Part 13

Vacsora után társaság volt nála: énekeltek, zongoráztak és teáztak szünet nélkül. Hogy a szomszédos szobákban sem aludni, sem dolgozni nem lehet, az őket nem aggasztotta: Biedermann mindig a jobbkedvűeknek adott igazat. Éjfél felé a vendégek eloszoltak szobáikba, és Hellmanné éppen vetkőzni akart, de az első gombot sem pattintotta fel ruháján, mikor ablaka alatt zörejt hallott, mintha valaki ott ólálkodnék. Sokkal félénkebb volt, semhogy kikémlelni merészkedett volna.

– Talán a páva, gondolta, ráemlékezve, hogy egy este a páva egyik barátnőjének ablaka alatt álló körtefára hágott és bekopogott ahhoz.

Hellmanné még a pávától is félt, és egész a szekrényéig húzódott vissza. Ezuttal azonban nem a páva alkalmatlankodott. Az ablak hirtelen fölnyilt és azon Jensen halálsápadt, elszánt arca jelent meg. A fiú egy ugrással benntermett.

– Az Istenért, – kiáltotta Hellmanné, – maga megrémít, sőt kompromittál engem.

– Azt akarom, szólt a fiú, csengéstelen hangon.

– Hogy mer ide tolakodni ilyen későn és ilyen úton?

– Mert a másik úton, az ajtón át, meg nem hívtak. Ott csak másoknak van a bejárat.

És a fiú egészen az asszony elé állott:

– Tudd meg, hogy én nem vagyok az a kölyök, az a senki, akinek engem tartasz. Engem sem lehet egyszer csalogatni es aztán elhajtani. Te nekem barátságot igértél. Te engem Jensenkének, öcsikédnek és kis fapojácádnak kényeztettél.

– Hogy mer tegezni engem?

– Ki tegeződött először? Te, te és te! Azért is te, és az egész penzió előtt tegezni foglak.

– Be fogom ütni a száját!

– Az nem árt! Asszonyütés!

– Takarodjék most ki innen!

– Dehogy takarodom! Azt akarom, hallja meg mindenki, hogy nálad vagyok és tegeződünk.

– Ne kiabáljon, csak ne kiabáljon, – könyörgött az asszony.

– De kiabálok! De kikiabálom mindenkinek, hogy te engem nemcsak szóval becézgettél, hanem… hanem… hogy egyszer…

Hellmanné észrevette, hogy a fiú remegni kezd.

– … hogy egyszer…

Az asszony odahajolt az előtte álló fiúhoz és hirtelen támadt, irónikus mosolylyal kérdezte:

– Hogy egyszer megcsókoltál?

– Hogy te csókoltál meg.

És a fiú haragtól rákpiros arca most halvány lett, szemébe fájdalmas szikra gyűlt.

Hellmanné célnál volt. A fiú halálosan szerelmes, viszont, hogy most dühében kikiabálja titkaikat, az bosszantotta. Nem mintha hírnevét féltené; ha Lilienthal holnap otthagyja, még mindig ott van a »Teno« és a »Foto«, ahogy két másik lovagját nevezte. Egy jó párti rá semmiféle varázst se gyakorolt, sőt ellenszenvet keltett benne, mint minden, ami síma, veszélytelen és polgári. Lilienthalt értékelte mint írót, és szívesen hagyta, hogy az kibontott haját bámulva merítsen ihletet operakönyvéhez a »Semiramis«-hoz; épp oly szívesen, amint Holtnak ült és Evansnak zongorázott. Hogy Lilienthallal csónakázni ment, sőt estélyére is eligérkezett, azt leginkább Jensenért tette; most azonban, hogy Jensenről megbizonyosodott, sem Lilienthal, sem a kis dán oly nagyon többé nem izgatták.

A fiú pedig itt állt előtte, éhes gyermekszemmel tapadva rá; és Hellmanné a missziót befejezettnek érezve, legjobbnak hitte megmentettjét kidobni. De másrészt sajnálta kis áldozatát, akin ő lelki operációt végezett, de akinek a sikeres műtét után még ápolásra volt szüksége.

– Jensenke ne kiabálj, hanem menj szépen haza. Biztosan láttak, mikor bemásztál, és ez sem rám, sem rád nem vet szép fényt. No erigy szépen.

