Part 2

A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:

– Nem.

Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszínezetű hosszú időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:

– Hát?

És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:

– Hát mégse megyek.

Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.

Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:

– Mit akar?

A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira. Ez ordított:

– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?

– Igen kérem.

Marschall egyet tágított a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg és nyugodt lett a hangja:

– Hol van?

– Kint kérem.

Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával. Marschall elébe állt és meghajolt:

– Kit tetszik keresni?

A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:

– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?

– Itt.

– Lehet vele beszélni?

Marschall zsebretette a kezét:

– Nem lehet – mondta nyugodtan.

A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a diskurzust:

– Uraságod talán rokona?

– Ahogy vesszük.

A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.

– Akkor tévedtem, pardon.

Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte, hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya. Az első székre, a mely útjába esett, leült.

Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a szemét.

Nagyon sokáig maradtak így, aztán megszólalt a kis klarinétos:

– Lefeküdtek már a gyerekek?

Klári szinte súgva felelt:

– Le.

Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de most már fojtott hangon:

– Klári, szeretsz te engem?

Csöndesen mondta a lány:

– Nagyon szeretlek, mert…

Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.

A VAS

I.

Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a hegyek, a völgyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, a mikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az ajtóban várta az állomást. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, a mikor látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan, álmosan:

– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató úrhoz.

A főnök belenézett az arczába. A hó is világított, így fehér volt a lány, anélkül is sápadt volt az arcza.

– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már úgy se lehet, szíves hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…

A kisasszony megfordult, s egy pillanatra meg is hökkent. Aztán megköszönte a főnöknek a szivességét, s megindult, át a töltésen, könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.

– Furcsa – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se vettem…

De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő füstöt, érezte, a mint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák felé.

A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak, konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból. A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy, lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas állványok közt.

Megállt és figyelt.

Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Búgva, lobogva okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon keresztül sugárzott ki belőle a tűz és a hogy a lány megindult újból, közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban érezte, hogy ezzel a tüzes mellű fekete fészekkel együtt reng, dübörög a föld a hó alatt, titkos reszketéssel, félelmesen.

Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Úgy okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott. Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:

– Ki az?

– Az igazgató urat keresem, kérem…

– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik!

– Hát hol?…

– Odaát, a másikban!

Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.

– Az igazgató úr itt lakik?

– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne mehessen be. Aztán dideregve szólt:

– Talán az új kisasszony tetszik lenni?

– Az. Igen…

– Hát tessék utánam jönni.

Fölmentek az emeletre, a hol a cselédleány kelletlenül mondta:

– Bajos ilyenkor, már alusznak, tetszik tudni. Tegnap vártuk a kisasszonyt.

A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számított, nem jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.

– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?

A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a késés. Az asszony leültette magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak úgy vizsgálta meg, ahogy az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük vizsgálódás.

– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek, és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…

Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy szélére ült, s hallgatta míg az asszony szoknyája fölsuhogott az emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni kezdett. Az ember ilyen új helyen ruha-elrakás idején veszi szemügyre a bútorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt, hogy hallja-e itt is a gyárat. Valami tompult, titkos dübörgést ide is elérzett. Álmos volt elfútta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczú, szép asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony, okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta rajta, hogy újmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó, dunnás ágyban és leragadt a szeme.

II.

A gyáros szobája egyszerű, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők, sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállú, izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss, tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában pattogott a tűz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető, kesernyés, mint este.

– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát így vagyunk, lássa, kis Emma…

A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss, jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a mostani direktor bohó ifjú volt…

A gyáros elgondolkozott!

– Kis Emma, hány éves?

– Húsz… leszek.

Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó napsugár, a mely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre valahogy megszólalt a kis Emma, mosolyogni is próbált ahhoz, a mit mondott:

– Szép asszony a felesége… igazgató úr!

– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehúzta a szemét. Aztán hirtelen szólt:

– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt. Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét abból a szeretetből, a mit akkor régen nekem szánt…

– Igen – sóhajtott Emma, s úgy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel, talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:

– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár, a mit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel, a kősziklával, a tűzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.

Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, a hogy állát a kezébe nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:

– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…

De ekkor már az újmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon számító asszony lehet az, a ki otthon is selyemben jár. A kis Emma elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány, mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhítette az ő kis tragédiájában a fájást. Úgy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt föl.

Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, a minő a regényekben szokott előfordulni. A formákhoz simuló gaz, bűnös selyem; lágy és hizelgő; mutat és eltakar. A hogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes mindenre, a mi csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a lányt, tetőtől-talpig.

– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból látni lehetett, a mint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt karjával és nagyon ártatlanul mondta neki:

– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?

– Ismertem… úgy találkoztunk.

Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most. Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szallagos czipőcskében, mint valami ártatlan naiv régi franczia asszony, a ki végül mégis annyi bűnnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.

Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is fogódzott a falépcső vasrácsába, a mint szüzies képzeletén végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csont ember a mint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, a mint egy reszketésbe búgnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sohaját, a nagy férfimellből fölszakadó diadalmas búgást – –

– Kisasszony!…

Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.

Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…

– Kisasszony!…

Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.

III.

Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött panaszkodni az állomásfőnök, olyan búsan, mintha az övé lett volna az államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, a mikor Pestről elindult, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvű napról-napra. Látta, hogy az első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos. Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.

Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amúgy lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni – érezte – nincs itt maradása. Kissé sírdogált is, ez jól esett neki. Aztán elcsöndesedett, csak úgy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy csöndességben ismét elérezte idáig a tűz búgó lihegését, messziről tüzes foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek. Figyelt, érezte, hogy a nagy gépezet mint rázza maga körül a földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, a mely ott buzog, izzik. Figyelt, nagy csöndben.

Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Úgy rémlett előtte, mintha lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és a milyen óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…

Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, a ki ugyanebben a házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem úgy fogadják, mint például a doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Úgy látszik, hogy a másik szobába mentek át.

A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és úgy érezte, mintha most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett, óvatosan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, a mely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tűz. Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.

Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd megszakadt a szive, a mikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatni-e vagy elárulni mindent. A hogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is kiáltott az a valaki:

– Hé! Ki az!

Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.

– Emma… kis Emma!

Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:

– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…

– Nem, nem.

Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sírt, és sirva hebegte:

– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.

Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte, a nagy öntőműhelybe. Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashíd mellé, a tető alá…

Ott beszélt a lány, hebegve.

– Sándor, édes Sándor… már így mondom… én, én úgy is elmegyek holnap… azonnal!

– Mi az, édes…

– Az asszony – –

Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.

És jött a vas.

Nagy patakban, erős süvöltéssel, izzó rózsaszinűen. Végigfolyt a formák közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas fénylett, szikrázott, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes sietséggel ennek a vakító, lármás despotának.

– Az asszony… – sírta bele a bömbölésbe a leány.

Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről a vörös, füstölgő tűzpatakok felé és hangosan szólt:

– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…

Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb formák felé.

Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.

– Hát tudja, Sándor –?

Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Tudom – mondta.

A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak így «tudja» az ember?

Akkor megint végighangzott az előbbi nagy kiáltás. És kibuggyant a másik kohóból a vas. Valami nagy gép indult meg, úgy harsogva, hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás ordított bele rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, sisteregve, szikrázva vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép sivított, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor búgott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.

Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és ordítva beszélt:

– Nézze… kis Emma! Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat? Ide jövök én temetni minden csütörtökön…

A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva a karját.

– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erőbe, ennyi igazságba!

A süvöltés erőtlenebb lett.

– Itt belesirok ebbe a tüzes pokolba, látod, minden csütörtökön éjszaka. Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiú egy hónap mulva katonának megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember féreg mellette.

A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a férfi, úgy beszélt:

– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordít? Ugat, mert kiszívtuk a földből. A föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja? Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem ellenfélnek az a vézna kutya, a mikor ott lenn harsog, izzik, zeng az Isten?

Úgy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már, csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.

A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt, mély hangon mondta:

– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…

A PIKKOLÓ

A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy kerek asztala mellett és álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszú teremben alig ült négy-öt ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint a kinek semmi dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki. Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy tűzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, a hogy zsibbadtan szűrődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.

Olyan hideg vendéglő volt, a minőt ujabban sokat rendeztek be Pesten szinház utánra. A hol csak tíz után kezdődik az élet. Az élet: törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros ernyővel.

Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány hangolni kezdett, s miközben az első szinházi vendég ily nagy segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már újból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli színházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszú terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb mély vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, a mely csupa lárma, csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.

A pinczérek lázas munkával siettek végig az asztalok előtt. Néhány ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő csapatok fölött.

A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhajú egészen kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel, lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér, hihetetlen módon rohannak az italokkal, sültekkel, főzelékekkel. A mikor az étlapot vizsgáló mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.

Az ajtótól számítva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak, négy» czimmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számításuk szerint, valami nagy úr ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhajú pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy úr – talán gróf – a kis hosszuhajúval hozatta a nehéz franczia vörös bort.

A leány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya, nem is leány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, a mit szeretőnek neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas, telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete alap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni, egygyel-egygyel igen hosszú ideig is.

A pikkolóra nézett, s aztán odahajolt a széles selyemszőke szakállu úrhoz:

– Milyen hosszú haja van. Olyan, mint egy kis művész.

A nagy úr rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetű, vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak úgy áradt belőle.

A pikkoló hozta a bort, és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy rámosolygott, az úr meg se moczczant. A pikkolót egyszerű mozgásnak tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, a mely a bort a franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.

Úgylátszik, haragudtak.

A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szép szakállu, rózsaszínbőrű arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott rá, harapdálta az ajkát s egyre úgy tett, mintha előtolakodni akaró apró nevetéseket fojtani vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke urat, mert bosszantására még a pikkolót is fölhasználta. Tulságos udvarias is volt az úr iránt:

– Parancsol?

Elébe tolta a mustárt.

Majd fölvetette a fejét, kaczéran:

– Töltsön bort.

A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.