Part 6

Cinka. Velem lehet is, mert én jó lány vagyok. Én már régen tudom, hogy a festő… megmondom kegyednek, azért jöttem ide, hogy… tudniillik tegnap este itt voltam… innen sértődve mentem el. Nem vesztünk össze, de tudom, hogy ő már un engem és máson jár az esze. Elszaladtam innét, mégis buta vagyok, mert még sírtam is. Aztán ő nagyon jó fiú, megsajnált, és mielőtt az estélyre ment, eljött hozzám, frakkban… De én letagadtattam magamat. Pedig tudtam, hogy azért jön, hogy kibékítsen. Csakhogy az már nekem nem kell. Slussz, hát slussz.

Elza. Szerette magát?

Cinka. Én szerettem őtet.

Elza. És most?

Cinka. Megmondom őszintén… ha egy férfi mást akar, nem lehet semmit csinálni. Ez olyan, mint az állomás, kérem. Az állomás ott áll, és a vonat jön. Aztán elmegy a vonat, de az állomás nem szalad utána. Most már ha az ember kis állomás, hát csak egy percig áll nála a vonat. Aztán gyön egy másik vonat.

Elza. Ön szerette és mégis így beszél?

Cinka. Szerettem. De a nagysádék azt hiszik, hogy ennek addig muszáj tartani, amíg mi nők szeretnénk. Ehhez gyakorlat kell kérem. Tegnap este, mikor nem eresztettem be, már gyakoroltam magamat. Most majd így lassan megszokom, hogy nem jön. Aztán, ha már megszoktam, akkor mindegy lesz már nekem is. Éljen jól.

Elza. És hát akkor most miért van itt.

Cinka. Mert azért mégis buta vagyok. Tegnap este okos voltam. Kezdtem leszokni róla. Ma megint megbutultam, kedvem támadt idejönni. Pedig tudtam, hogy hiába jövök. De az ember úgy elmegy néha… a szivit fájatni.

_Sírni kezd, keresgéli a zsebkendőjét, de nem találja. Elza meglátja az asztalon az ördög sárga bőrtárcáját, szomorú mosollyal veszi ki belőle a zsebkendőt és Cinka felé nyujtja, aki átveszi._

Elza. No, édes kisasszony…

Cinka. Jó, hogy így eszembe jutott megint minden. Most már meg se várom. Megint gyakorolom magamat. Most el fogok menni, anélkül, hogy láttam volna. Tőlem ne tessék félni. Nem érdemes. Annál én okosabb nő vagyok. Most elmegyek. Szépen lemegyek a lépcsőn, és ide soha többé nem jövök vissza. Ez olyan biztos, mint a halál. Ha másképp csinálnám, csak magamat kínoznám meg. Hány óra kérem?

Elza. Három.

Cinka. Mert van itt egy fiatal festő a Kmetty-utcában… bizonyos Cserényi… nagyon tehetséges ember. Még nem állított ki, de fog. Annál van dolgom.

Elza. Önt festi?

Cinka. Már festett. Ma csak azért megyek, mert megigértem neki… izé… ott akarok lenni fél négykor… a mosóné jön hozzá. _Elszalad_.

_Szünet. Elza utána néz. Azután egyszerre meggondolja magát, körülnéz, felugrik és sírásba fulladó hangon, melyet azonban elfojt, kiált utána._

Elza. Kisasszony… Kisasszony… _keresi a ridiküljét, amit az asztalra tett, és megint megtalálja az ördög sárga táskáját. A földhöz vágja sírva._ Én is megyek, édes kisasszony… _Elrohan jobbra._

NEGYEDIK JELENET.

Az ördög, András.

_Mikor Elza elment, csöngetés hallatszik. A csöngetésre belép András._

András _egyenesen a nagy karosszékhez megy, megáll előtte._ A nagyságos úrnak méltóztatott csöngetni?

Az ördög, _aki a karosszékben ül, most egy kicsit kihajol belőle, hogy lássák._ Igen, én csöngettem.

András. Parancsol valamit?

Az ördög. A teámmal mi van? Van a háznál rum?

