Part 5

Az ördög _az inashoz_. Maga pedig menjen velük és vigyázzon, hogy el ne csússzék a havon a kisasszony, mikor beszáll a kocsiba. _Inas el._

_Az ördög nyugodtan ahhoz a fotelhez sétál, amelyben a revolvere van, elveszi onnan és zsebre dugja. A lépcső felől belép Jolán._

KILENCEDIK JELENET.

Az ördög, Jolán, majd László.

Jolán _sietve jön le az asztal felé_. A maga kisérlete sikerült. _Leül az asztalhoz._

Az ördög. Mit csinál?

Jolán _tollat fog_. Levelet írok. Megnézheti kinek. _Ír._

Az ördög. Nagyságos Száki János úrnak. Ez csak a boríték. Mi lesz benne?

Jolán _nagyon izgatottan_. A megoldás lesz benne. _Homlokára teszi a kezét._ Nem tudok többé a szemébe nézni. Mikor most az előcsarnokban találkozott a pillantásunk, azt hittem, összeesem. Ennek a néhány vendégnek, aki még itt van azt mondtam, hogy rosszul érzem magam és visszavonulok. Már mennek úgy is, négy óra van. _A tollhoz nyúl._

Az ördög. És mit akar írni?

Jolán. Levelet. Rettenetesen sikerült a maga próbája. Megírom neki, hogy azonnal takarodjék, menjen el rögtön. Elhitte rólam ezt az aljasságot… ezt a… Ezzel legalább örökre vége mindennek. Ne lássam soha többé, mert…

Az ördög. Mert szereti.

Jolán _megijed_. Mi? _Erőt vesz magán._ Nem, mert azt tette, amit tett. És most írom, rögtön írom, amíg izzik a gyűlöletem.

Az ördög. Sajnálom, hogy éppen én…

Jolán. Nem haragszom. Sőt köszönöm. Minden rosszasága mellett maga okos embernek látszik. Nekem olyan szolgálatot tett, amiért mindent megbocsátok. _A tollhoz nyúl._ És ha ezt a levelet megkapja, akkor legalább örökre visszatér a nyugalmam, amely már ma éjszaka majdnem elveszett.

Az ördög. Felajánlok még egy szolgálatot.

Jolán. Mit?

Az ördög. Én kezdtem, hadd végezzem is én. Azt hiszem… talán jó volna ha én diktálnám azt a levelet. Nekem most hidegebb a fejem, mint a magáé. Szigorú, kitiltó levelet. Maga talán nem is tudna.

Jolán. Gondolja?

Az ördög. Röviden, szárazon, örökre.

Jolán _hirtelen elhatározással_. Diktálja!

Az ördög. De olyan lesz, mint mondta. Nagyon szigorú.

Jolán _tollal a kezében_. Olyan, olyan.

Az ördög. És örökre.

Jolán. Örökre.

Az ördög. Hát írja, – Uram! _Könnyedén a fotel hátára támaszkodik és Jolán válla fölött nézi az írást._

Jolán _ismétli, leírja_. Uram!

Az ördög. «Amint ezt a levelet elolvasta, azonnal menjen el a közelemből. Ne is kérdezősködjék. Menjen el. Soha többé az életben mi ketten nem fogjuk látni egymást. Arról, hogy én ne lássam, gondoskodni fogok magam. Hogy ön ne lásson, erről ön fog gondoskodni, ha ugyan maradt még a lelkében valami csöpp tisztességérzés.»

Jolán. Érzés.

Az ördög. «Én önt próbára tettem, mert komolyan vettem a mi kettőnk testvéri viszonyát. Ön engem megsértett abban, ami nekem a legszentebb. Tele vagyok fájdalommal, s ennek ön az oka, aki még ma délután azt hazudta nekem, hogy egy férfi szent hitével tisztel. Az a testvéri hang, amelyen délután beszéltünk, úgy hatott rám, mint valami balzsam. Boldog és tiszta voltam. És mi történt? Most e próbán elhitte rólam a legrosszabbat, amit nőről el lehet hinni. Mert elvakult. Mert nem úgy szeret, mint a testvérét, hanem úgy, mint ahogy bűnös asszonyokat szokás szeretni. És ez a szerelme…»

Jolán _visszanéz az ördögre_.

