Part 8

Persze nevetett Éva, s mind oly furcsán érezték magukat ekkor, hogy a világon semmire se gondoltak, csak erre a szép, nevető asszonyi szájra. Még a kis Wurm is mosolygott, aztán dicsérni kezdték a nevető asszonyi alak szépségeit általánosságban és különösen. Fölmelegedtek, mind beszéltek, csak a doktor szundikált a kályha mellett. A beszédbe belekaczagott itt-ott Éva is, belecsendült a fecsegésbe egy-egy pajkos mondása.

Aztán egyszerre elkomolyodtak egy kicsit. Alul, a földszinten bevágtak egy ajtót. Úgy becsapták, hogy csak úgy dörgött, s az üveg csörömpölve hullott szét a téglára. Aztán rohanás hallatszott. Most már ijedten komolyak lettek a csipke lovagjai, úgy hallgatták, a mint valami nagy, nehéz ember rohan végig a hosszú földszinti folyosón, aztán döng a falépcső a lába alatt, majd itt fönn vágtat.

Hamar fölálltak, de már akkor erőszakos csapásra kinyilt az ajtó és ritter von Sterk állott ottan fehéren mint a fal, s beordított:

– Meine Herrn!…

Azzal már meg is fordult, rohant le a falépcsőn. Az urak köszönés nélkül, rémülten mentek utána. Éva tanácstalanul állt a szoba közepén, majd a doktorhoz szaladt és megrázta:

– Doktor úr! Keljen föl! Valami történt!

A doktor föltápászkodott, de ekkor már az ablaknál állt Éva. A kis tér tele volt emberekkel. Nagy világosság áradt a ház előtt, minden bányásznak a kezében volt a mécsese. És még egyre jöttek, jöttek; morogva, zúgva sűrűsödött a tömeg, nyüzsgött a temérdek olajláng. Tudja isten honnan – a házakból-e, vagy a föld alól bujt ki ez a rettenetesen sok szegény ember. Kavarogtak, jártak-keltek, s a merre el lehetett az emeletről látni a kis földszintes házak felett, mindenünnen jöttek ujabb csapatok; a nagy utczán valóságos katonai rendben, négyes sorokban vonultak fel a kis lámpások. Valahol messze énekeltek is.

És a lárma egyre nőtt. Zsivajgott, zugott a sok ember, most már nemcsak a mozgásukból szólt ki az elevenség, hanem a hangjukból is. Már oly sűrű tömegben álltak a ház előtt, hogy alig birtak mozogni. És még mindig jöttek ujabbak, a nagy csoporthoz vezető utakon egyre látszottak az imbolygó, néhol szaladó lángocskák.

Éva az ablaknál állott mereven, mozdulatlanul. Mellette a doktor. Az asztalon csöndesen gőzölgött a teafőző, körötte a félig telt csészék, a hogy az urak otthagyták… És alulról jött most már merészen, daczosan, szinte forradalmi zugással a hang, valami egyre növekvő duruzsolás, izgatott, mindinkább szélesedő morgás, fenyegető lárma.

Éva egész testében reszketett. Ő még sohse látott ilyet. Nem merte hinni, hogy ez a sztrájk. És rémülten látta, hogy mennyien vannak ezek az emberek, a kik közül ő legföljebb tizet-huszat látott eddig egyszerre. És akkor piszkosak, alázatosak voltak, mint a kutyák, és földig eresztették le a kalapjukat előtte. A jómódban élő ember dühös haragja fakadt föl benne a piszkos, buta és szemtelen tömeg ellen. Legalább ő így érezte, ilyeneknek látta őket. És talán azért is haragudott olyan igen nagyon rájuk, mert tudatában volt annak, hogy ez a tömeg ő miatta, a legvégső fokon, közvetve ő ellene gyülekezik és lármáz ilyen fenyegetően.

