Part 4

Jolán. Délután még meg akarta ölni. Miattam. És most mégis ilyen nyugodtan nézte, látta, tűrte, hogy suttog a fülembe, hogy udvarol, hogy én magához hajolok, hogy összeér a kezünk, hogy szinte túl megyünk azon a határon… Hiszen ez… ez megszerette ezt a lányt.

Az ördög. Tessék. Hát érdemes asszonyért embert ölni?

Jolán. Elhiszem, hogy megtette, mert becsül, mert tisztel, mert maga bizonyára olyanokat mondott, amik… ezért hálás is vagyok neki. De azt látom, hogy ezek tetszenek egymásnak. Ezek szeretni fogják egymást.

Az ördög. Érdekes, mennyire felháborítja önt, hogy egy kedves terve sikerült.

Jolán. Hát azt hiszi, hogy sikerült?

Az ördög. Nem tudom. De tudom a módját, amivel erre a kérdésre választ kaphatunk.

Jolán. Hogyan?

Az ördög. Tisztázzuk kérem. Délután meg akart ölni, mert bejelentettem neki, hogy ön az enyém lesz. Én azt mondom, hogy ez szerelem. Ne mondja, hogy tisztelet. Tiszteletből mozsárágyút szoktak elsütni. A revolver az egészen más. Ezzel szemben ön azt mondja: a lányt szereti. Hogy melyikünknek van igaza, azt mondja meg ő maga.

Jolán _tiltakozólag_. Kérem…

Az ördög. Tudom. Pardon. Tudom, hogy ez önt csak annyiban érdekli, mert öntől ered ennek a házasságnak a terve és szeretné, nagyon szeretné, ha a dolog… izé… sikerülne. De épp ezért érdekli.

Jolán. Érdekel, érdekel.

Az ördög. Ő fogja megmondani, melyik volt komoly. A délutáni merénylet, vagy ez a kivonulás. Jó?

Jolán. Hogyan… beszélni vele?

Az ördög. Nem.

Jolán. Csak nem hallgatózni?

Az ördög. Nem.

Jolán. Hát?

Az ördög. Mint minden nehéz csomót, úgy ezt is vágni kell. Van én nekem egy módszerem erre. Már sokszor bevált. De ígérje meg, hogy nem kérdez részleteket.

Jolán. Nos?

Az ördög. Ez egy kisérlet, az én találmányom. Ez a leghígabb limonádé-oldatban is halálbiztosan kimutatja a férfit. A dolog meglepően egyszerű. Az imént a lépcsőházban láttam önt egy hosszú, uszályos belépőben.

Jolán. Igen.

Az ördög. Menjen és vegye ezt magára. Tűzze össze jól, hogy ne lássék ki egyéb, mint födetlen válla, a nyaka, meg a cipője orra. Aztán jőjjön le ide. Ő minden kérdés, célzás nélkül el fogja árulni magát. Méltóságod mindent meg fog tudni, anélkül, hogy egyebet csinálna, mint hogy itt van.

Jolán. Furcsán kezdődik a kisérlet. És maga olyan furcsán néz rám, hogy kiváncsiskodás nélkül engedelmeskedem. Néha megvillan a szeme, és akkor úgy érzem, mintha az egész emberiség minden esze a maga homloka mögött volna.

Az ördög. Ilyen kevésre becsül?

Jolán. Most mindjárt menjek?

Az ördög. Most mindjárt. Ha valakinek feltűnik, mondja egyszerűen, hogy fázik.

Jolán _izgatottan_. De ha az sül ki, hogy…

_János megjelenik a lépcső fölött._

Az ördög _nem néz hátra_. Jön. Ez a pillanat.

Jolán. Megyek. _Izgatottan kapja föl a sleppjét és elszalad._

HATODIK JELENET.

János, az ördög.

János _lesiet a lépcsőn_. Ki volt az, aki most innen kiszaladt?

Az ördög. Innen?

János. Igen. Mikor bejöttem, valaki ott kiszaladt. Mintha azért szaladt volna ki, mert én jöttem.

Az ördög. Nem szaladt innen ki senki. _Cigarettára gyujt._ _Szünet._

Az ördög. Elragadó teremtés az a kis fehér lány.

János. Igen. _Szünet._

Az ördög. Rosszkedvűnek látszol.

János. Én? Nem. Nincs valami különös jó kedvem, de nincs is rá okom…

Az ördög. Csak nem vagy még az esti beszélgetésünk hatása alatt.