Az ördög. «… ez a szerelme, mely délután még megnyugtató volt, itt megmutatkozott a maga igazi formájában. Nem szebb, nem különb ez, mint akármelyik más férfi vágya, aki bírni akar engem. Meg vagyok csalva. Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok, érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem a távolból a nyugtalanságát és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből nem lehet kigyógyulni. Most már én tudom a földiségét ennek a szerelemnek, most már nem tudok az uram szeme közé nézni, most fölszabadítottam minden érzékemet. A hallgatásom most már nem csöndes szomorúság, hanem elfojtott tombolás, amibe bele fogok pusztulni. Mindennek vége, kiszabadult belőlem az asszony, a becsület láncára vert szerelmes asszony. Választanom kell: meghaljak-e, vagy kínlódjam. Vannak pillanataim, mikor megbocsátok a gonoszságának. Vad, féltékeny hím volt mikor a ruhát le akarta tépni rólam. A természetes érzésem azt súgja: ez szép volt, ez a férfi szeret és ilyenkor újonganék, hiszen szeret az, akiért magamra vettem egy egész élet szenvedését, hiszen nem kell mást tennem, mint csak az ő vállára kell hajtanom ezt az elkínzott, izzó, kis fejemet, hiszen ott meg van minden vigasztalás, hiszen a te egy csókod…»

Jolán _visszanéz_.

Az ördög. «A te egy csókod mindenért megvált engem, hiszen a te ölelésed az én megsemmisülésem, minden fájdalomnak a vége, hiszen, ha egyszer oda bujhatnék a melledre, elkészülve a legvadabb öleléseidre, mint a martalékod, akkor akár meg is halhatnék mindjárt, mert akkor bevégződött rám nézve az élet. A melledre bújni, a szemedbe mosolyogni, félve, reszketve, de várva minden rosszat, amitől félek. Most minden, minden elsülyedt, eltünt körülem, nem látok mást mint a te forró szádat, ami arra született, hogy én rátapasszam az én szomjas, szegény számat…

_Jolán lázasan ír, majd hogy az asztalra nem hajtja a fejét._

ezt a szenvedőt, ezt a minden csókon keresztül is szűzet, ami a tied János, a tied, vedd el, elbágyadva adom oda a te mohó férfiszádnak, vedd el, hiszen addig vagyok csak szegény, amíg mindent el nem vettél tőlem. Ma éjszaka virrassz miattam, mint ahogy én is virrasztani fogok te éretted, édesen rossz lelkiismerettel, hogy tudjam, hogy te sem alszol, hogy a nagy fényes szemed felém néz a távolból, felém, aki reszketve, sírva, meghódolva, megbukottan várlak, várlak, minden szerelmes gondolatommal várlak… áldjon meg az isten.»

_Szünet. Az ördög, aki a székre hajolva az utolsó szavakat már a fülébe suttogta az_ _asszonynak, most elhagyja a fotelt. Az asszony ráhajlik a levélre. Aztán felnéz._

Jolán. Mit írtam én itt le?

Az ördög. Egy nagyon szigorú, kitiltó levelet.

Jolán. Írtam… szégyellem, hogy leírtam, de mikor láttam, hogy mit akar, már csak arra voltam kiváncsi, hogy tudom-e abbahagyni. Nem tudtam. Istenem… a toll vitte a kezemet. _Nézi a levelet._ Most lefőzött.

Az ördög _elveszi az asztalról a levelet, beteszi a borítékba._

Jolán _rémülten_. Mit csinál?

Az ördög _hidegen_. Átadom a levelet a címzettnek.

Jolán _felsikolt_. Csak nem gondolja, hogy… ah! de hiszen csak tudja, hogy nem akartam én ezt leírni.

Az ördög _hidegen_. Asszony néha nem akarja azt, amit ír. De mindig azt írja, amit akar.

Jolán. De hiszen én ezt nem neki írtam… magamnak írtam! _Nagy rémületben._ De hiszen… _A lépcső felől belép László._

László. Nini. _Az ördögre mutat._

Az ördög. Parancsol!

László. Ez aztán a derék ember, már mindenki elment, ő még mindig mulattatja a háziasszonyt.

Az ördög _zsebre dugja a levelet_. Ilyen kedves társaságban, mint a méltóságos asszony, nem csoda, ha elfeledkezem mindenkiről.

László. Megiszik velünk egy pohár cognacot? Így kedélyesen… en famille.

