Az óriás és egyéb elbeszélések
Part 7
A doktor most már érezte, hogy joga van gorombáskodni. Szigorúan szólt:
– Még maga kérdezi?
Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá:
– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge szervezet.
Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott, mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:
– Aztán eljön hozzám, doktor úr.
– El.
Köszöntötték egymást és ment mindenik a maga útján.
Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron. A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton. Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú» – gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni, úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül.
És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg, hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.
Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat áldozna a sikerért.
Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt. Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.
– Kezeit csókolom!
Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét. Richter elkapta és megcsókolta.
– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik felkötött karja. Megállott:
– Mi baja a karjának?
Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte elkeseredett hangon, határozottan mondta:
– Belelőttek. Maga miatt.
Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a gondolat: «nini, már ölik egymást!» Ez csak egy kisebb villanás volt, daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:
– Mehetett volna a fejembe is. És a szivembe is.
Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal, a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:
– És ki volt a másik gyerek?
– Bajtzár.
– Mi baja történt?
– Semmi.
Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:
– Sietek. Szégyeljék magukat.
A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna megmondani, hogy mit érez e pillanatban.
Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény szálka, a mely mit sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.
Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort. Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta, hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény, ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond vőlegénye – gondolta magában.
Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a szeme köré.
– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta – jőjjön, jőjjön!
Karonfogta, úgy vezette föl a falépcsőn, az emeletre.
– Ilyen nagy bajt küldött ránk az isten! – mondta majdnem sirva. – Ki hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…
És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött. Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás, ennyi baj.
Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt, mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett, hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be, hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát látta. Ő nagyon könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.
Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját. Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy, szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában. Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:
– Hallom, Jolánka – mondta – hogy ma sokkal jobban érzi magát.
A leány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta:
– Nem.
Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:
– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy jőjjön…
– Sejtem, édes.
– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén – és én könyörögni akarok magának.
– Ugyan miért?
– Adja vissza nekem az én vőlegényemet…
Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta, most halkabban:
– Adja vissza…
Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi. Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:
– Hisz én el sem vettem, fiam.
– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.
Az asszonyban teljesen felülkerekedett a jó sziv, a sajnálat ez iránt a vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:
– Hát hogyan adjam vissza?
Jolán felült:
– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…
És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől: világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb sírások.
Éva közelebb húzódott hozzá:
– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon, hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. Megigérem magának. Meg–i–gé–rem! Érti!
A leány síró-szepegő hangon hagyta rá:
– Igen.
És Éva fölállt:
– Na hát.
Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés, a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.
– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen, én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?
– Jó…
– És most puszit.
Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős, szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt. Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett. De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.
Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt egyre hajtogatta:
– Ilyen baj! Ilyen nagy baj!
És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka mindennek, pedig nem is tehet róla.
XIV.
– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az igazgatósági épületbe.
A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött, megvigasztalta:
– Óh nem. Még az igazgató úr is az irodában van.
A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva nyugodtan tudta volna nézni…
Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.
Jött az inas:
– Bajtzár inzsenér úr kérdezteti, hogy tetszett-e már ebédelni.
Ez rendes ebéd utáni szórakozása volt.
– Mondja neki, hogy még nem ebédeltem és ma különben se fogadok.
A tót kiment.
És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De Éva szépen visszaültette a helyére.
Alig egy pár percz mulva megint jött az inas:
– Vértes úr…
– Nem fogadok!
Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.
Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr. Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú deputáczió szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:
– Édes, ugyan miért vártál rám! Bocsáss meg… ebédelhettél volna!
Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony. Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony, hát megkérdezte:
– Micsoda éljenzés volt az előbb?
– Egy kis deputáczió.
– Mit akartak?
A ritter bizony nem titkolta.
– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki fogom dobni.
Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen az imént volt.
– Miért? – mondta halkan Éva.
– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat. Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a véremet adom is oda nekik.
– Miért éppen Vértes?
– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a kutyákkal…
Egy korty bort ivott, megtörülte a száját és nyugodtan tette hozzá:
– Szegényeknek igazuk is van.
Aztán komoly hangon mondta:
– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes, mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!
Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment az irodájába.
Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott s konstatálta, hogy ma már a második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?
Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.
Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov nincs. Sztrájk fenyeget.
Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen, azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy az ő büne nagyon kicsi és ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános. Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.
Itt fog maradni.
Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis, azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta. És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni fog.
Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.
Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál, szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá, zsarnoki büszkeséget érzett.
Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek, levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a fejével, ajkán még mindig az előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan mondta:
– Én vagyok a király.
XV.
Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt, valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak, azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.
Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak elfojtott bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen. Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit, mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek, jártak-keltek, erősen világítottak.
Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt, a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon, jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva. Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.
A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt, mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú sóhajtásába.
A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy karosszékben ült és szivarozott. Ragyogott a szeme, mintha valami féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport. Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte mondták:
– Hála istennek, még nem…
De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy holnapután…
Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a dologról való véleményét.
Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított, aztán egyet nyujtózott, mondván:
– Még másfél óra.
Kopogtattak. Bajtzár jött, elegáns, fekete ruhában.
– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a nagyságos asszony. Kapunk teát is.
Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony kérésének. Csak a ritter komolyodott el.
– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott, gúnyosan:
– Maga nem megy föl?
Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges mozdulatot tett:
– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én megcsinálok mindent!
Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:
– Alászolgája.
És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában. Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:
– Gesindel.
Aztán hátratett kézzel elkezdett föl-alá járkálni az irodában.
Fönn a kis szalonban elég gyorsan egyedül hagyták a doktort a kandalló mellett. Az asszony a két mérnökkel a szoba túlsó sarkába ment. Ott leült egy kanapé közepére, úgy, hogy senki se ülhessen melléje s maga elé ültette a két férfit. Később, hogy a jelentéktelen Wurm is feljött, ez is odaült, de egy szót se szólt. Ő volt az egyedüli, a ki igazán a tea kedvéért jött föl.
A lehető legostobább dolgokról beszélgettek, de rettentő komolyan. A komolyság nem annyira a hangjukban volt, inkább a szemük fényéről volt leolvasható. És az asszony, a ki most már teljességgel nem tudta, itt maradjon-e vagy elutazzék, játszott velük, pillanatról-pillanatra csinálta az izgató játékok apró terveit, már nem is törődve azzal, hogy holnap mi lesz. Azt tudta, erősen érezte, hogy valami fog történni. Egyébként pedig megnyugodott abban, hogy majd lesz a dolog valahogy, mert még úgy sohse volt, hogy sehogyse lett volna. Ez a paraszt-okoskodás kerekedett felül nála is, nagy gyöngeségében mindent másokra bizott.
Vértes Bajtzár mellett ült, de egy szót se szólt hozzá. A harcz kettejük között véres volt, most tették a legnagyobb erőfeszítéseket, érezve, hogy most már csak ketten vannak. A halálról beszélgettek.
– Én – mondta Vértes – meg tudnék holnap reggel halni, ha addig minden úgy történnék, a hogy én akarom.
Az asszony nevetett.
– Én pedig – ezt Bajtzár mondta – egy csipkéért is meg tudnék halni.
– Én élni szeretnék – vágta oda Éva, s hogy igazat mondott, mutatta kipirult arcza, mély, sötétlő tűzben ragyogó szeme, pirosra izzott ajka.
Aztán, hogy hallgattak egy kicsit és csak azt lehetett hallani, hogy Wurm kéjjel szürcsöli a jó édes teát, mosolyogva kérdezte Éva:
– Milyen csipkéről beszél maga?
– Egy fehér, édes csipkéről.
– Honnan tudja, hogy fehér?
– Láttam az álmomban. Érintettem is. Az arczomat simogatta vele és telve volt valami nagyon jó illattal.
Kezdtek bolondokat beszélni. Pesten talán már rég kidobták volna őket, ha erről a témáról kezdenek beszélni. De itt a nagy lázban, ebben a forró légkörben, a melyben már vérszag is volt, nem volt természetellenes ez a tónus. Ez a háború volt, őszintén, vadul, elkeseredetten folyó háború.
Vértes megint megszólalt.
– Nevessen még egy kicsit. Ott a szája szélén akkor alakul egy kis gödör, az csodaszép.