András. Van.

Az ördög. Sok rumot hozzon hozzá. _Kijön a székből._ A nagyságos úr még öltözik?

András. Igen.

Az ördög. Kereste valaki délelőtt?

András. A László méltóságosék szobalánya volt itt vagy háromszor.

Az ördög. Mit akart?

András. Hogy fölkelt-e már a nagyságos úr. Mondtam neki, hogy még alszik és ki van adva az ordré, hogy csak délután háromkor költsem fel.

Az ördög. Más nem volt itt.

András. Nem.

Az ördög. Jól van. Gyerünk avval a teával. Majd hozza fel a gazdája szobájába. _El a műterem felé._

ÖTÖDIK JELENET.

András, Jolán.

_Csöngetés, mikor az ördög kiment. András a bejáratajtón sietve el. Erre belép rögtön Jolán, utána András._

Jolán _izgatottan viselkedik_. Itthon van a gazdája?

András. Igenis, méltóságos asszony.

Jolán. A szobalányom azzal jött vissza, hogy háromkor kel föl. Most pont három. Fölkelt már?

András. Tíz perce kelt föl.

Jolán. Amióta hazajött, egyfolytában aludt? Ezt azért kérdezem, mert tudni akarom, hogy hajnal óta, amikor hazajött, beszélt-e vele valaki.

András. Nem költöttem fel.

Jolán. Nem hoztak neki valami levelet?

András. Nem.

Jolán _megkönnyebbülten_. Hála istennek. _Andráshoz_. Azonnal jelentse be neki, hogy itt vagyok és beszélni akarok vele rögtön.

András. Méltóságos asszonynak alighanem várnia kell néhány percig. Most jövök tőle. Még öltözik. Hanem ha parancsolja, szólok a doktor úrnak.

Jolán _ijedten_. Micsoda doktornak?

András. Akivel tegnap együtt méltóztattak itt lenni.

Jolán. Az ott van nála?

András. Igen.

Jolán. Végem van. _Andráshoz_. Maga ott volt körülötte?

András. Segíteni szoktam neki az öltözködésnél.

Jolán. Nem látta, hogy az az ember átadott-e neki valami levelet… valami írást… valami cédulát?

András. Meglehet, mert amikor ő jött, én kimentem.

Jolán. Kéretem a doktor urat, hogy azonnal jőjjön le ide. Ne mondja, hogy én kéretem.

András. Igenis. _Elsiet a műterem felé. Jolán egy pillanatig izgatottan jár fel-alá. Belép az ördög._

HATODIK JELENET.

Jolán, az ördög.

Az ördög _mozdulatot tesz, melyen csodálkozik, hogy Jolán itt van._ Hogyan? Ön az a hölgy, aki sürgősen beszélni óhajt velem?

Jolán. Én.

Az ördög. Parancsoljon velem. Hisz tudja, hogy mindig…

Jolán. Egy szót se addig, míg a kérdésemre nem felelt. Reszketek. Nem is merem megkérdezni… nézzen rám… doktor…

Az ördög. Átadtam!

Jolán. Ah! _Nagyon halk sikolyt hallat. A szoba túlsó sarkába megy és ott leül. Mereven néz maga elé._

Az ördög _a belépő Andráshoz, aki a teát hozza._ Ide tegye. Köszönöm. _András el a műterem felé._

Jolán. És ő elolvasta?

Az ördög. El. _Szünet. Az ördög a teával foglalkozik._

Jolán. Istenem.

Az ördög _miután kitöltötte a teát, melléje ül. Halkan beszél._ Mikor végig olvasta, akkor újra kezdte. Azt kérdezte tőlem: Tudod te, mi van ebben a levélben? Azt feleltem, hogy sejtelmem sincs róla. Mondtam, hogy én csak egy megbízható férfiember vagyok, akire maga rábízta ezt a levelet. És miután láttam, hogy a levél borzasztó hatást tett rá, kimentem diszkréten a szobából. De nem tudtam úgy sietni, hogy ne hallottam volna, amint a párnába rejtve a fejét, sírt.