Az ördög. Köszönöm. Nekem holnap korán reggel fontos látogatást kell tennem. _Meghajol_. Méltóságos asszonyom… _Kezet nyujt Lászlónak_… nagyon örültem, hogy ebben a vendégszerető házban tölthettem egy estét. Köszönöm.

László. Részemről a szerencse. Remélem, máskor is megtisztel.

Az ördög _némán meghajol, indul a télikert felé_.

Jolán, _mikor látja, hogy az ördög el akar_ _menni a levéllel, felcsuklik, halkan sikoltva._

_Az ördög sarkon fordul._

Az ördög. Parancsol!

Jolán _halálos rémületben, de mosolyt erőltetve, mintha semmiségről volna szó_. Itt az asztalon… egy… cédula volt… véletlenül… nem vette magához? _Nagyon sírhatnék._

Az ördög _az íróasztalára mutat_. Ott? Valami reklámcédula volt… De ha talán László urat érdekli… _Hirtelen a belső zsebéhez nyúl._

Jolán _hirtelen, halálos rémületben_. Nem! _Hirtelen elcsöndesült hangon_… hacsak az volt… _halkan, keservesen nevet_.

Az ördög _nagyon halkan_. Kezét csókolom. _Hirtelen elmegy a télikerten át._

TIZEDIK JELENET.

Jolán, László.

László _visszajön onnan, ameddig elkísérte az ördögöt. Fáradtnak látszik._ Nagy munka volt ez az estély édesem… Láttam, hogy fárasztott téged… Elvonultál, angolosan…

Jolán _végig simítja homlokát_. Igen.

László. Látom, téged izgat ez. De meg is szépít. Ma gyönyörű voltál. Mintha ma este virágzottál volna ki. Szeretnélek mindig így látni. _Jolán az asztalhoz támaszkodik._ Fáradt vagy? _Jolán igent int._

László _hozzája megy_. Édes szép kis feleségem… Az enyém vagy, ugy-e?

Jolán. Igen.

László _megcsókolja_. Édes…

Jolán _kelletlenül_. Kérlek…

László _az órájára néz_. Négy óra mult. Gyere szépen édes fiam… vesd le szépen ezt a királynői ruhád… és pihenj le szépen az ágyacskádba… _Hozzája bújik_… Igen?

Jolán. Hagyj kérlek… nagyon ideges vagyok…

László. Hogy ég az arcod, mint a tűz…

Jolán _nagyon idegesen, szinte durván_. Alfréd.

László. Jó, megyek. _Jobbfelé indul._ Itt akarsz maradni?

Jolán. Itt ülök még egy kicsit. Hagyj, kérlek.

László. Jó.

_Szünet. Inas a télikert felől jön._

Jolán. Mit akar?

Inas _nagyon halkan_. A csillárokat jöttem eloltani méltóságos asszonyom.

Jolán. Oltson el mindent.

_Az inas eloltja előbb a télikert világítását, aztán felmegy a lépcsőn és ott eloltva az összes többi világosságot, kimegy az ajtón. Most a télikert üvegfalán kilátni a kertbe, mely hóval van borítva és melyen ragyog a holdfény. Kis szünet. Aztán László nagyon csöndesen szól._

László. Virrasztani akarsz itt fiam? Okosabb, ha aludni mégy. _Vár, aztán vállat von és elmegy._

Jolán _fáradt, nagyon csöndes hangon_. Okosabb, ha aludni megyek? _Lassan, megadva magát, az ajtó felé indul. Ebben a pillanatban látszik, amint az ördög a kertben az üvegfal mentén jobbról jön. Az üvegfalnál_ _megáll, benéz. Cilinder, bunda van rajta, égő szivar a szájában. Aztán elmegy az üvegfal mögött balra. A kert hátterén fehér kőfal van. Ezen, amint elmegy, hirtelen óriásira nő, felszalad az árnyéka._

Jolán. Nem megyek.

_A fotelbe veti magát. Legördül a függöny._

HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szín, mint az első felvonásban. Délután fél három óra._

ELSŐ JELENET.

Az ördög, András.

_Mikor a függöny felgördül, az ördög a szoba közepén áll, András pedig jobbról, a bejáratajtó közelében._

Az ördög. Mit akar?

András. Fel akarok menni a nagyságos úrhoz jelenteni, hogy egy hölgy van itt.

Az ördög. Miféle hölgy?

András. Úri hölgy.