A doktor csak állt az ablaknál bután, kábultan; érthető, ha valakit húsz évi csöndes prakszis után egyszerre csak fölráznak evés utáni szundításából, s egy forradalmi tömeget lát maga előtt…

A tárna szája előtt nyüzsögni kezdett a tömeg egy része. Innen fölülről csak sötét csomóknak látszottak, s csak a köztük villogó, el-elbujó, majd megint felcsillámló tömérdek kis lángról látszott, hogy mennyien vannak. A lárma is erősebb lett. A tárnához közelebb állók valamit mondtak a többinek, erősödve terjedt, hangos zsivajjá nőtt a morgás. Aztán egy darabon megtisztult a tér a bejárat előtt. S akkor hosszú, éles fütty hallatszott a tárnából. Nem vídám, pajkos és rövid füttyentés, mint máskor, hanem visító, hosszú, a mely nagy tömegnek szól.

És erre ordítani kezdtek az emberek. Mindenik mást ordított, de azért egy nagy hang volt az egész, a melybe most már reszketni kezdett az ablak. És a tárna fekete szájában két nagy vörös lámpa jelent meg, két óriási izzó vércsöpp s mindjárt utána a kis mozdony. Máskor kaczér volt, fess, elegáns, de csak a napsugárban, most ellenben komoly és hatalmas. Még egyre visított, lassan ment előre a tömeg közt s aztán, a mikor a már maga mögött huzott kis kocsikat mind kivontatta a tárnából, megállott. A kis kocsikon csupa-csupa ember volt. Ezeket üdvözölte a tömeg. Egyre ordítottak, mialatt ezek leugráltak a csillékről s közéjük keveredtek. Nagy fekete szörnyként állott közöttük a mozdony s tüzes két szemét nekik szegezte. Úgy lehetett érezni, hogy ez a modern kis gép a részvényesekkel tart, mert hisz az övék, s oly megvetőleg áll ott a piszkos népség közepette, mint egy szépen öltözött, haragos kis királyfi a forradalomban.

Egyszerre nagyobb lett az ordítás, aztán hirtelen elcsendesedett. Lenn, egy földszinti ablakból beszélni kezdett a ritter. Felhallatszott messzeszóló erős hangja; keményen hangsulyozta a szókat és határozottan beszélt. A hirtelen beállt nagy csöndben csak ez az egy férfihang szállt az éjszakába.

S akkor Éva mögött megint nyilt az ajtó. Egy ijedt cselédleány állt ott, nagy kendőbe burkolva, kóczosan, mint akit az ágyból vertek ki.

Lent ismét kiáltani kezdett a tömeg.

Reszketett a ház, remegtek az ablakok, mintha a föld bömbölt volna s ez a viharzó nagy ordítás a sötét tárna torkából szakadt volna fel és az aknák, a nagy üregek, a mérföldes tárnák zugtak, üvöltöttek volna.

– Kezeit csókolom – mondta hangosan, alázatosság nélkül.

A doktor is megfordult.

– Mit akar? – mondta Éva.

A lány lihegett:

– Kérem… doktor úr, tessék eljönni azonnal… a kisasszony nagyon rosszul van…

A doktor szaladt a kalapjáért, beleerőszakolta magát a bundájába, és szaladt ki. Utána a cselédleány. Becsapódott mögöttük az ajtó. Éva a szoba közepén állt, most már egyes-egyedül. Alulról most megint csak az igazgató hangja hallatszott. Az asszony mereven nézte az ajtót s ekkor lenn bevégzett egy mondatott a ritter. Pokoli üvöltés volt rá a felelet. Az egész tömeg egyszerre bömbölt, harsogott, s visítás is volt, fütty is vágta a levegőt. Hosszan bőgtek, mintha most bőgnének el minden hangot, a mi évszázadok óta a föld torkába szorult.

Erre aztán mérhetetlen büszkeség fogta el Évát. Az arcza lázban égett, lüktetett a vér a halántékán. Az ablakhoz ugrott és kinyitotta. Hideg levegő áramlott be, s a pokoli bőgés még jobban hallatszott. Most már az illatos szoba is tele volt vele, ez uralkodott mindenütt. A házban is rohanás, futkosás volt. Vértes üvöltött hosszan síró hangon a lépcsőházban a libériás tótnak:

– Zárják be a kaput!