Jolán. Sírt. _Nem kérdi, hanem mondja._

Az ördög. A síró férfit nem szeretem. De ha már hallottam… nem tehetek róla… nagy, boldog, férfias sírás volt, szeretném azt mondani, hogy diadalmas sírás.

Jolán. Azért jöttem ide, mert meg akartam akadályozni, hogy megkapja azt a levelet, várni akartam itt, amíg fölkel, hogy én legyek az első, akivel ma beszél. Meg akartam kérni, hogy adja vissza felbontatlanul, ha megkapja. És elkéstem.

Az ördög. Nem ön késett el. Én siettem. Most már, hogy végleg megtisztelt a bizalmával, boldog vagyok, hogy ilyen pontos voltam.

Jolán. Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon mulik, hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.

Az ördög. Úgy van.

Jolán _maga elé néz_. Sírt?

Az ördög. A boldogságtól.

Jolán. Mikor reggel fölébredtem, boldogan lustálkodtam vagy egy percig az ágyamban, tökéletesen megfeledkeztem mindenről, ami velem történt. Még üres volt a fejem az álomtól. Aztán egyszerre eszembe jutott minden. Mintha valaki kézzel a szivemre ütött volna. Mint a bolond, úgy kapkodtam magamra a ruhát. Az ön szállására szaladtam volna, de nem tudtam, hol lakik. Hát ideküldtem a cselédet, majdnem nyugodt voltam mostanáig… azt hittem, jókor érkezem… és most vége. Most már hiába minden. Hat évi csöndes szenvedés… minden felszabadult… Nem merek beszélni vele, és mégis érzem, hogy beszélnünk kell. Megszökném előle, de nem ő jön utánam, hanem az én levelem megy ő utána… azok után, amiket tegnap forró fejjel csináltam… üldözi… kínozza, égeti… és én…

Az ördög. Nem lehet.

Jolán. Hogy fogok a szemébe nézni? A nászéjszakámon… egy ember előtt, akit nem szerettem, mikor ketten maradtunk… reszkettem, haldokoltam… de a szemébe néztem. Most találkoznom kell vele… és nem tudom, mi lesz velem. _András átmegy a színen, a műterem felől jövet, elviszi az üres csészét, és jobbfelé megy a bejárat irányában._

András. Már jön a nagyságos úr. _El._

Az ördög. Én… megyek… el.

Jolán _megfogja a karját_. Nem… ne menjen.

Az ördög. Beláthatja, hogy nem maradhatok itt.

Jolán. Maradjon. Most nem szabad vele négyszemközt beszélnem. Itt kell maradnia én miattam, hogy legyen itt valaki… hiszen maga tudja, mi van ebben a levélben.

Az ördög. De ha itt maradok, nem lehet önök közt szó a levélről és akkor elhalasztódik mindaz, amit ön neki mondani akar. Én itt csak akadály vagyok.

Jolán. Most már őszintén akarok vele beszélni. Még egyszer utoljára meg fogom kérni… _János hangja a színfal mögött._

János hangja. András!

Az ördög _hirtelen_. Jön.

Jolán _hirtelen_. Hát… legalább maradjon a közelben.

Az ördög _a bal ajtóra mutat_. Itt leszek. Ha úgy érzi, hogy szüksége van rám, hívjon. _El gyorsan, balra János megjelenik a műterem-ajtóban._

HETEDIK JELENET.

János, Jolán.

János _belép_. _Némán, hosszan, kezet csókol Jolánnak. Halkan._ Énnekem most térden állva kellene bocsánatot kérnem attól, akit ezen a világon a legjobban tisztelek és becsülök, azért, amit az éjszaka tettem.