János. Na hallod, ha azt hiszed, hogy nekem nincs egyéb gondom, mint… mint…

Az ördög. Hát persze, persze. _Kicsit_ _gondolkozik_. Nem érdekes az, hogy az ember néha belelovagol valamibe, mint én ma délután, és csak aztán jön rá, hogy: a teremburáját, minek csináltam én ezt az egészet? Nem voltam izléses. Mi?

János. Oh kérlek.

Az ördög. Igazán távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy ő méltóságát olyan szemmel nézzem, mint nem tudom én… valami…

János. Ejnye de furcsán beszélsz, nem ismerek rád.

Az ördög. Nem, csak kellemetlen rám nézve.

János. Micsoda?

Az ördög. Hogy feltüzeltem magam, meg talán téged is, és a beszéd hevében olyan hangot mertem magamnak megengedni egy úri asszonyról beszélvén, amit sajnálok. Szeretném a falba verni a fejemet. És pláne semmi közöm nincs hozzá. Kedves, csinos, derék kis asszony. És azzal vége. Hagyjuk ezt a témát.

János. Nagyon furcsa vagy.

Az ördög. Parancsolsz egy cigarettát?

János _kelletlenül_. Nem. Köszönöm.

_Kínos szünet._

Az ördög. Gyere fel a buffetbe. Megiszunk egy cognacot. Nagyszerű Martelljük van.

János. Nem. Nincs rá gusztusom.

Az ördög. Mondom, rossz kedved van. Talán valami kellemetlenséged volt?

János. Nem volt semmi.

Az ördög. Hát akkor miért vagy ilyen kelletlen? Ilyen morózus.

János. Ha nagyon érdekel, én meg is mondom neked.

Az ördög. Nem szoktam indiszkrét lenni.

János. Én neked nagyon szívesen megmondom.

Az ördög. Kérlek, hagyjuk. _Indul_.

János. Ne hagyjuk. Ha talán téged most már nem is érdekel, engem kezd borzasztóan érdekelni, hogy miért vagyok rosszkedvű. Engem megdöbbent az a változás, amin, _órájára nézve_… öt órai idő alatt átmentél. Ez a változás izgat engem. De valahogy azt ne hidd, hogy őméltósága miatt beszélek most egy kicsit izgatottan veled. Jobb, ha ezt az ügyet nyiltan kiküszöböljük.

Az ördög. Természetesen!

János. Én ide azzal a szent elhatározással jöttem, hogy azt a kis lányt megkérem. Hónapok óta készülök erre, most csak megerősödtem abban a hitemben, hogy boldog leszek vele.

Az ördög. Bravó. Látod ezt már szeretem. _Kezet nyujt, amit János nem fogad el._

János. Gratulálsz? Helyesled?

Az ördög. El vagyok ragadtatva. Ez végre józan beszéd. Miért nézel úgy rám?

János _közel megy hozzá_. Az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán volt.

Az ördög. Ugyan te bolond. _Lesüti a szemét._

János _rekedten, rosszul titkolva nagy izgatottságát_. Öregem, nekem megmondhatod, én egy szegény, nősülésre ítélt legény vagyok. Én igazán nem…

Az ördög. De ugyan kérlek… hogy… hogy… hogy gondolhatod, hogy őméltósága épen mikor… És különben is miért szaladt volna ki?

János _kínosan nevet_. Én már nem vagyok ám az, aki hét órakor voltam. Lehűtötte a fejemet ez a tizenhárom fok nulla alatt.

Az ördög. Tizenhárom fok van nulla alatt? Ne mondd.

János. Annyi. _Rövid szünet, mely alatt fájdalmas mosollyal nézi._ Nagyon érdekelnek a hőmérsékleti viszonyok?

Az ördög. Nem… de… nulla alatt tizenhárom, ez igazán ritkaság… pláne december elején.

János. Pláne december elején. _Mosolyogva néz._ Délután még nem voltál ilyen élhetetlen.

Az ördög _zavart színlel_. Élhetetlen?

János. Úgy viseled magad, mint valami jogász.

Az ördög _földre süti szemét_. Mennyiben… Jogász?

János _végignézi_. Nem vagy te úriember, doktor.

Az ördög. Hogy értsem ezt?

János. Érted, ahogy akarod. Úri embernek lenni, ehhez tehetség is kell. Úgy látom, neked nincs ehhez tehetséged.

