Part 7

– Mialatt határozatlanul álldogáltunk az erdő előtt, hátunk mögött, a fekete bokrok közt, kiválva a bokrok sötétségéből, három kuporgó alakot vettem észre. Csupa bozót és magas fű volt körülöttünk minden s tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út keresztül az erdőn számításom szerint rövidebb volt valamivel egy mértföldnél. Ha keresztülhatolhatunk az erdőn fel a csupasz domboldalra, ugy gondoltam, mindenképpen biztosabb nyugvóhelyre tehetünk szert. Gondoltam, hogy gyufával és kámforral megvilágíthatom utunkat az erdőn keresztül. De annyi bizonyos volt, hogy ha gyufákat akartam gyujtogatni, akkor el kellett hagynom valahol tüzelőfámat; le is tettem végre nagy habozgatás után. És ekkor az jutott eszembe, hogy barátainkat hátunk mögött alaposan meglephetem, ha meggyujtom a földre tett gyulékony anyagot. Később beláttam, micsoda borzalmas ostobaságot követtem el; de akkor csak az járt az eszemben, minő elmés módja lesz ez visszavonulásunk födözésének.

– Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mi az, ha lángnyelv van valahol, ahol ember nincsen jelen s az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán oly erős, hogy gyujtson, még akkor sem, ha a harmatcseppekben meggyülemlik, ami olykor-olykor megesik a forróbb égövek alatt. A villám gyújthat ugyan és kormosíthat, de ritkán oka nagyterjedelmű tűznek. Az is előfordul, hogy az enyészetnek indult növényzet a rothadás melegében gőzölög, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángba. A hanyatlás eme korszakában még a tűzcsinálás módját is elfelejtették a földön. A vörös lángnyelvek játéka, amint nyaldosták a lerakott facsomót, teljesen uj látványosság volt Weenára nézve.

– Oda akart szaladni és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem, bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem tartom. Felkaptam s bár alaposan ellenkezett, merészen nekivágtam vele együtt az erdőnek. A tűz fénye megvilágította egy darabon a gyalogösvényt. Amint nemsokára hátratekintettem, láttam a fák sűrűjén keresztül, hogy az égő facsomóról átcsapott a láng a szomszédos bokrokra s fölfelé a domboldalon félkörben terjedt a tűz egyre tovább a száraz gyepen.

– Nevettem a dolgon s azután ujra az előttem sötétlő fák felé fordultam. Iszonyú feketeség tátongott előttünk, s Weena görcsösen belém kapaszkodott. De amint hozzá szokott szemem a sötétséghez, annyi világosság még mindíg volt, hogy ki tudtam kerülni a fák törzseit. Feketeség borult ránk a magasból is, csak itt-ott tört át a fák között egy-egy darabka távoli sötétkék égboltozat. Nem gyujtottam meg egyetlen szál gyufát sem, mert egyik kezem sem volt szabad. Balkaromon kis Weenámat czipeltem, jobb kezemben pedig vasrudamat szorongattam.

– Jó ideig nem hallottam mást, csak a galyak recsegését lábam alatt, a szellő gyönge rezdülését a lombok között, lélekzésemet és fülem véredényeinek lüktetését. Majd egyszerre mintha topogás hallatszott volna körülöttem. Dühösen folytattam utamat. A topogás egyre tisztábban hallatszott, s nemsokára ugyanaz a furcsa zaj és hangegyveleg ütődött fülembe, amelyet a föld alatt hallottam volt. Bizonyos volt, hogy több morlock van a közelben, még pedig közvetlenül a hátam mögött. Csakugyan a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, s rögtön rá éreztem valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, azután egészen elcsendesült.

– Ideje volt, hogy gyufát gyujtsak. De hogy ezt megtehessem, Weenát le kellett tennem a földre. Le is tettem, s mialatt zsebemben kotorásztam, nagy küzdelem támadt a sötétségben lábam körül. Weena teljesen néma volt, a morlockok pedig ugyanazokat a sajátságos gerleturbékoláshoz hasonló hangokat hallatták, amelyeket már ismertem. Kabátomba és hátamba is lágy kis kezek kapaszkodtak, sőt meg-megérintették nyakamat is.

