Part 5

Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár odaállt Éva elé:

– Szabad kérnem?

– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek, az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel, Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és Évának már égett az arcza.

Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett. Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt vele. Akkor halkan mondta neki:

– Elég. Magának nem szabad többet.

Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett. Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora volt a forróság, mint valami kemenczében.

Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból, kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett, a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint egy vakácziós bányásznövendék.

Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a maga külön kis láza.

Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor, derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt gallérral, lármásan az urak.

– Menni kéne még valahová, – mondta Bajtzár és erre jóizűen, szívből nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.

– Menjünk reggelizni a kaszinóba!

Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.

De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben. Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva! Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz, meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit kénytelen volt magával vinni.

Az egymáshoz dűlő kis házak tetején rózsaszínbe játszott a szűz hó. A nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett. Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.

– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr, vigyázzon, még meghül ez a leány.

Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt. Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony csöndes mosolylyal szólt:

– Richter úr, milyen parfümös maga…

– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…

Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott kút körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:

– Dobre rano… jó reggelt.

VII.

Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor – magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit, kérdezte:

– És hogy tetszik az asszony?

– Nekem nagyon tetszik – mondta Bajtzár.

És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony mindenkinek tetszett. És a csöndben beleszólt Richter, igen halkan:

– Azt láttam.

Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre. Ez nevetett:

– Láttam… hát láttam, mi van abban?

A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De Bajtzár mérges volt és odavágta:

– Nem szeretem a szamár viczczeket.

Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:

– Engem ugyan ne tanítson rendre!

Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói. Csitították őket, véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is mentek szét az ebédről.

– Szamár vagy, Sándor – mondták Bajtzárnak, a ki komolyan haragudott:

– Hagyjatok békén.

És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és az elalvás előtti édes, álmos perczeket.

Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg volt híva egy barátnőjéhez zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen. Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.

Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna. E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges, lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből. Utálta őket.

És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az oltárnál végezzük.

Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában megjelent a ritter. Egyideig állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok mély és emberi vonása.

Az asszony szerette volna azt mondani a ritternek:

– Köszönöm, hogy nem hagysz egyedül.

S a ritter szerette volna mondani:

– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos fejemet. Ez a tied.

A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött, mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola. Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el nem suhantak, a semmibe válva.

Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő állomás. Valamit ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján, felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.

– Érdekes hely – mondta csak úgy gondolatban. Az ajka meg se mozdult.

A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára. Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták, ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.

A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó német szivével, komolyan és igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.

Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.

A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi fénye se volt, hogy pirosra festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine, besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete csöndes gomolygás a kéménybe.

A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:

– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…

Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:

– Temiattad.

Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki alóla sunyi piros szemeivel.

– Igen – mondta a ritter és hozzátette: – mehetnénk vacsorázni.

Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva még mindig mosolygott, igen csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.

A ritter ezt meglátta rajta s örült. Persze, örömében ismételte is:

– Összekaptak miattad…

Éva vállat vont, mintha mondaná:

– Törődöm is velük… de azért jól esik.

VIII.

A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez, zongorázáshoz elég volt egy szoba is.

Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez tetszett mindenkinek. Viták kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.

Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből. Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az estéken.

Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.

– Miért nem jött? – kérdezték.

Akarta a nyugodtat adni, de nem sikerült neki:

– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami ügyünk volt… vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog menteni Csenke bácsinál.

Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott volt-e az ebéden.

Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.

– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy maga az asszonynál ebédel.

Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.

– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes legyen az asszonyba.

Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította. Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a száján.

– Oly hideg az ajka – mondta a lány.

Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:

– Nem akarom… édes… édes…

Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését, arra a taktusra mondta:

– Nem akarom…

De hogy erre a taktusra mondta, ezt nem tudta más, csak ő.

IX.

Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan, csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott. Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.

Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta magát.

A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott. Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.

– Hát maga mit csinál itt, Wurm?

– Megyek haza – felelt a könyvelő s fölemelte vizes ujját: – pszt!

Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:

– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még mind az urakat.

– Maga nem megy föl?

Wurm törülközés közben felelt:

– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem kell.

Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a törülközőt.

Toganov nem árulta el, hogy visszafordult az útról.

– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is. Majd főzünk teát.

Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak, ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az asszonynak udvarol.

– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk itt, mint a barmok.

Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát, minden átmenet nélkül hozzátette:

– Ez a Richter nem érdemli meg azt a leányt.

Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:

– Nem érdemli meg – beszélt – higyje el, Toganov úr. Én tegnap olvastam az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…

A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:

– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának, Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan leányt, aki…

Forrt a víz. Toganov belefordította a kanálra kikészített teát.

Most szólalt meg először:

– Adja ide a csészéket – mondta.

Wurm már tudta, hol vannak a csészék. A kályha mellé tette egy székre.

– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte aztán Toganov minden érdeklődés nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:

– Járjon a nagyságos asszonyhoz, hátha beleszeret.

Wurm beöntötte a teát, mondván:

– Igaza van. De én szamár vagyok.

A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:

– Maga miért nincs ma a hangversenyen?

Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni összejöveteleket.

Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a könyvelőnek:

– Én vigyázok magamra.

– Nem lehet – mondta nyugodtan Wurm.

– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy sétál.

Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a szobában.

– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.

Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt egy kis faluban.

– Haza fogok menni – mondta fájó, de mégis durczás hangon.

Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte, hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene szólni. Csitította:

– Üljön le Toganov úr, kihül a teája.

– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az apámat.

Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon szólt, hogy újra szájába vette a pipát:

– Engem ne bántson.

Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:

– Feküdjék le, Toganov úr. Ma nagyon izgatott.

Toganov csöndesen mondta:

– Nem fekszem le. Reggelig itt fogok ülni.

Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre izzott. Virasztani való éjszaka volt.

Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta, nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:

– Maga szerelmes, Toganov úr.

X.

A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra tette, kelletlenül szólt:

– Tetszik látni, most is hiányzik egy csomó úr.

A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más, mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba, Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A könyveit is előhozta:

– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre. Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki…

A felesége a küszöbön állt és hozzátette:

– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke megmarad, az mindjárt kár.

Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták piszkos kis könyveiket.

– Lássuk a húst – mondta Bajtzár.

Erre zsebredugta a könyvét a korcsmáros.

– Igenis – felelt még mindig panaszkodó hangon. Azontúl nem is beszélt.

Timkó úr, az orvos volt az első, ki a távollevőkről kezdett beszélni.

– Hol lehet Toganov?

– Egész éjjel nem aludt – mondta Wurm.

– Szerelmes – tette hozzá Bajtzár.

– Hát Richter?

Megint Bajtzár volt a leleplező:

– Az is.

– Csak nem az asszonyba?

– Nem lehessen tudni.