Az ördög. Mi ez?

János. Aki nem tud tökéletesen titkolni olyasmit, aminek az eltitkolása gentleman kötelesség, az nem úri ember. De nem tehet róla.

Az ördög. Hogy eltitkolok valamit?

János. De rosszul.

Az ördög. Ugyan mit?

János. Ismétlem, az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán volt. Nekem megmondhatod, én innen ma mint vőlegény fogok távozni. Velem nem kell számolni. És én tudok diszkrét lenni. Nos?

Az ördög. Nem… de… bár komoly ember vagy… ma nem, nem, megint ostoba voltam, megint elgaloppoztam magam. Gyerünk fel a táncterembe. _Indul_.

János _megfogja a karját, tréfásan_. Na ne izélj öreg. Úri emberek közt vagyunk. Engem nem érdekel az a hölgy, sokkal jobban érdekelsz te, meg egy ilyen gyors siker. Az istállóját neki, hát amiért férj leszek, hadd tanulom én is meg a módját. No, te… hát na!

Az ördög. Gentleman vagy. Nem kérdezem, mondom. Igen.

János. Igen.

Az ördög. És tudod, mi az élet?

János. Igen.

Az ördög. És ma délután nem voltam nálad és nem mondtam semmit. Eléggé sajnálom, amit mondtam. És… Hát amit itt a házasságról beszéltél, az mind egy férfi komoly szava. Ebben ne is merjek kételkedni. _János igenlőleg int._ Becsületszó. _János kezet ad neki._ Ülj le. Nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem. Most fellélekzem, mert van valaki, akiről tudom, hogy hideg és okos, akinek az én szerelmi ügyemhez semmi érdeke nem fűződik, szóval, aki az a hideg harmadik… remélem… még van időd, ha talán, amit az előbb mondtál…

János. Szó sincs róla. Az elképzelhető leghidegebb harmadik vagyok. Szóval jó volt a megfigyelésem?

Az ördög _némán igent int a fejével_.

_Szünet._

János. Látod, hidegen hagy a dolog. De érdekel, nem tagadom. Már csak azért is, mert magam is férj leszek nemsokára. Jó ismerni a technikát.

Az ördög. Ne kívánd ezt. Mindenki, aki a gazság technikáját ismeri, már tartalékos gazember.

János. És az asszony?

Az ördög. Hogyan… az asszony?

János. Ilyen hamar megszédült?

Az ördög _kézmozdulattal inti, hogy de még mennyire_.

János. És a férje?

Az ördög. Vak. Süket. Sánta.

János _rosszul titkolt fájdalmassággal_. Ma délután, nálam, ott beszélted tele a fejét.

Az ördög. Meg vagyok rémülve tőle. Annyira elvesztette a fejét, a józanságát… Azt hiszem, csalódtunk benne mind a ketten, mikor azt hittük, hogy ártatlan teremtés. Rettenetesen ügyes nő, aki úgylátom, megdöbbentő módon ért ahhoz, hogyan kell a környezetét becsapni, és be is csapja már ki tudja, mióta. Vagy az is lehet, hogy jóbecsületű asszony, túlságosan is ártatlan, és akkor megijedek magamtól, mert azt kell hinnem, hogy valami hipnotikus hatással vagyok rá, hogy ily gyorsan, ily könnyen… és ezt nem szeretném, mert ez nem kellemes dolog, ha tudom is én… valami beteges idegzetű… hiszen érted!

János. Értem.

Az ördög. Ez a félelem kínoz, ezért örülök, hogy ilyen okos emberrel beszélhetek róla. Kolosszális nő. Fantasztikus, bátor, olyan vakmerő, hogy elhül bennem a vér. Bolondul szereti a veszélyt. A minél nagyobbat. És tudod, most még tele vannak az ilyen nehézségek gyönyörrel, felkorbácsolják a lelkemet… egy csók… az ajtó mögött, amely előtt a férj egy lépésnyire áll… és most valami, amit ép akkor beszéltünk meg, amikor te jöttél… és… amikor ő… kiszaladt… mert… ő volt az.

János. Nos? Nos?

Az ördög. Vad ötletünk támadt. Azt mondtam neki: ma itt estély van nálad. Itt van egész Pest. Mind a sok bankigazgató, képviselő, ügyvéd, egyetemi tanár a feleségével, mind az a sok ember, akinek a tiszteletéből élsz. Vannak vagy százharmincan. Mert úgy-e, annyian vannak?

