Part 6

– Weena eleinte rettentően örült annak, hogy hordozom; de nemsokára lekivánkozott vállamról, s oldalam mellett szaladt tovább. Időnkint el-elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, s azután zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet, de végre arra a következtetésre jutott, hogy zsebeim kissé excentrikus vázák virágdiszítésre, mert az bizonyos, hogy erre a czélra használta őket. De ez eszembe juttat valamit. Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben…

_Az időjáró szünetet tartott, zsebébe dugta kezét s letett a kis asztalra szó nélkül két hervadt virágot, melyek rendkivüli nagy, fehér mályvákhoz hasonlítottak. Azután folytatta az elbeszélést._

– Amint ráborúlt a világra az esteli csönd s mi még egyre folytattuk útunkat a domb tetejére Wimbledon felé, Weena elfáradt s visszakivánkozott a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld porczellán-palota távoli ormait s iparkodtam megértetni vele, hogy menedéket keresünk az ő félelme elől.

– Ismeritek azt a nagy csöndességet, amely az esti szürkület előtt mindenre ráborúl. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig várakozó hangulat száll meg az esteli nyugalom idején. Az égbolt tiszta volt, messze elnyúlt s csak a távol alkonyatban tarkitotta egy pár vízszintes sáv. Ez éjszaka a várakozás érzete erősebb volt bennem a félelemnél. Abban a nyugalmas félhomályban érzékeim szinte természetfölötti módon megélesedtek. Mintha éreztem volna még azt is, hogy talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, amint a morlockok ide-oda járnak hangyabolyaikban a föld mélyében s várják, hogy besötétedjék. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy benyomulásomat barlangjaikba úgy fogják fel, mint hadüzenetet. De mért is vették el időgépemet?

– Igy folytattuk útunkat a csöndességben, s a szürkület lassan átolvadt az éjszakába. A távolság tiszta kéksége fakóra vált, s egymás után felbukkantak a csillagok. A föld elsötétedett, a fák megfeketedtek. Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszélgettem hozzá, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, átölelte nyakamat, lehunyta szemét, s vállamhoz szorította kis arczocskáját. Igy mentünk le egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben csaknem beleléptem egy kis folyóba. Átgázoltam rajta, s felballagtam a völgy túlsó oldalára, elhaladva egy csomó hálóépület, s egy szobor mellett, amely Faunt vagy valami efféle alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy lejtőjét csupa ákáczfa borította. Mindeddig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még kora éjszaka volt s a hold keltéig hátra voltak még a legsötétebb órák.

– A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem. Feketesége messzire elnyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra nem láttam végét. Nagyon fáradt voltam, különösen kisebesedett lábam sajgott. Amint megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, s leültem a pázsitra.

– Nem láttam már sehol a zöld porczellán-palotát s nem tudtam bizonyosan, jó irányban járok-e. Belepillantottam az erdő sürűjébe, s elgondolkoztam, mit rejthet magában. Az ágak sürű tömkelegébe bizonyára a csillagok fénye sem hatolt be. Azután ha más veszedelem nem is leselkedett a rengetegben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak benne, amelyekben felbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. E mellett a nap izgalmaiba bele is fáradtam rettenetesen. Elhatároztam tehát, hogy nem vágok neki az erdőnek, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam ujjasomba s letelepedtem mellé, hogy viraszszak, mig föl nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt és elhagyott, de az erdő feketeségéből olykor-olykor élő lények mozdulása hallatszott. Fölöttem csillagok tündököltek a tiszta, derült éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasztalás. A régi konstellácziók eltüntek az égboltozatról: az a lassu mozgás, amelyet századok során alig lehet észrevenni, régen ismeretlen uj csoportozatokba rendezte el a csillagokat. De a tejut még mindig a régi foszlányos, csillagporral telehintett lobogó volt. Délfelé, ha ugyan jól tájékozódtam, ragyogó vörös fényű uj csillagot láttam: tündöklőbb volt sokkal, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan sziporkázó fénypont között egyetlen fényes bolygó ragyogott szeliden, állhatatosan, mint valami régi jóbarát arcza.

– Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom s a földi élet minden nyomorusága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam s arra a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen multból az ismeretlen jövendőbe. A napéjegyennek százados előnyomulására gondoltam, arra a körmozgásra, melyet a föld tengelye végez. S ez a hallgatag mozgás összesen negyvenszer ismétlődött csak azalatt a száz meg százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam. S mig ez a néhány mozgás történt, az alatt minden tevékenység, minden hagyomány, a földi szervezetek komplexuma, a nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a törekvések, sőt annak az embernek, amelyet én ismertem, még az emlékezete is elveszett, kipusztult nyomtalanul. S helyébe támadtak ezek a törékeny teremtések, akik hatalmas elődeiknek emlékét sem őrizték meg s támadtak azok a fehér valamik, akik rémületet oltottak belém. Majd eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt egymástól elválasztja s ekkor hirtelen megborzadva, először ötlött elmémbe világosan az a gondolat, mi lehetett az az eledel, amit láttam. De ez a gondolat túlságosan borzalmas volt! Rátekintettem a kis Weenára, aki ott aludt mellettem, arczára, amely fehér volt és szeliden csillogott, mint a magasban a csillagok s kivertem fejemből nyomban azt a gondolatot.

– Azon a hosszu éjszakán iparkodtam gondolataimat, amennyire csak tellett tőlem, távol tartani a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt, hogy az égboltozat uj bonyodalmában keresgéltem nyomait a régi konstelláczióknak. Az égbolt, kivéve valami ködös felhődarabfélét, nagyon tiszta volt. Néha-néha valószinüleg el is szundikáltam. Végre hosszu virasztásom után derengeni kezdett a keleti égboltozat, mintha valami szintelen tűz verődött volna vissza rajta s feltünt a hold vékony sarlója, fehéren, sorvadozva. S nyomában azonnal, lebirva, elfojtva a holdat, megérkezett a hajnal, eleinte sápadtan, majd pirosodva, meleget hozva. Morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem láttam a domb tetején. Az ujuló nap felébresztette önbizalmamat és csakhamar szinte úgy tetszett, hogy félelmem oktalan volt. Felálltam s ekkor éreztem csak, hogy lábam, amelyen a rossz sarku czipő volt, bokában megdagadt s talpam sajog. Ujra leültem hát, lehuztam mind a két czipőmet s elhajítottam.

– Felébresztettem Weenát s bementünk az erdőbe, amelynek kellemes zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Találtunk benne gyümölcsöt is s lecsillapítottuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, tánczoltak a napfényben, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is volna a természetben. S ekkor ujra eszembe jutott az a hus, amit láttam. Most már bizonyosan tudtam, mi volt, és szivem mélyéből szánni kezdtem azt az utolsó gyönge kis patakot, ami az emberiség hatalmas folyamából megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszu korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon összezsugorodott. Talán patkányokból s más eféle férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbbé válogatós az ember a táplálékában, mint hajdanta volt, sokkal kevésbbé, mint bármelyik majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem természete mélyén gyökerező ösztön. És igy az embereknek emez emberietlen fiai…! Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Bizonyos, hogy sokkal kevésbbé emberek és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint három-négyezer év előtti emberevő őseink. S az értelem, amely a dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszünt. Miért bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem is egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. S mig így tépelődtem, a kis Weena ott tánczolt vigan mellettem!

– Majd, hogy meneküljek a borzalomtól, mely önkéntelenül elfogott, megpróbáltam olybá venni a dolgot, mint az emberi önzés szigoru büntetését. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit embertársának verejtékén vásárolja meg, a kényszerűség jelszavát hangoztatta kifogásul s az idők teljével végre ránehezedett saját magára is a kényszerűség. Még arra is ráfanyalodtam, hogy, mint Carlyle, gúnyolni próbáltam ezt a nyomorult, hanyatlásnak indult arisztokracziát, de azért lehetetlen volt elmémet megnyugtatnom. Bármily mélyre sülyedt is értelmi képességük, az eloik mégis csak sokkal inkább emberek maradtak, semhogy számot ne tarthattak volna rokonszenvemre, s akaratom ellenére osztályosává lettem hanyatlásuknak és félelmüknek.

– Akkortájt nagyon határozatlan gondolataim voltak még csak arról, amit tenni fogok. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom s rajta kellett lennem, hogy valahogyan szert tegyek ércz- vagy kőfegyverekre. Ezekre volt szükségem legelőször. Azután reméltem, hogy szerzek majd valahogyan tüzet, hogy legyen fegyverül a kezem ügyében valami fáklya, mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen. Azután ki kellett eszelnem valami utat-módot arra, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat betörhessem. Valami faltörő-eszközön törtem a fejem. Az a meggyőződésem volt, hogy ha bemehetek ezen az ajtón s vihetek magamnak világító fáklyát, ráakadok az időgépre s megmenekülök. Azt sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak lett volna ahoz való erejük, hogy a gépet messzire elvigyék. Föltettem magamban azt is, hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. S efféle terveket forgatva fejemben, folytattam utamat Weenával afelé az épület felé, amelyet képzeletemben lakóhelyünkül szemeltem ki.