Az ördög. És mit akar?

András. Beszélni akar a nagyságos úrral. Mondtam neki, hogy a nagyságos úr az éjjel bálban volt és még mindig nem kelt föl, de erre azt mondta, hogy majd megvárja.

Az ördög. Ismeri maga azt a hölgyet? Volt az már itt?

András. Nem volt itt soha.

Az ördög. Bocsássa be. _András el, belép Elza._

MÁSODIK JELENET.

Az ördög, Elza.

Az ördög. Ah?!

Elza. Maga itt is itt van? Micsoda maga itt? Titkár?

Az ördög. Jóbarát vagyok, semmi más. Véletlenül talál itt. Kezét csókolom.

Elza. Jónapot. Nekem nem mondták, hogy van itt valaki. Akkor nem is jöttem volna be. De ha csak maga az a valaki, hát most már itt maradok. _Leül, majdnem háttal neki._

Az ördög. János az éjjel – ma reggel jött haza.

Elza. Tudom. Mit jelent ez?

Az ördög. Azt jelenti, hogy még mindig az ágyban fekszik. Én már nyolckor talpon voltam, ő meg még délután fél háromkor is fekszik. De lehet, hogy már öltözik. Bejelentsem neki talán a kedves meglepetést?

Elza. Nem szükséges, megvárom. Legalább körülnézek itt. Én tudniillik még nem voltam itt soha.

Az ördög. Tudom.

Elza. Honnan tudja?

Az ördög. Az inastól. Az, hogy egy nő mindennap idejár, titok maradhat az inas előtt. Azt, hogy még soha nem volt itt, nem lehet előtte eltitkolni.

Elza. Magam jöttem ide. Tudja, hogy ez nem illik?

Az ördög. Tudom.

Elza. Honnan tudja?

Az ördög. Ezt is az inastól. Azt mondta, hogy aki künn vár, – úrilány.

Elza. Láttam rajta, hogy annak tart. Ez az inas az első férfi Pesten, aki úgy beszélt velem, ahogy úrilánnyal beszélni illik.

Az ördög. Kokottnak nézte. Tévedett.

Elza. Én tévedtem. Úgy látszik, itt nem ő az inas.

Az ördög. Nem tévedett. Ő az inas. Amennyiben nem anyakönyvvezető.

Elza. Miért?

Az ördög. Úrilány előtt egy garzonlakás ajtaját csak két ember nyithatja ki. Vagy az inas, vagy az anyakönyvvezető. Gusztus dolga, ki melyiket választja.

Elza. Figyelmeztetem, hogy én egyszer egy barátnőm lakásán egy férfit, aki mikor magunkra maradtunk, megcsókolt, tettleg inzultáltam.

Az ördög. Én pedig egyszer egy barátom lakásán egy nőt, aki mikor magunkra maradtunk, tettleg inzultált, megcsókoltam.

Elza. Ez itt nem a maga barátjának a lakása. Ez itt festőműterem, ahova eljöhet mindenki portrét rendelni. Ez így van. Ne csináljon ilyen gúnyos képet.

Az ördög. Pardon, nem én vagyok a festő. Én olyan képet csinálok, amilyen nekem tetszik.

Elza. Mi van abban, ha én idejövök lefestetni magamat? Akár, ha egyedül is? Ez ellen nagyon kevés kifogás eshetik.

Az ördög. Kifogás: kevés. Ráfogás: sok.

Elza. Mondja mindjárt, hogy azt fogják rám, hogy a szeretője akarok lenni!

Az ördög. Azt nem. De súlyosabbat. Hogy akar a felesége lenni. _Csönget._

Elza. És ha ez nekem eszem ágában sincs?

Az ördög. Akkor én legyek juhászkutya hat hétig. _Megjelenik András az ajtóban._ András… azt a kis sárga bőrtáskát… a télikabátomból. _András el._

Elza. Ne féljen, ma nem fogok sírni.

Az ördög. Nem félek. Én csak a nevető nőktől félek. _Átveszi a táskát, leteszi._ Miért jött ide?

Elza. Ma meg akarom rendelni az arcképemet Száki Jánosnál, és e célból mindennap ide fogok jönni.

Az ördög. Mindennap ide fog jönni, és e célból megrendeli az arcképét.

