Part 9

Vacsorára kiment a szobájából és megizente az igazgatónak, hogy vacsorázzanak együtt. A jó Lipót örült, a mikor látta, hogy nincs semmi komolyabb baja. És sok gondja közepett is boldogan ült mellé a kettőre terített kis asztalhoz. Eleinte nagyon keveset beszéltek. Aztán Éva kérdezett egyet-mást Jolánról s meg is tudta, hogy holnap lesz a temetése. Azt is megtudta, hogy Richter még nem hallott semmit a halálesetről. Nem mondják meg, mert félnek, hogy megárt neki. És azt is megtudta, hogy a kis Wurmmal nem lehet birni. Magánkívül futkos az úton reggel óta, intézkedik, foglalatoskodik a halott dolgaival, mintha neki volna hozzá a legtöbb köze, s mintha ki akarná használni az utolsó alkalmat, hogy még jót és szépet tehessen Jolánnal. Majd azt is elmondta az igazgató, hogy Vértes és Bajtzár még ott se volt a halottas háznál. Egész nap együtt voltak s egyik se hagyta el a másikat egy pillanatra sem. Mindenik úgy viselkedik, mintha a másikkal szemben titkos rendőr volna, a kinek kötelessége társa minden lépésére, szavára vigyázni. Valósággal belebolondulnak ebbe a szerepbe. Az éjjel állítólag le sem feküdtek. Virrasztott mind a kettő s miután szemben laknak egymással, reggelig egymás ablakát nézték. Ezt a Bajtzár háziasszonya mesélte a tót inasnak, a ki referált az igazgatónak a dologról.

A ritter még most sem mondta nyiltan el ezeket a dolgokat. Csak úgy beszélt róluk, mintha érdekes, mulatságos figurák volnának. Nem akarta éreztetni az asszonnyal, hogy ő tudja ennek a két bomlott fráternek a fontosságát.

Vacsora után odament Éva a ritterhez, megfogta a kezét és így szólt hozzá:

– Lipót, én köszönöm, hogy olyan jó voltál hozzám. Én holnap reggel elutazom.

A ritter merev arcczal kérdezte:

– Miért?

– Mert el akarok utazni. Elmegyek. Most mindjárt csomagolok és reggel a kocsin bemegyek Selmeczre. Onnan Pestre.

Aztán, hogy látta a ritter csodálkozását, nagy megdöbbenést kifejező mozdulatát, hozzátette:

– Ha nem érzed, hogy miért, akkor ne is kérdezd, mert nem mondom meg…

De már ekkor sírt, igaz szívből, olyan sírással, a melyből sok szerencsétlenség, sorscsapás emléke árad. És megölelte a rittert, meg is csókolta az ajkán, hosszasan, ragaszkodó szeretettel.

Aztán szépen, csöndesen átment a szobájába. A ritter még sokáig állt egy helyben és nagyon szomorú volt. Nézett maga elé és a vállát vonogatta. Ez az egész elutazás nagyon hirtelen jött. És az asszony már nincs is itt, hogy magyarázzon, okát adja a dolognak.

Megindult és lefelé ment a hivatalszobába. A falépcsőn azonban megállt egy pillanatra, mert észrevette, hogy könnyes a szeme.

XIX.

A reggel olyan szép volt, hogy szinte kár volt elmenni, itt hagyni. Most már igazán jelentkezett a tavasz és első lehelleteivel megteltek a völgyek. Édes meleg sugár járta a hegyoldalt. A borókák, gyalogfenyők fürödtek benne s ontották az illatot úgy, hogy reggel valósággal terhes volt a szellő a sok fenyőszagtól.

A kocsi a ház előtt állt. Ugyanaz a kocsi, mely egykor idehozta a várva várt asszonyt. A kis téren csönd volt, szünetelt a munka. Ma délre várták a részvénytársaság főembereinek táviratát, a melyben felelnek a munkások követeléseire.

És a két szép kis kövér ló ott állt a napon, csapkodta magáról farkával az első legyeket. Aztán lejött a szobalány egy csomaggal. Majd az inas is hozott néhány bőröndöt és skatulyát. Aztán visszamentek a házba és csönd lett egy kis időre.

És aztán jött Éva. Hosszu, szürke kabátján nyersselyem porköpeny volt. Az utra egy kis szürke, puha férfikalapot vett föl. Megállt a küszöbön és szétnézett. Messzi, erősen ragyogott a nap a hegyoldalakon. A kopárabb részek olyan fényesek voltak, mintha krétasziklák lettek volna. És jött, egyre jött a hegyoldalról a könnyü, suhanó tavaszi áramlás, nem is szellő, csak valami sejtetett, halk mozdulása, titkon áradó beszéde a levegőnek, a mely nem száll, hanem lopózik, oson.

A ritter is nézett egy kicsit. Aztán Éva sudár szép alakját nézte. Fájt neki, hogy elmegy innen ez az asszony s ő megint bele fog temetkezni a számokba és a könyvekbe s majd valahogy ujra meg fogja szervezni a telepet. Aztán Éva megfordult és még egyszer megcsókolta rokonát. De most oly szép és oly üde volt ezen a tavaszi friss reggelen, hogy a szélesvállú germán – talán nagy fájdalmában – megölelte s visszacsókolta olyan erősen, mintha szerelmes lett volna. Ekkor egy röpke pillanatra valami furcsa gondolat is szállt át az agyán, de elüzte, elhessegette, hogy csak egy perczre se rakjon fészket az ő nyugodt, okos fejében.

