Part 8

– A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyult délnyugat felé, éles ragyogó horizontba olvadva a halvány égboltozat alján. Zajgó árnak, hullámoknak nyoma sem volt; szellő sem rezdült a tájon, csak apró, sima habocskák keltek és enyésztek, mint gyönge lélekzetek, jeléül annak, hogy az örökkévaló tenger még mindig él és mozog. És a part mentén, ahol a víz meg-megtört néha, vastag sókéreg rakodott le, éles ellentétben a komor égboltozattal. Nagy nyomást éreztem fejemben s észrevettem, hogy nagy gyorsasággal szedem a lélekzetet. Ez az érzés eszembe juttatta azt a tapasztalatot, melyet egyetlen, hegyek közt való kóborlásom idején szereztem, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a levegő sokkal ritkább, mint manapság.

– Jó messze fönt az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hangzott s valami óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam, amint ferdén föllebbent a magasba s azután keringve eltünt valami alacsony domb mögött. Hangja oly félelmetes volt, hogy összerázkódtam s erősen belekapaszkodtam gépembe. Majd ujra körülnézve, azt láttam, hogy egészen közelemben az, amit előbb vöröses szikladarabnak tartottam, lassan felém mozog. Valami szörnyű rákfajta teremtmény volt. Képzeljetek akkora rákot, mint ott az az asztal, amint sok lábán lassan, bizonytalanul mozog, hatalmas ollóit lengeti, hosszú tapogatóival csavarog, suhog, mint az ostor s érczhomlokából minden oldalról nyeles szemek villannak rátok. Ránczos hátát esetlen púpok éktelenítették s közbe-közbe zöldes kéreg tarkította. Láthattam, amint a mozgó szörny bonyolult szájában számos tapogatószál csillogott, hajlott ide-oda.

– Amint rámeredtem a felém kuszó félelmes jelenésre, csiklandást éreztem arczomon, mintha légy röppent volna rá. El akartam űzni kezemmel, de a következő pillanatban ujra ott volt s csaknem egyszerre vele egy másikat is éreztem fülem mellett. Odakaptam s valami fonalas dolgot fogtam meg, amely gyorsan kihuzódott a kezemből. Elréműlve és undorodva megfordultam s láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg csápját fogtam meg, amely éppen mögöttem terpeszkedett. Gonosz szemei ide-oda forogtak nyelükön, szája szinte habzott az éhségtől s esetlen ollói, melyekről maszatos iszap csepegett, már-már rám ereszkedtek.

– Kezem tüstént leszorította az emeltyűt s egy pillanat mulva egy hónapot helyeztem közém és e szörnyetegek közé. De még mindig ugyanazon a parton voltam s tisztán láttam őket ujra, amint megálltam. Csoportosan mászkáltak ide-oda a komor fényben a zöld lombozatban.

– Nincs is szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világra borult, A vörös keleti boltozat, az északi feketeség, a sós holttenger az ide-oda mászkáló undok, tunya szörnyetegekkel, a zuzmószerü növényzet egyhangu zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, az édes levegő, amely fájt az ember tüdejének: mind hozzájárult az undorító hatáshoz. Pár száz évet haladtam s még mindig ugyanazt a vörös napot láttam – csak kissé nagyobb, kissé komorabb lett – ugyanazt a holt tengert s a zöld gyom és vörös sziklák közt csoportosan ide-oda mászkáló földi rákféléket s a levegő is épp oly fagyos volt. S a nyugati égboltozaton rengeteg új holdhoz hasonló sápadt félkört vettem észre.

– Igy utaztam, időnkint meg-megállva, ezredéveken keresztül. Folyton előre hajtott a föld sorsának titka, s lebűvölve láttam, amint a nap egyre nagyobbodik. Végre, több mint harmincz millió esztendőnyire korunktól, a nap rengeteg vöröstüzű boltozata a homályosságnak csaknem tizedrészét elborította. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok mászkáló csoportja eltünt, s a vörös part, kivéve élénkzöld zuzmós növényzetét, élettelennek látszott. Most már itt-ott fehér foltok is voltak rajta. Csipős hideg csapott meg. Ritkás fehér pelyhek kovályogtak hébe-korba lefelé. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai alatt, s pirosasfehér dombok hullámvonala nyult el. A tenger szélén jégczafrangokat láttam, távolabb nagy tömbök uszkáltak. De a sóstenger legnagyobb része, az örök alkonyatban vérvörösen, nem volt még befagyva.

– Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. Valami határozatlan félelem azonban arra kényszerített, hogy folyton a gép nyergében maradjak. Nem láttam mozogni semmit sem, sem a földön, sem a levegőben, sem a tengerben. Csupán a sziklák zöld iszapja tanúskodott arról, hogy az élet még nem veszett ki. A tengerben keskeny zátonyt vettem észre, s a víz távolabb szorult a partról. Mintha valami fekete tárgy rebbent volna fel erre a zátonyra, de a mint jobban odanéztem, nem mozgott már semmi, s igy belenyugodtam abba, hogy csalódtam, s a fekete tárgy szikla volt. A csillagok mély fénynyel ragyogtak a magasban, s fényük alig-alig rezgett.

– Egyszerre észrevettem, hogy a nap köralakja nyugaton megváltozott. A félkörben homorú bemélyedés látszott, amely egyre nagyobbodott. Egy pillanatig elképedve bámultam erre a feketeségre, amely egyre jobban elborította a napot, de csakhamar kitaláltam, hogy napfogyatkozás van kezdődőben. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a föld és a nap korongja között. Természetes, hogy először a holdra gondoltam; de sokkal valószinűbb, hogy valamely belső bolygó vonult el nagyon közel a földhöz.

– A sötétség rohamosan nőtt; keletről meg-megujuló rohamokban hideg, csipős szél kezdett fújni s egyre sűrűbben hullottak a fehér pelyhek. A tenger tükre zúgva fodrosodott. Eltekintve az élettelen hangoktól, néma volt a világ. Néma? Bajos volna lefesteni ezt a némaságot. Mindenféle emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok zummogása, az a lárma, amely a mai életnek háttere, – mindez megszűnt. Amint a sötétség növekedett, egyre több hópehely hullt a magasból, tánczolva szemem előtt: s a levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyors egymásutánban belevesztek a feketeségbe a távoli dombok fehér csúcsai. A szellő süvöltő széllé erősödött. A napfogyatkozás fekete központi árnyéka rohanva közeledett felém. A következő pillanatban a sápadt csillagfényen kivül árnytalan feketeség borult a világra. Az égbolt teljesen elsötétült.

– Borzalommal szakadt rám ez az iszonyu feketeség. A hideg belevágott csontjaimba s csak kinosan tudtam lélekzeni. Dideregtem s halálos szédülés fogott el. Majd vöröstüzű könyökhöz hasonlóan megjelent az égen a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy fölmelegedjem. Szédültem s képtelennek éreztem magamat arra, hogy visszautazzam. S amint ott álltam betegen és megzavarodva, láttam, hogy a zátonyon mozog valami a tenger vörös vize felé. S most nem volt benne kétség, hogy jól láttam. Valami kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy rugólabda, talán kissé vaskosabb is volt s tapogató szervek nyultak ki belőle. Feketeségében éles ellentéte volt a vérvörös hullámzó viznek s görcsösen ugrándozott ide-oda. Éreztem, hogy ájulás kerülget. De az a gondolat, hogy teljes elhagyatottságban vagyok ott abban a távoli, rémítő félhomályban, erőt adott tagjaimnak, s felkapaszkodtam újra a gép nyergébe!