Jolán _elhaló, gyönge hangon_. A doktor itt van a szomszéd szobában. Röviden beszéljünk, János. Én voltam a meggondolatlan, mert nekem nem volt elég ez a mi sok keserves évünk… felgyult a szívem, éreztem, hogy… bele kell mennem ebbe a próbába… oh, nem azért, mert tudni akartam… igaz-e a becsülése… János én azt tudom… _Kezet nyujt neki. János megfogja a kezét._ Egy pillanatra sem kételkedtem benne… de nem bírtam magammal… tudnom, éreznem kellett, szomjas voltam arra, hogy szeret-e…? úgy, ahogy én sejtettem… minden éjszakán… minden…

János. Oh… _Megcsókolja a kezét. Aztán elbocsájtja. Inkább Jolán szabadítja ki a kezét a kezéből._

Jolán. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt velünk. Hiába vannak az évek és a századok… az egész emberiség története elfér egy napba, egy olyanba, mint ez a mi tegnapunk… Most megpróbálom… minden utolsó, szegény kis erőmet összeszedem… megpróbálom, el lehet-e mondanunk ugyanazt, amit ezen a helyen tegnap délután mondtunk el… tudunk-e még egyszer becsületesen kezet fogni egymással, mint tegnap… van-e még erőnk, hogy megujítsuk a mi szomorú szerződésünket… amit annyi hosszú esztendőn át állottunk…

János. Jolán… édes kis lányom…

Jolán. Nem lehetett máskép. Az a néhány perc, ami alatt az éjszaka éreztem, hogyan tüzel felém a szerelme… nem az, amit álomba fojtott,… hanem az, amiről eddig csak maga tudott… hogy megláthattam egy pillanatra azt, ami eddig csak a magáé volt, hogy fellángolt előttem, amit eddig parázsnak hazudott… felforralt, elvette az eszemet… belementem egy vad tréfába, hogy beleláthassak a lelkébe… mert nem akartam egyebet… nem voltam erős… nem tudtam megtagadni magamtól ezt a gyönyörűséget, oly közel volt, oly könnyű volt,… hogy csak egyszer lássam úgy rám nézni, ahogy akkor rám nézett,… hogy csak egyszer árulja el magát… először és utoljára.

János. Édes kis leányom…

Jolán. De megbűnhödtem ezért ez egy pillanatért. Megégtem. János. Most már azt se tudom ismételni, amit az előbb mondtam… arról a kézszorításról… elvesztem… János. _Lassan a székhez megy, leül. Nincs ereje. Kis szünet. Aztán fölemeli a fejét._ Szeretlek…

János _hozzá siet_. Jolán… _Mikor hozzá ér, az asszony fölpattan a székről és egy halk, félig sírás, félig nevetéssel átöleli. Megcsókolják egymást._

Jolán _hirtelen megriad, nagyon összerázkodik. Súgva._ A doktor… _a másik szoba felé mutat_… ott van. _A szájára teszi az ujját, jelezve, hogy legyen csönd. Súgva, lehúnyt szemmel, nagyon szemérmes dévajsággal._ Nem sejtette, mi van a levélben.

János. Nem sejtette…

Jolán. Nem.

János. Melyik levélben?

Jolán _mosolyogva_. Hogy-hogy?

János. Édes szivem… milyen levélről beszélsz…?

Jolán. A levelem… No, ne… ne tégy úgy… most diszkrét vagy és finom… beszélhetsz róla bátran… nem szégyellem… Félig öntudatlanul írtam, meg is bántam, de most már nem bánom. Büszke vagyok rá. Egy asszony nem mindig akarja azt, amit leír, de mindig azt írja, le, amit akar. Olvassuk el együtt.

János. Jolán… én komolyan nem tudok levélről. Levelet írtál nekem?

Jolán _megriadva_. Hogyan… _A szívére teszi a kezét._

János. Nem. Nem kaptam.

Jolán. Nem kaptad meg…

János. Nem.

Jolán. De hiszen… _egy pillanatra elhallgat, aztán az ajtóhoz rohan és felrántja. Az ördög belép._

NYOLCADIK JELENET.

Jolán, János, az ördög.