És Éva az ablaknál állt, fürdette arczát a hideg éjszakai levegőben, az ordításban, és csak akkor rettent meg a lelke legmélyén, a mikor a lépcsőházból fölhallatszott hozzá a doktor kétségbeesett kiáltozása:

– Nyissák ki! Bocsássanak ki! Beteghez hivtak! Nyissák ki!…

XVI.

A selmeczi táviróhivatalban az volt másnap reggel az első sürgöny, a mely a munkások követeléseit adta tudtára a részvényeseknek és sürgős választ kért.

És a faluban csönd volt.

Mintha vasárnap lett volna. Még több; mintha valami olyan nagy ünnepet ülnének, a melyhez nem elég az, hogy nem kell dolgozni, hanem még külön örülni is kell neki. Még a zúzók is hallgattak, pedig ezeknek a dobogása már évek óta nem szünetelt egy félórácskára sem. Az utczán kisebb-nagyobb csoportok jártak a verőfényben, a kocsma telve volt vendéggel.

A ritter le se vetette magáról a ruhát egész éjjel. Megrogyott, látni lehetett az arczán, a szemén, a tartásán, hogy nagyon megviselte ez a sok baj. S mellékesen még a vegyi laboratóriumot is be kellett csukni, mert nem jött az a kémikus, a kit sürgönynyel hivott Toganov helyébe. Drága, régen melegedő főzetek vesztek kárba, nagy vegyi munkák akadtak meg úgy, hogy előlről kell kezdeni valamennyit. Neki magának nem volt elég nyugalma ahhoz, hogy beálljon folytatni a vegyészkedést. S a hogy ennyi bajban kinlódva lenn ült az iroda nagy, kopott karosszékében, majdnem sírva fakadt. Az ő nagy, szépen megtervezett, pompásan induló munkája így letörött… Nincs egyetértés az emberek közt, ölik egymást, elutaznak. A munkások nem dolgoznak. Az a mély keserűség marczangolta a lelkét, a melyet csak azok éreztek, a kiknek már ment veszendőbe valami szép, nagy munkájuk.

Ott ült a fotelben, szívta a szivarját s a fölötte levő szobában gonddal őrzött csöndben aludta mély, reggeli álmát Éva. Az inas a folyosón a czipellőjét tisztogatta, a szobaleány meg a ruháját kefélte. Suttogva beszéltek s a ki nem hallotta, csak látta őket, azt gondolhatta, hogy egy hatalmas nagy királyasszonyt őriznek, szerelmes imádattal gondozzák a czipőjét, a szoknyáját. Igen, a szoknya… A szobaleány sorra szedte le a fogasról a ruhát s most az alsó szoknyát kefélte. Csodálatosan szines, ragyogó selyemjószág volt ez, tele csipkével, suhogást szülő czifra fodorral. Úgy volt szőve a selyme, hogy ha bizonyos oldalról érte a nap, aranyos csillámlásban játszott. A szobalány valósággal imádta ez a darabot s minden reggel izgatott lett arra a gondolatra, hogy ez valamikor az övé lesz. Most is, hogy a szögön függött előtte, félrehuzta az egyik sarkát, mire kitárult a zsüpón minden szinesen ragyogó szépsége a napsütötte falon. Szinte kéjes áhítattal nézte. Finom ruhát igazán csak a szobalányok tudnak méltányolni. A szoknya előtt térdelt az inas, a czipőcskéket tisztogatva. Ilyen csoportozat volt ez, a sztrájk reggelén, az alvó uralkodónő ajtaja előtt. Egy irigykedő sóvár leány kibontotta a drága selyemzászlót, a titkok titkát, a nap rásütött és előtte térdelt a férfinem nevében egy áhítatos kamasz, a ki a királynő saruját megtisztította a föld porától.

Ez történt az emeleten.

A földszinten pedig, ahol egyedül ült és várt a ritter, alázatos kopogtatás hallatszott. A szegény igazgató nem is mondta, hogy «szabad.» Legjobban azt szerette volna mondani: «– Bánom is én, jöjjetek, menjetek, nekem már minden mindegy.»

