Part 2

János _kelletlenül_. Nem tudom.

Az ördög _felül_. _Gonosz gúnnyal._ Melyiket nem láttad?

János. Az Aphroditéét – láttam.

Az ördög. Hát akkor hidd el nekem, mert én szerencsés voltam mind a kettőt láthatni. Alkaménesz óta csak egy szobrászt tudok, aki ilyen vállakat gömbölyít.

János. Kicsoda?

Az ördög. A jólét. Ilyen apró, puha vonalak csak olyan nők testén vannak, akik nagyon finom ételeket esznek. Ez az asszony egy milliomosnak a felesége.

János _újra, türelmetlenül a műteremajtó felé megy._

Az ördög. Most öltözik?

János _idegesen_. Igen.

Az ördög. Van a műteremben tükör?

János. Van.

Az ördög. Akkor ez egy tisztességes asszony.

János _kérdőleg bámul rá_.

Az ördög. Aki tükör mellett is ily sokáig öltözik, annak nincs gyakorlata a vetkőzésben.

János. Nekem ugyan ehhez a hölgyhöz semmi közöm, de ez ízléstelen volt.

Az ördög _felkel_. Ezt sértő szándékkal mondtad?

János _támadólag_. Igen!

Az ördög _leül_. Akkor te pedig tisztességes ember vagy.

János _rábámul_.

Az ördög. Ilyen helyzetben, ilyen végtelen ostobául csak tisztességes ember viselkedhetik.

HETEDIK JELENET.

Voltak, Jolán, majd András.

Jolán _belép felöltözve, rá se néz az ördögre, Jánoshoz siet._ Hány óra?

Az ördög. Tíz perc mulva itt lesz.

Jolán _haragosan_. Kicsoda?

Az ördög. Az ura.

Jolán _elbámul_. Hát akkor ön mégsem aludt ott a székben.

Az ördög. Dehogy nem. Csakhogy a «hány óra», mindig a férjét jelenti. És az asszonyi sejtés mindig pont tíz perccel előre érzi meg a férjet. Ha ez a tíz perc nem volna, több volna az elvált asszony, mint fű a réten.

Jolán _kezébe veszi a kalapját_. Hát nem lesz vége ennek a témának?

Az ördög. Én már másról kezdtem beszélni. Időről, tárlatról. De János tért vissza erre a tárgyra.

Jolán. János?

János. Én? Egy árva szóval sem…

Az ördög _közbevág_. De egy árva mozdulattal. Fölkelt, megnézte az óráját és idegesen ment az ajtó felé. Félt szegény.

János. Ugyan mitől?

Az ördög _Jolánhoz_. Hogy az ura aközben talál jönni, miközben ön öltözik. És okosan félt.

Jolán. Már megint… ⎫ ⎬ _Egyszerre_. János. Micsoda… ⎭

Az ördög. Kérem, kérem, kérem. Hadd mondom meg. Mi történik? Bejön az ura. Azt mondja: «Na, itt vagyok, hadd látom a megkezdett képet!» Kép – az nincs. – Ugy-e? János nem is nyúlt az ecsethez. Az ura elcsodálkozik. – Hallgat. – Megdöbben. – Valami furcsa szorongást érez a torkában. Nehezen jön belőle a szó és azt mondja: «Hát igen, de ha nem volt festés… semmi… – hát akkor _miért öltözik?_» Képzelje el ezt a pillanatot. Hárman kínosan bámulnak egymásra. János mond valamit, de akkor ez már semmi. Nem történt semmi rossz és mégis baj van. Tudják, mi ez? Ez a látszat. Gazságból kivágja magát az ember, de a látszat, az ragad, mint az enyv. Akármit mondasz, rossz. Akármerre mozdulsz, jobban beleragadsz. És egy ilyen pillanat örökre beleül a férj szívébe. _Jolánhoz_. Hadd váljak barátjává ennek a furcsa helyzetnek a révén, amibe kerültem. Hazamennek együtt és az ura egy szót se szól az úton. És ha maga azt kérdi: «Miért hallgatsz?» – akkor már vér csöpög a szívéről. Még ha annyit mond is: «Menjünk kocsin!» – ez is rossz, ez is átkos, gyanus, kínzó, e mögött is keres valamit.

János. De még ha így is volna… nem vagyunk ketten? Itt vagy te!