– Majd serczegett a gyufa és világosság támadt. Lobogó fénye mellett láttam a morlockok fehér hátát, amint a fák közé menekültek. Gyorsan kirántottam a zsebemből egy csomó kámfort, s készültem, hogy amint gyufám kialvófélben lesz, meggyújtsam. Majd Weenára pillantottam.

– Arczczal a földre borúlva feküdt, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul. Hirtelen rémülettől megkapatva, föléje hajoltam. Mintha nem is lélekzett volna. Meggyújtottam a kámfort és ledobtam a földre. Amint szétvált, lángolni kezdett s visszaűzte a morlockokat és az árnyakat; letérdeltem s felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott, mintha tele volna az erdő morlockokkal.

– Ugy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan vállamra fektettem s tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű való tudatára jutottam. Mialatt a gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam s most homályos sejtelmem sem volt róla, merre van az én gyalogösvényem; azt sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porczellán palota felé. Kivert a hideg izzadság. Gyorsan el kellett szánnom magamat valamire. Elhatároztam, hogy tüzet rakok s tanyát ütök ott, ahol éppen voltunk. Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis gyepes mélyedésbe, s azután, mivel az első csomó kámfor már kezdett kialudni, elkezdtem gyorsan ágakat és lombokat szedni. Itt-ott a morlockok szeme csillogott rám a sötétségből, mint a karbunkulus.

– A kámfor utolsót lobbant, azután kialudt. Gyufát gyújtottam s ekközben két fehér alak, amely Weenához közeledett volt, gyors iramodással szaladt visszafelé. Az egyik úgy megvadult a világosságtól, hogy egyenesen nekem szaladt; éreztem, amint öklöm csapása alatt csontjai összetörtek. Rémült ordítást hallatott, támolygott egy darabig s azután összerogyott. Meggyujtottam egy másik darab kámfort s folytattam a tüzelőanyag gyüjtését. Egyszerre csak észrevettem, mennyire szárazak fölöttem a falombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát körülbelül egy hét óta, egy csöpp eső nem volt. Igy aztán, ahelyett, hogy ide-oda járjak a fák között a lehullott galyakért, egyet-egyet ugrottam s egész ágakat lerántottam. Csakhamar fojtós, füstös lánggal lobogott a zöld fa és a száraz ágak, s kimélhettem kámforomat. Ezután odafordultam, ahol Weena feküdt a vasdorong mellett. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy életet öntsek belé, de Weena olyan maradt, mint a halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, lélekzett-e vagy nem.

– Egyszerre csak felém csapott a tüz füstje s hirtelen elbágyasztott. E mellett tele volt a levegő a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig nem kellett éleszteni. A nagy erőfeszitésbe szörnyen bele is fáradtam, leültem tehát. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek eredetét nem értettem.

– Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám tették kezüket. Kirántva magamat rámtapadó ujjaikból, gyorsan zsebembe nyultam a gyufaskatulyáért – de nem volt benne. A morlockok ujra megragadtak s szorongatni kezdtek. Egy pillanat mulva tudtam már, mi történt. Elaludtam, s ezalatt kialudt a tüzem, s ránehezedett lelkemre a halál keserűsége. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele. Belekapaszkodtak nyakamba, hajamba, karjaimba s húzni kezdtek lefelé. Iszonyú volt ott a sötétben, amint éreztem, hogy nehezednek rám ezek a puha kis teremtések. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna. Nem bírtam velük: lehuztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték harapdálni nyakamat. Fordultam egyet a földön s eközben ráakadt a kezem vasrudamra. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról az emberi patkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem csapkodni vele oda, ahol azt hittem, hogy arczuk lehet. Éreztem, amint ütéseim alatt foszladozott a nedves hús, recsegett a csont, s egy pillanatra csakhamar megszabadultam.