Hát bizony a vendég csak bejött engedelem nélkül is.

– Maga az, vendéglős úr?

Az volt. A kaszinó kövér vendéglőse. Ünneplő ruhában, mintha ő is sztrájkolna. Az igazgató nem nagyon kedvelte ezt az örökkön sopánkodó embert. Csak úgy félvállról, oda se figyelve kérdezte tőle:

– Mi járatban van?

Ez a kalapját forgatta az ujjai közt és neki durálta magát a fontos feleletnek:

– Hát kérem nagyságos igazgató úr, én már be is csomagoltam. Wir gehen naemlich nach Pest.

Erre már komolyan nézett rá a direktor:

– Hát maga is elmegy?

– Mit csináljak, kérem? – sopánkodott szegény – hetek óta alig jön valaki a kaszinóba. A Toganov úr elment, az igazgató úr itthon eszik, a Richter úr beteg, a többi urak meg sohse jönnek. Vagy meg vannak híva, vagy nem, de énhozzám nem jönnek. Kérem, én nagyon beusztam. Megbeszéltük a feleségemmel; a mi pénz beleveszett, azt vigye el az ördög. Most megyünk Pestre. Megyek főpinczérnek.

Azzal a melankóliával mondta ezt az utolsó kijelentést, a melylyel azok az emberek térnek vissza a mesterségükhöz, a kik belebuktak az önállóságba. Igy megy vissza a bukott kis nyomdász szedőnek, a kávés főpinczérnek, a laptulajdonos riporternek, a háziur lakónak.

– Hát kedves barátom – mondta a ritter és fölállt – én egy szóval se tartóztatom magát. Maga menjen Pestre, ha itt nem tud megélni. Én nem tehetek semmit az érdekében. A dolog így fordult, hát így fordult.

Majdnem sírt ezen, hogy «így fordult». Érezte, hogy úgy fordult, hogy fölfordult. Minden, minden… Ez a szegény budai sváb is megbukott.

– Menjen, barátom – mondta neki, mert nagyon fájt a szive. Menjen, áldja meg az Isten…

A vendéglős nagyon szerette a rittert és most még sajnálta is. Résztvevően nézett rá:

– Rosszul tetszik kinézni.

Azt hitte, hogy ezzel kötelességének tesz eleget. A ritter kezet adott neki s egyet lódított a másik kezével a levegőbe, fölülről lefelé, a fejét a másik oldalra fordítva. Azt mondta ezzel: «az egész dolognak rosszul tetszik kinézni.»

Aztán, hogy a sváb a jó Isten áldását kérte a fejére és kitotyogott, a ritter visszaült a karosszékbe és tovább nézett merően maga elé, szinte vadul. Nagyon sok mindent gondolt ebben a perczben.

Oly ideges volt már, hogy valósággal megrezzent, a mikor a ház csöndjén keresztül egy friss, üde asszonyi hang csendült át türelmetlenül, de feltétlen parancsoló hangon:

– János! A czipőmet!…

XVII.

Az állami bányatiszt házában pedig minden függöny le volt eresztve. A környék is csendes volt, mert a sztrájk minden lármája a falu felső végén zúgott. Ott volt a főhadiszállás, itt lenn csak csönd volt és néha-néha egy-egy kisebb sétáló csoport.

És benn a házban is nagy volt a hallgatás. Ha néha mégis szólt valaki, úgy szólt, hogy alig hallották. A bányatiszt pipafüstös, rideg irodájába hurczoltak minden használható széket s ott ült az egész háznép. Ott ült a doktor is, mellette a kis Wurm, a ki éjfél óta volt vele, a mikor is nem akarták a doktort kiereszteni az igazgatósági házból. A kis Wurm akkor hirtelen oly erős lett, hogy kidöntötte a kaput és se nem nézett, se nem látott, rohant az orvossal Csenkéékhez.