XIV. Az időjáró visszatérése.

– Visszatértem. Bizonyos, hogy jó ideig eszméletlenül ültem a gépen. A nappal és az éjszaka villanó váltakozása ujra megkezdődött, a nap ujra aranyos fénynyel világított s az égbolt ujra kék szinben ragyogott fölöttem. Ujra szabadabban lélekzettem. A táj hullámos körvonalakban váltakozott körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén. Végre sötétlő házakat láttam ujra, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is változtak, eltüntek, másoknak adva helyet. Nemsokára, mikor a milliós mutató a zérushoz ért, lassítottam a gép gyorsaságát. Kezdtem ráismerni csinos barátságos épületeinkre; az ezres mutató kezdőpontjára forgott vissza s az éj és nap változása egyre lassult. Majd feltüntek körülöttem a laboratórium vén falai s ezután óvatosan, szeliden elkezdtem megállítani a gépezetet.

– Eközben furcsa dolgot láttam, ami eleinte nagyon meglepett. Azt hiszem, említettem, hogy mikor útra keltem s még nem nagyon sebesen haladtam, Watchettné asszony keresztülment a szobán s oly gyorsan pörgött, amint gépemről néztem, mint a rakéta. Mikor visszatértem, ujra áthaladtam azon a perczen, amelyben Watchettné végigment a laboratóriumon. Csakhogy most úgy tetszett, hogy akkori mozgásának éppen az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén levő ajtó megnyilt s Watchettné nyugodtan végighaladt a laboratóriumon, hátrafelé lépkedve s azután eltünt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor belépni láttam.

– Majd megállítottam a gépet s ott láttam magam körül ujra a régi, meghitt laboratóriumot, eszközeimet, szerszámaimat, mindent, úgy éppen, ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről s leültem egy padra. Nehány perczig reszketett egész testem; de lassan nyugodtabb lettem. Körülöttem volt ujra régi jó műhelyem, úgy éppen, ahogy elváltam tőle. Mintha elaludtam volna benne s ami történt, puszta álom lett volna.

– De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti szögletéből indult el s most az északnyugati sarokban pihent, szemben azzal a fallal, amely mellett ti is láttátok. Ugyanily távolságra volt az a kis tisztás, ahol megállottam, a fehér szfinx talapzatától, amelybe a morlockok gépemet behurczolták.

– Egy ideig teljesen megszünt működni az agyvelőm. De csakhamar felálltam s neki indultam úgy, amint voltam, piszkosan, rongyosan a folyosónak, biczegve, mert sarkam egyre sajgott. Az ajtó mellett láttam az asztalon egy _Pall Mall Gazette_-t. Ránéztem: máról volt keltezve. A kronométerre pillantottam: csaknem nyolcz óra volt rajta. Hallottam hangokat s a tányérok csörömpölését.

Határozatlanul álltam az ajtó előtt, – mert iszonyu gyöngének és betegnek éreztem magam. De egyszerre egészséges, jó ételszag csapódott az orromba s erre benyitottam az ajtón. A többit tudjátok. Mosakodtam, ebédeltem s most mesélek nektek.

XV. Az elbeszélés után.

– Tudom, – szólt kis szünet mulva, – hogy mindazt, amit beszéltem, teljességgel nem hiszitek el; de én csak azt az egyet nem tudom elhinni, hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, meghitt szobában, barátaim között s mesélem ezeket a furcsa élményeket.

Az orvosra pillantott.

– Valóban nem kivánhatom tőletek, hogy elhigyjétek, amit beszéltem. Tartsátok hazugságnak, vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végre kieszeltem ezt a költeményt. Tekintsétek erősködésemet igazsága mellett pusztára művészi eszköznek, melylyel érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit szóltok hozzá?

Fölvette pipáját s régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Majd megkezdődött a székek nyikorgása s a czipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam szememet az időjáró arczáról s körülnéztem a hallgatókon. Sötétben ültek, itt-ott uszkált csak közöttük egy-egy szines folt. Az orvos elmélyedt gazdánk szemléletébe. A kiadó rámeresztette szemét hatodik szivarjának a végére. Az ujságíró óráját tapogatta. A többiek, amennyire emlékszem, mozdulatlanul ültek.

A kiadó felállt s nagyot sóhajtott.

– Kár, hogy nem irsz elbeszéléseket, – szólt, az időjáró vállára téve kezét.

– Talán nem hiszed el?