János. Igen, igen.

Az ördög. Azt mondtam: Fogd magad, menj fel a szobádba. És öltözködjél addig, amíg nem lesz rajtad más, mint csak az a belépő. Érted? Semmi más. Egy modern Monna Vanna. A cipőd és a selyemharisnyád, mert ezt látják. De azontúl semmi. Ahogy az isten megteremtett, egyszer jókedvében és… és… és a belépő.

János. Ezt mondtad neki?

Az ördög. Ezt.

János. És ő?

Az ördög. Belement. Be fog jönni ide, aztán velem a nagy szalonba a százharminc vendég közé, az egész világ elé, födetlenül, ruhátlanul, mint egy pogány istennő, aki részeg valami nagyon édes bortól és el akarja kábítani a szeretőjét valami istenien vakmerő dologgal… Tudod, hogy a karomon vezessem… és…

János. Hogyan?

Az ördög. Fölveszi a belépőjét… és nem lesz alatta semmi. És ezt csak én fogom tudni meg ő… Meg… most már te. Hát ez valami rettenetesen szép érzés lehet. Ilyen izgató keverékét az asszonyi édességnek és a nagy veszedelemnek nem is tudtam elképzelni. És ez az első nap. Most képzeld, milyen szerető lesz ebből az asszonyból! Miket talál ez ki! Micsoda olthatatlan szenvedély! Micsoda izgató érdekesség! Lobog bennem a vér, magas, piros lánggal, ha erre gondolok! Haj hó!!

János _kitörve_. Hazudsz!

Az ördög. Micsoda?

János. Hazudsz te kalandor.

Az ördög. Bocsáss meg… de hiszen most te kelepcébe csaltál engem… megcsaltál… te szereted azt az asszonyt!

János. Hát tudd meg, igenis szeretem. De hogy sejtelmed legyen róla, mennyire szeretem, tudd meg azt is, hogy meg fogok nősülni.

Az ördög. Hogyan…

János. Hallgattam itt ezt a vérlázító hazugságot, amit kieszeltél. Nézem, hogyan mulattatja magát egy romlott idegrendszer egy ilyen gondolattal. Mert ezt itt a magad mulatságára hazudtad. Százat ismerek ilyet, aki hazudik nőkről, nem is azért, hogy hencegjen, hanem hogy mialatt hazudik, élvezzen. De ha csak vallomást akartál kicsikarni belőlem: igenis szeretem. És az én szerelmem tiszta, szent, én ennek a szerelemnek kiállok az útjából, érted? Elveszek feleségül egy szegény kis lányt, kiegyezem a boldogtalanságommal. De a fél életemet feláldozom ennek az asszonynak a tisztességéért, meg azért a tudatért, hogy talán ő is szenved én miattam. Hogy ne rántsam le az ő tiszta, hófehér lelkét egy piszkos hotelszerelem sarába… Hazugságokba, bujkálások, véres, sáros, piszkos könyek közé… amikről te nem tudsz, mert piszkos vagy magad is, mint a többi, mert méltatlan vagy még arra is, hogy a cipője porát lecsókoljad. És most meg foglak büntetni azért, amiért elárultam magamat. A gaz hazugságodért ki foglak kergetni innen, a saját felelősségemre, a magam úri passziójából, mintha téli kabátot loptál volna. És figyelmeztetlek, hogy jobban teszed, ha csöndesen, elegánsan, magadtól mégy el, mert abban a nem várt esetben, ha nem mennél el magadtól, én megfogom a gallérodat és kidoblak. Takarodjál!

Az ördög _nagyon komolyan, gőgösen néz rá, csípőjére tett kézzel_. Most megint hozzányúlnál ahhoz a revolverhez, de tisztelettel figyelmeztetlek, hogy most nálam van.

János _feléje megy_. Azt mondtam, hogy takarodjál. _Az ördög egyre hátrál a lépcső felé._ Ebben a pillanatban ezen a világon semmitől sem félek. _Támadólag megy feléje, az ördög hátrál, néhány lépcsőfokon föl is megy, aztán hirtelen a csukott ajtóra néz, mely ebben a pillanatban kinyílik. Kiegyenesedik. Diadalmas örömmel néz Jánosra._

Az ördög. Itt van! _Nagy csönd. A két férfi némán áll egy kis ideig. Az ördög a lépcsőn félre áll, mintegy egymaga áll sorfalat az érkező Jolánnak. Jolán belép az ajtón, felemelt_ _fővel, félig lehunyt szemmel, lassan, méltóságteljesen jön le a lépcsőn. Mikor leér, lassan fölemeli a szemét és ránéz Jánosra. Az ördög lejön utána. Jolánon nagyon gazdag, földig érő, uszályos belépő van, melyből csak a cipője orra látszik ki, s mely födetlenül hagyja dekoltált vállát. A belépő elől nyílik, de most földig össze van fogva._

HETEDIK JELENET.