– Nem, nem megyek. Szabadulni akarsz. Mondd meg, szeretsz-e vagy nem?

– Hát te szeretsz?

– Ne csufolkodj. Nem megyek el, míg ki nem dobsz, vagy meg nem csókolsz. Akkor tudom, hányadán vagyok. Vagy, vagy.

Hellmanné érezte, hogy kelepcében van, hanem ő mindig megtalálta a kijáratot, kivált az ilyen naiv kis kelepcéből.

– Ki nem dobhatlak, mert a botrány még hangosabb lesz. Ha pedig megcsókollak, hogy elmenj, az kényszercsók, amiből még mit se következtethetsz. Erigy el szépen.

– Először mondd meg kid vagyok? A kutyád, vagy öcsikéd?

– Barátom vagy, mint a többi. Egyáltalán nincsenek előjogaid.

– Hogyan… azokat is megcsókoltad?

– Oh nem. Neked egy előnyöd van a tekintetben, hogy te gyermek vagy; hét évvel vagy fiatalabb nálam, tehát a te csókod nem számít.

Jensent a düh öntötte el.

– Úgy? Az nem csók, az nem számít? Nahát akkor –

Szempillantás alatt karjába fogta az asszonyt és merevségének utolsó árnyalatát is elveszítve, össze-vissza csókolta zsákmányának vállát, nyakszirtjét, fületáját.

Hellmanné nem mert kiáltani, csak szörnyen lefőzve, szinte megverve érezte magát. Minden erejét megfeszítve, lerázta a fiút, aki nem annyira szerelemből, mint bosszúból csókolt, de akiben a csókok közepette a bosszú alábukott az érzékeit elöntő mámortengerbe.

– Most már nyugodt lélekkel kidobhatlak.

És Hellmanné keblén ragadva az elszédült fiút, az ajtóig tolta, ott pedig kitaszítva őt, a tolózárat lecsapta

– Hadjáratom szép eredményre vezetett – szólt önmagához, lecsukva az ablakot és a nyitott kandalló elé a szőnyegre ült.

– Pfuj, hogy össze-vissza csókolt! Dehát, mi az ördögöt akartam egyebet? Most már csak meg van mentve, nem?

Eszébe jutott, hogy a botrány egész biztosan kiszivárog. Vajjon, hogy fog viselkedni Lilienthal? Eh, mindegy.

Hellmanné hálóköntösbe bujt és kefélni kezdte óriáshaját. Ez a foglalkozás megnyugtatta.

Olyasféle érzés kelt föl benne, hogy a dolog jobban se végződhetett. Jensen őrülten szerelmes és úgy viselkedett, hogy lesz rá ok, immár céltalan barátságukat fölfüggeszteni.

XIII.

A magániskola, hova Karla is járt, május végén falura költözött, tájképfestést tanulni. A penzióból többen jártak az iskolába és így ez a körülmény is a régi penzióbeliek ritkulását, újak térfoglalását jelentette.

Az iskola iparművészeti osztálya nyarára beszűnt, de Karla mégis elkísérte a falura vonuló karavánt.

A falu olyan szép volt, amint azt régi alpesi képeken festik; óriás fenyők, kis patak mellett apró faházak: tetejüket hatalmas kövek tartják a szél ellen biztonságban; kolompos sárga tehenek és virág, tenger virág mindenfelé. A falu bejáratánál öreg nénike verklivel jött elibük, elhúzta, hogy:

»Jöjj szerelmes lugasomba«…

és aztán baksisért nyujtotta kezét. Ez volt a fogadtatás. A faházikók felső emeletén készen álltak a mázas tányérokkal, tarka kendőkkel diszített szobák. Az egyetlen vendéglő olcsó volt és megjárta. Igaz, hogy minden másodnap császármorzsa volt, de viszont tejet lehetett inni annyit, hogy sok is volt. Tehénkolomp, vízsírás, verkli, madárének és hetenként egyszer a mester csipkelődései… ezek ringatták a napestig vándorló, színekben tomboló művészeket. Oh, ez szép volt, egyszer végre nem a müncheni benzinszagot szívni, nem a rút és közömbös modelleket nézni… no és végre a kultura se hiányzott, mert hisz sör volt rengeteg.