Az ördög _gonosz hidegséggel_. Úgy van. Itt vagyok én, aki egy szóval ki tudom magukat húzni a látszatból. De én egy furcsa, bolond, szinte ijesztő természet vagyok, s ahogy magamat ismerem, képes vagyok arra, hogy egy árva szót sem szólok. Kínos csönd. Aztán ezt mondom: «Pardon. Sajnálom, hogy én is rosszkor jöttem.» Veszem a kalapomat és – diszkréten el. Sőt még dadogok is, ha kell.

Jolán. Micsoda tréfa ez? De hiszen ez gyalázat, amit beszél!

Az ördög. Feltétlenül az. De ez még nem minden. Vagyok olyan korrekt úriember, hogy ha most az ura bejön, előbb konstatálom, hogy nincs egy ecsetvonás sem, aztán – bocsánatot kérek tőle.

Jolán. Miért?

Az ördög. Amért végignéztem, látatlanul, akaratlanul az ön vetkőzését.

Jolán _rémülten_. Kicsoda maga?

Az ördög. Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se jöttem és sehova se megyek. _Nagyon nyomatékosan._ Itt vagyok! _Az asztalra üt._

Jolán. Mit jelent ez a csapda? Mit akar tőlem? Belekapaszkodik egy gonosz látszatba… öt perce ismerem… és a torkomra teszi a kezét.

Az ördög. Ez csak a tisztelet jele. Más szép asszonynál, öt perc multán, nem oda teszem.

János _felpattan_. Nem fogom tűrni! _Az ördög felé megy, aki mozdulatlanul, emelt fővel áll._

_Ebben a pillanatban csöndesen bejön András a bejáratajtón és rögtön meg is szólal._

András _megáll az ajtóban_. Frakkot hoztak a szabótól. De nem a nagyságos úr frakkja.

Az ördög. Jó. Tegyék be a hálószobába. _András indul._

János. De ha nem az enyém.

Az ördög _egyik kezével int Andrásnak, hogy mehet. András el is megy. A másik kezével visszatartja az András felé induló Jánost._ Csak maradj. Az enyém. Az én frakkom.

János. Hogyan…

Az ördög. Összegyűrődött a táskámban és kivasaltattam. A szabót ideadreszáltam. Át kell öltöznöm, mert ma estére meg vagyok híva egy szép asszonyhoz estélyre. Városligeti fasor 65. Gróf Schellenburg-villa.

Jolán _ijedten_. De hiszen a gróf… már nem lakik ott. Kinevezték követségi tanácsosnak… a villát eladta. Mi vettük meg.

Az ördög. Tudom. Beszéltem vele Párisban.

Jolán. Hát ott most csak mi lakunk… és nálunk van estély.

Az ördög. Vagy… megint tévedtem volna: nem vagyok talán meghíva?

Jolán _lehajtja a fejét, halkan_. De igen. Meg van híva.

Az ördög. Asszonyom, ön az imént azt kérdezte: mit akarok öntől. Ezt akartam. Köszönöm.

_Szünet._

Jolán. De az uram…

Az ördög. El lesz tőlem ragadtatva. Fiuméből jövök és kellemes hírül hozom neki, hogy az amerikai kukorica füstöl, mert dohos lett a hajón.

Jolán _hirtelen, érdeklődve_. Az amerikai tengeri füstöl?

Az ördög. Mégis szereti az urát. Örül neki, hogy füstöl?

Jolán. Örülök. Mi tudniillik… _szégyenlősen_… haussera játszunk.

János. Mit jelent az, ha füstöl?

Az ördög. Az azt jelenti, hogy ő méltósága férje sokszor tízezer forintot fog nyerni a tőzsdén s erre a füsthírre megkapja az új toalettet, amit kért.

Jolán. Hát azt is tudja, hogy új ruhát kértem?

Az ördög _az asszony kalapjára mutat_. A kalapja látom, új. Valamit meg csak kell kérni hozzá.

Jolán. Ön talán nős ember?

Az ördög. Nem. De azért meglátom az ilyet. A feleség egyébként is olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.

Jolán. Miért mondja ezt?

Az ördög. Mert maga meg akarja házasítani Jánost, én meg le akarom őt erről beszélni.