Jolán _akadozva_. A… a… a… levelem… _Fürkészőleg nézi az arcát._

Az ördög. Ezer bocsánat, méltóságos asszonyom… most jut eszembe, hogy… a levelet… elfelejtettem átadni. _A zsebébe nyúl és kihúzza._ Itt van. _Bocsánatkérő mozdulatot tesz. Kis szünet, mely alatt János ránéz, a Jolán szívére tett kézzel, ijedten, tanácstalanul néz hol rá, hol Jánosra. Az ördög finoman mosolyog._

Az ördög _nagyon kedvesen, halkan_. Legyen a mentségem, hogy vannak levelek, amiket nem szükséges átadni…

Jolán _az ördögre meredve_. Most látom, hogy nem tudom, ki ez az ember…

Az ördög. De ha úgy gondolja… _János felé nyujtja a levelet._

Jolán _hirtelen_. Nem! _János átvette a levelet._ Nem akarom, hogy elolvassa…

János. Asszonyom… az ön parancsa.

Jolán. Tépje el. _János eltépi a levelet._ A tűzbe… a tűzbe… _János a kandallóba dobja a levelet. A tűz fellobban._

Az ördög. Én sajnálnám a legjobban, ha kellemetlenséget okoztam volna hanyagságommal.

János _sértő hangon_. Már mégy?

Az ördög. Négykor indul a vonatom, megyek. Mégegyszer bocsánat, méltóságos asszonyom. Így jár az, aki nem tudja, milyen fontos dolgot bíznak rá. Csak sejtettem volna is, hogy abban a levélben olyan lelki válságoknak…

János _szigorúan_. Nem fogom megengedni, hogy bármily burkoltan is, de meggyanusítsad ezt a levelet. Őméltóságához engem a legmélyebb tisztelet köteléke fűz. Abban a levélben nem lehetett más, mint valami közömbös értesítés. Ezt te tudhatod a legjobban.

Az ördög. Ebben igazad van. _Áll és vár._

János. Le fogsz késni a vonatról.

Az ördög _meghajol_. Asszonyom. _Kezet_ _fog Jánossal._ Szervusz. Még egyszer bocsánat a levélért. _El a bejáratajtón._

KILENCEDIK JELENET.

Jolán, János, majd az ördög.

Jolán. Nem azt bánom, hogy nem adta át a levelet… Most már odaadnék egy csomó évet az életemből, ha nem dobattam volna a tűzbe.

János. De hát mi volt abban a levélben?

Jolán. Minden, amit tudsz. Minden, amit most el is mondtam. _A tűzbe néz._ És most ott ég… az első szerelmes levelem… az én szegény, reszkető kis írásom… amit együtt akartam veled olvasni. Igaza van. Nem volt rá szükség. De most szükség volna rá… azért kértem, mert ennél akartam most megrészegedni… most itt… nem tudok nélküle… nem tudom nélküle elveszteni a józanságomat… _Szenvedélyesen_. János… ott benn a műteremben… tegnap… láttam tokaji bort… adj inni belőle…

János. Hozom… menyasszonyom! _A műterembe rohan. Jolán lassan, boldogan utána indul._

Az ördög _belép a bejáratajtón, sapkában, bundával, kis utitáskával._ Ma határozottan szórakozott napom van. _Levelet húz elő a külső zsebéből._ Hát nem egy számlát adtam oda az előbb ehelyett a levél helyett? _Átadja Jolánnak a levelet._

Jolán _feltépi a levelet, ráismer_. _Örömmel sikolt fel._ Ez az! _A kebléhez szorítja._ János! _Berohan utána a műterembe._

TIZEDIK JELENET.

Az ördög egyedül.

_Az ördög egyedül marad. Maga elé néz, nagyon komolyan. Aztán lassan a műteremajtóra néz. Majd megint a földre. A közönségre néz._

_Miután mégegyszer a műterem ajtóra nézett, előrejön, egészen a szinpad elejére, arcán látszik,_ _hogy a közönségnek mondani akar valamit. Mikor odaért, egy pillanatig hallgat, aztán az artisták rendes mozdulatával és arckifejezésével, amellyel egy produkciót befejeznek, halkan, röviden, de élesen ennyit mond:_

– Voilà!!

_Hirtelen felkapja a táskáját, amit az előbb letett a földre és nagyon gyorsan távozik a bejáratajtón. Az ajtót becsapja. Nagyon rövidke szünet. Aztán hirtelen függöny._