XI. A zöld porczellán-palota.

– Dél felé járt az idő, mikor a zöld porczellán-palotához közeledtünk. A palota elhagyatott volt és romladozó. Ablakaiban csak töredezett darabkák maradtak meg az üvegből s a megrongált érczoromzatról egész rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, pázsitos fensikon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé tekintettem s meglepetve láttam, hogy ott ahol Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett valamikor lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Az jutott ekkor eszembe, bár azután nem gondolkoztam tovább a dolgon, mi történhetett vagy mi történhetik a tengerben élő lényekkel?

– Mikor megvizsgáltam, kitünt, hogy a palota csakugyan porczellánból épült, s homlokzatán ismeretlen betűkből feliratot vettem észre. Elég bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segitségével megfejthetem a felírást, de hamarosan megtudtam, hogy az irásnak a puszta gondolata sem fordult meg soha kis agyvelejében. Azt hiszem, egyáltalán véve sokkal emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt, talán azért, mivel kedélyében oly sok emberi vonást találtam.

– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, s össze voltak töredezve. Belépve, a megszokott csarnok helyett hosszu folyosóba jutottunk, amelybe számos oldalablakon hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy muzeumba jutottunk.

– A cseréppel kirakott padozatot vastag porréteg borította, s ugyanilyen szürke takaró vonta be a legváltozatosabb dolgok gazdag gyüjteményét. Majd észrevettem, hogy a terem közepén valami óriás csontváz alsó része van elhelyezve. Furcsa rideg látvány volt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami a megatheriumhoz hasonló kipusztult lény lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag porban s egy helyütt, a hol a mennyezet hasadékán behullhatott az eső, mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy brontosaurus hatalmas csontváza volt. Jól sejtettem, hogy muzeumba jutottam. Közelebb menve az oldalfalhoz, ferde állványokra bukkantam s mikor a vastag porréteget elsöpörtem, észrevettem a mi korunk ismert üvegszekrényeit is. Bizonyos, hogy légmentesen voltak elzárva, mert tartalmuk jórésze szépen megmaradt.

– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington végső napjainak romjai közé jutottunk! Itt bizonyára a muzeum őslénytani tára volt, melyben mindenesetre nagyon gazdag gyüjteménye volt az ásatag állatoknak, bár az enyészet elkerülhetetlen folyamata, amelyet egy időre sikerült megakadályozni, s amely a baktériumok és a gombák kiölése következtében erejének kilenczvenkilenczedrészét elvesztette, végtelen lassan, de végtelen biztosan emésztette a gyüjtemény összes kincseit. Néhol ott volt a nyoma kis emberkéimnek is a ritka ásatagok között, amelyek összetördelőztek és elfoszladoztak a támasztó sodronycsövek fölött. S itt-ott, ha jól sejtettem, a morlockok merészen kimozdították helyükből a szekrényeket is. A folyosón még csend uralkodott. A vastag porrétegben eltompult lépteink zaja is. Weena, aki egy ideig megállt bámulni az egyik szekrény üvegfenekén levő tengeri sünt, mialatt szerteszét nézegettem, hirtelen mellettem termett s megállt, nyugodtan megfogva kezemet.

– Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke, hogy nem is gondoltam rá, mi mindenre nyujthat alkalmat ez a gazdag lelet. Egy ideig szinte megfeledkeztem még az időgépről is.

Tovább vizsgálódva rövid másik folyosóba jutottunk, mely az elsőt keresztezte. Ugy látszik, ebben ásványtár volt, s amint megláttam egy kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem tudtam salétromot, vagy valami salétromos sót találni. A mineralogiában nem vagyok specialista s ezért csakhamar tovább folytattam utamat egy romladozófélben levő oldalfolyosóban, mely párhuzamosan futott azzal a csarnokkal, melybe legelőször beléptem. Ez nyilvánvalóan a természetrajzi tár volt, de a benne levő gyüjtemény réges-régen a felismerhetetlenségig elváltozott. Ránczos, fekete csomók, melyek egykor kitömött állatok lehettek; kiszáradt mumiák a hajdanta spirituszszal telt, de most már üres korsókban; barna porhalmok kipusztult növények emlékekép: ez volt minden! Ezután egy valósággal kolosszális méretű folyosóba értünk, mely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Arról a végéről, ahol belejutottunk, szelid lejtéssel futott lefelé. Egyenlő távolságokban fehér gömbök lógtak alá mennyezetéről (legnagyobb részük hasadozott, töredezett volt), jeléül annak, hogy a folyosót eredetileg is mesterséges uton világitották. Itt már inkább elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas géptömegek nyultak a magasba. Mind nagyon meg volt rongálva, sok össze-vissza volt törve, de volt egy pár szép, teljes gép is közöttük. Arra gondoltam, hogyha szerkezetökkel megismerkedem, szert teszek oly erőre, amelyet eredménynyel felhasználhatók a morlockok ellen.