Elza. Frakkos nem tagadja meg magát. Bosztont táncol a mondatokkal. Hol előretolja, hol megfordítja őket. De én szívesen táncolok úgy, ahogy maga vezet. Én ma föltettem magamban, hogy elkezdem a harcot. Most mindennap egy óráig itt fogok ülni vele, kettesben, szép pózban, kicsinosítva, és meg fogom mutatni, mit tudok.

Az ördög. Magába akarja szerettetni.

Elza. Mindennap egy óráig, másfél óráig a szemembe kell néznie. Befolyást gyakorolok rá. Más boldog lányok másként kapják a szerelmet. Én nekem, úgy látszik, küzdenem kell érte. Kiülöm magamnak.

Az ördög. Nem tudja, hogy van itt még valaki, aki idejár a portréját lefestetni?

Elza. Tudom. Azért jövök én is. Harcoljunk egyforma eszközökkel. Meglássuk, kinek a portréja sikerül jobban.

Az ördög. Micsoda bátor hang! Tegnap még nem beszélt így!

Elza. Tudja, tegnap még haboztam. Azt tanácsolta, hogy küzdjek. Gondoltam: szép, amit mond, de… aludjunk rá egyet. Én óvatos lány vagyok ám. Én az ilyesmire nemcsak egyet, hanem kettőt is szoktam aludni. Egyet pro, és egyet kontra.

Az ördög. Nos és?

Elza. Nem tudtam elaludni. Épp azokon az éjszakákon nem tud elaludni az ember, amikor olyasmik történnek vele, amikre jó volna aludni egyet. Úgy-e, ez szomorú?

Az ördög. És miért nem várta meg a holnapot?

Elza. Mert örülök, hogy egyszer életemben vad és meggondolatlan vagyok. Most beledobom magamat a küzdelembe, így álmatlanul, izgatottan, idegesen, amíg bolond vagyok. Oly szép, oly izgató volt az a tanács, amit adott!… és olyan becsületes…

Az ördög. Ezt kikérem magamnak.

Elza. Miért?

Az ördög. Mert becsületes ember nem adhat ilyen tanácsot fiatal úrikisasszonynak.

Elza. Hogyan?

Az ördög. Nagyon sietett az éjjel. Nem várta meg a végét. A vége az lett volna, hogy hagyja ezt. Maga nem alkalmas az ilyen harcra.

Elza. Miért? Úgy érzem, elég okos és elég bátor vagyok!

Az ördög. Ön okos és bátor. Egyesíti magában egy tudós és egy oroszlán tulajdonságait. Csak az a baj, hogy olyan bátor, mint egy tudós és olyan okos, mint egy oroszlán.

Elza _megroppanva, kislányosan_. De hát… mit csináljak?

Az ördög. Akinél üveg van, az ne kezdjen verekedést. Vagy ne sajnálja összetörni az üveget.

Elza. Szomorú alak lehetek… nézzen rám. Ki vagyok én? Egy kis szerelmes lány, aki itt áll egyedül az élet közepén… nem aludt, nem evett… lázas a virrasztástól… elvesztette az eszét… idejött egyedül… Csak most veszem észre, milyen borzasztót csináltam, mikor idejöttem… huh! _Ijedten rázkódik össze._ Mit csináljak?

Az ördög. Maga szereti azt az embert?

Elza. Szeretem.

Az ördög. Volt már erről szó maguk közt?

Elza. Soha.

Az ördög. Szóval János csak épp kezdett úgy viselkedni, hogy…

Elza. Igen.

Az ördög. És maga nem éreztette Jolánnal, hogy szereti a fiút?

Elza. Nem. Akartam, de már nem volt rá időm tegnap.

Az ördög. Feleljen őszintén. Van-e tudomása arról…

Elza. Borzasztó ez. Úgy kérdez, mint valami biró.

Az ördög. Nem. Maga felel úgy, mint valami vádlott. Álljon fel, kis lány. Én majd leülök. Azt akarom, hogy magának legyen igaza. Tudja-e azt, hogy János Jolánt szereti? Vigyázzunk: szereti, de a legbensőbb becsülés határán belül.

Elza. Ismerem ezt a becsülést. Volt egy szobalányunk, aki a mamát méltóságos asszonynak nevezte, és ellopta közben a fél staffirungját.

Az ördög. Kis lány, beszéljen több tisztelettel azokról a dolgokról, amikkel a nőket becsapják. Ha ezek a komisz hazugságok nem volnának, olyan volna a szerelmi életünk, mint a macskáké.