Most már nem volt szaladgálás és izgatottság a házban. Most már túl voltak azon a reményen, hogy Jolán kisasszonynak még használ valami orvosság. Most már csak ültek az irodában némán és vártak. Nem merték gondolni, hogy azt várják és mégis azt várták. Délben ettek valami keveset. Csak Wurm nem nyult semmihez. A kis zsidó könyvelő valósággal lesoványodott a két napi izgalomban. A szeme beesett, a haja kusza volt, s két éjszaka nem volt lenn róla a ruha. A délutánt is mozdulatlanul, szunnyadó csöndben töltötték. Néha lejött az emeletről Csenke néni, s kisírt szemmel leült közibük. De csak bólongatott a fejével, egy szót se szólt. Aztán egy kis pihenés után visszament.

Úgy öt óra körül ment fel utoljára a doktor. Édes szegény kis Jolánt nem kimélték. Gyönge testéről fölemelték a takarót, s a doktor megfogta a lábát.

– Hideg, nagyon hideg – mondta.

Aztán a melléről hajtotta fel a paplant. Odatartotta a fülét és mondta:

– Gyengül.

Majd betakarta megint és Csenke néni szépen megigazította a paplant. Mintha attól féltené, hogy meg fog fázni. Aztán az arczát nézték. A leány eszméletlenül, lehunyt szemmel lélekzett, lassan, mélyen, nagyon csöndesen. Ezt nézték. És Csenke néni hirtelen megint sírva fakadt, ma már talán századszor. A doktor nem is vigasztalta.

– Jolika, Jolika – sírta – édes, szép kis Jolika…

Aztán megtörülte a szemét és fájdalmas mosolylyal mondta:

– Tegnap még azt is mondta: «Édes Karolin néni, adja ide a virágomat, hadd szagolom meg.» Odaadtam neki és úgy örült a szentem…

Megint sírt. A doktor hallgatott. S ekkor a nagy csöndben hallatszott amint Csenke bácsi az ajtó előtt suttogta:

– Erre… erre tessék.

Halkan nyilt az ajtó és Éva jött be. Lábujjhegyen, nagyon lassan ment Csenke néni felé és megcsókolta. A doktort alig látható, komoly főhajtással üdvözölte. Érezte, hogy most már nem szabad kérdezni, hogy jobban van-e a beteg. Csak szerényen oda kell állani a többi közé, hallgatni, várni, komolyan. És bólongatni kell a fejével, a mikor elmondanak valamit Jolánról, a mit tegnap vagy tegnapelőtt mondott jelentéktelen, apró eseményeket, a melyekben az a főérdekesség és az egyetlen érték, hogy a Jolán akkor még élt és beszélt. Így kezd a halál közeledtével értékessé válni minden, a minek köze van a bucsuzóhoz.

– Menjünk le – suttogta Csenke bácsi s erre lementek mind, csak a Csenke néni maradt ott. De még a közepén se voltak a lépcsőnek, a mikor irtózatos, sikoltó zokogás verte föl a hétnapos csöndet. Visszarohantak mind, s a falépcsőt rémült dobogás rázta. A hangra alulról is felszaladt, a ki csak volt az irodában.

Benn az ágy mellett Csenke néni kiáltozott, a Jolánka lábára hajtva őszbeboruló fejét.

– Meghalt, meghalt! – ezt kiáltozta s vagy húszszor elmondta: fölemelte a fejét, szétnézett és meghalt! Egy szót se szólt!

Az orvos nézte, vizsgálta. Az ő nagy szeretete abban nyilvánult, hogy nagyon megvizsgálta. Nagyon sok bizonyítékot követelt szegény Jolánkától arra nézve, hogy már nem él. És a mikor minden metódus szépen, a tankönyvben előírt pontossággal mutatta, hogy Jolánkából elszállott a lélek, már mindenki sírt, tele lett a ház sirámokkal, hosszú, vontatott férfiordítással, asszonyi sikoltozással, Csenke néni elbeszélésével, a ki omló könnyek közt, fennhangon zokogva kiabálta most már folyton-folyvást, szakadatlanul:

– Egy szót se szólt!… egy szót se szólt! szétnézett, meghalt, egy szót se szólt!