– Az a különös mámor fogott el, amely rendes kisérője a kemény küzdelemnek. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal lakomájukat. Hátammal egy fának vetettem magam s a vasrudat körben forgattam magam előtt. A morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Igy múlt el egy percz. Mintha hangjuk az ingerültség tetőpontjára emelkedett volna, mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De annyira egyetlen egy sem közeledett hozzám, hogy vasrudam érhette volna. Ott álltam, belebámulva a sötétségbe. Majd hirtelen remélni kezdtem. Hátha a morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül a morlockokat – három leterítve lábamnál feküdt – s csakhamar azt vettem észre, de nem akartam hinni szemeimnek, hogy a többiek futásnak eredtek s amint látszott, hátam mögül mint hömpölygő ár özönlöttek az előttem elnyúló erdőn keresztül. És hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint elbámészkodva álltam, kis vörös sziporka nyomult keresztül egy csillagfényes, nyiláson a lombok között s azután elenyészett. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát, az elhaló morajt, amely most már viharos recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt és a morlockok menekülését.

– Elmozdúltam a fától, melyhez háttal támaszkodtam, s hátratekintve, láttam a közeli fák fekete oszlopsora között az égő erdő lángolását. Majd Weenát kerestem; nem volt sehol. De a sistergés és ropogás hátam mögött, a robbanásszerű csattogások, mikor a tűz belekapott egy-egy új fába, nem sok időt engedett az elmélkedésre. Megmarkolva vasrudamat, követtem a menekülő morlockokat. Furcsa egy versenyfutás volt. A lángtenger oly gyorsan terjedt jobbfelől, hogy amint futottam, egyszerre csak megelőzött a tűz, ugy, hogy át kellett csapnom balra. Végre egy kis tisztásra jutottam ki. Ide érve, egy morlock tántorgott felém s elhaladva mellettem, egyenesen belerohant a lángok közé!

– S most oly borzasztó látvány tárult elém, amelynél azt hiszem, szörnyűbb dolgot nem láttam ott a jövendőben. Az egész tisztás oly világosságban úszott a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett volna. A közepén sírhalomféle kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő; sárga lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, tűzsövénynyel kerítve be teljesen a kis teret. A domboldalon harmincz-negyven morlock húzódott meg. A fény és a meleg elkábította őket s vad rémületükben össze-vissza támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre vakságukat s amikor közel jutottak hozzám, rémült dühhel közéjük csaptam vasrudammal, egyet megölve s néhányat megnyomorítva. De amikor láttam, hogy kuporodik le az egyik a galagonyabokor tövében s mily bambán mered a vörös égre, s hallottam nyöszörgéseiket, meggyőződtem róla, hogy teljesen gyámoltalanok az izzó fényben, s ezután nem bántottam többé a nyomorultakat.

– Hébe-korba egyenesen nekem jött egyik-másik. Ilyenkor rémülten összeborzadtam s gyorsan kitértem útjából. Egyszerre csak halódni kezdett a láng némileg s már féltem, hogy az ocsmány teremtések észre fognak venni. Éppen az járt eszemben, hogy megkezdem a küzdelmet, mielőtt észrevesznek, s megölök közülök néhányat; de a tűz csakhamar új erőre lobbant s ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a dombot köröttük, gondosan kerülve őket, s kerestem Weena nyomát. De Weena nem volt sehol.

– Végül leültem a kis domb tetejére s néztem ezt a hihetetlenűl furcsa vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat hallatva, amint a tűz fénye végig-végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba s a vöröses mennyezet foszlányain átragyogtak messziről, mintha valami más világegyetemhez tartoznának, az apró csillagocskák. Két, vagy három morlock nekem támolygott, mire remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal visszaűztem őket.

