Part 1

AZ ÖRDÖG

VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA

MOLNÁR FERENC

Tizenegyedik kiadás

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA

Franklin-Társulat nyomdája

HEGEDŰS GYULÁNAK

AZ ÖRDÖG

SZEMÉLYEK.

László _Szerémy Zoltán_ Jolán _Sz. Varsányi Irén_ János _Fenyvesi Emil_ Az ördög _Hegedűs Gyula_ Elza _P. Gazsi Mariska_ Selyem Cinka _Hegedűs Gyuláné_ András _Győző Lajos_ Vendégek.

*

_Először adták a budapesti Vígszinházban 1907 április 10-én._

*

_Színpadokkal szemben kézirat. Az előadás joga és a színpadi példány Valentin Lajos színházi ügynöksége útján szerezhető meg._

ELSŐ FELVONÁS.

_Szín: szoba a festőműterem mellett, Jánosnál. Hátul balról üvegajtó, portière-rel a színpad felé. Ha nyílik, belátni a műterembe. Jobbról hátul vágott sarokban bejárat-ajtó. Balról elől ajtó. A háttérben a két ajtó közt antik szekrény. A szekrény előtt díszes terítővel leterített asztal, telerakva szobrokkal, edényekkel, arcképekkel, stb. Az asztaltól jobbra és balra szék. Balról leghátul antik szekrény. Balról elől a falhoz tolt asztal, olyanforma, mint a másik, csak kisebb. Az asztal mellett a falnál szék. Balról a szekrény és az asztal között a földön álló kleiderstokk teleaggatva színes jelmezekkel, sálokkal. Balról elől nagy, álló, aranyozott templomi fa-kandeláber, 12 villamos körtével. Balról elől_ _nagyon széles pamlag, szőnyeggel leborítva, rajta színes párnák. A pamlag előtt kicsiny, de nem alacsony asztalka. Dohányzókészlet van rajta. A pamlag előtt jobbról puff. Jobbról, hátul az ajtó előtt spanyolfal. Jobbról elől francia kandalló, melyből vörösen fénylik a parázs. A kandalló előtt, háttal a közönségnek, igen nagy, trónszerű, piros-arany karosszék, melynek támlája tökéletesen eltakarja azt, aki benne ül. A trónszék mellett, balról, alacsony török asztal könyvekkel. A szoba falain túlzottan sok, berámázott és berámázatlan kép, rajz, vázlat. Színes szövetek, miseruhák a falon. Gipszszobrok, fejek. Szőnyegek. A mennyezetről nagyon cifra, inkább táncterembe való csillár függ le. Délután három óra._

ELSŐ JELENET.

János, András, majd Cinka.

_A szín egy pillanatra üres._

János _belép kalapban és téli kabátban, ezeket leveti_. András! – András!

András _előjön a műteremből_.

János. Hol mászkálsz?

András. Sehol kérem.

János. Az ajtó tárva-nyitva, akárki bejöhet. _András a műterembe rohan és bársonykabátot hoz ki. Mialatt András benn van._ Hol a mai ujság? _Megtalálja_. Na mi lesz? _András bejön és rásegíti a kabátot, János rágyújt._ A szabó már kivasalta a frakkomat?

András. Egy óra mulva küldi, nagyságos úr.

János. Jó. _Pénzt ad neki._ Itt egy korona! Eredj le a fehérnemüshöz, vegyél egy frakkhoz való fehér batiszt nyakkendőt. A régit vidd el mintának. _András indul._ Megállj. Készíts ki az ágyra kemény inget, manzsettát, gallért. Keresd meg a kis gyöngyházgombokat, ott vannak a felső fiókban egy gyufaskatulyában. Várj. Add vissza a koronát. _Megtörténik_. Itt egy ötös. Vegyél egy pár nyolcas számú fehér báli keztyűt is. Majd elszámolsz. Mielőtt lemégy, eridj be a műterembe, tedd fel a dobogóra a velencei széket. Három órakor jön Lászlóné ő méltósága, portréhoz ülni. Attól kezdve senkinek se vagyok itthon. _Közben végigdőlt a kanapén._ Add ide a hamutartót. _Megtörténik_. Mehetsz.