Elza. Utálom a hazugságot.

Az ördög. A hazugságokat, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg talál halni a hazugság, lemehetünk a fenébe!

Elza. Hát jó, elhiszem, hogy becsüli.

Az ördög. Szóval tudja, hogy a fiú szereti.

Elza. Hogy tudom-e? Egyebet se tudok.

Az ördög. Akkor beláthatja, nincs mást tennie, mint kiállani az útból. Lemondani.

Elza. De hát miért mondta tegnap, hogy küzdjek? Mikor tanácsot kértem.

Az ördög. Nem én mondtam édesem. Maga mondatta velem. A magyar nyelv egyik legnagyobb hazugsága ez a kifejezés: tanácsot kérni. Az ember sohse kér tanácsot. Az ember ad egy tanácsot másnak, a maga számára, és ezt hallani akarja. A tanácsadó tükör, amiben, a kétkedő ember megnézi magát. Aki még mindig nem tudja, hogy mikor tanácsot ad, csak tükör, az megérdemli, hogy befoncsorozzák.

Elza. Hiszen, ha tudnék lemondani!

Az ördög. Tanulja meg!

Elza. Kitől? Az anyám nem tud lemondani egy premiérről. Az apám nem tud lemondani egy szivarról. Egész életemben arra tanítottak, hogy minden van, ami kell. És most mondjak le egyszerre mindenről? Hol vegyem? Hol vegyem?

Az ördög. Hiszen maga okos lány. Vannak nők, akik abból élnek, hogy minden órában lemondanak egy férfiról.

Elza. Az istenért… kikről beszél?

Az ördög. Ne vesse meg a rossz nőket. Tőlük tanulunk csókolni mi férfiak, és tőlük tanulnak velünk bánni, maguk, nők. Tisztelje a rossz nőket, fiam, mert ezt a tudományt ők tartják fenn. Ők vigyáznak az örök tűzre, nem a Vesztaszüzek. Engem csak az vigasztal, hogy a tudomány még a Vesztaszüzekről is kimutatta, hogy rossz nők voltak. Különben, mit tudom én. Én nem tartottam nekik az – örök tüzet.

Elza. De hát hol vegyek én egy rossz nőt?

Az ördög. Hát… leánynak bizony nehéz egy kicsit. Hm. Lássuk csak. Hiszen az első nő, akivel az életben találkozunk, már félrelépett nő: a dada. Él még a dadája?

Elza. Az én dadám tisztességes nő volt.

Az ördög. Fogadni mertem volna. A szobalányuk csinos?

Elza. Nem. Csunya. Önkéntes az öcsém.

Az ördög. Baj, baj. Megálljunk csak! Megvan. Hát majd én beiratom magát a lemondás iskolájába. _Az ajtóhoz megy kiszól._ Cinka… miért vár, fiam, az előszobában? Hisz megfázik. Jőjjön be, várjon itt, itt be van fűtve. _Bevezeti Cinkát. Cinka némán meghajol Elza felé. Elza viszonozza a köszönést. Cinka leül._

_Csönd_.

Az ördög _tüntetően köszörüli a torkát_. Khm, khm. _Nézegeti őket._

_Szünet_.

Az ördög _mintha unatkoznék_. Bizony, bizony…

_Szünet_.

Az ördög _hangosan kezd dudolni egy dalt, mint aki magában van és nem tud mit csinálni, közben szép lassan kimegy a bal első ajtón, ravaszul visszanézve rájuk._

HARMADIK JELENET.

Cinka, Elza.

_Egyideig szünet, aztán megszólal Cinka._

Cinka. Nagyságos asszony is a festőt várja?

Elza. Igen.

Cinka. Én is. _Szünet_. A festő lumpolt az éjjel, és ilyenkor mindig sokáig alszik.

Elza. Igen.

Cinka. Igen. Hát ha az ember már sokáig nem alszik, akkor… aludni kell.

Elza. Igen.

Cinka. Nagyságos asszony talán a portréját festeti vele?

Elza. Szeretném.

Cinka. Mert én mindenkit ismerek, aki ide szokott járni. Én itt itthon vagyok. Én itt modell vagyok. Itt mindig csak engem festenek, mikor ingyen festenek. Nagyságos asszonynak jó Lenbachos feje van.

Elza. Kegyed már harmadszor mondja nekem: nagyságos asszony. Én még leány vagyok.