– Ami az éjszaka többi részét illeti, meg voltam győződve, hogy lidércznyomás nehezedik rám. Harapdostam magamat és sikoltoztam szenvedelmesen, kivánkozva az ébredés után. Kezemmel csapdostam a földet, fölkeltem, leültem, járkáltam ide-oda s újra leültem. Majd nekiestem szememnek, elkezdtem dörzsölni és Istenhez fohászkodva könyörögtem, ébreszszen fel. Három ízben láttam, hogy több morlock végvonaglásban lehajtva fejét, belerohant a lángok közé. De végre a tűz halványuló pirossága, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt kormos fatönkök és az elmosódó teremtmények egyre kisebbedő serege fölött megjelent a nappal fehér világa.

– Újra fürkészni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt, hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben.

Le sem irhatom, mennyire megnyugtatott az a gondolat, hogy elkerülte azt a szomoru végzetet, amely, ugy látszik, rá is várakozott. Amint ezen töprengtem, valami csaknem arra ingerelt, hogy lássak neki ujra a körülöttem álldogáló gyámoltalan szörnyetegek lemészárlásának, de erőt vettem magamon.

– A kis domb, amint már említettem, kis szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már elláttam a füstös ködön keresztül a zöld porczellán-palotához, s megtudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Igy aztán elhagytam azt a pár elátkozott lényt, aki még megmaradt s nyöszörögve ide-oda támolygott az egyre erősülő nappali világosságban. Körülkötöttem fűvel a lábamat s biczegni kezdtem a füstölgő zsarátnok és a belülről még egyre égő fekete fatönkök között az időgép rejtekhelye felé. Lassan haladtam, mert nagyon ki voltam merülve, alaposan megbénultam s a kis Weena borzasztó halála szörnyű leverően hatott rám. Lesujtó csapás volt. Most is ebben az ismerős szobában inkább olyan, mint valami álom szomorusága, s alig tetszik valóságos veszteségnek. De azon a reggelen ujra teljesen magamra maradtam – iszonyu elhagyatottságban. Eszembe jutott ez az én házam, tűzhelyem, egypáran közületek s ily gondolatok közben oly epedő vágy fogott el az otthon után, amely minden kinnál kinosabb volt.

– De mialatt a ragyogó reggeli égboltozat alatt a füstölgő hamuban haladtam, fölfedeztem valamit. Nadrágzsebemben volt egypár gyufaszál. A skatulya bizonyára kilyukadt, mielőtt elvesztettem.

XII. A kelepcze.

– Reggel nyolcz-kilencz óra tájban ugyanahoz a sárga fémpadhoz értem, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutott, micsoda elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este s nem tudtam megállni, hogy keserűen ne nevessek könnyenhivőségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a buja növényzet, ugyanazok a fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák között. Egypáran fürödtek éppen azon a helyen, ahol pár napja a kis Weena fuldoklott. Ezt látva, éles fájdalom nyilallott keresztül lelkemen. Szerte-széjjel, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejlett a föld feletti emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek napjaik, épp oly kellemesen, mint a barmoknak, nekik sem volt tudomásuk ellenségeikről, s nem gondoltak a holnappal. S végük is épp olyan volt, mint a barmoké.

– Elszomorodtam, arra gondolva, mily rövid álom volt az emberi értelem. Valósággal öngyilkosságot követett el. Állhatatosan törekedett a kényelmes nyugalom, egy békés egyensulyba jutott társadalom felé, melynek biztosság és állandóság a jelszava. Reményei meg is valósultak, de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett már érnie az életnek és a tulajdonnak a teljes biztosság állapotát. A gazdag biztosságban élvezte vagyonát és kényelmét s a munkás biztosságban élt és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban probléma, társadalmi kérdés nem maradt megoldatlanúl. S erre hosszu nyugalom következett.

– Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma. Az oly állat, amely tökéletes összhangzásban van környezetével, tökéletes mechanizmus. A természet csak ott szorul rá az értelemre, ahol a megszokás és az ösztön használhatatlan. Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.

