Part 1

AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

MOLNÁR FERENC KÖNYVEI

REGÉNYEK:

AZ ÉHES VÁROS 7.– EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE 4.– A PÁL-UTCAI FIÚK 4.– A PÁL-UTCAI FIÚK (KÉPES KIADÁS) 7.20 A PÁL-UTCAI FIÚK (ALBUM-KIADÁS) 9.– RABOK 4.50

ELBESZÉLÉSEK:

MUZSIKA 5.– KETTEN BESZÉLNEK 5.– BÁRÓ MÁRCIUS –.72 GYEREKEK –.36 KIS HÁRMAS-KÖNYV 6.– AZ ÓRIÁS 5.–

KARCOLATOK:

JÓZSI 3.60 PESTI ERKÖLCSÖK 1.08 HÉTÁGÚ SÍP 3.60

KRÓNIKÁK:

EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKEI 5.80 MA, TEGNAP, TEGNAPELŐTT –.72 ISMERŐSÖK 5.–

SZÍNMŰVEK:

A DOKTOR ÚR –.80 JÓZSI –.80 AZ ÖRDÖG 2.50 LILIOM 2.50 A TESTŐR 2.50 A FARKAS 2.50 A FEHÉR FELHŐ 1.50 FARSANG 4.–

AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

MOLNÁR FERENC

ÚJ KIADÁS

BUDAPEST, 1917

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

AZ ÓRIÁS

Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak, nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.

Azzal megint ordítani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás! Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely húsz, második hely tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Megint felénk fordult:

– Tessék, urak, nem fogják megbánni.

Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején. Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne. Egy czilinderes úr járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta népszerű volt a ligetben.

Ő is mondta:

– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.

Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték. Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.

– Aj de randa – mondta a katona, mint a ki rút látványra ébred.

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német szót.

– Hová való? – kérdeztük.

Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:

– Afrika, Afrika.

Szomorúnak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:

– Miért nem megy vissza?

– Nincs pénz – felelt.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor róluk beszélt. Ezek nagyon másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére mutatva rekedt hangon mondta:

– Krank… Krank…

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét – és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták. Abdallah népszerű volt.

Megint csöngettek s a czilinderes úr a pódiumra lépett.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a messzi síkokra szóló síp vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták, komolyan, nem hederítve semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a fegyvertánczot.

– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos úr.

Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált, hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt _á_ és _r_ betűvel. Különös ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított, a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta. Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.

Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.

– Nem bírja ezt a klímát – mondta Weisz Vilmos úr.

A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott, nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:

– Abdallah! Abdallah!

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt, levette czilinderét s így szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás megtartása… elnézés kéretik…

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga hangján mondta:

– Nem lehet tovább, most rájött a roham!

A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivított, toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes kendőket s kiabált:

– Steiner, szaladjon orvosért!

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel. Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni – pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:

– Abdallah!

De nem úgy, a hogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.

Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele, tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam, hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az állatkertbe.

A KIS KLARINÉTOS

I.

Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen ült, ölébe tette a kezét és szomorú tekintettel nézte a sárguló kis bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sírva a szeme s a kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Tegnap délután temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiú volt és ha még megmondom azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kívül senkije se volt a világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, a kinek Klári volt a neve, nagyon szomorú teher szakadt.

Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket, éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét hajfonatból kerekített Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a pillantása egy violaszín őszi rózsán.

Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett, látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vízben mosakodott, vizes kefével simította le a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett, szivarra gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, a mely kijár minden jóalvású embernek. Ha nem jött volna ily szomorú helyre, bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de így ünnepélyes arczot vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt. Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony és egy kicsit előrehajlott fejű.

Mindjárt bele is fogott a mondókájába.

– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére – édes Klári kisasszony, mindenekelőtt is fogadja részvétemet.

A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó arczot és szépen megköszönte a részvétet.

– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, a ki udvarol egy leánynak… aztán udvarol egy másik leánynak…

Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:

– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetű is, de azért mindjárt megbékülök… tetszik tudni.

Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:

– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, a mit már három éve mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves papája, szegény meghalt…

Nehezen ment. De kivágta:

– Hát itt volnék helyette én. A mit mondtam, azt megtartom. Ha akar a feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd fölneveljük valahogy.

Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel a legnehezebben túlesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt a szép beszédet, a melyre az egész uton készült s a mely helyett egészen mást mondott el.

A kisasszony szomoruan mosolygott:

– Üljön ide mellém a padra, Marschall úr – mondta szeliden – majd beszélgetünk egy kicsit.

A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat is ad és most megint «kinéz rá» egy tanítvány. És hogy majd csak ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban mink ketten. És ő majd szinház után hazajön és ott várja az asztalon egy kis hideg vacsora és a melyik napon bohózatot adnak, hát már a rendes időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó lesz.

A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, a mikor már nagyon is szép volt az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a lelkét Marschall úr beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit kezdett körülírni, a ki gyereknek ötödik volna a házban és a kinek – na de itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja lenne.

Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte, Marschall úr pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki finom szemöldöke, tiszta metszésű orra és halvány, rózsaszinű szája. Most oly boldognak érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár Klárinál nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs nemesebb lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk meg őszintén – a nyakába.

Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt mondatai czifraságával is foglalkozni.

Igy mondta:

– Számíthatok beleegyezésére, Klári kisasszony?

A kisasszony komolyan felelt:

– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a legjobb ember a világon. A mit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon szép és olyan nagyon gyönyörű, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt, a mióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magához. Mit tettem, hogy ezt megérdemeljem?

A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutatóujját és nagyon rámutatott a kisasszony arczára, mondván:

– Azt tette, hogy a világon van.

A mire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot akarná lerázni róla.

– Marschall úr – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.

A kezét nyujtotta feléje.

Marschall megszorította a kis kezet.

– Ein Mann, ein Wort. A mit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom. Minek nekem ezért egy napra hazamenni?

Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.

II.

A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára támasztva.

– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.

– És ki az a Marschall?

– Az egy zenész.

A főhadnagy a fejét csóválta.

– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.

– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.

Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé sértődötten jött a felelet:

– Hát akkor nem mondok semmit.

– És milyen ember ez a zenész?

– Az kérem? Tudja Isten. Egy kis göthös.

– Göthös?

– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.

– Köszönöm.

Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.

– Szép szőke ember – mondta a vicziné.

A házmesterné vállat vont.

– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz. Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki Brassóból.

A viczinének, hiába, tetszett a katona:

– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.

A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a házmesterné bekopogtatott Klárihoz:

– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?

– Kicsoda?

– Az Andor.

A leány a szivére tette a kezét:

– Az Andor? A katona?

– Az.

Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:

– Jó. Kimehet, házmesterné.

Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot, aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:

– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jőjjön vissza soha többé, mert akkor mi lesz a négy kis gyerekből?

Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár kisasszonyhoz:

– Megint itt van az Andor.

A kisasszony nyugodt hangon kezdte:

– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem nyugodtan élni…

Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:

– … mondja, hogy a Marschall úr a férjem, hogy hagyjon békében…

Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta, miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.

Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott fejjel.

– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiú.

A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.

– Kukukk – selypítette – van pénz!

És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy harmadik tizest…

A leány elbámult.

– Honnan?

– Hát mire való a posta-takarék? He?

Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.

– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.

Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és aludni tért.

A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment, hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé, föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el, olyan szomoruan jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy szót se szólt.

– Valami baja van? – kérdezte a leány.

Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és okosabb, mint ő.

– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…

– Ugyan miért csacsi bácsi?

– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.

Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.

A leány fölemelte a fejét:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?

Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.

– Nem akarom…

– Hát mit akar ezzel mondani?

Alig hallatszott, a mikor felelte:

– Én nem tudom, mit akarok mondani.

Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte, hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön, csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»

Beesteledett. Hosszú csönd után bágyadtan kérdezte Klári:

– Ma nem megy a szinházba?

A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy kicsit erősebb hangon mondta:

– Nem.

Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:

– Bohózatot adnak?