Cinka. Bocsánat. Én már nem vagyok leány és mégse vagyok nagyságos asszony. Nevem Seiden Cecillia, de ezek a festők csak Selyem Cinkának hívnak. De azért én a keresztlevelemben Seiden vagyok. Született Seiden.

Elza. Az én nevem Tóth Elza.

_Szünet. Cinka nagyot néz._

Cinka. Hallottam már nagysád nevét. Igen. Ismerjük mink, jómódú nő tetszik lenni. Gazdag házilány. Tudom. Mink Budán laktunk, de tönkre mentünk.

Elza _sajnálkozva_. Ugyan…

Cinka. Nem baj. Én a kórusban voltam, a Népszinháznál, és az volt a bajom, hogy megismerkedtem egy gyógyszerésszel, egy főhadnaggyal meg egy szerkesztővel. A szerkesztő nagyon édes ember volt. Úgy hítták, hogy Zrínyi.

Elza. Szép név.

Cinka. De Adolf.

Elza. Az már baj. _Szünet_.

Cinka. Én ismerem ám kegyedet.

Elza. Honnan?

Cinka. Csak úgy névről. De én tudom hogy… kegyed kicsoda… Én itt modell vagyok. A házhoz tartozom. Én adom mosásba a fehérneműjét.

Elza. És… nem lop a mosóné?

Cinka. Nem, kérem. Csak tépi a ruhát. Én tudom a festőnek a dolgait.

Elza. Érdeklik önt az ő dolgai?

Cinka. Oh igen. De most már nem leszek nála modell.

Elza. Miért?

Cinka. Mert megnősül.

Elza. Amért megnősül, festő marad továbbra is. Akkor is kell neki modell.

Cinka. Na ja, de… az egészen más. Egy legénymodell az más. Nekem nincs szivem az ilyenhez. Tetszik tudni… én… én a fehérneműjét adtam mosásba… aztán most menjek… csak festeni… az a szívire megy az embernek. Nem mondom, hogy bánom, neki jobb, hanem… minek egyem le a májamat.

Elza. Kegyed szereti a festőt?

Cinka. Oh, nagyon jó fiú.

Elza. Festi önt most?

Cinka. Nem. Most mindig vagy tájat fest, vagy udvari tanácsost.

Elza. Hát akkor ön most nem mint modell van itt.

Cinka. Én mindig mint modell vagyok itt. Mink mindig mint modell megyünk a festőhöz. Ő az oka, ha ő nem mint festő viselkedik.

Elza. Kérem, kérem. Kisasszony olyasmiről akar velem beszélni, amihez nekem semmi közöm.

Cinka. Oh, kérem, ha én őszinte vagyok nagysádhoz, a nagysád is lehet velem őszinte. Én a nagysádot nem akarom sérteni.

Elza. Tudom, de…

Cinka. Pedig a nagysád okos lánynak látszik. Én tudom, hogy a nagysád az, aki arra van kiszemelve, hogy a festő elvegye.

Elza _feláll_. Kérem.

Cinka. No ja, ha a nagysád pikirozottan beszél! Én szeretem a nagysádot, én örülök, hogy olyan csinos… mert a festő is szép ember… én nem haragudnám önre, ha ön volna a modell, és én volnék a privát. Voltam én is privát. Mink Budán laktunk, de tönkrementünk.

Elza. Bocsásson meg én nem…

Cinka. Oh kérem, én kérek bocsánatot, ha talán megsértettem. Ne tessék hinni, hogy én azért neheztelek kegyedre… vagy hogy sajnálom a nagysádtól a festőt, vagy hogy irigykedek… én nagyon boldog leszek, ha hallom, hogy a festő jól él a nagysáddal. Nem vagyok azért buta lány. Nekem nem is fáj, hogy látom most itt nagysádot finom ruhában és egyáltalán olyan finoman… én tudom, hogy ennek így kell lenni… és őszintén meg is mondom kegyednek, én ma azért jöttem ide…

Elza _részvéttel_. Kedves kisasszony… ne vegye rossz néven… ha talán valami olyat mondtam… de ez a váratlan találkozás egy kicsit idegessé tett, és…

Cinka. Tudom érteni, kérem. Én is sokszor voltam ideges, amíg tönkre nem mentünk.

Elza. Én barátilag szeretnék önnel beszélni.