Karla fájószívvel tért vissza a városba, ahova már Franci se köthette sokáig. A fiú elfogadta a párisi meghívót. Arra kérte azonban Karlát, hogy hazautaztában kerüljön Páris felé, hadd lássa ott a tündöklő tavaszi toaletteket, ami jó reklám lesz a rigai műteremnek.

Mert Karla hazafelé készült. Gondolt ugyan rá, hogy Münchenben telepedjék meg végérvényesen, amint azt oly sok orosz alattvaló teszi. Nem egy mondta már neki:

– Innen vissza? Na, már azt nem tesszük.

Hány élt itt regényfordításból, nyelvoktatásból, zeneleckékből, mindenképen módot keresve a szent hazába való soha vissza nem térésre. De Karlának nem voltak itt kilátásai. Egy pályatársa világosította őt föl, mire mehet itt a Schwabingban, ahova ismeretségei kötik.

– A gazdagoknak nem kell egyéni ruha, a művésznők pedig, bár szívesen viselik, rendesen rossz fizetők.

Ő maga úgy tudott zöldágra vergődni, hogy megalkudott; a szabásban a divathoz alkalmazkodik, és csak a diszítést tervezi saját művészi felfogása szerint.

Karla nem akart alkudni és belátta, hogy odahaza jobb üzletekre számíthat. Bízott az orosz nők excentrikumában, feltűnő viseletekhez alkalmasabb külsejükben. Különben is, apja megelégelte öt évi távollétét. Azt kívánta, jöjjön már haza, legyen már látszatja a hosszas tanulásnak.

És most Karláék kezdték el a Münchenből messzi világokba szakadó szerelmesek játékát, aminek az a mottója: »Még egyszer, még egyetlen egyszer!«

Mintha a szerelem kútjából lehetne végsőt, örökre szomjoltót inni.

Utolsó délután kirándultak a Waldfriedhofba.

Kora májusi nap volt. Átrepülve a kacagó utcákon, az aranyzöldbe sarjadt parkokon és a Bavaria nagy fejétől egy köszöntést kapva be az ablakon: a villamos a mezőkre vágtatott velük és vitte őket a temetőbe, azokkal együtt, akiknek valakijük odakinn aludott; aki bizonyára kétszerte nehezen búcsúzott el itt az élettől.

A temetőt magas kőkerítés övezte. Franci és Karla szótlanul léptek a százados, sötét fenyők alá, ahol kiszámított romantikával emelkedtek az oszlopok, keresztek, letakart márványkelyhek, kiégett fáklyás angyalok; fölöttük a szárnyszerűen leomló fenyődrapériákkal, függönyökkel.

Sírok nem voltak.

Egy kis virágágy, kerek, hosszúkás, vagy csillagszerű jelezte, hol áldoz az alvók fölött a kegyelet. Koszorú se volt sehol. A virágokat nem halni, hanem virrasztani hozták ide; gyökereiket hadd küldjék le a porló szívekig és onnan szívják fel hófehér, kék és piros lángkelyhüket, hadd világoljanak elő a sötétkék árnyékból testvérre, idegenre, mint élő izenet. Mennyi nefelejcs, fürtös lobélia, ártatlan fehér százszorszép kandikált a gyermekek örök ágyairól, fölöttük a karját kitáró szelíd Jézussal:

– Engedjétek hozzám a kisdedeket…

Valami megnyugvó, föl nem jajduló volt a hatalmas obeliszkek, apró keresztek között lengő gyászban. A szépség feledtette a rettenetet, a szünetlen madárzenekar a gyászt. Oh, hogy énekeltek ezek a madarak, mintha az embert örömre intenék, mielőtt az örök nyugalom elkövetkezik. Ebben a temetőben nem volt profánság: karbafűződve, összesímulva járni, ez nem fenyegetett az utolsó órával, hanem szépségre és jóságra intett, hogy annál nyugalmasabb legyen az örök álom.

A madarak énekébe kis kápolna harangja vágott bele: a két szerelmes szembetalálkozott a halottasmenettel. Fehér rózsákkal borított koporsóban fiatal asszonyt temettek; födetlen fejű férfi, kezén gyönyörű szőke kis leánnyal, ment a koporsó után. A gyermek nagy, ragyogó szemmel bámult a koporsóra. A koporsón aranyszöggel Liliencron sora volt kiverve:

»Olyan nagyon szerettelek…«

A feketecsuklyás apácák s a nép szokásból lehajtott fejjel sorakoztak lassan, lábujjhegyen a koporsó mögött.