Aztán leczipelték a földszintre és konyakot adtak neki. Az urak is ittak és Csenke bácsi a doktorral a temetésről kezdett beszélni a sarokban, halkan, száraz komolysággal.

A halott egyedül maradt a szobában. Az ablak fehér függönyén át beszürődött az alkonyati nap. A kis virág ott állt a párkányon és most is nézte, mint a mikor egyszer csókolódzott és a vőlegénye szívverését hallgatta. Ez régen volt.

És akkor lopva, halkan újra nyilt az ajtó. Egy összeesett, nyomorult kis zsidó jött be, az a Wurm. Odatámolygott az ágyhoz, szépen letérdelt mellé és megfogta Jolánka kezét. Megcsókolta szépen, illedelmesen. És olyan bolondul fájt a szíve ennek a könyvelőnek, hogy csöndes-szepegve beszélt is a halotthoz, mondván neki:

– Maga engem nem szeretett Jolánka, Édes Jolánka, Jolika, Jolkó…

Aztán hirtelen kiment, mert nem tudta, mit csináljon. El akart menni a házból. És éppen kapóra jött neki, a mikor a doktor megkérte, hogy a temetés ügyében menjen el a paphoz. De már akkor olyan rémületesen nehéz volt a szíve, hogy azt se tudta, mit beszél.

– Menjen a paphoz, – magyarázták neki, a mire ő bambán, szintén félve, gyötrődve, majdnem kétségbeesetten mondta:

– Nem baj, hogy én zsidó vagyok?

XVIII.

Éva az uton találkozott a ritterrel. A szélesvállú germán karját nyujtotta az asszonynak s kérdezte tőle:

– Hogy van a Jolán?

– Meghalt, – mondta Éva.

A ritter megállt.

– Meghalt? – kérdezte, mintha ez valami nagyon hihetetlen dolog lett volna.

– Meg, szegény.

– Akkor odamegyek, – szólt izgatottan a ritter és kezét nyujtotta az asszonynak. Majd hozzátette:

– Ez nekem kötelességem…

És már ment is sietve lefelé.

Éva örült, hogy egyedül maradt. Ment hazafelé azzal az erős szándékkal, hogy csomagol és elutazik. Nagyon nyomta ez a sok baj, a mely talán meg se történt volna, ha neki nem jut eszébe ide jönni. De szégyelt szökni. Bántotta az a gondolat, hogy távozásával beismeri a rovására írt dolgokat. Tanácstalanul állt meg otthon szobája közepén, igen nagy bánatban és izgatottságban. Semmi nem nehezedett akkora súlylyal a lelkére, mint ez a haláleset. Talán azért, mert ez volt az egyetlen, a melyet nem lehetett jóvátenni.

Fáradtan ült le az asztala mellé, s ekkor látta csak, hogy egy levél van ott, az ő nevére czimezve. Felbontotta, ez volt aláírva: Richter.

– Richter úr – mondta magában, a levélre nézve, mintha írójához szólna – most jövök a menyasszonyától.

Azzal olvasni kezdte. A kusza iráson látszott, hogy a beteg az ágyban írta. Erélyes, majdnem szemtelen hangon kezdődött. Azt írta benne a mérnök, hogy őmiatta sebesült meg, talán egész életére nyomorék is lesz, illenék, hogy meglátogassa. Majd, úgylátszik, maga is észrevette, hogy ez sok, és a levél végén könyörgőre fogta a dolgot. Azt írta, hogy ő egy összetört karú senki, egy béna, beteg, nyomorult, könyörüljön meg rajta az istenasszony és szálljon le hozzá. Egy szava többet ér… – szóval ilyen meleg levél volt, teli ostobaságokkal.