Azzal fölült az asszony a kocsira. A ritter betakarta. A szobalány a bakon foglalt helyet s ezt mondta az igazgatónak:

– Kezét csókolom, nagyságos úr.

A ritter intett neki és besietett a kapu alá. Azontul nem is látták. A kocsi megindult, eleinte fékezve, a lejtős uton. A falu közepe felé azonban már vigan és szabadon trappoltak a kis lovak, szóval pompás utazás esett a kellemes tavaszi délelőttön.

Aztán megállt a kocsi. A kocsis levette a kalapját. Ének hangzott.

A szobalány hátraszólt:

– Temetés van, nagysága kérem.

Az asszony hirtelen fölugrott ültéből s a kocsis válla fölött elnézve, meglátta a temetést. Most mentek át az országuton, hogy a dombra vezető uthoz jussanak. Fenn a domb tetején van a temető a templom körül. Apró fehér házikók közt hullámzott ez a kis fekete tömeg. A koporsót már nem is lehetett látni, azzal már a házak mögé kerültek. Azt már ott vitték a cserjével szegett uton, a mely nyáron oly telistele van virággal, hogy az embernek csak ugy repes a szive, ha látja. Csak az emberek vonultak még át a napfényes uton, a hosszu fekete láda után és lehetett látni talpig feketében Csenke nénit, a mint idegesen kapkodta szeméhez, szájához a zsebkendőjét, majd a szívéhez szorította, hogy úgy villogott ez a fehér kendőcske a fekete alapon, mint egy tűre szúrt és elszabadult haldokló pillangó.

A kocsis tótul mondott valamit. A szobaleány lefordította:

– Azt mondja, hogy az állami bányától a tiszt urnak a rokona halt meg…

Éva bólintott a fejével s ekkor már mind eltüntek a domb felé vezető uton.

– Menjünk, – mondta a kocsisnak, – nagyon gyorsan…

A szobaleány ezt tótra fordította s azzal nekiindultak a kissé lejtős uton, lefelé. Rohanásukban benne volt az, hogy örökre mennek el. Éva lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét s úgy türte, várta, hogy a szél simogassa az arczát, libegtesse hajfürtjeit.

– Elmegyek, – gondolta, – és mit hagyok itt magam mögött?

A szellő erre hozta a kis harang hangját. Szegény Jolánkával most értek a temetőbe. Összeborzadt arra az iszonyatos gondolatra, hogy ezt a lágy, fehér lánytestet beledobják egy gödörbe a piszkos rögök és kövek közé.

– Gyorsabban! – kiáltott a kocsisnak.

A tót nagy borravaló reményében még jobban ütötte a lovakat. Most már repültek a széles fehér uton. És a hogy száguldott a kocsi, Éva zsongást, távoli harsogást hallott. De azt hitte, hogy a szél sivít az erdőben. Aztán erősebb lett a harsogás. Ki lehetett venni belőle, hogy valami dal ütemére megy. Éva felnyitotta a szemét, de még mindig nem látott semmit. Aztán egy fordulón tul meglátta a hegyoldalban az embereket. Tele volt velük az egész hegyoldal, úgy látszott, mintha a kis fenyők és nagy borókák indultak volna meg s az erdő jönne le a hegyről hangos zúgással.

A kocsi éppen alattuk robogott el s ekkor jól lehetett hallani, hogy mind, mind a Marseillaiset éneklik s lehetett látni, hogy fenyegető nagy vonulással jönnek le és rájuk süt pazar arannyal, ezüsttel, földben nem teremhető ragyogó világossággal az isten napja. Ugy jönnek le ezek a sápadt tótok a hegyről, mintha égi seregek volnának.

Lenn az út szélén pedig gúlákba rakott puskák mögött heverészett egy nagy csapat katona, míg a másik csapat fegyverben állott hosszú sorban, az út hosszában, sorfalat állva Éva kocsijának.

A kapitány szemtelenül nézett az asszony kalapja alá és Éva akkor látta, hogy rémülten, kétségbeesve áll a kapitány mellett két férfi. Vértes volt, meg Bajtzár. Együtt voltak, őrizték egymást most is.

És ekkor még egyszer, most már utoljára kiáltott Éva, vadul, majdnem sikoltva:

– Kocsis, gyorsabban!

Mögöttük pedig megharsant ujból a dal, a ki nem tudta, ordított bele, bőgött, üvöltött valamit, a mi pokoli színt adott a hegyről jövő nagy hangnak.

A kocsi vad rohanással röpült előre, maga mögött hagyva a falut, a temetést, a két egymásra vigyázó bolondot, a katonákat és a hegyről leviharzó tengert, a melynek síró ordítását az asszony még egyre-egyre hallotta, bárhogy bedugta is a fülét. Keresztülzúgott mindenen, mint valami távoli nagy víznek fenyegető morgása, a mely mind titokzatosabb, erőtlenebb lesz, a hogy távolodik tőle a kocsi…

De azt az élesen sivító német kiáltást még lehetett hallani, a melylyel a kapitány fegyverbe szólította a másik sor katonát is.

TARTALOM.

Az óriás 1 A kis klarinétos 15 A vas 37 A pikkoló 59 Éva (Kis regény.) 75

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |Magasrá |Magasra

106 |O olyan |Ő olyan

134 |hvatalnok |hivatalnok

157 |bizalmasát. Vértest, |bizalmasát, Vértest.

195 |asztalnal |asztalnál

223 |a ekkor |s ekkor]