János, az ördög, Jolán, majd László.

_Jolán nyitva hagyta az ajtót, úgy, hogy most nagyon fojtott, halk zene hallatszik. Valami fájdalmas keringő._

Jolán. Még ma nem is beszéltem magával János.

János _mereven nézi a köpenyt_. _Halkan az ördöghöz._ Mi ez?

Az ördög. Ez egy belépő. _Fölényesen mosolyog és szorosan Jolán mellé áll._

Jolán. Úgy látszik, az estélyünk mégis sikerült. Az emberek jól érzik magukat. A fiatalság olyan bolondul táncol, mintha a lányoknak mindnek ez volna az első báljuk, a férfiaknak meg az utolsó.

Az ördög. Csupa mámor a levegő. A jó pezsgő gőze száll. Furcsa, hogy ebben a mulató milieuben János ilyen szomorúnak látszik.

Jolán. Szomorú?

János. Nem! Jól mondta, csak annak látszom. Belül e pillanatban olyan víg vagyok, amilyen még nem voltam soha életemben.

Jolán. Ennek örülök.

János. Húsz éves vagyok, gyerek vagyok, szamár vagyok.

Az ördög _vígan_. Na-na-na.

János _Jolánhoz_. Higyje el. Tombol bennem valami vad vígság. Ilyet még nem hallott tőlem, de szeretném magamat leinni a sárgaföldig.

Jolán. János! Maga mondja ezt? Soha életében nem ivott egy korty bort.

János. Ma csupa olyan dolgok történnek velem, amik soha életemben nem fordultak elő. Például még soha életemben nem nősültem.

Jolán. És ma nősül?

János. Feltétlenül.

Az ördög. Én már gratuláltam is neki. Vérbeli kis lány.

János. Ő is csak bálvány, amit faragok magamnak, hogy a magam szívét szeressem benne. Ezért szép. A bálvány maga kő, fa, kóc, csepű vagy pláne rongy. Minden rongy.

Az ördög. Mégis csak keserű vagy belül is.

János. Ez a legénybúcsú keserűsége. Az ember kiadja magából az utolsó epét és aztán jön a tiszta, derűs élet, a nyugalom, a szent boldogság, a szűz lány és a szűz szerelem.

Jolán. El vagyok ragadtatva magától.

János. Undoritó, hogy ma mindenkinek tetszem.

Jolán. Úgy látom János, maga már ivott. Legalább a tónusából dűl az alkohol.

János. No végre, hogy nem tetszem.

Az ördög. Ma kötekedő hangulatban van. Hozzám is szigorú volt.

János _nem tudva magát türtőztetni_. Meg fog hűlni. Miért nem veti le a belépőjét.

Az ördög. Valószinűleg, mert fázik.

Jolán _összébb vonja magán a belépőt_. Fázom.

Az ördög. Ha nem tudnám, hogy az ilyen kicsinyesség távol van öntől, még azt hinném, hogy azért nem veti le, mert szép és drága.

Jolán. Ne foglalkozzunk annyit evvel a belépővel. _Jánoshoz_. Láttam, nagyon jól érezte magát a kis lánnyal.

János. Nagyon.

Az ördög. Mulatságos volt, hogy hogyan beszélt egymással ez a két különböző ember. Én szeretem az ilyen pikantériákat.

Jolán _körülnéz_. Én nem tudom… Maguk nem fáznak itt? Mintha hideg volna.

Az ördög. Én is azt akartam mondani az előbb.

János. Olyan meleg van, hogy… valóságos forróság.

Jolán. Tudja isten, én mégis fázom.

Az ördög. Talán nincs elég melegen öltözve. Ez meggondolatlanság.

Jolán. Előbb-utóbb rájön az ember, hogy ami ezen a világon édes, az mind meggondolatlanság.

János _izgatottan_. A vakmerőség is édes?

Jolán. Mit érdekli ez magát? Volt már maga valaha életében vakmerő?