Franci és Karla összébbhúzódva mentek tovább.

– Milyen szörnyű, mindent elveszíteni, mindentől elzárva maradni, ami szép, ami drága, és elmenni a semmiségbe…

Ezt Karla mondta, míg a négyszögben épült csarnokba léptek, ahonnan a halottat hozták. A leány ajkán hirtelen megfagyott a szó.

Kereken, mintegy kirakatban, üveg alatt voltak a temetendők közszemlére téve: fiatal anyák, karjukon a velükholt gyermekkel; csodás nyugalmú matrónák, a kezükre csavart olvasóval; férfiak, a szájuk szögletében a nem akarás keserű bélyegét viselve; egy halántékon lőtt fiú: fején a tátongó halálsikátorba bele lehetett látni… és volt egy öreg úr, a ki bizonyára az utolsó órán is sört ivott, mosolyogva szállván alá a semmibe. Elefántcsontarcú leányok, elnyílt szájú gyermekek…

Karla fogai összeverődtek.

– Minek ez a kiállítás?

– Ez itt úgy szokás – szólt a fiú nesztelenül menve előre a halál galériájában.

Hirtelen az új fordulónál egy nekik háttal álló férfiba ütődtek. A férfi kitartó figyelemmel bámult egy menyasszonyruhás, fátylas halott nő arcába. A léptek zajára összerezzent és megfordult: Hoffer volt, a russzofil.

– Mit csinál maga itt?

– Oh, én idejárok szórakozni… akarom mondani, tárcákat írok »Temetők« címen és gyüjtöm a hangulatot.

– Nem irtózik itt lenni egyedül?

– Bár úgy lehetnék! De a látogatók csak akkor távoznak egy félórára, ha temetés van.

– És máskor?

– Na, itt sétálnak és nézik a kirakatot. Ez az egyetlen hely Münchenben, ahol én is szórakozom.

Karla és Franci kifelé indultak, Hoffer pedig visszafordult ismeretlen halottjához.

– Ez vagy bolond, vagy beteg – jegyezte meg Karla.

– Eh, vagy hajhássza az idegfeszítő dolgokat

A csarnok kijáratánál újból ismerősre akadtak Anna, a penzióbeli szobalány jött katonájával, a naptól, az erős fűzéstől erősen kipirulva.

– Kezét csókolom, vannak-e szép halottak? – Köszönt rá Karlára.

Úgy látszik, a szerelmespárok rendszeresen eljártak ide, egy kis látnivalóra.

Az erdőre künn az alkony első lehellete borult A fák sötétebbnek, az oszlopok, a kúpos mauzoleumok világosabbnak tetszettek, a virágok valósággal tündöklöttek, mint a mécsek.

A zizegő úton tovamenve Franciék a puszta erdőbe értek, ahol a toronymagas fenyők alatt még nem volt könnyázott a rög.

A virágtenger, a kegyelet önvigasztaló szavai errefelé kialudtak, csak egy sárga márványba vésett, elomló női alak gyásza világlott még feléjük az erdő rengeteg egyedülvalóságába:

»Mért hagytál el engem?«

Karlának eszébe jutott, hogy mikor beléptek, egy a napban aranyosan csillogó felírás köszöntötte őket:

»Neked adom az élet koronáját.«

Különös, ezek a biztató szavak idegenül érintették, de amit most ott a megkövült gyász talapzatán sejtett, az kétségbeejtő fájdalommal hatott rá; és ő ezt az üres érzést nem érezte soha még.

Visszafordultak. A hantokon néhol tarkaruhás, megbékült gyermekek térdeltek, csak szokásból járva ki már. Sőt fiatal házaspárt is láttak, amint talán ép az első asszony sírját ékesítették.

– Csodálatos, hogy némely ember mennyire be van rendezve a feledésre.

– Minden ember – vetette közbe Franci, de aztán hirtelen elpirult.

Karla nem felelt egy darabig.

– Gondolod, hogy valóban oly gyorsan hegednek a sebek? Úgy értem, vajjon ez a világ rendje: ünnepi ruhában jönni a második asszonnyal az első sírjához?

