Part 3

A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimította hullámos fekete haját, s a tizenhatéves fiúk elbizakodottságával állt meg hátul a tükör előtt, nyakkendő igazítás örve alatt. Tetszett neki a romantika: viszony egy ilyen nagyuri dámával, a mint a regényekben olvasta. Jean és a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és a szép nyulánk valaki, a kinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a tettetés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha férfiháreme volna, még akkor is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a «szerelemből, csak azért is» ösztöne folytán.

Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki megkapta, a mit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el: még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, – hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben volt.

A hosszuhajú pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, úgy, hogy a vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. A mikor éppen nem kellett italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, a mint rejtett vonalakat, puha hullámokat keltet életre egy-egy mozdulata. Majd lakczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, a melylyel egyik lábát a másikra tette.

Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, a mint egy koczogtatástól fölriadva parancsért ugrott valahová.

– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, a melynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas hullámot; a mely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után nyult a szép asszony.

A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a tizenhatéves fiút. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta csak úgy ontotta magából az izgalmat.

Valósággal megrázkódott, a mikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte a karjai közt érezte ezt a sok szép, rugalmas formát, a mely öntudatos gyöngeséggel simul a férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, a mi csak egy tizenhat éves fiút hevíteni tud.

A rózsaszinbőrű, selyemszakállú arisztokrata feszesen ült a helyén. Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő modón kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert tudta, hogy a dolog úgyse komoly. De a mód bántotta.

A leány pedig most egyre kaczérabb lett.

– Kedvem volna – mondta – azt a kis művészt megcsókolni.

– Tessék – mondta a szép úr.

– Ha magának annyi haja volna…

Erre már nem is szólt.

Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon halkan mondta:

– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiú úgy jönne utánam, mint valami kis kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sírna, könyörögne…

Hozzátette:

– Szegény pubi.

Aztán barátjára nézett, s kissé megszeppent.

Hopp, egy kicsit tulfeszítettem a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:

– Édes. Kérjen bocsánatot.

Ekkor történt az, hogy a pikkoló, a ki vad érdeklődéssel nézte a leány játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.

– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…

A császárszakállas főpinczér úgy sietett oda, ahogy a potroha csak megengedte:

– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg tette hozzá:

– Magam hozom el a bort, kérem…

Erre már a pikkoló is fölrezzent, s kiszaladt a főpinczér után a konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt, és németül káromkodott. Alig ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva.

– Csirkefogó! Kidoblak…

Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról.

A pikkolónak a szemére omlott sűrű fekete haja, és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.

– Még bámulsz?

Megint ütötte. Úgy, a hogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal korukban ők is kaptak.

– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én neked. Te hosszúhajú majom!

A tűzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a köny és rángatózott az ajka. A főpinczér ordított:

– Vidd ki! Azonnal!

A szakácsné megszólalt:

– Hiszen sír! Nem látja? Így nem mehet ki!

Mondta, és körülnézett, meggyőződéssel mondva:

– Na ja!

De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a terembe. Szegény ment. Úgy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér főpinczér, frakkban, kissé kipirulva, s reszkető ujjal igazította meg a nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a Nemzeti Szinházból, a ki a csábítót épp az imént dobta ki, s akin az egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.

A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő arcza most már valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.

Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A leány is vidámabb volt, úgy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret.

A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Úgy tele volt a lelke keserűséggel, mint még soha. Hát ezek _azalatt_ kibékültek. Sőt a szép leány már feléje se néz. Tölti a bort az úrnak. Koczczintanak.

Szándékosan arra ment. Nem bánta, lássa meg a szép leány, hogy őt megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan beszélt az arisztokratával. Igen halkan, most már nem is fojtva vissza az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra, s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan fujta szivarjából a füstöt, és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.

A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt még, sőt az üvegben is benmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata borravalót tett a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába fűzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, úgy mentek ki.

A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Szétnézett és már itt-ott látott üres asztalt is. Elindult és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy húszfilléres csillogott a villamos fényben.

A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül, mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel mint nagy sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte fehér kendőjével az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.

ÉVA

(KIS REGÉNY)

I.

Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő, emésztő hidegséget.

Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu, egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.

Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi, hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad, lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház, a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van, semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal, takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a faj folytatásának szolgálatában áll.

Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai. Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán, szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses, sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.

Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek, buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves volt. A rómaiak kezdték.

Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is – egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók voltak. Csupa fiatalember, a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot» az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta» az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz, mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok. Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami nagy üzletnek a kezdetét.

A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya, maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.

Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta, ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak, merevek és hallgatagok voltak.

Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal, igazán nagyszerű és szinte világvárosias.

Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával. Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem, emberek vannak!

Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran, ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?

Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.

Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime, már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.

Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte, bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.

Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak, izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.

– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.

Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy milyen lesz ez az asszony.

– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a magyar rokonok révén – rokona volt.

És elmondta, most már körülbelül nyolczadszor:

– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.

– Télen, ilyen messze a fenyők közé…

– Bolondság. De ez már olyan asszony.

Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva rokonának udvarolt s már kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.

Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.

– Hogy hivják?

Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most az eszükbe.

A ritter mondta:

– Éva.

És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a mely félig-meddig programmnak hangzik.

– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben mindenik névre rámondták volna, hogy szép.

Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi, hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szeczessziós is.

Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.

És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett, elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?

Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem tudott egyhamar elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.

Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ, bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan, hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig még nem is látták.

Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva. Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi.

A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.

II.

Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt, bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt vendég megérkezése okozott.

Künn lábujjhegyen jártak a laboránsok és az irnokok. Mily boldogság!

– Pszt! – mondták egymásnak – csönd, mert alszik a királynő!

– Csitt! Alszik az Éva…

Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett, az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt. Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.

Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.

Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már haragudott is az asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel, vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.

Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a diplomátlan embereket.

Elsőnek a másik mérnök, Bajtzár úr jelentkezett az igazgatónál.

Kopogtatott.

– Szabad!

Csak épen a fejét dugta be:

– Megérkezett már a nagyságos asszony?

– Meg.

– Alszik?

– Alszik.

Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr maradt az asztalánál nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:

– Alszik!

Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal asszonyra, mintha a leánya lett volna.

Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő, a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott volna hozzá, hogy megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.

Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa derű, csupa boldogság.

A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp, egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás gépházba.