János. De… Kérlek…

Az ördög _közbevág_. Ne szólj. Művész ne házasodjék meg. Az asszony esküszik: mindhalálig melletted lesz. Másnap egyet lép és elébed áll.

Jolán. De nem az igazi asszony!

Az ördög. Igaza van. De igazi asszony mindig csak egy van: másnak a felesége.

Jolán. Pfuj. Milyen cinikus gondolat.

Az ördög. Nem. Praktikus csupán. Az olyan tigrisnek, amely egy embert már fölfalt, a hátára kell ülni. Mindig meg kell várni, míg egy a torkába ugrik. Csak ezzel a módszerrel érdemes bemenni az őserdőbe.

Jolán. De ha már az első férfi, a férj erős! Ha már az megszelidíti a tigrist! Ezt hogy hívják?

Az ördög. Ezt állatszelidítőnek hívják. És pénzért mutogatják, ketrecben, a nyavalyás tigrisével együtt.

János. Nem kell a tigrisek közé menni. Otthon kell maradni.

Az ördög. De te már nem maradtál otthon! Te már elmentél hazulról, mikor művész lettél és ezért ott hagytad a meleg hivatalt, a kényelmes polgári erkölcsöt és a fix fizetést. Te már benne vagy a rengetegben! Neked már küzdened kell! Ne menj te férjnek! Ah, hiszen, ha… _más hangon, kettőjükre mutatva_ milyen csodaszép pár volnátok, így, ketten.

Jolán _feláll és homlokára téve a kezét, elfordul_.

_Innen kezdve a jelenés végéig majdnem egészen besötétedik, csak a kandalló világít pirosló fénnyel, a puffon ülő ördögre._

János. Komolyan kérlek…

Az ördög _szavába vág_. Föl kell ébredni, ez az élet kulcsa, és ezt eltitkolják előttetek. Te tele vagy tűzzel, tehetséggel… ez az asszony forró és szép…

János. Most nagyon komolyan kérlek… reszket a szívem, mikor a szemedbe nézek… hagyd abba… Ne beszélj. Mi hat esztendő óta nyugodtan…

Az ördög _innen kezdve halkan, rábeszélőleg, melegen duruzsuló hangon, majdnem suttogva beszél. Egy-egy felháborodást mozdulattal csillapít el. Egyre nagyobb hévvel beszél, egyre melegszik_. Akármit mondasz, a szemed int nekem: «ne hidd, hazudik!» Én a szemetekkel beszélek. A szem az emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor már minden sötét a hazugságtól, az ő kis reszkető fénye titkosan csillog.

János. Ne vágj mindig a szavamba! Hat esztendő óta nyugodtan élünk együtt. Jolán nem törődik velem és én… én… közömbös… közömbös… én…

Az ördög _hirtelen_. Mit fizetsz, amért most a szavadba vágok?

_Csönd. János lehajtja a fejét._

Jolán. Nem tudom, mit tud erről ön, aki, úgylátom, mindent tud. De aki Jánost csak egyetlen rossz gondolattal gyanusítja, az romlott lélek…

Az ördög. Hát ez rossz, ez a gondolat? Dehogy rossz! Jó ez, jó meleg, sugárzik belőle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú életetekben! Csak meg kell érte fizetni, adta fösvény népség! Ha bort iszol, tönkremégy belé. De amíg részeg vagy, kis fehér angyalok muzsikálnak a szívedbe. Megfizetsz érte, de megéri. A cukortól elvásik a fogatok. De édes volt. A legszebb nótáitokba belehal, aki csinálta. Szegény emberi virtus, spórolni, ellökni a bort, a nótát, az asszony száját… A legutolsó faggyúgyertya megtanít arra, hogy érdemes elpusztulni egy kis melegért, meg egy kis világosságért. Az élet arra való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni! Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pár millió éves kis élet-korotokkal. Ezért voltak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanui, vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, az enyém a világ, és amit én itt a fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… ez nem vízzel keresztel, hanem tűzzel… érted fiam? Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…

_Éles csöngetés. Senkise mozdul._

Jolán _megbabonázva, nagyon halkan_. Az uram.

Az ördög _bosszusan, hangosan térdére csap. Feláll. Egészen más, hideg gúnyos hangon, mint aki dühös, amért megzavarták._ A kukorica!

NYOLCADIK JELENET.

Voltak, András, László.

