nem mondta, hogy ki akar szállani? Ön húz partra engem?

Hellmanné különösen mosolygott:

– Olyan fiatalnak érzem magamat.

Lilienthalt valamiért bántotta ez a kijelentés.

– Csak nem azt érti ezalatt, hogy én idős vagyok, hogy ő túlfiatal hozzám…

Ez a gondolat, mint a hideg kéz érintése bizsergette a hátát.

Körüljártak az apró szigetkén, az asszony szinte csapongva, a tavaszi széltől mámorosan. Mintha igyekezett volna, hogy Lilienthal ne tudjon vele lépést tartani.

Néhány óriás, elkésett, halvány ibolyával ültek vissza a canoëba.

Hazafelé az út fáradságos volt, Lilienthalnak megfeszülten kellett eveznie. Azért nem is beszélgettek.

A város végén a csónakot számba adták az őrizőnek, és gyalog indultak vissza a mindjobban ágaskodó, tornyosuló házak közt.

– Nem volna kedve ma velem vacsorálni valamerre?

– Ilyen toalettben?

– Kérem öltözzék át, egy óra mulva az autót érte küldöm.

– Nem, köszönöm. Ebből csak mendemonda lenne.

– Ön fél a mendemondától?

– Nem félek, de csak akkor tűröm szívesen, ha van alapja.

Ez a válasz Lilienthalt megsebezte. Félig édes, félig keserű emlékekkel vált meg Hellmannétól. Hány órát pazarolt el asszonyokra, akiket megnyert, mielőtt megkívánt volna; és íme itt a legmegalázóbb és mégis legingerlőbb félsikert aratja.

– Olyan szerelmes vagyok beléje, mint Goethe volt a frankfurti Margarétába. Miféle kötelességei, vagy föladatai lehetnek? Eh, meghivom egy estélyemre, akkor majd elkáprázik és mint pillangó belefut a lángba. Most büszke, mert még nem kivánta meg a fényűzést…

Nem kívánta meg, mert nem is ismeri. Hol ismerhette volna meg? Vesztfáliában, ahol született? A szigorú, magányos, nemesi házban? A zárdában, ahol nevelték? A férje oldalán, akit valósággal kicsikart magának, szüleit megszökéssel, öngyilkossággal fenyegetve? És akivel aztán többet koplalt, mint evett? Biedermannál…? Ott sirtingből és hamis drágakövekből öltöztek föl princeknek és napkeleti királykisasszonyoknak… Ha majd meglátja, mi az igazi fény, az igazi finom élet, lehetetlen, hogy ki ne nyujtsa a kezét – hiszen ő is csak Éva leánya – az alma után…

Vacsora közben, míg ilyen gondolatokat szőtt, tekintetét Lilienthal egy hangos fiún járatta.

– Nini – ismert reá hirtelen – Bukovina.

Azon este volt ez, mikor Helén megtért régi barátjához. Lilienthal Hellmannétől hallotta, hogy Bukovina pénzre tett szert. A ragyogóan elegáns miss és a kopott festő első barátságáról a költő mitse tudott. Mert Bukovina inkább kezét vágatta volna le, semhogy a leányhoz való viszonyát elárulja. Nem, mintha barátságukat megbélyegzőnek tartotta volna! Bukovina előtt Helén szentség volt, de éppen, mert a lányt szentnek tartotta, óvta ettől, hogy a világ a maga szennyes mértékével mérje meg Helén életét.

Most a boltozatos, velenceitükrös étteremben nem sejtette, mit gondolnak szentjéről:

– Ugy-e mit tesz a pénz, még akkor is, ha az egy szürke kis verébé. Hát még ha a napfényben tündöklő, mindenkitől csudált sólyomé…

Az önhitt poéta büszkesége nagyon odavolt már, hogy nem egyéniségére, hanem pénzére számított. És még egy faktorra: a tavaszra. A penzióban kiütött a jegyváltás, házasodás láza. Bukovina második mézesheteit élte. Bertram a babanővel Svájcba utazott esküvőt ülni. Hogy mért éppen oda? Ez titokzatos ügy volt. A penzióban híre volt, hogy a házasság azért nem jöhet Münchenben létre, mert a frigy csak két évre fog szólni és mert a házasságnak ilyen módja csak Svájcban lehetséges. Senkinek se jutott eszébe, végére járni, ha létezik-e ilyen csodabogár esküvői forma a szabadság honában.

Az érdekes házassággal csupán egy pár vetélkedhetett a penzióban: egy fiatal szobrász, aki gazdag feleségét csak hat hónapi próbaházasság után vette el törvény szerint is; úgy mint azt a jávai szerelmesektől olvasta.

Most kissé lefőzve érezte magát Bertram által. Végre is meg kellett nyugodnia benne, hogy az új nemzedék mindig lefőzi a régit. Ez épen az örök megújhodás.

Viszont Bispinck nem tudta megérteni, hogy szabhat valaki magának két évet a boldogságra, holott ő maga szeretné az örökkévalóságot venni bérbe. Bispinckék házasságának is meg volt a maga excentrikuma: a fiatal pár külön lakott, mert a fizetésből még nem jutott a háztartásra. Csupán a königsbergi rossz nyelvek miatt esküdtek meg és Münchenben folytatták előbbi életüket, míg biztos anyagi alapot teremtenek a nyugodt, áldott családi életre, mely Lórira nézve a boldogság legmagasabb fokát, sőt egyetlen formáját képezte.

A boldogok mellett a lehorgasztott orral járó Ulrik Adolf, a kétségbeesett Jensen sötét hátterül tűntek fel. Etelka végleg visszavonult, Hellmanné pedig a tenoristán, a költőn kívül most egy műfényképészt is magához ragadott, mint mágnes a vasreszeléket.

A fényképészt Holtnak hívták. Furcsa legény volt, félig igazából és félig akarva. Fekete, tűzszemű, szikár jelenség, aki órákig csöndben figyelt bele a társaságba, aztán hirtelen odalépett áldozatához:

– Akarom önt.

Hellmanné szinte felpofozta a fiút, de aztán megértve, hogy fényképezésről van szó, két teljes délutánt töltött Holt műtermében. A művész soh’se állította be modelljét. A szobát tompa világításba függönyözte, és arra kérte áldozatát, hogy foglalkozzék tetszés szerint. Egy-egy érdekes mozdulatnál aztán lekapta a mitsem sejtőt.

Hellmanné úgy találta, hogy a fényképezési délutánokkal épen eléggé kétségbeejtette Jensent. A fiú most már veszettül szerelmes, állapította meg; amire különben a megerősítést még az este megkapta.