– Egyszerre csak mellettem termett Weena. De oly egyszerre, hogy szinte megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem vettem volna, hogy a folyosó mindvégig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld szine fölött volt, s néhány hasadékszerű ablakon nyert világosságot. De amint tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez az ablakokhoz, ugy hogy a vége felé valósággal nem volt egyéb a folyosó, mint egy üreg, amelynek peremén keskeny vonalban szürődött keresztűl a nap fénye. Már jó előre jutottam a folyosóban, tapogatva a gépeket, s annyira elmerültem a vizsgálódásba, hogy a fény fokozatos gyöngülését észre sem vettem, mig Weena egyre növekvő félelme rá nem vonta figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre lejtősebb lesz s végül sűrű sötétségbe vesz bele. Megálltam, s körülnézve, láttam, hogy a porréteg is vékonyabb s nem oly egyenletes, mint a folyosó elején volt.

– Közelebb a sötétséghez pedig úgy látszott, hogy számos keskeny kis lábnyom van benne. Erre hirtelen megelevenedett bennem az az érzés, hogy a morlockok közvetetlen közelünkben vannak. S ekkor lejebb a folyosó távoli sötétségében sajátságos topogást hallottam s ugyanazt a különös zajt, amelyet ismertem már a kút mélyéből.

– Kézen fogtam Weenát. Majd hirtelen gondolattól megkapatva, eleresztettem Weena kezét s odafordultam egy géphez, melyről egy emelőrudféle nyult ki. Felkapaszkodtam az állványra s megragadva az emelő rudat, teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena, akit az oldalfolyosó közepén hagytam, siránkozni kezdett. Nagyon pontosan ítéltem meg az emelőrúd erejét, mert a rúd egy percznyi erőfeszítés után letört s mire visszamentem Weenához, oly dorong volt a kezemben, amely nagyon is elég volt bármely morlock koponyájának, akivel esetleg találkozhattam. Neki is indultam volna egyenesen a folyosó sötétségének s lemészároltam volna azokat a fenevadakat, akik ott mozgolódtak, de nem volt szivem Weenát magára hagyni, aztán meg arról is meg voltam győződve, hogyha nekilátok vérszomjam csillapításának, könnyen időgépem vallhatja a kárát.

– Nos tehát, félkezemben a vasdoronggal, félkezemben Weenával visszaindultam, ki ebből a folyosóból s beléptem egy másikba, egy még tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. De csakhamar láttam, hogy a barna megszenesedett rongycsomók, amelyek oldalfalain fityegtek, elpusztult könyvek maradványai voltak. Réges-régen darabokra foszladoztak már ezek a könyvek s a nyomtatásnak nyoma sem maradt meg rajtuk. De itt-ott meggörbült táblák és töredezett ércz-lapok voltak, amelyek ékes némasággal hirdették a könyvek történetét…

– Majd szűk lépcsőhöz értünk, mely ujabb folyosóra vezetett, hol valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyban kezdtem bizakodni, hogy hasznos fölfedezésekre lesz alkalmam. Kivéve az egyik szögletet, ahol a mennyezet beroskadt, ez a folyosó ép állapotban maradt meg. Mohó kiváncsisággal léptem oda minden egyes feltöretlen szekrényhez. S végre egyikben, amely kétségkivül légmentesen volt elzárva, egy skatulya gyufát találtam. Mondhatatlan kiváncsisággal próbáltam meg a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek. Odafordultam Weenához.

– Tánczolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén, – mert most már csakugyan van fegyverem azok ellen a borzalmas teremtések ellen, akiktől félünk.

– S erre ott, az elhagyatott muzeumban, a vastag, puha porszőnyeg fölött, Weenának rengeteg örömére, eljártam ünnepiesen egy bonyolult tánczot, fütyörészve oly vigan, amint tőlem tellett, a _The Land of the Leal_ melódiáját. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót, részben körtánczot, részben eredeti mozdulatokat is kevertem tánczomba. Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember vagyok.

– Ha elgondolom, elég különös dolog, hogy ez a skatulya gyufa annyi beláthatatlan esztendőn keresztül megmenekült az enyészettől. De bármint volt, rám nézve óriási szerencse volt, hogy így esett.