– A földfelettiek gyönge henyeségük felé haladtak, a földalattiak merőben mechanikus munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban hiányzott valami a mechanikai tökéletességhez, hiányzott – a teljes állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint telt az idő, a föld alatt, bármint szerezték is, meggyérűlt a táplálék. A szükség, amelyet száműztek pár ezer esztendőre a földről, visszajött ujra, még pedig a föld alatt jelent meg. A földalatti világ, amely gépekkel volt összeköttetésben s igy bármily tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kivül kénytelen volt valahogyan mindig gondolkozni is, természetszerűen többet megőrzött a vállalkozó szellemből a földfelettinél, ha máskülönben kevésbbé maradt is emberi, minden tekintetben.

– S mikor ott lenn fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől eladdig eltiltotta őket a régi megszokás. Mondom, igy láttam a dolgokat az utolsó éjszaka a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy oly helytelen magyarázat, aminőt emberi elme egyáltalán véve kieszelhet. De a dolgok igy alakultak ki akkor elmémben, s másképen nektek sem mondhatom el.

– Az elmult nap fáradalmai, izgalmai és rémülete után, bár nagyon el voltam szomorodva, az üldögélés, a nyugodt szemlélet és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt voltam és álmos, s elmélkedésem csakhamar szundikálásba ment át. Nem is ellenkeztem álmosságommal, hanem elnyujtóztam a pázsiton s hamarosan hosszú, üditő álomba merültem.

– Alkonyat felé járt az idő, mikor felébredtem. Biztositva lévén most már az ellen, hogy el találok aludni s a morlockok hatalmába jutok, nyujtózkodtam egyet s azután lesiettem a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezem pedig a zsebemben levő gyufaszálakkal babrált.

– S most váratlan fordulat következett. Amint közelebb értem a szfinx talapzatához: a bronz ajtószárnyak nyitva voltak. Lecsúsztak az alsó csatornás szegélyzetbe.

– Amint ezt láttam, megálltam s gondolkoztam, bemenjek-e?

– Belülről szűkes helyiség látszott, s az egyik sarokban emelkedettebb ponton ott volt az időgép. A kis emeltyűk zsebemben voltak. A fehér szfinx tehát, annyi gondos előkészület után a harczra, könnyen megadta magát. Eldobtam a vasrudat, szinte sajnálva, hogy nem vehetem hasznát.

– Hirtelen eszembe ötlött valami, amint meggörnyedve befelé mentem a nyiláson. Egyszerre megértettem, miben törik fejüket a morlockok. Nagy kedvem lett volna nevetni, de erőt vettem magamon. Átléptem a bronz szegélyzeten s felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg volt olajozva és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanitom, hogy a morlockok talán szét is szedték darabokba s igy próbálták bambaságukban rendeltetését megfejteni.

– Amint ott állva vizsgálgattam, gyönyört találva találmányom puszta megérintésében, az történt, amit előre sejtettem. A bronz-lapok hirtelen a magasba gördültek s erős csattanással belekapcsolódtak a felső szegélyzetbe. S én ott álltam a sötétben, – tőrbe ejtve. Legalább a morlockok azt gondolták. Én azonban vidáman felkaczagtam.

– Hallottam is már mormoló nevetésüket, amint közeledtek felém. A legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyujtani. Csak az emeltyűket kellett a gépre illesztenem, hogy eltünhessek, mint a kisértet. De egy dologról megfeledkeztem. Gyufám abból az utálatos fajtából való volt, amely csak a skatulyán gyulad meg.

– Elképzelhetitek, hogy odalett rögtön nyugodtságom. A kis fenevadak már mellém értek. Az egyikök meg is érintett. Feléjük suhintottam a sötétben az emeltyűkkel, s aztán iparkodtam mielőbb a gép nyergébe jutni. Majd belém kapaszkodott egy s utána egy második kéz. Valósággal viaskodnom kellett kitartó újjaikkal emeltyűimért, mialatt tapogattam a kis rudakat, melyekre az emeltyűket rá kellett illesztenem. Az egyik emeltyűt csaknem elragadták tőlem. Amint majdnem kicsuszott már kezemből, fejemmel kellett egyet taszítanom a sötétben, hogy megkaphassam. Hallottam, hogy roppant a morlock koponyája. Mondhatom, ez az utolsó kapaszkodás keményebb dolog volt az erdei küzdelemnél.