_András kinyitja az ajtót és László belép. András bejön utána. László megáll a küszöb előtt. János és Jolán feláll._

László. Elkéstem egy kicsit. A pincérekkel sok baj volt és a fiumei ember még mindig nem telefonált. A sötétben üldögéltek?

_András egyet csavar a falon. A kandeláber kigyullad. András el._

László _észreveszi az ördögöt_. Pardon, László vagyok.

Az ördög _mormog valamit_.

Jolán. Egy furcsa úr, akihez létrával fog menni a halottkém.

László. Van szerencsém.

Az ördög. Azt akarja mondani, hogy az akasztófán végzem? Nem. A halottégetés híve vagyok. Az gyönyörű dolog. Egyszer láttam egy stanicliban egy egész berlini családot. Nagyon megható volt.

László _udvariasan nevet_. Bizarr gondolat. _Körülnéz_. No gyerekek, hol a kép, hol a kép? Égek a kiváncsiságtól. Hadd látom.

János. Nem láthatod, mert nincs.

László. Hát nem festettél? _Órájára néz._ Másfél óra telt el.

János. Nem.

_Szünet._

János. Sötétedett és mikor hozzá akartam fogni…

László. De hát… amíg be nem sötétedett?

Az ördög _előlép_. Én vagyok az oka. Jöttem és eldiskuráltuk az időt. De a méltóságos asszony elmésen fizetett ki az alkalmatlankodásomért. Meghívott ma estére.

László. Igen. Nagyon örülök.

Az ördög. Nem jövök üres kézzel. Tegnap Fiuméban kukoricakirályokkal beszéltem.

László. Tudom, tudom, baj van. Füstöl az amerikai.

Jolán _ijedten_. Hát az nekünk nem jó?

László. Bizony nem. Életemben először titkoltam el előtted, hogy baissere játszom.

János. Mit csinál az, aki baissere játszik?

Az ördög. Magának vermet ás, hogy más essen bele. Megnyugtathatom, az amerikai nem dohos.

László. Nem füstöl?

Az ördög. Nem.

Jolán. De hiszen az előbb azt mondta…

Az ördög. Az egy hajó kéményének a füstje volt. Csak meg tudok különböztetni egy tengeri hajót egy hajó tengeritől!

János. Furcsálom az értesüléseidet.

Az ördög. Ezt láttam. Hát már mindent titkoljak el, amit láttam?

László. Ön kereskedő?

Az ördög. Nem. De azért néha rossz helyen rossz időben kereskedem.

János _belevág_. Csak tizenegy felé jöhetek…

_Diskurál vele._

Jolán _az ördöghöz_. Azonnal akarok magával beszélni, négyszem közt. _Körülnéz_. De hogyan?

Az ördög. Hogyan? Így ni. _Lászlóhoz._ Akar látni valami rosszat? Nézzük meg azt a szénvázlatot, amit János tegnap csinált őméltóságáról.

László. Hol van?

Az ördög. A műteremben.

László _a műterem felé indul_. De hát miért nem festettél ma semmit? Mit csináltatok? _Jánossal el a műterembe. Az asszony utánuk. Leghátul az ördög. Mikor az ördög a küszöbhöz ér, megszólítja Jolánt._

Az ördög. Én itt maradok. Jőjjön ki.

_Visszafordul. A bejáraton belép Cinka._

KILENCEDIK JELENET.

Az ördög, Cinka.

Cinka. Bocsánatot kérek…

Az ördög. A művész urat keresi?

Cinka _izgatottan_. Igen.

Az ördög. Várjon fiam az előszobában. Most megrendelők vannak itt. _Kitolja, kiszól utána._ Csak üljön le, mindjárt elmennek. _Visszajön_.

TIZEDIK JELENET.

Az ördög, Jolán.

Jolán _besiet_. Azért akartam magával négyszem közt maradni, hogy megmondjam…

Az ördög. Ez hazugság.

Jolán. Micsoda?

Az ördög. Akármi, amit mond. Azért akar velem beszélni, mert érezte, hogy az ura rosszkor jött. Magát ez bántja.

Jolán. De higyje el nekem…

Az ördög. Ilyet meg asszony ne mondjon.

Jolán. De ha igazat akarok mondani!

Az ördög. Ha igazat mond, akkor csal! Maguk nők csak hazudjanak szépen, így még megértjük egymást valahogy.