András. Kérem, nagyságos úr.

János. Mi az?

András. Itt a Cinka.

János. Hol?

András. Bent az atelierban.

János. Menjen haza. Nem kell. _Lapoz az ujságban._

András _az üvegajtóhoz megy_. Nagysád. _Eltávolító kézmozdulattal._ Ma nem kell modell.

Cinka _belép_. Jó napot. _Nincs válasz._ Ma nem festesz?

János. Nem. _Lapoz._

_András bemegy a műterembe._

Cinka _búsan_. Alászolgája. _Visszafordul_. És holnap?

János. Holnap se.

Cinka. Alászolgája. _A szemét törli._ Te már nem szeretsz engem, te már nem szeretsz engem.

János. Kezdődik megint.

Cinka. Már ősz óta nem szeretsz. Én ezt mindjárt láttam, mikor tájképeket kezdtél festeni. Mikor szeretsz, mindig az aktomat fested. Tudom én, mit jelent az, mikor a tájképek gyönnek.

János. Buta vagy, Cinka.

Cinka. Tudom. Felöltözve minden modell buta.

János. Eridj szépen haza.

Cinka. Csak küldj, csak küldj. Menjek szépen haza. Már egy hét óta mindig úgy megyek el innen, hogy le sem vetkőztem. Hát mi vagyok én? _Sírva fakadt de rögtön abbahagyta._ Én ám tudok mindent.

János. Igen?

Cinka. Nézz rám. Nézz csak rám. Te megnősülsz. Merd a szemembe mondani, hogy nem.

János. Nem.

Cinka. Na ja, majd te nem mered a szemembe mondani. Egy Tóth Elza nevű lányt veszel el. A barátod felesége, a Lászlóné hozta össze a dolgot. Merd a szemembe… különben, hiszen hiába, mert te belemondasz a szemembe akármit.

János. Honnan veszed mindezt, angyal?

Cinka. Egy ilyen szép fiatal asszony, mint ez a Lászlóné! Ahelyett, hogy ő maga barátkoznék veled, hát megházasít. Tudod, mert azt nem bántam volna. Engem úgyse szeretsz. Mindig tájképeket festesz.

János. Hát most mit akarsz tőlem?

Cinka _átfogja a nyakát_. Semmit. Az ilyen szegény akt, mint én, nem akarhat semmit. Ha ti meg akartok nősülni, mink aktok csinálhatunk akármit, mégis elveszitek a privátot. Mondd legalább, hogy szeretsz.

János. Ühüm.

Cinka. Hümmög. A régi szeretőm, a Náray, szebben hümmögött.

János. Mindenki úgy hümmög, ahogy tud.

Cinka. Ezt is csak akttal lehet csinálni. Ismerem én már a festők szerelmét. Előbb: «édesem, drágám, Fornarinám, Fornarinám, micsoda háta, micsoda keble, micsoda vonala!» Aztán később: «sárga a bőröd, sárga a bőröd.» – Aztán még később: «ma nem érek rá.» Aztán a tájkép és püff, vége. Szeretsz?

János _mosolyogva_. Igen.

Cinka. Ha úriember volnál, most megigérnéd nekem, hogy feleségül veszel. Látod a Náray úriember volt, az mindig megigérte. Az nem volt smucig. Még ez se legyen nekünk? Unsz, unsz?

János. Hiszen, ha nem unnálak, már rég szakítottam volna veled. Gyere, édes kis unalmam. _Megcsókolja_. Menj angyalom, menj haza, menj, menj!

Cinka. Holnap se jőjjek? Holnapután se?

János. Nem.