– De végre ráerősítettem az emeltyűket s nagyot rántottam az egyiken. A morlockok tapadó ujjai lesiklottak rólam. A sötétség csakhamar eloszlott körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zugásba jutottam, amelyet már lefestettem.

XIII. Uj látomás.

– Beszéltem már az időutazással járó kellemetlenségről és zavarról. S ekkor nem is ültem jól a nyeregben, csak féloldalt, bizonytalanul. Nem tudom meddig, csak lógtam az ide-oda lengő és vibráló gépen, nem ügyelve arra, hogyan haladok. Mikor végre rá tudtam nézni a mutatóra, szinte elhültem, látva hová utaztam. Az egyik mutató napokat, a másik a napok ezreit, a harmadik a napok millióit s a negyedik a napok milliárdjait jelezte. Nos, ahelyett, hogy visszafelé szorítottam volna az emeltyűket, lenyomtam őket ugy, ahogy a jövendőbe kell velük utazni, s amikor ránéztem a mutatókra, láttam, hogy az ezres mutató oly gyorsan forog, mint a zsebóra másodperczmutatója – előre a jövendőbe. Amint haladtam, különös változás történt a tüneményeken. A vonagló szürkeség egyre sötétedett. Majd – bár csodálatos gyorsasággal utaztam, visszatért a nap és éj csillanó váltakozása, ami rendszerint a lassúbb mozgást jelezte s a fény egyre élesebben elvált a sötéttől. Ez eleinte nagyon megdöbbentett. Az éj és a nap váltakozása egyre lassabbodott, a nap is egyre lassabban futott keresztűl az égbolton, végre ugy tetszett, hogy egy-egy változás századokig eltart. Végül állandó szürkület borult a földre, melyet csak hébe-korba szakított meg egy-egy üstökös, mely vakító fénynyel rohant keresztül a sötét boltozaton. A fénysáv, amely a napot jelezte, régen eltűnt; mert a nap nem végezte többé rendes útját, hanem egyszerűen nyugaton mozgott fel s alá, s egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése szünet nélkül lassult s a fénykörök helyét lassan haladó fénypontok foglalták el. Végül, mikor már megállni készültem, a nap hatalmas vörös gömbje mozdulatlanul csüggött a horizont fölött, mint valami bágyadt meleget sugárzó óriási boltozat, amely olykor-olykor egy-egy pillanatra elsötétült. Egyszerre csak egy kis időre újra élénkebben kezdett ragyogni, de csakhamar ujra visszanyerte komor vöröses tüzét. Lassú mozgásából megállapítottam, hogy a föld egyik felével folyton a nap felé van fordulva, ugy, mint napjainkban a hold a föld felé.

– Visszaemlékezve első zuhanásomra, óvatosan kezdtem lassítani haladásomat. Óraművem mutatói egyre lassabban keringtek, míg végre az ezres mutató szinte mozdulatlannak tetszett, s az egynapos mutató mozgását is egyre jobban kivehettem.

– Szép csendesen megálltam s ráülve rendesen az időgépre, körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeletre koromfekete volt, s a feketeségből kiragyogott a halvány fehér csillagok állandó fénye. Fejem fölé mély csillagtalan vörösség borult, amely délkeletre izzó biborszinbe csapott át, melyből kivált, elmetszve a horizonton, vörösen és mozdulatlanul a nap rengeteg teste. Nyers vörösesszínü sziklák között voltam, s az első pillanatra nem vettem észre más jelét az életnek, csak azt az erős zöld növényzetet, amely a sziklák délkeleti részének valamennyi kiszögellő pontját elborította. Olyan volt ez a bujazöld, mint az erdei moha, vagy barlangokban a kövi zuzmó: mint ezek, örökös félhomályban élt és fejlődött.