– Igen, igen…

– Azt vélem, nem igen hiszed.

Az időjáró hozzánk fordult.

– Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyujtott s pöfékelni kezdett. – Ha igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…

Rávetette szemét vizsgálódva a kis asztalkán heverő hervadt fehér virágokra, aztán előre hajolt s kezében tartott pipáján keresztül bokájának félig behegedt sebeire pillantott.

Az orvos felállt, a lámpához lépett s vizsgálni kezdte a virágokat.

– Furcsa bibéje van – szólt. A psychologus előrehajolt, hogy jobban lásson s kinyujtotta kezét egy szál virágért.

– Háromnegyed egy van – szólt az ujságiró. – Hogy megyünk haza?

– Seregestül állnak a kocsik a sarkon, – szólt a psychológus.

– Furcsa virág, – szólt az orvos; de őszintén szólva, fogalmam sincs, miféle fajta. Nekem adod?

Az időjáró határozatlanúl gondolkozott. Majd hirtelen így szólt: – Nem adhatom oda.

– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.

Az időjáró végigsimította kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak nagy ügygyel-bajjal tudja együtt tartani gondolatait.

– Weena rakta a zsebembe utazásközben.

Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a szoba, ti mindannyian s az egész nap története tulságosan sok az emlékezetemnek. Csináltam csakugyan valamikor időgépet vagy időgépmintát? Vagy álom csak az egész? Azt mondják, hogy az élet álom… Őrültség. De ha álom, hogy támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan _van_ gép!

Fölkapta gyorsan a lámpát s kezében a vörös fénynyel, kisietett az ajtón a folyosóra. Követtük valamennyien. S a libegő lámpafényben ott láttuk a gépet oldalvást, elég épen visszatetsző keveréke lévén ércznek, ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámos kvarcznak. Kinyujtottam kezem s megérintettem: szilárd volt. Elefántcsontját zsiros, barna foltok szennyezték, alsó részeihez fű- és moszatcsomók tapadtak hozzá s egyik érczsíne el volt görbülve.

Az időjáró letette a lámpát a padra s végigtapogatta a sérült sínt.

– Valóság csakugyan, szólt. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottalak benneteket a hidegbe.

Fölvette a lámpát és szótlanul visszamentünk valamennyien a dohányzóba.

Az időjáró kikisért az előcsarnokba s föladta a kabátot a kiadóra. Az orvos szeme közé nézett s azután kissé határozatlanul kijelentette, hogy a tulságos munka megártott neki. Az időjáró szivből fölkaczagott erre a megjegyzésre. Most is látom, amint a nyitott ajtóban állva jó éjszakát kivánt nekünk.

Közös kocsiban hajtattam el a kiadóval, aki _pompás hazugságnak_ tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam megállapodni abban, mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hitelt érdemlő. Csaknem egész éjjel ébren hevertem elgondolkozva.

Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy laboratóriumában van s mivel otthon voltam nála, egyenesen laboratóriumába mentem. A laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig rámeredtem az időgépre, azután kinyujtottam a kezem s megérintettem az emeltyűt.

Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg rezgett, mint az ág a szélben. Nem volt benne semmi állandóság s ez nagyon megdöbbentett és visszaidézte valahogyan emlékembe gyermekkorom napjait, amikor tilos volt bármibe is beleavatkoznom. Visszatértem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban találkozott velem. A házból jött. Mindenik hóna alatt volt valami tarisznyaféle. Nevetett, mikor meglátott s könyökét dugta felém keze helyett. – Iszonyuan dolgozom ott benn – szólt.

– De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Csakugyan be tudod utazni az időt?

– Valósággal és komolyan, – volt a válasz s nyiltan szemembe nézett. Majd határozatlanul körültekintett a szobában s így szólt: – Csak egy félórácskára van szükségem. Tudom, mért jöttél. Becsületedre válik. Van egy pár ujság az asztalon. Ha itt maradsz délebédre, iziről-tövire megismertetlek az időutazással, bizonyítékokat is mutatok majd. De nem haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak?