Cinka. Hát már soha nem fogod festeni az aktomat?

János. Majd este elmegyek hozzád, Lászlóékhoz az estélyre úgyis csak tizenegykor megyek.

Cinka. De hát hogy fogsz festeni nálunk? Nem is látsz. Még a gáz sincs bevezetve. Csak petróleum-lámpa ég.

János _az ajtónál_. Hát majd elfújjuk. Szervusz.

_András belép és átmegy a műterembe. Cinka elmegy. János meggyujtja elaludt szivarját, a pamlaghoz megy, előveszi az ujságot és lefekszik. Éles csöngetés. Hirtelen felugrik. Kissé izgatottan szól._

János. András!

András. Nyitom!

_Átszalad a színen András, ki a bejáratajtón, melyet nyitva hagy. János a nyakkendőjét gyorsan megigazítja. Az ujságot leteszi. A szivart belenyomja a hamutartóba. Haját elrendezi. A belépők elé megy. András künn marad._

MÁSODIK JELENET.

János, László, Jolán.

_László és Jolán belép._

János. Csókolom a kezét. Szervusz. _Üdvözlések._

László _siet_. Fiam, én csak idehoztam az asszonyt. Szaladok vissza az irodámba.

Jolán _körülnéz_. Hát magánál ilyen?

János. Úgy-e furcsa? Cifra szemétdomb.

László. Előbb azt gondoltuk, hogy ne ma kezdd meg festeni az arcképét. Ha hat évig tudtunk rá várni, ráért volna még holnapig. De az asszonyt oly idegessé teszi a készülődés erre a mai estélyre, hogy idehoztam. Tudod-e, hogy ez a házszentelő az első estélyünk?

Jolán. Muszáj volt. Fiam, annyi revánssal tartozunk.

László. Bár már túl lennénk rajta. Nem szeretem a flancot. Én Freebodynál tanultam az üzletet, Londonban. Annak kilencven milliója van és még sohse adott estélyt. Csak ezen a nyomorult Pesten kell. Mikor jőjjek az asszonyért?

János. Korán sötétedik. Háromnegyed óra mulva már nem lehet pingálni.

László. Tehát?

János _órájára néz_. Négy óra körül.

Jolán _egy aktra mutat_. Ez a kép kicsoda?

János. Egy modell.

Jolán. Meg mertem volna rá esküdni. Az, aki most jött le a lépcsőn.

László. Ja, a Selyem Cinka? Ezt meg kell nézni. _Indul a kép felé._ Azaz nem is kell megnézni, minden perc drága. Remélem, most már végzel az ilyen Cinkákkal! Te is oka vagy, hogy ezt az estélyt adjuk. Ugy-e?

Jolán. Bizony. Ma fog végleg beleszeretni Tóth Elzába.

János. A legjobb akarattal megyek. Visztek a vágóhídra. Nősülni! Nősülni!

Jolán. Mily boldog lennék!

László. Hát még én. Meg a lány is. Meg te is. Mindenki.

János. Adja Isten. A lány nagyon kedves.

Jolán. Hát még ha…

János. Ha még egy szót szól, imádom is. De ez csak estére van kitűzve.

László. Megyek. Az emberem minden percben telefonálhat. Fiuméból a kukorica ügyében. _Megcsókolja Jolánt._ Négykor érted jövök, fiam. Légy nyugodt. Gerbeaud mindent elvégez. Semmi gondod semmivel. Szervusztok.

János. Nem félsz itt hagyni az asszonyt?

László. Megmondjam őszintén? Azért sietek úgy, mert félek, hogy még meggondolom és visszaviszem.

Jolán. Féltékeny vagy?

László. Hazudjam? Akkor: nem. Ha nem félnék, hogy komikussá válok, azt mondanám: gyerekek, vigyázzatok magatokra. Isten áldjon meg. _El._

HARMADIK JELENET.

János, Jolán.