A fiú a lombok között sápadó eget nézte.

– Amíg az ember él, joga van a boldogsághoz.

Karlát ez kissé lehangolta.

Úgy volt Francival, hogy mert az együttlét oly boldogító volt vele, azt hitte, hogy ők teljesen egybehangzó lelkek. Nem is tudta volna elképzelni, hogy az, aki őt annyira lebilincselte, ne volna egészen az ő lelke szerint való lélek. Most azonban nem értett egyet a fiúval. Szívét valami titkos, szentimentális rugó olyan fájásra feszítette, hogy csaknem könnye csordult.

Az este ködképen gomolygott fel a távoli völgyekben és hazakésztette őket.

Vacsora után újból találkoztak Karlánál és megbeszélték Párisban való találkozásukat. A viszontlátás reménye könnyebbé tette a búcsú első óráit, de aztán az egész nap benyomásai, a holnapi magáramaradás Karlára nehezültek.

– Mindig a távozónak könnyebb, mindig annak rosszabb, aki marad…

A leányt egyszerre hagyta el önfegyelme. Átkulcsolta Franci fejét és elborította csókjaival. A fiú még halálosabban volt oda, mint meglőtt madár hanyatlott a leány ölébe.

Hajnali virradásig ültek úgy, a rikító litván pokróccal leterített ágy szélén és tehetetlen gyászban hallgatták az óra ketyegésén, mint lép hozzájuk a válás perce mindig közelebb.

A lampion rég kialudt, a tűz fényes sávokat ásított bele a szoba holt sötétjébe, aztán a hajnal intett sápadt ujjaival.

Dermedt tagokkal kelt fel Franci a leány mellől és nem tudott hozzá semmiféle vigaszt, a reménynek egyetlen szavát se intézni. Mintha főbe volna ütve, elkábítva, arra se emlékezett, hogy hisz Párisban találkoznak. A mindig erősnek ismert Karlát ilyen összetörve látni, gyötrelmes öröm volt, és a felelősségnek, a szánalomnak oly ostorával csapott Franci lelkére, hogy egy percig ismét eliberogyott, mint hajdan, a klastrom fogadóbeli éjszakán, mikor a leány átszellemült őrületben a menyasszonyának igérkezett el.

Karla kiment az állomásra és utolsó szavában újra volt valami a megszokott, régi, félig tréfás, félig anyáskodó leányból:

– Nehogy valami ópiumbarlangba kerülj Párisban, szivecském – súgta Francinak.

A vonat nagyot rángva elkígyózott a reggeli tejfehér ködbe.

XIV.

A penzió különleges életelvek szerint berendezett exisztenciái között is első helyet foglalt el a szeplőske. Ez a leány rút volt, nemcsak a szeplői miatt, mert hisz azok Karla szerint gyakran éppen előnyösek. Nem, a szeplőskén nem volt mit emelni a szeplőknek, nála minden ponton hajótörést szenvedett a szépségsóvár szem; egészségtelen bőrén, színtelen szemén, arcának korafonnyadt, az orrtól a szájszögletig húzódó ráncain. Alakja fejletlen volt, sőt csenevész, hozzá e leánynak egyetlen kockás zöld blúza volt, egy barna loden alja, mindezek tetejébe sötétszürke, lombos gombakalapja, ami alul tépett, ápolatlanságtól fénytelen, szürkés haja arcába csüggött. Ebben a toalettben furakodott az egyetemen Valesca elébe az ülőhelyre ebben szavalta el nagyhangú véleményeit a Glaspalast kiállításain; ebben kávézott az Odeontól ki a Bohémig és fejezte be az estét dr. Kuhnert »kolosszálisan« művészi nappalijában.

A szeplőske a függelékben lakott sivár és mindig fűtetlen szobában. Egyszer meghívta dr. Kuhnertet és akkor régi kalapskatulyákkal próbált begyujtani. Sajnos, nem tudta, a kályha mely részében kell a tüzet megrakni és így a hamusfiókba gyűrte a kemény papirt. A dolognak szörnyű füst, szellőztetés és még nagyobb hideg lett a vége.