Jolán. De hát már teljesen az lesz a vége, hogy azt gondolom és azt mondom, amit maga akar?

Az ördög. Ott még nem tartunk, fájdalom. Mit parancsol velem?

Jolán. Meg akarom kérni, hogy ne jőjjön el ma este hozzánk.

Az ördög. Hm.

Jolán. Most két perc alatt lélekzethez jutottam. Én boldog és tisztességes asszony vagyok. Az is maradok. És bánt a maga frivol hangja, a szava, a gondolata, meg az a rejtett erő, amivel valami cél felé megy. Már rajtakaptam magam, hogy érdekelt amit mondott. De hála istennek, belecsöngetett a szónoklatába a drága jó uram. Jókor jött.

Az ördög. Csattanónak jött a mondatom végére. Én néztem a maga arcát. Hohó madame! Abban a percben mi hárman _egy_ párton voltunk!

Jolán. Könyörgöm, hagyja abba.

Az ördög. Hogyan! Már – fél?

Jolán. Nem. _Ridegen, hivatalosan._ Kérem, ne jőjjön el hozzánk ma este.

Az ördög. El fogok jönni.

Jolán. És ha az uram fogja mondani, hogy ne jőjjön?

Az ördög. Az ura azt fogja mondani, hogy jőjjek.

Jolán. És ha én az _uram előtt_ fogom felszólítani, hogy ne jőjjön el?

Az ördög. Alkudjunk. Mondok valamit. Ha ma délután, itt az ura előtt, még egyszer meg nem hív, nem megyek el. De ha még egyszer meghív, ott leszek.

Jolán _megkönnyebbülten_. Ez már beszéd. Lássa, most kedves volt. Szinte kezdek megnyugodni.

TIZENEGYEDIK JELENET.

Voltak, János, László.

_János és László kijönnek a műteremből. László rögtön az ördöggel kezd diskurálni, János pedig Jolán felé megy._

Jolán. Megyünk?

László. Igen. Öltözz, fiam.

János _fölsegíti Jolánra a kabátot_. Most látom, milyen rossz a vázlat.

Jolán. Ne nézzen így, János.

János. Ha nem is nézem, látom.

Jolán _kezefejével eltakarja az arcát_. Nem fog lefesteni, János. Gyerünk innen,… haza, haza, haza… _Az Ördög és László felé indul._

Az ördög _felkiált_. Hogyan? Ön képviseli Pesten Freebody barátomat?

László. Barátja?

Az ördög. Húsz éve. Most is náluk laktam Londonban! Tudja hogy… _Fanyar arcot vág_… baj van?

László. Érdekes! Ön már a második, aki ilyesmit mond.

Az ördög. A fiatal Freebody elvesz egy Fleury-Ravarin lányt. A Fleury-Ravarin-cégről pedig egész Európában tudják, hogy a tönk szélén áll.

László. Tudom. _Megdöbbenve_. Annak a lányát veszi el?

Az ördög. Az még nem volna baj. De hogy lábraállítsa a részvényeket… de ez nagyon hosszú história és nekem most sürgős dolgom van. _Indul_.

László _visszatartja_. De kérem! Roppantul érdekel! Képzelheti, hisz az én bőrömről is van szó!

Az ördög. Majd egyszer elmondom.

László. Hát ma este… hiszen hozzánk jön.

Az ördög. Apropos. Jó, hogy említette. _Jolánra néz._ Épp most exkuzáltam magam a méltóságos asszonynál. Nem mehetek el. Az imént jutott eszembe, hogy ma este föl kell mennem az angol főkonzulhoz.

László. Hát holnap reggel.

Az ördög _bocsánatkérő mozdulattal_. Hajnalban utazom.

László. Nekem ez az információ kell. Erőszakot fogok alkalmazni. Édesem, kérd meg, hogy jőjjön el.

Jolán _zavarban_. De ha fontos dolga van.

Az ördög. Na hát… fontosnak épen nem nagyon fontos. Egy kis áldozattal…

László. Na lássa!

Jolán. A világért sem akarom, hogy áldozatot hozzon.

Az ördög _homlokára csap_. Oh, bocsánatot! Most jut eszembe, hogy az angol konzul nincs is Pesten! Így hát ha ő méltósága…

László. Na, Jolán! _A kalapját veszi._

Jolán _megadja magát_. Akkor… legyen szerencsénk.