_János kikísérte Lászlót. Visszajön. Az ajtót becsukja. Némán áll meg a küszöb mellett. Abban a pillanatban, mikor János visszajött, Jolán hevesen megrázkódott. Most végigsimítja homlokát._

János. Mi az?

Jolán _idegesen, halkan nevet_. Se… semmi.

János _gyöngéden_. Megijedt valamitől?

Jolán _nem felel_.

János. Nos?

Jolán _idegesen, zavartan, mintha félne tőle_. Tudja… ahogy most itt Alfréd elment, úgy éreztem, mintha otthagytak volna valahol.

János. Hogyan?

Jolán. Ilyen érzésem volt, mikor a mama otthagyott Drezdában, a panzióban. Hogy most itt maradok egyedül künn az idegen életben. Most majd magamnak kell gondolkoznom. Én… tudja, hisz hat évig soha nem akartam idejönni. _Körülnéz_. Mint valami boszorkánykonyha. Régiségek, furcsa állatok, fejek… Maga úgy áll köztük, mint valami varázsló. Amig az uram itt volt, észre se vettem. De mikor kiment, akkor egyszerre ezek a fejek mind rám néztek. _Megborzong_.

János. Nem kell idegeskedni. Ez a szoba az atelierhoz tartozik és minden hölgy, akit lefestek, idejön.

Jolán _nyugodtan_. És minden hölgyet, aki idejön, lefest?

János. Nem.

_Szünet_.

Jolán. Hallotta, mit mondott az uram?

János. Hallottam.

Jolán. Hat év óta, mióta a felesége vagyok, s mióta maga a csöndes, jó, becsületes barátunk, egyszer-másszor tréfált erről. De most éreztem a hangján, hogy nem volt sok kedve a tréfához.

János. Hogy féltékeny.

Jolán. Nem. De először vagyok itt… magánál, magával, egyedül.

János. Hat évig nem bolygattuk ezt a kérdést. Most, hogy úgy magától kipattant… de már hetek óta érzem, hogy ez szóba fog kerülni köztünk.

Jolán. Pedig milyen jó, édes, csöndes nyugalom volt, hogy hat évig egy szót se beszéltünk róla. A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos fürdő. Úgy – ül benne az ember. _Mutatja egy testmozdulattal, lehunyva szemét, hogy hogyan ül az ember a jó langyos vízben._

János. Csütörtökön, mikor először volt szó arról, hogy lefestem, s hogy ide fog jönni, elpirult. Aztán rám nézett. Másképp, mint ahogy addig szokott nézni.

Jolán. Ne beszéljünk róla. Nem, nem…

János. Ne féljen tőlem. Ha más volnék, nem csudálnám a szavát. De így. Milyen jól esik most így… egyszer, ártatlanul… végiggondolni az egészet. Hét éve van. Én nevelő voltam az ura családjában és ott voltam, mikor először említették, hogy Alfrédnek feleségül kell vennie magát. Ez annak a napnak az estéjén volt, amelynek délutánján mi…

Jolán _szeliden a kezére teszi a kezét, gyöngéd feddéssel_. János…

János… megcsókoltuk egymást. Gyerekek voltunk. És én ágról-szakadt szegény fiú voltam, aki Alfrédot, meg a nővéreit rajzolni tanítottam… és maga még szegényebb volt, mint én: a lányok kis iskolai barátnéja, aki uzsonnázni jár a milliomos házba. Összenéztünk egyszer, a nagy, dúsgazdag familiában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy koldus fiú, és egy koldus kisasszony. Mi értettük egymást. Aztán egy napon hallatlan szerencse kinálkozott magának. Alfréd bevallotta, hogy halálosan szereti.

Jolán. Másnap.

János. A csóknak, az első gyerekes, szűz csóknak a másnapján. Huszonnégy órával azután, hogy a két koldus egy pillanatra magára maradt az aranyos, csilláros szalonban, és hogy ezt a pillanatot egy csók töltötte ki, egy szegény, szomorú csók, ami… aminek most már az emléke is kihűlt.