Szibériai atmoszférában, Karlától kölcsönzött teával látta szívesen barátját, aki e látogatás után szintén visszavonult a tisztelők sorából. A szeplőske nem esett kétségbe. Igazából volt neki egy másik baráti köre, ahonnan nem kopott ki és amelynek középpontja valami Van der Vliet nevű úr volt, aki jó néhány éve ismeretlen okokból bukott fel néha Münchenben. A penzióban hajdan jól ismerték és mondták, hogy nagyon csinos legény, hogy mindenkiben bizalmat és minden nőben szerelmet tud ébreszteni. Bizonyos, hogy ez a megvesztegetően kedves fiú feledtette a szeplőske baráti csalódásait; ez volt az a gyógyszer, ami a gyönyörű festő halálát, Ulrik Adolf, a tojásember és dr. Kuhnert elpártolását enyhítette nála, de az is kétségtelen, hogy Van der Vlietnél se lehetett valami nagy vonzalmat föltételezni. Nem lehetett hinni férfiban, aki csak kezét is szívesen érintené ennek az undorító kis féregnek.

Ha a penziósak valamin csodálkoztak volna, akkor a legcsodálatosabb az lett volna, hogy bár a szeplőskének sem toalettre, sem Biedermann kifizetésére egy fityingje sem volt, belépőjegyre mindenhova telt. Igaz ugyan, hogy boldog, boldogtalantól kölcsönkérte az egyetemi igazoló-jegyét, hogy mérsékelt díjakat fizessen. Saját egyetemi igazolványát – mint mondta – elveszítette.

Ilyenformán München összes látnivalóit végigélvezte.

Tavasz jöttével a szeplőske nehány napig nem mutatkozott a penzióban. Hogy valaki nem jön ebédhez, az fel nem tűnt, kivált az oly rendetlen gyakran kimaradozó lakónál, mint a szeplős.

Úgy egy hétre rá, hogy állandóan kimaradt, Karla levelet kapott tőle egy közeli faluból:

»Kedvesem, itt vagyok, élvezem a kikeletet és várom a repülő napot. Nyugtassa meg a kedélyeket, hogy el nem vesztem.«

– Jobb volna, ha megadná a tíz márkámat, mint hogy kirándulásokat rendez – gondolta Karla.

Pár nap mulva rendőr érkezett a penzióba és a szeplőske iránt érdeklődött. Hozta annak bejelentőlapját is, amin az állt, hogy a leány Lembergből való és egyetemi hallgatónő, de amint az utánkérdezés eredményezte, a kisasszony sohse járt Lembergben és sejteni se lehet, hova tűnt.

– Már pedig nyomában kell lennünk, mert egy Van der Vliet nevű úrral együtt hónapok óta sacharint csempész Svájcból.

– Igy vagyunk – csóválta meg a fejét Biedermann.

Olyan borzasztón nem volt megbotránkozva. A sacharin-csempészet ugyan nem valami »kolosszális« foglalkozás, de a dolog komikuma, hogy a kis rút béka a »kulturájával« mindnyájukat bolonddá tartotta, Biedermann filmre éhes fantáziáját kellemesen bizsergette.

– Talán a postán és az egyetemen kellene érdeklődni.

A rendőr csak legyintett:

– Oh, uram! Az egyetemen nincs beiratkozva és a postán soha egy utalványa se érkezett.

– Ne mondja!

– Itt van az utolsó nyom, uram. Kérem a kulcsait, hogy a szobáját átkutathassam.

Közben még egy hivatalos személy érkezett és Biedermannal együtt átmentek a függelékbe.

Átnéztek mindent, de nem találtak egyetlen írásdarabot, ami útbaigazította volna őket.

Ellenben volt ott egy csomó kikölcsönzött könyv: útleírások, művészettörténetek s más esztétikai munkák.

– Aubingból írt a napokban, a repülőnapra ment ki.

– Onnan rég el is repült.

– És Van der Vliet?

– Őt megcsíptük. Hanem a kisasszony azt is becsapta. Ő is hitte a Lemberg históriát és egy szóval se tud többet róla, mint más.

Az eredménytelen kutatás után a rendőrök leültek jegyzőkönyvet venni föl.

– Kitűnő csempész volt, mert vézna testét rengeteg pakkocskával tömte ki. Az ördög se ismert volna rá, hogy nem az övé a domborúság. Igy mondják, akik utazgatni látták ki és be a határon.

– Volt-e gyakran távol hazulról? – szólt közbe a másik rendőr.