Éva letette és elmosolyodott. De ez olyan kényszerű mosolygás volt. Arra gondolt, hogy ennek az embernek csak most halt meg a menyasszonya. S aztán gondolkodása közben ismét visszajutott önmagához. Ha ő nem jött volna…

Lámpát gyujtott, mert félt a sötétben, egyedül. És komolyan kezdett gondolkozni arról, hogy innen el kell mennie. Kereste a kifogásokat. Majd arra a közönséges dologra gondolt, hogy mond valami gyönge kifogást az igazgatónak; az el fogja fogadni, mert örül, hogy megszabadul tőle. De ekkor meg az merült fel a lelkében, hogy most már mindegy, akár elmegy, akár itt marad. És ebben a pillanatban érezte először, hogy tulajdonképpen önmagától akar elmenni. Borzalmas látvány volt neki ez az Éva ebben a környezetben. Ebben a romhalmazban.

Az inas bedugta a fejét az ajtón.

– Két urak itt vannak – mondta.

S úgy látszik, pénzt kapott, mert mindjárt ki is nyitotta az ajtót, a melyen át lehetett látni a folyosón álló Bajtzárt és Vértest. Ezek már úgy vigyáztak egymásra, hogy mindig együtt voltak.

Éva fölugrott az asztaltól. Most minden tartózkodás kiveszett belőle egy pillanatra, a mikor arra gondolt, hogy ott lenn halva fekszik az a leány és ő kettős flirtre fogadja udvarlóit.

– Nem fogadok! – kiáltotta már nem is az inasnak, hanem a két megrőkönyödött úrnak. Ismételte is:

– Nem fogadok! Menjenek haza, Isten hirével! Menjenek le a bányatiszthez, ott meghalt a leány…

És becsapta az orruk előtt az ajtót s megállt a szoba közepén, szomorú mosolylyal. Ezt akarta mondani:

– Úgy-e jól tettem, Jolánka?

Majd megint meglátta az asztalon a levelet, s ekkor igazán szólt, félhangosan, igen egyszerűen:

– Előbb kellett volna – mondta.

XVIII.

Másnap bezárkózott és semmiről sem akart tudni semmit. Az ebédjét is a szobájába hozatta, a ritternek azt izente, hogy beteg. Szegény ritter, szinte tolakodott nála, mégse bocsátotta be. Délben staféta jött Richtertől, a ki választ kért a levélre.

– Nincs rá válasz – izente röviden.

Ebéd után pedig leült és több ív papirost készített ki az asztalára. Elhatározta, hogy hosszú, nagyon hosszú, részletes levelet ír a jóságos ritternek, a ki oly nagy szeretettel fogadta, a mikor idejött, s a kinek annyi bajt okozott. Meg fogja irni, hogy ő semmiről sem tehet. Meg fog magyarázni részletesen mindent. Nyiltan ki fogja írni: ne higyje a ritter, hogy ő, az elvált asszony kaczér volt s egymás ellen tüzelte a férfiakat. Mindent meg fog írni. A végén alá fogja húzni: ő nem tehet arról, hogy ebben a faluban ő előtte nem volt asszony, s hogy ezek az emberek oly vadak, mint egy hosszujáratú tengeri hajó nőstényéhes matrózai.

S a mikor már izgatta is a téma, leírta szépen, kerek, vékony betükkel:

Kedves Lipót!

De nem tudta tovább. Meg aztán eszébe jutott, hogy ő estélyeket rendezett és Toganovnak azt tanácsolta, hogy utazzék haza. Hát azt ugyan mivel fogja megokolni, hogy elzavarta a társaság legjobb, legmunkásabb, gyermekesen becsületes emberét, az oroszt? Nem tudta, nem tudta… A «Kedves Lipót»-nál nem jutott tovább. A papirosra hajtotta a fejét és sírt keservesen, szinte mérgesen, dühvel, mint az ártatlanul elitélt diák, akinek az a pechje van, hogy nem tudja bizonyítani az igazát.

Innen csak szökni lehet, – ez volt a végső következtetése. De akárhányszor csak erre az eredményre jutott, mindannyiszor nagyon elszégyelte magát. Pestről ide szökött. Most innen szökjék vissza Pestre? Szökés, csupa szökés, mindig szökés?…