Jolán. Kihűlt János. Józan emberek lettünk. Azóta nem beszéltünk róla. _Ezt kérőleg mondta, mintegy, hogy ne folytassa._

János. Nem. Maga feleségül ment Alfrédhez. A szegény hivatalnok lánya az udvari szobából az Andrássy-útra került, a László-palotába. És én külföldre mentem. Az ő pénzükön. És egy év mulva megjöttem. És még mindig szerettem. De akkor már szenvedéssel, lemondással. És az első napon, mikor felmentem magához s egyedül találtam, már én is úr voltam, már díjakat nyertem, ismert ember voltam, úsztam a pénzben, maga meg a saját palotájában állott, talpig selyemben, gyémántban és mikor egymásra néztünk, mégis csak a régi két kis fiatal koldus tekintete találkozott, de akkor… már nem csókoltuk meg egymást.

Jolán. Édes János. Hagyjuk ezt.

János. Itt vége is van. Azóta hat év telt el. Az urának barátjává lettem. Minden nap láttuk egymást. És egy szó, egy tekintet nem esett köztünk. Sohse mertem ajánlani, hogy lefestem, mert féltem ettől. Maga is érezte. Sőt az ura is érezte. Hát lemondtam erről is. Van-e még egy ilyen történet a világon? Én nem szégyenlem magamat érte.

Jolán _kezet fog vele_. Édes, becsületes jó barátom.

János _gyöngéden_. No, megnyugodott? Nem fél már, ugy-e?

Jolán. Az uram hangja riasztott meg. Hisz ő majdnem tudja, hogy mi hogyan voltunk és soha, soha nem is gondolt semmit… De őt is megzavarta az, hogy mi ide jöttünk. Hat évig nem jöttünk. És most… itt vagyok. Hát ez gondolatokat ébreszt. És én félek attól, hogy gondolkoznom kell. Ettől ijedtem meg. Ettől féltem, mert egymástól nekünk már nem kell félnünk. Mi már nem szeretjük egymást és még az is szép tőlünk, hogy erre az emlékre emlékszünk. Ugy-e?

János. Úgy van.

Jolán. Mert hiszen, ha szeretnők egymást, maga nem nősülne meg. Igazam van, úgy-e?

János. Igaza van.

Jolán. És megnősül. Én tudom, hogy boldog lesz, ha megnősül és maga tudja, hogy én is boldog leszek, hiszen én akartam, hogy megnősüljön, én szerzek magának szép, okos feleséget.

János. Igen.

Jolán. Hát most… ne gondoljunk… _fojtott hangon, erőltetett mosollyal_… semmit. Jó? _A kezét nyujtja, bátran, nyiltan._

János. Jó. _Erősen, férfiasan szorítanak kezet_. És…

Jolán. És térjünk a tárgyra. Nem szóltunk semmit, nem történt semmi. Jónapot, művész úr. Azért jöttem, hogy tessék lefesteni.

János _más hangon_. Az este emlékezetből csináltam a képéhez egy vázlatot. Oh, hiszen sokat csináltam már. De most már egészen másként látom.

Jolán. Miért?

János. Nem tudom. Tegnap még csak a felszínét láttam. De most, itt… megint belülről látom. Most úgy ragyog a tekintete, mint a gyémántból a tűz.

Jolán. Az istenért, János, hiszen megegyeztünk, hogy… vége.

János. Nem tudtam egyszerre. Majd… lassacskán… megint abbahagyom.

Jolán _nyiltan, becsületes komolysággal_. Nekem nem kellett volna ide eljönnöm.

János. Akkor sohse értettem volna meg az arcát.

Jolán. János, vegye a festéket, palettát és gyerünk, ha már itt vagyunk. Essünk túl rajta.