János _végleg elvesztve önuralmát_. Nem féltek tőlem? _Jolán megretten._

Az ördög _hidegen_. Én még a bevégzett férjektől sem félek. Hogy félnék egy vőlegénytől? _A téli kert felől besiet László._

László _az állás szerint Jánoshoz ér legelőször_. Összeesküvés?

Az ördög. Nem. _László karonfogja Jánost és lassan oldalt megy vele._

László _halkan_. Na, mi van a kis Elzával? _Csöndesen beszélnek._

Jolán _a színpad másik oldalán az ördöghöz_ _hirtelen._ Mit mondott maga erről a belépőről ennek az embernek?

Az ördög. A belépőről semmit nem mondtam. Arról beszéltem, ami alatta van.

Jolán. Maga ennek az embernek… csak nem azt mondta, hogy…

Az ördög. Nos.

Jolán. Az izgatottságából, a beszédjéből azt veszem ki… csak nem hitette el vele, hogy ez alatt… nincs… Feleljen!

Az ördög. Eltalálta.

Jolán. De hisz ez iszonyú!

Az ördög. Nem szeretem ezt a felháborodást. Maga az első célzásnál nagyon jól tudta, hogy mit mondtam neki, és örült ennek, mert látta, hogy sikerült a kisérletem, hogy most el fogja magát árulni, most kitör belőle a féltékenység, a szerelem, a vad szenvedély… látta a szemén, érezte a hangján, hogy ő most elképzeli magát ez alatt a belépő alatt és a csontjai reszketnek erre a gondolatra… ezt maga látta, ezt maga élvezte, ezt maga nagyon jól tudta.

Jolán. Hogy meri azt mondani, hogy tudtam? Ha ezt tudtam volna…

Az ördög. Kérem, maga az első célzásra ledobhatta volna magáról a belépőt, vagy kinyithatta volna, vagy kinyitná most. Hiszen még most sem nyitja ki!

Jolán _a szemébe néz nagyon fölényesen_. Honnan tudja maga azt, hogy én nem voltam tisztában a maga ötletével már akkor, mikor ezt a belépőt fölvettem?

Az ördög _meglepődve_. Hogyan…

Jolán. Hát azt hiszi, nem értettem rögtön?

Az ördög. Hogyan… kitalálta a gondolatomat?

Jolán. Ki én.

Az ördög. Szóval most ön… úgy van, ahogy mondtam, vagy úgy… ahogy ő gondolja?

Jolán. Na, édesem! Most mutassa meg mit tud! Most tessék kombinálni!

_János ez utolsó szavak alatt a lépcsőig kísérte_ _Lászlót, aki sietve távozik. János megvárja, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán hirtelen Jolánhoz lép._

János. Jolán…

Jolán _a támadó föllépésre az ördöghöz fordul_. Doktor, megigérte, hogy elkísér… körül kell járnom a termeket… az uramat se láttam egy fél óra óta… százharminc vendégem van… illik mindenikkel legalább egy szót váltani. Kérem a karját.

Az ördög. Nem is hiszi, milyen örömmel… _A karját nyujtja feléje._ Gyerünk.

Jolán _hanyagul hátra szól_. János… maga nem jön?

János. Nem. _Hirtelen_. De maga itt marad.

Jolán _megáll, még mindig az ördög karján_. Tessék?

János. Itt marad.

Az ördög _agressziv hangon_. Hogyan!

János. Mert én akarom. Itt marad, mert egy szóm volna önhöz. _Az ördög elereszti az asszony karját._ Kérlek, te is itt maradhatsz. Illetve… neked is azt parancsolom, hogy maradj itt.

Az ördög _egy lépést tesz feléje_. Mi ez?

Jolán _kezét a homlokára teszi_. _Nagyon izgatottan._ Kérem, doktor, vezessen azonnal a szobámba… nem jól érzem magam…

János _mint aki átvette a parancsnokságot_. Innen nem mozdul senki. _A lépcsőre lép, becsapja az ajtót, a zene ezért elvágódik._ Számoljunk le egy kicsit.

Jolán _nagyon izgatottan_. Kérem, doktor, azonnal nyujtsa a karját és vezessen a szobámba.

Az ördög _nyugodtan_. Méltóságos asszonyom, minden tekintetben rendelkezésére állok.

János _Jolán elé lép_. Itt fog maradni. Ne kényszerítsen arra, hogy megérintsem.