– Csak végezd a dolgodat – szóltam, – alig fogva fel még akkor szavainak teljes jelentőségét. – Az időjáró intett s azután leballagott a folyosón. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódott. Leültem egy székbe s a kezembe vettem egy ujságot. Mi dolga lehetett délebéd előtt? Egyszerre csak egyik hirdetés eszembe juttatta, hogy igéretemhez képest két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam s láttam, hogy alig válthatom be igéretemet. Felálltam s lementem végig a folyosón, hogy tudassam ezt az időjáróval.

Amint megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, melynek végét mintha elharapták volna s utána szélzúgást. Amint benyitottam az ajtón, szélroham örvénylett körül s a laboratórium belsejéről a padlóra zuhanó s ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt sehol. Mintha egy pillanatig láttam volna valami kisérteties, elmosódó alakot ülni örvénylő fekete fémtömegben, oly áttetsző alakot, melyen keresztül egészen tisztán láttam a mögötte levő padot a berajzolt papirlapokkal együtt. De ez a fantom eltűnt, amint megdörzsöltem a szememet. Az időgép eltávozott. A laboratórium távolabbi vége üres volt, eltekintve egy kis leülepedő porfelhőtől. Nyilvánvaló volt, hogy az üvegtető egy lapja törött össze.

Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi történhetett. Amint ott álltam elképedve, megnyilt a kertre nyiló ajtó s belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Majd így szóltam hozzá:

– Kiment erre… ur?

– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.

Most már értettem a dolgot. Koczkáztatva azt, hogy Richardson hiába vár, ott maradtam, várva az időjáróra, várakozva a második, talán még különösebb történetre, a bizonyítékokra és fényképekre, amelyeket igért. De most már attól kezdek tartani, hogy életem végeig kell rá várnom. Az időjáró három év előtt tűnt el. S azóta, mint mindenki tudja, soha vissza nem tért.

XVI. Epilogus.

Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a multba utazott s bejutott a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai közé; vagy a krétakori tenger feneketlenségébe; vagy a Jurakorszak óriás gyíkfajtái közé. Talán most valami pleziozaurus-szal telt oolitkorálzátonyon jár-kel, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba, ahol az ember még ember, de a mi korunk talányai nem talányok többé s a mai kínos problemák már meg vannak oldva. Az emberi faj férfikorába, mert ami engem illet, nem hihetem, hogy a fejlődésnek az volna a betetőzése, amelyet az időjáró lefestett. Ő, tudom – mert sokszor beszélgettünk e kérdésről még az időgép megszerkesztése előtt – örömtelenül látta az emberi faj haladását, s a czivilizácziót bolondos magasbatornyosuló alkotásnak tekintette, amely elkerülhetetlenül össze fog omlani s végül maga alá temeti építőit. Ha ez igaz, számunkra akkor nincs egyéb hátra, mint hogy éljünk úgy, mintha ez nem volna igaz. De előttem még mindig üres sötétség a jövő, melynek ismeretlen homályába itt-ott vet csak egy-egy halvány sugarat az időjáró története. S vigasztalásomra van két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult, törékeny, összezsugorodott – bizonyságul annak, hogy amikor megszűnt már az értelem és az erő, élt még akkor is az emberi szívben a hála és a kölcsönös gyöngédség érzete.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |peremén fekvű |peremén fekvő

28 |mogmozdultam |megmozdultam

38 |leígázása |leigázása

46 |mély barazda |mély barázda

47 |ugrásaal |ugrással

64 |akí szokott |aki szokott

64 |kogy a zöld |hogy a zöld

74 |vagy vagy valami |vagy valami

80 |kíölése |kiölése

88 |visssza nem |vissza nem

89 |tisztábban hallátszott |tisztábban hallatszott

91 |Belakapaszkodtak |Belekapaszkodtak

91 |ada, ahol |oda, ahol

93 |leresztettem |leeresztettem

99 |megkaphasssam |megkaphassam

107 |Pal Mall Gazette |Pall Mall Gazette

110 |szólt: |szólt.]