János. Igaza van. Essünk túl rajta.

Jolán. Hát kezdje. Mit kell csinálnom?

János. Mindenekelőtt tegye le a kalapját, meg a kabátját. _Mögéje megy és a kalaptűjéhez nyúl._

Jolán _elhúzódik_. Majd én. _Egymásra néznek._ Nem szabad rólam… levenni valamit. _Csönd. Leveszi kalapját._

János. Parfümözi a haját?

Jolán. Én? Soha.

János. Akkor ez… természetes illata a hajnak… Nagyon közel álltam hozzá.

_Csönd._

Jolán. Most tanulmányoz?

János. Igen. Az ura azt kívánja, hogy mellkép legyen a portré.

Jolán. Igen. Az övé lesz, ő parancsol. Én jobb szerettem volna egész alakot, kalappal, utcai ruhában.

János. Ő dekolltált mellképet akar. Sállal a válla körül. Ez ugyan édeskés… de ha neki így kell… _Sálokat akaszt le a fogasról._ Már ki is kerestem egy csomó török sált.

Jolán. Tehát?

János. Tehát mellkép. A nyaka szabadon.

Jolán. Igen.

János. Hát akkor… siessünk, mert sötétedik. Itt vannak a kendők, ebben a skatulyában van tű… és én majd bemegyek a műterembe addig.

Jolán. Addig? Meddig?

János. Amíg maga… Hát ahhoz, hogy a válla szabadon legyen… a… a blúzát le kell…

Jolán. Hogyan.

János _zavartan_. Mintha otthon volna. Ezt az ajtót bezárom. _Bezárja a bejáratajtót._ Igy, ni. Bemegyek az atelierbe és ezt az ajtót zárja magára, amíg… _a küszöbön áll. Benéz a műterembe. Halkan._ Hű… hogy esik a hó. _Kinéz az asszonyra._

Jolán _zavartan_. Esik?

János. Nagyon. _Szünet._

Jolán. Ne… ne, hagyjuk, inkább talán… talán holnap… vagy… most egy kicsit nem jól érzem magam… _ezt mind_ _nehezen mondta. Most hirtelen megnyugodva._ És akkor elhoznám a szobalányomat.

János _a küszöbön_. Aztán kérdezné az ura, hogy miért… és különben is. Ha ezt itt bezárja. _Benéz_. Hogy esik! Ha így esik, ilyen nagy pihékben… ez elfogja a világosságot… de nem baj… legalább keresnek a szegény emberek… _Ezt az egészet halkan, akadozva mondta, miközben hol az asszonyra nézett, hol be a műterem nagy ablaka felé, s ezalatt lassan, zavartan, az ajtófélfával babrálva, csöndesen behúzódott a műterembe és most óvatosan, lassan becsukja az ajtót kívülről._

_Jolán, aki eddig háttal állott a műteremajtónak, és némán nézett maga elé, most összerezzen és odanéz. Aztán leküzdi a zavarát, odamegy és bátran bezárja az ajtót. Lassan visszajön előre, kigombolja a nyakán a blúzt, aztán megijed és a nyitott blúzt összefogja. Leül. Ülve újra kezdi, lassan kigombolja az egészet, de nem veti le. Mustrál a sálok közt. Egyet kiválaszt. Aztán nyugodtan, naivul, mint aki egyedül érzi magát, leveti a_ _blúzt és a nagy trónszék karfájára akarja tenni. Mikor odaér és kinyujtja a kezét, felsikolt, visszaretten, elejti a blúzt és hamarosan betakarja mellét, vállát a sállal. A nagy trónszékből vigyorogva kel föl az ördög._

NEGYEDIK JELENET.

Jolán, az ördög.

