Part 6

Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne hallja:

– Toganov talán az asszonynál ebédel.

A kis Wurm reménysugárral a szemében tette hozzá:

– Talán Richter is.

– Ez becstelenség volna Richtertől – jegyezte meg Bajtzár.

Nyilott az ajtó és Richter lépett be.

– Jó napot. Van még leves?

Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben szerette volna a közömböst játszani, így szólt:

– Richter úr, szidtuk. Azaz én szidtam, de csak föltételes módban.

Richternek nem lehetett jó kedve. A hangulat különben is feszült volt.

– Mit mondott?

Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő valakinek a háta mögött mondott legyen valami rosszat.

– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.

Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan. Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt. Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és leült enni.

– Azt mondta? – kérdezte Richter.

– Azt.

– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?

Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.

– Alászolgája, uraim.

– Tészta nem tetszik? – kiáltotta utána a korcsmáros.

– Nem.

Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros duruzsolása, amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte, hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:

– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok ütni, hogy soha többé nem kel föl.

– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt sohse történt ilyesmi.

Richter folytatta:

– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.

Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, szeretett a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a nélkül, hogy az tudná.

– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után menjen oda.

– Odamegyek – mondta a doktor.

Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott, aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.

Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé jön.

Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül, hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter – miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a szivarjából és rászólt az oroszra:

– Was ist, Toganov?

Erre nagyot sóhajtott Toganov, fölkelt és azt mondta:

– Nichts.

Ő is elment. Richter egyedül maradt.

Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz beszélni az asszonynyal.

– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.

– Tessék bejönni.

Éva az ablaknál ült és himezett.

Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik. Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár járta a háztetőket, az utczát.

– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…

Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.

Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése után egyszerre gyerekké vált.

– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.

Most már erősen érdeklődött Éva:

– Hát mi az, kedves Toganov, miről van szó?

Toganov a földre nézett:

– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, alig hallhatóan – hogy szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.

Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak. Hozzátette:

– Nem csak én magam.

Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.

– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.

Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte, meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.

– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen, ilyen szerelmes.

Érezte, hogy egy kis sajnálaton kívül semmi köze sincs hozzá.

– Adjon tanácsot – mondta az orosz.

Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük.

– Utazzék el – mondta.

És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»

– Hová?

– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia van.

És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában, fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?» És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»

Toganov fölállt:

– Hát én elmegyek – szólt és a kezét nyujtotta az asszony felé.

Az asszony kezet adott neki:

– Csókolja meg a kezemet.

Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez kevés neki, az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:

– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy. Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…

Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes, szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé. Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.

A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok mégis feleltek:

– Rosszul van, nagyon rosszul.

– Kicsoda?

– Kicsoda? Hát a Jolán. Láza van. Ezt is az az asszony csinálta.

Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra gondolt.

– A vőlegénye feléje se néz – mondta Wurm. A doktor pedig hozzátette:

– Az is bolond.

Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig otthon pipálva olvasná az ujságot.

De az asszony eljött a faluba.

XI.

A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz. Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat szerzett neki, de föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni. Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.

De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.

– Mi van ezekkel?

Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem kértek fel a segédkezésre.

Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.

Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk gusztusa szerint intézték el az ügyet.

Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:

– Robbantanak.

Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le, hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És jött a kénfüst, köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is széledtek.

Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak. Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás – mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.

Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.

Bajtzár volt.

Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy, mintha sietne, s mondja, oda se nézve;

– Szerencse föl.

De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni, mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert Bajtzár már előtte is állt.

– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.

– Állok a rendelkezésére – szólt Richter komolyan, kissé meghajolva.

Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos, sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.

– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem ér így semmit. Vagy maga, vagy én.

Richter hallgatott. Várta a többit.

– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat adni, hogy smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?

– Az vagyok.

– Az asszonyba?

– Abba.

Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.

Bajtzár még közelebb ment hozzá:

– Hát én is szerelmes vagyok. És vagy maga, vagy én!

Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt kiáltással.

Richter ordított:

– Mit akar tőlem?!

Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés, befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel.

– Magánál van a revolvere? – mondta Bajtzár.

– Nincs.

– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.

Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet. Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.

Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak, mindenik a kezében tartotta a mécsesét.

A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha az egyik meghal, a másikat bezárják.

Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet, aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:

– Összetörte a karomat. Én jövök.

Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter kegyetlenül, hosszasan czélzott. Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró, sziszegő, mély lélegzetet.

Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment, folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:

– Ez semmi. Mit értünk vele.

Aztán fölrándult a válla, úgy fájt. Távozóban mondta:

– Disznóság.

Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen, de azért nem jelentékeny terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a bányában. Az itt nem ujság.

És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk, mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már talán kétezer év óta hangzik.

XII.

A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette, primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették másként. Kis ideig egymagában állt ott Richter, behunyta a szemét, úgy sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre halk basszushangon szólította meg valaki:

– Szerencse fel!

Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját, aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember. Hallgatva, türelmesen várták a gépet.

Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan, recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:

– Hogy vannak?

És meglepetten hallotta a feleletet:

– Rosszul, nagyon rosszul.

Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a kiről eddig semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat – elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.

És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a korcsmában.

Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon jelentéktelen figura volt.

Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul egy férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember – gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad, nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka, csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.

Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja szeretőt tart.

Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen vezet kifelé az út. A munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön mentek, mögötte.

Az asszony.

Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta, undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta, csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle, föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul verte a napsugár a földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.

Eloltotta mécsesét és halkan, mosolyogva mondta:

– A nap. A nap.

Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé siessen, az orvoshoz.

Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?» kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi, elébbre lépett.

Az utas meglökte a kocsist:

– Halt!

Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov ül a kocsin. A fejét fülig rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.

Richter nem értette a dolgot. Toganov kocsin és – kofferekkel…

Fölült hozzá és a bricska újból megindult. Csodálkozva kérdezte:

– Hova megy, Toganov?

Az csöndesen szólt:

– Haza.

– Hová haza?

– Oroszországba.

Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?

Úgy ültek ott egymás mellett egy darabon, aztán nekibátorodott:

– Hát mi lelte magát? Megőrült?

– Meg.

Egy pillanatra talán el is hitte. Erősen a szemébe nézett:

– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert! Hova megy?

– Az apámhoz – mondta az orosz.

Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál, a csöndes szobában. Hozzátette:

– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is, Richter úr.

Könnyezett.

Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.

Közel értek a doktor házához.

– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten, kedves Toganov.

Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is.

– Jöjjön velem Selmeczig, – mondta az orosz.

Richter a vért mutatta a kabátján:

– Nem lehet. Nagyon megütöttem a karomat, azt hiszem el is törött.

– Alászolgája…

Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok vérvesztéstől.

– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és bement az orvoshoz.

XIII.

– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne. Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?

A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke ember már követelt, kiabált:

– Jó?

Ráhagyta:

– Jó.

Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz, kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor bekötözte a kart, szólalt meg:

– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük. Magának bolond szerencséje van, Richter úr…

– Köszönöm szépen.

– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele. Szerencsés ember.

Richter mosolygott.

– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…

Hallgattak egy kicsit.

– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve – fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a tekercseket.

Aztán rárivallt Richterre:

– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…

De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát. Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:

– Nagyon rosszul van?