Az ördög. Pardon, asszonyom. Nem jól hallottam.

Jolán. Legyen szerencsénk.

Az ördög _összecsapja a bokáját_. Köszönöm.

László _Jánoshoz_. Te előbb máshová mész?

János. Egy műkereskedő…

László. Nősülni jösz és még mindig… műkereskedők?

Jolán _érdeklődve_. Mi az?

János. Az izé… a…

Az ördög. Pszt! _Szünet_. Nem kopogtattak az ajtón? _Mind figyelnek._

László. Nem hallottam.

Az ördög. Most megint. Alighanem itt a műkereskedő. _Kinyitja a bejáratajtót._ Ja, maga az, szivem? Tessék. _Beereszti Cinkát._

Cinka. Jó estét.

János. Jó estét.

Az ördög _Lászlóhoz halkan_. Legyünk diszkrétek. Gyerünk. _Cinka mereven nézi Jolánt._

Az ördög. A műkereskedő.

László. Szervusz. _Előre megy sunyi nevetéssel._

Az ördög _Jolánhoz_. Maga nem nevet?

Jolán. Nem.

János _a műterem felé mutat_. Kérem, kisasszony, mindjárt jövök.

Az ördög. Kérem? kisasszony? Ez jó.

János. Kezét csókolom.

Jolán _néma főhajtással indul_.

Az ördög _útját állja_. Most én hálás leszek a meghívásért. Én vissza jövök ám ezek közé, mert tetszik tudni, én úgy itt felejtem a télikabátomat, mint annak a rendje! _Kezet csókol Jolánnak, aki visszanéz Jánosra és Cinkára. Jolán el._

András _rásegítvén az ördögre az általa a kezébe adott kabátot_. Kérem, ez a gazdám kabátja.

Az ördög. Fogja be a száját! _El._ _András fejcsóválva utána._

TIZENKETTEDIK JELENET.

János, Cinka.

János. Minek jöttél ide? Mit akarsz? Hát nem megmondtam, hogy elmegyek hozzád?

Cinka _sírásra álló hangon_. Most szégyeltél a privát előtt.

János. De ha megmondtam, hogy elmegyek! Mit akarsz?

Cinka. Lent ültem a kávéházban és meggondoltam… mégis… édes János… _Belekapaszkodik_… ne nősülj meg.

János. Összetöröd a galléromat.

Cinka. Tudod, az előbb még nem bántam. De most, mikor láttam, hogy idejöttek ezek, a szivemre szaladt az egész ügy. Ne nősülj meg.

János _elérzékenyül_. Na ne sírj mindig, fiam. Az nem szép. _Megsimogatja_.

Cinka _kedvesen_. Ugy-e rémisztő buta vagyok?

János. Igen, igen, fiam. Most kedves vagy. Látod, így szeretlek, ha ilyen szép buta vagy. Most majd fogok veled szépen, nyugodtan beszélni arról a házasságról. Na gyere fiam. Maradj most itt. Jó is, hogy most itt vagy. Vesd le szépen a kabátkádat. Így ni. _Lesegíti róla félig._ Én vagyok a te barátod, és te vagy az én… az én… az én… az én…

TIZENHARMADIK JELENET.

Voltak, az ördög.

Az ördög _nesztelenül lép be és folytatja a mondatot_… az én… az én… az én télikabátom itt maradt. Az ostoba inasod a tiedet adta rám. _Leveti_. Hát én már mindig olyankor jövök, amikor nőket vetkőztetsz?

Cinka _rémülten_. Micsoda? _Visszakapja a kabátját._ Hát még ez is?

Az ördög. Mi ez? Női szabónál vagyok?

Cinka _kitörő sírással el_.

TIZENNEGYEDIK JELENET.

János, az ördög.

János. Na ezt szépen elintézted.

Az ördög. Ha ez köszönet, szivesen.

János _udvariatlanul_. Majd behozatom a kabátodat. Nem tartóztatlak.

Az ördög. Leszakadt az akasztója. Az inasod most varrja. Ha készen lesz, behozza. Borzasztó volt!

János. Mi?

Az ördög. Hogy ez az asszony hogy belekapaszkodott az ura karjába. Menekült hozzá valami elől.

János. Csak nem akarod azt mondani, hogy előlem?