_Az ördög 35–38 éves, karcsú, csinos fekete ember. A fejében valami kevés van a klasszikus Mefisztó-maszkból. Az arcbőre sötét. A haja ékbe font. A szemöldöke kissé ferde. Lakkcipő, sötét nadrág, redingote, nagy écharpe az öltözéke. A legtökéletesebb, legdivatosabb elegancia. A nadrág nagyon szűk. A cipő nagyon hosszú és hegyes orrú. A kabát derékban szűk, alól erősen harangalakú._

Az ördög. Pardon, asszonyom. Elejtett valamit. _Udvariasan felveszi a blúzt és feléje nyujtja._

Jolán _rémülettel nézi és gépiesen átveszi tőle a blúzt._

Az ördög. Engedelmet kérek… ebédről jöttem ide… János nem volt itthon… vártam… aztán ebben a nagy székben elnyomott az álom. _A szemét dörzsöli._ Bocsásson meg, hogy épp akkor keltem fel, amikor méltóságod le akart vetkőzni.

Jolán _rémült felháborodással_. Kérem! Uram!

Az ördög _hidegen_. Tudom, asszonyom. Ez gyanusitás. Ön azért jött ide…

Jolán. Hogy arcképemet festessem.

Az ördög. Én egyszer a feleségemet egy fogorvosnál csíptem rajta. A gyanusítást ő se tűrte. De aztán becsületből ki is huzatta egy egészséges fogát.

Jolán. De én…

Az ördög _kedvesen_. Én tudom, hogy önnek igaza van. De – ha akarom, hiszem, ha akarom, nem. Az igazsága nincs lenyelhető formába öltöztetve. Meztelen igazság. Legalább is – félig már meztelen.

Jolán _felháborodva_. Nem is tudom, uram, miért tűröm ezt a hallatlan beszédet. Egy idegen ember, aki itt meglep és… _az üvegajtóhoz rohan, kinyitja_. János!

ÖTÖDIK JELENET.

Jolán, az ördög, János.

János _megjelenik a küszöbön_. _Meglepetten nézi az ördögöt._

Az ördög _hirtelen, röviden_. Szervusz.

János _csudálkozva megy feléje_. Szer… szervusz.

Az ördög _gyorsan_. Már nem méltóztatol rám emlékezni. Monte Carlóban.

János. Ah!

Az ördög. Azon az izgatott napon.

János. Tudom már, tudom. Ősszel, mikor egyszer minden pénzem elveszett a ruletten. A hátam mögött állott egy sötét tekintetű ember… _rámutat_… te voltál… még megijedtem, mert előbb úgy rémlett, hogy a croupier helyén is te ültél… és mikor vesztettem, mintha vigyorogtál volna rám,… de emlékszem… a hátam mögött álltál és mikor minden elveszett, ismeretlenül egy marék aranyat nyujtottál felém.

Az ördög. Te visszautasítottad… kérő arccal.

János. Aztán…

Az ördög. Aztán elfogadtad… tiltakozó arccal.

János. Öt perc alatt mindent visszanyertem vele. Még nyertem rá húszezer frankot. Babonás ereje volt annak a marék aranynak. Még emlékszem… feltünt, mikor átadtad… a kezedtől meleg volt… szinte forró.

Az ördög. Aztán visszaadtad és azt mondtad: «Vacsorázzunk együtt». Én azt mondtam: «Sajnálom, de este utazom Spanyolországba. Hanem majd meglátogatlak otthon, mikor egyszer szükség lesz reám». Hát most… itt vagyok.

János _már nyugodtabban_. Igen. Hozott Isten.

Az ördög. Pardon, magam jöttem.

János. Igen. _Zavartan néz rá._

Az ördög. A székben, a tűz mellett elaludtam.

Jolán _ijedten_. De hiszen… mikor mi az urammal jöttünk… én világosan emlékszem, a szék üres volt! Nem ült ott senki!

Az ördög _ellentmondást nem türő hangon_. Akkor talán én tévedek, asszonyom.