– Lehetni lehetett, én igazán nem ellenőriztem – vallotta be Biedermann.

– Uraságodnak pontosan fizetett?

Biedermann zavarba jött:

– Igazat szólva… nem éppen. Úgymondva még eddig nem nyujtottam be neki számlát és ő nem kérte soha.

Az egyik rendőr elmosolyodott a bajusza alatt. A másik nem találta mulatságosnak a históriát.

– Egyébként milyen lábon élt a kisasszony?

– Sokfelé járt.

– Azt igen. De úgy különben?

Anna, a szobaleány megjelent a küszöbön. Csak elámult a hivatalos személyek láttára, és kulcscsomója csörömpölve siklott ki kezéből.

– Anna, jöjjön csak, maga okosabb nálam. Mondja, hogy élt az itt lakó kisasszony?

– Úgy csak reggelfelé jött haza mindig a Bohémból.

– Nem maradt ki néha teljesen?

– Bajos volt azt kérem megítélni Az ágyat napközben is felhányta, a mosdóvizet pedig, engedelemmel szólva, el sohase mosdotta, ha idehaza is volt.

– Adott-e magának borravalókat?

– Nem volt kérem annak soha egy pfennigje se.

– Voltak-e finom fehérneműi?

– Ami ott van a szekrényben.

– Úgy, tehát a mostani kirándulásra semmit se vitt el?

– Talán nem tudta, hogy nem jön vissza?!

– Az valószínű.

Felnyitották a szekrényt. Egy foszlottszélű barchet alsószoknya lógott benne; az aljában két-három összegyürt fehérnemű darab szürkült.

– No ez nem sok, erre ugyan nem költötte a pénzt. Egyébként nincs is mit tűnődni, mi nyelte el a sacharin árát. A kisasszony mindenütt volt a világon, ahol csak belépődíjat kellett fizetni.

És Biedermann eltűnődött magában a furcsa teremtésen, aki annyit szélhámoskodott nekik, de akiben mégis kellett valami kulturszomjnak lenni, hogy a görbe úton szerzett pénzt színházra, kiállításokra pazarolta és amellett valósággal rongyban élt, a legszükségesebbeket nélkülözve.

Nehány hónapig ütötte nyomát a rendőrség, de soha a legcsekélyebb világosság nem derült a »kulturnőt« körülvevő homályba. Köd előttem, köd utánam, mondta bizonyára, mikor valamely más országba, más városba illant, új embereket tartani bolonddá.

A penzió nem volt nagyon meglepetve a szeplőske pályafutásának ilyen alkonyulatán. Nehányan kissé szégyenkeztek a jó barátság miatt, de mikor észrevették, hogy számosan kell szégyenkezniök, összenevettek. Kivált ha úgy vették észre, hogy a másik pénzügyileg is érdekelve van, tíz-húsz márka erejéig, amivel a tárcáját mindig otthonfeledő kisasszonyt itt-ott kisegítette.

Ilyenek voltak dr. Kuhnert, a kölni Fricike, de nem tartozott közéjük a tojásember, aki elvből nem igen kölcsönözgetett, és Ulrik Adolf, aki ugyan szívesen játszotta volna olykor a nagylelkűt, de nem igen volt abban a helyzetben, hogy lett volna mit kölcsönadnia.

– Ne búsuljatok, fiúk – szólt Biedermann a hitelezőkhöz. – Háromszázötven márka nem a világ.

– Miféle háromszázötven? Csak tíz, gazduram.

– Csak hét!

– Csak öt! – hangzott innen, onnan.

– Jó, jó, hát akkor háromszázhetvenkettő, engem is odaszámítva, illetőleg a penziódíjat.

– Hogyan, te is úszol? – ujjongtak a fiúk.

Bukovinának zseniális vicce támadt, a zongorába csapta azt, hogy:

»Elrepült a fecske tőlünk!«

A fiú bölcsen hallgatott, hogy a fecske húsz márkáját vitte el.

Ilyen hangulatban csak nagyon boldog emberek lehetnek. A húsz márka semmi volt az ezerhétszázhoz, ami utóbbi heteken Helén kis kezén át siklott a világforgalomba.

Bukovina bele se nézett a takarékkönyvbe, a pénznek ránézve csak addig volt értéke, amíg Helénnek átadhatta.