Az ördög. Mondd, édesem. Jó – szamárnak lenni?

János. Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és soha, soha nem jutott eszembe, hogy… és ha egy pillanatra mégis,… hát kinevettem magamat.

Az ördög. Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a kezedet kell kinyujtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat jelenti… a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!

János. Éppen nem talált kincs.

Az ördög. Tavaly, ősszel, szeptember hatodikán – még a dátumot is megjegyeztem – egy nagyon hátborzongató történet esett meg velem. A nyári ruháimat eltettem, az őszieket vettem elő, s öltözködés közben, az egyik őszi mellényem zsebében találtam egy aranyat, amely ott lapult, ki tudja mióta. Ejnye – mondom – talált pénz! Nézegetem, forgatom – ugyan mikor felejthettem ezt a zsebemben? És ahogy nézem, egyszerre csak kiesik a kezemből. Valahova elgurult. Hát lehajoltam utána. Keresem, nem találom sehol. Idegessé tett, hogy így nyomtalanul eltünt, kutatom, nincs sehol. Keresem egy félórát, háromnegyed órát, – nincs. Most már bántott, hajszolt valami, most már a fogamat összeszorítva, dühvel kerestem, észre se vettem, hogy bútorokat döntök fel, – nincs. Behívom az inast. Kerestük együtt, estig. Már csurgott rólam a veríték, reszketett a kezem az izgatottságtól, éreztem, hogy meg _kell_ találnom ezt az aranyat, – de hiába volt minden. Akkor egyszerre felugrom és rákiáltok az inasra: «Te megtaláltad és zsebrevágtad, gazember!» Az inas dühbe jön, gorombán felel vissza. Meg akarom ütni – villan egyet a szeme és előkapja a bicskáját. A revolveremhez nyúltam. _Kivesz a zsebéből egy fényes revolvert és szép lassan leteszi az asztalra._ Ezzel a revolverrel, ezzel, ni… látod? Ezzel a revolverrel, majdnem embert öltem egy aranyért, ami nem kellett, amiről addig nem is tudtam, amit találtam, de ami abban a percben, hogy volt, megvolt. Az enyém volt.

János _kissé zavartan_. Én… én… a talált pénzt borravalónak adom.

Az ördög. Én is annak akartam adni. De elgurult! És ami gurul előlünk, annak utána megyünk! Azt kergetjük! Hisz ez a férfi! És utána mégy te is a talált aranyadnak, ha majd egyszer gurul előled! És akkor, ami addig talált arany, rongyos arany volt, szép, fényes arannyá válik, ami csillog, ami drága, ami kéne!

János. Talált aranyért revolverhez nyúlni!

Az ördög. Így drágul meg majd ez a kis asszony is a szemedben. Majd érzed: ez szárnyakat adott volna! Ez meleg, színes! Az ő forró lélekzetén a legszebb lázak gyúlnak! Majd mondod, ha gurul: nagy ember lehettem volna… művészet? Dehogy! A szeretőd kedvéért, hogy egyre jobban és halálosabban csókoljon! _Kezébe akad a sál, ami Jolánon volt._ Ez az a sál, ami azon a szép, édes mellén volt.

János _halkan, érzékien_. Olyan a melle, mint egy kis párna.

Az ördög. A szeme alvó parázs. Mint a fátyollal letakart gyémánt.

János _halkan ismétli_… mint a gyémánt…

Az ördög. Két szép ember. Ez felfokozza a gyönyörűséget. Nem az esik jól neked, hogy ő szép, hanem, hogy te vagy szép!

János _nagy izgalomban_. Hiszen te megbolondítasz… te itt tragédiát főzöl… romlásba viszel… ne beszélj!!

Az ördög. Megint félsz! Takarékoskodol! Mikor az élet csak akkor kincs, ha pazarolják!

János. De… miért mondod ezeket… hogyan… miért… _ijedten_… Ki küldött téged?

Az ördög _elsötétült arccal_. Senki. Itt vagyok.

János. Nem. Tudod? Nem! Nem kell a talált arany! Esztendőkig jártam körüle, majd csak elmegyek mellette most is!

Az ördög _hirtelen_. És ha majd elgurul előled? Ha elviszi más?

János _felháborodva_. Kicsoda?

Az ördög _diadallal_. Én!

_Szünet_.

János. Te???