Part 4

Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve. De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé, ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt. A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.

Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett egyszer az ablakon, hogy nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni ebédre.»

De nem jött. Most már egészen biztos volt, hogy itt ebédelnek.

És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna, sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat – tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt, – a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.

III.

Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában kapkodni kezdte a tüzről a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és lekiáltott:

– Sietni! Terítve van már?

– Igenis, nagyságos ur.

Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett – és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:

– Hol a nagyságos ur?

– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta, mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép nagyságának.

Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, ott félrehajtott fővel, kedvesen kopogtatott:

– Szabad?

S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:

– Szabad?

És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng, a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem is a földön járt volna vele.

A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.

Éva benn a nyakába ugrott a ritternek.

– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is, hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű szép…

– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a teád…

Ekkor jött az inas a teával.

Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát. Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon halkan, igen mélyről:

– Lipót, én olyan jól érzem itt magamat…

Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette, hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet beszélnie s a szobáról kérdezősködött:

– Meg vagy elégedve a szobáddal?

– Meg. Jó kis fészek.

– Ha nem tetszik, van még három…

– Dehogy nem tetszik!

– Csak mondom. És ha az irodámat akarod, onnan is kimegyek…

– De kérlek!

– Nekem isten bizony mindegy!

Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett, hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik róla.

Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a ketten. A germán csak most kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a gyerekből, ez asszony volt.

Leült az ablak mellé és egy kicsit elkomolyodott.

– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom, mielőtt teljesen megbarátkozunk.

A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt.

– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.

A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte, hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga medvemódja szerint:

– Nem muszáj!

Az ideges asszony hirtelen előrehajolt:

– Talán tudod már…

Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:

– Nem tudom, de kitaláltam.

– Kitaláltad? Hogyan?

– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…

Éva hallgatott. Aztán igen csöndesen szólt:

– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk, lassanként megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony már le is tagadtatta magát.

A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi szivünkben.

Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a fenyvesek felé. Aztán megszólalt:

– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz egy kis sétára?

Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:

– Micsoda kérdés, kedves királykisasszony?

IV.

Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden. Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.

Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.

A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat. Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte – viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről» – járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is város volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma, hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a czipője, talán ott is született.

Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton, szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.

Egészen lenn aztán lassabban kezdett menni a ritter:

– Itten – mondta – már vége van a világnak. Menjünk visszafelé.

Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház mellett meglátta a bányatiszt feleségét.

– Egy asszony – mondta.

A ritter szinte vigasztalólag hagyta rá:

– Oh, vén száraz néni.

– Nézzük meg…

És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak. Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:

– Engedd meg, hogy bemutassam… Csenke Pál bányatiszt urat…

Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját. Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:

– Csenke Pálné vagyok.

Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is bemutatkozott:

– Tóth Jolán a nevem.

Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta az alkalmat, s a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte, hogy ismerősök.

Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt. Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte kérőleg nézett.

A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:

– Van ennek a lánynak itt valakije?

A ritter is csak félvállról válaszolt:

– Valami mérnök.

– Szerelem?

– Olyasforma. De inkább szükség…

V.

Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán kisasszony. Évek óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek. Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól, kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony is. És most izgatott volt.

Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»

Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum nem történt?

Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is akart a vérszegény kisasszonytól.

A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.

Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak. Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a kis dühös szoczialista, a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették. Tetszett nekik.

Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis nyugtalan érzéssel.

Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében, hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat, így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta – s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta szép barna haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és elaludt.

Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak egyébről beszélve mentek haza.

Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is. Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés, majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy födél alatt alszik az asszonynyal.

VI.

Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.

Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette volna őket az asszonynyal.

A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.

– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre.

Bajtzár találta el a legközelebbi kérdést:

– Hová?

– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva, hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni valamennyiünket…

Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt, az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú nagy könyvekbe írt számokat és betűket.

Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.

A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen eddig nem volt itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés. A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek, elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az asszony mellett és a neveiket mondta:

– Bajtzár úr…

Az illető mindig megmondta a nevét:

– Bajtzár.

– Wurm úr…

– Wurm.

Kezet fogtak, félreálltak. Utolsónak maradt Richter.

– És Richter úr – mondta az igazgató.

– Nevem Richter.

– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment, odasúgta az igazgatónak:

– Ez a vőlegény?

– Ez.

A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel suttogott.

Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma, derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett így az arczának.

A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak. Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!» A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:

– Hagyják már azt a csúf bányászatot.

Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is megindult, így:

– Látjátok – ezt Bajtzár mondta – most megkaptátok a magatokét!

Az asszonyhoz fordult:

– Ezek az urak folyton kövekről beszélnek.

Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben; megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.

– Maguk se vonuljanak úgy el!

Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:

– Itt vagyunk!

És ők is odamentek.

Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult – tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves, ragyogott a szeme.

Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm úr volt szíves harmadiknak odaülni.

Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az ébenfahangszert.

Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, _Werther_, tele bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal, hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.

És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott, még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban, olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken, a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.

– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:

– Halljuk Vértest!