_Halálos csönd. Furcsán néznek az ördögre._

János _zavartan_. Parancsolj helyet foglalni. Bemutatlak… izé… a nevedet igazán…

Az ördög. A név csak akkor fontos, ha az ember maga nincs jelen. Mert akkor a név egy írott arc. De ha az ember maga is itt van, mindegy. Válassz: Kovács, Szabó, Durand, Mayer… mellékes. Mondjuk: Kovács. Ha akarod: doktor Kovács.

János _nagyon zavartan_. Doktor Kovács.

_Az ördög kezet csókol._

Az ördög. Más körülmények közt most venném a kalapomat és elmennék. De a tapintat kötelez, hogy ebben a kínos percben a nyakadon maradjak. _Leül._

Jolán. Még most sem ocsudtam fel ebből a… _hirtelen újra felháborodik._ Képzelje János, ez az úr megengedte magának…

Az ördög _hirtelen_. Régen halt meg a férje?

Jolán. Nem, kérem. Nem vagyok özvegy.

Az ördög. Elváltak?

Jolán. Nem.

Az ördög. Mert nem értem, hogy az önt ért inzultust egy harmadiknak panaszolja fel. Ez a férj ügye. _Jánoshoz_. De ha te parancsolod, neked is állok rendelkezésedre. _A székből kiveszi a cilinderét._ De ez esetben, asszonyom… ez beismerés.

János. Mit jelent ez a titokzatosság? Mi ez? Nem értek semmit. Maga… te idepottyansz hozzám, azt se tudom, hol jöttél be, mikor jöttél be,… a hideg futkároz a hátamon… és úgy viselkedel, mintha itt bárkit is valamin… ki kell mondanom a szót… rajtakaptál volna.

Jolán. Igen! Igen!

Az ördög. Én velem most gorombáskodni is lehet, mert én nem mehetek el.

Jolán. Ugyan miért?

Az ördög. Mert ez azt mondaná: «Magatokra hagylak, pardon, hogy zavartam a mulatságot». Az ittmaradásom bizonyítja, hogy nem gondolok semmi rosszat.

János. Én pedig ezt a szívességet nem fogadom el ajándékba. Ez nekem jár!

Az ördög _némán meghajtja magát_.

_Kínos szünet._

Az ördög. És most, hogy rendben vagyunk, beszéljünk másról. – Esik a hó.

_Csönd. Az asszony bámulva áll a műteremajtó mellett._

Az ördög. Készül valami szép a tavaszi tárlatra? _Csönd._

János _kelletlenül_. Talán… küldök.

_Csönd. Az ördög cigarettára gyujt._

Az ördög. Megengedi, asszonyom?

Jolán _erre hirtelen felébred a bámulatból, hirtelen bemegy a műterembe és úgy becsapja az ajtót, hogy csak úgy durran_.

HATODIK JELENET.

János, az ördög.

Az ördög _szünet után_. Temperamentumos asszony. Szép asszony.

János _oda se néz_. Igen.

Az ördög. Kár, hogy nem szereti az urát.

János _hirtelen feléje fordul_.

Az ördög. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy mikor bajban volt, te jutottál az eszébe.

János _a dohányzószerviszt bosszusan csapja az asztalra_.

Az ördög. Nem szereti az urát, tehát az ura vagy ordináré ember, vagy lángész. Ezt a kettőt nem szokták szeretni. Az asszony nem szereti a földszintet, mert fél, hogy valaki bemászik az élete ablakán. A magas emeletre meg – nehéz feljárni. Az ő ideáljuk… _kezével mutatja a közepes színvonalat_… a mezzanin.

János _az órájára néz idegesen és a műteremajtó felé megy_.

Az ördög _kényelmesen végigdől egy széken, nagy füstöt fuj és hidegen mondja._ A vállát már másodszor látom.

János. Micsoda?

Az ördög. Először Párisban láttam a Louvre-múzeumban. Akkor egy Aphrodite-szobor válla volt. Úgy-e, hogy olyan?