Jolán _dacosan_. Hozzám akar nyúlni? Ha őrült, elvitetem!

Az ördög _fenyegetőleg áll elébe_. Ha azonban nem őrült… _A szemébe néz._

János. Jolán, kérem, vesse le a belépőjét.

Jolán _élesen_. Nem.

János. Jolán, vesse le a belépőjét.

Jolán _az ördögre néz_. Kénytelen vagyok az ön védelmét kérni… az uram nincs itt… a ház tele van vendégekkel…

Az ördög _közibük áll_.

Jolán _félre_. Vergődik… De mindent megérdemel.

János. Nem veti le. Nem meri levetni.

Jolán _nem felel_.

János. Én… a halálba megyek. _Jolán válla felé kap, hogy lerántsa róla a belépőt. Az ördög kivédi a mozdulatot, elkapja János karját, mielőtt még Jolánt érinthette volna és nem ereszti el._

Jolán _fölegyenesedik_. Miért nem engedte, hogy letépje rólam? _Csönd. Az ördög lassan elereszti János karját._

Az ördög _halkan, szégyenlősen, de őszintén_. Mert ebben a pillanatban, méltóságos asszonyom, magam sem tudom, hogy hogy áll az az ügy az öltözetével. _Csönd_.

Jolán _az ördöghöz_. Kérem, doktor, segitse le a belépőmet. _Feléje fordítja a vállát._

Az ördög. Asszonyom… nem merem.

János. Én igen… _utána nyúl vadul._

Jolán _felsikolt_. Nem! _Görcsösen összefogja a belépőt. Az ördög bámulva áll, aztán megvakarja a tarkóját, mint aki jelzi, hogy baj van. A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul áll. Jolán lassan indul a lépcső felé._

Jolán _az első lépcsőfokon megáll és visszanéz_. _Fájdalmas megvetéssel._ Férfiak.

_Fent az ajtóban megjelenik László._

László. Az urak meg fognak bocsátani édesem, de a kegyelmes úr most elmegy. Illik, hogy néhány szót szólj hozzá. Gyere fiam.

Jolán _a lépcsőn_. Kérlek Alfréd, segítsd le a belépőmet. Háttal áll a két úrnak.

László. Nagyon szívesen angyalom. _Leveszi róla a belépőt és a karjára veti. Jolán az iménti estélyi ruhájában van._

Jolán. És most gyerünk. _Sietve el Lászlóval az ajtón. János megszédülten néz utána._ _Csönd és pillanatnyi szünet. Aztán felriad János és az ördög felé fordul._

János. Mi volt ez? _Ökölre szorított kézzel, támadólag lép az ördög felé._

_Az ördög, aki az első támadó mozdulatra már a revolverzsebéhez nyult, most hirtelen előkapja a revolvert és gyorsan János jobb kezébe adja. János gépiesen átveszi._

Az ördög. Vigyázz, meg van töltve.

_Az ördög nyugodtan, a legnagyobb biztonságban nézeget másfelé, mint aki érzi, hogy nem történhetik semmi baja. János az első pillanatban mozdulatot tesz a revolverrel, de aztán érzi, hogy nem tudja, mit csináljon vele. Leereszti, csöndesen a fotelbe ejti, lehorgasztja a fejét és hátat fordít az ördögnek._

Az ördög _aki ezalatt lassan, nyugodtan átsétált jobb felé, nagyon csöndesen._ Ha most nem adok egy töltött revolvert a kezébe, hogy lelőjjön vele, még talán meg is ütött volna. _A télikerten át elsétál._

NYOLCADIK JELENET.

János, majd Elza.

_János még mindig áll. Most a télikert felől belép Elza, utcára öltözve, beburkolt fejjel, belépőben, mint ahogyan bálból mennek haza a leányok._

Elza _a bejárathoz közel marad_. Halkan. Mi már megyünk. A legtöbb vendég el is ment.

János _az első szóra már megfordult és nézte Elzát. Most hirtelen felkiált._ Édes, szép, szegény, kis gyerek. _Feléje indul, látszik, hogy most meg akarja csókolni. De abban a pillanatban, amint két lépésnyire ér hozzá, hirtelen megjelenik az ördög és nyugodtan átsétál közöttük. Megáll._

Inas _jobbról nesztelenül jön, Elzához_. A kedves mama őnagysága lent vár a vesztibülben.

János. Lekísérem. _Jobbra kifelé indulnak, lassan._