– Azonban, különösnek elég különös, találtam ennél még váratlanabb dolgot is: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, melyet annak idején, azt hiszem tiszta véletlenségből, valósággal légmentesen pecsételtek le. Eleinte azt hittem, hogy finom viaszk s hogy megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt; de szaga félreismerhetetlenül rávallott a kámforra. Ez az illó anyag véletlenül megmenekült az általános pusztulásból talán több százezer esztendőn keresztül. Már-már eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyulékony és ragyogó lánggal ég, egyszóval, hogy kitünően beválik gyertyának s igy aztán zsebembe dugtam. Robbanó anyagokat nem találtam, sem olyasmit, mely alkalmas lehetett volna a bronzajtók betörésére. A vas emelőrúd volt a legmegfelelőbb eszköz, amire rábukkantam. De azért nagy önbizalommal távoztam ebből a folyosóból.

– Nem mondhatom el most nektek az egész hosszu délutánnak a történetét. Nagy megerőltetésembe kerülne most visszaidézni emlékezetembe vizsgálódásaim részleteit s elbeszélni mindent a maga helyén. Emlékezem egy hosszu folyosóra, mely tele volt megrozsdásodott fegyverrakásokkal. Ebben a folyosóban sokáig haboztam, mit vigyek magammal: emelőrudamat, bárdot vagy kardot?

– Valamennyit nem vihettem el s végre úgy gondoltam, hogy a bronzajtók betörésére legalkalmasabb lesz a vasrúd.

– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosóban. A legtöbb nem volt már egyéb, mint merő rozsda, de volt egy csomó fegyver, mely valami új érczből készült s még csaknem egészen ép maradt. De a töltések és a lőpor bizonyára réges-régen porrá rothadozott. Az egyik szöglet össze-vissza volt töredezve s meg volt szenesedve. Valószinű, hogy az ott fölhalmozott anyagok valamikor fölrobbantak.

– Egy másik helyütt nagy bálvány-gyüjteményre akadtam. Volt ott polinéziai, mexikói, főnicziai, egy szóval a föld minden részéből való bálvány, amit csak elgondolhattam. S itt ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráirtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg orrára, mely különösen megragadta képzeletemet.

– Amint esteledni kezdett, csökkent érdeklődésem is. Folyosóról-folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok között. Sok helyütt csupa rozsda volt minden, vagy meg volt kövesedve, de itt-ott maradtak épebb tárgyak is. Egy helyütt hirtelen egy kis ónbánya modelljére akadtam s mellette tiszta véletlenségből fölfedeztem egy légmentesen elzárt üvegburában két dinamit-töltést! Felkiáltottam örömömben: Heuréka! s azután izgatottan összetörtem a burát. De akkor kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Majd kiszemelve egy kis oldalfolyosót, kisérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért még életemben, mint akkor, várakozva öt, tiz, tizenöt perczig a robbanásra, amely nem akart bekövetkezni. Utánzat volt az egész, amit rögtön sejthettem volna. Ha azonban nem így lett volna, komolyan azt hiszem, hogy nyomban elrohantam volna s levegőbe röpítem az egész szfinxet, a bronzajtókkal együtt s elvágom magam előtt végképp az útját annak (amint később megtudtam), hogy gépemet megtaláljam.

Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyilt udvarra jutottunk a palotában. Gyepes volt s volt benne három gyümölcsfa. Itt megpihentünk s jóizűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem latolgatni helyzetünket. Közeledett az éjszaka s megközelíthetetlen buvóhelyet még mindig csak keresnem kellett. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezem között oly valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok ellen – volt gyufám! Aztán meg ott volt a zsebemben a kámfor is, ha esetleg lobogó lángra lett volna szükségem.

– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az éjszakát s tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az időgépet. Erre a czélra eddigelé nem volt még egyebem a vasdorongnál. De most már, tudásban megszaporodva, egész más érzésekkel gondoltam a bronzajtókra. Eleinte ugyanis huzódoztam attól, hogy erővel törjek be rajtuk, főleg a mögöttük levő titokzatosság miatt. Az első pillanatban láttam, hogy nem tulságosan erős ajtók s azt reméltem, hogy vasrudam teljesen alkalmas lesz az ajtók bezúzására.

XII. A sötétségben.

– Mikor a palotából kiléptünk, látszott még kissé a lenyugvó nap koronája a szemhatár peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel ott kell lennem a szfinxnél s úgy terveztem, hogy mielőtt beáll az éjszaka, keresztül hatolok az erdőn, mely előtte való nap megakasztott utamban. Éjszaka oly messzire akartam menni, amennyire csak lehet s azután tüzet akartam rakni, hogy ennek a lángja mellett nyugodtan alhassunk. Útközben ami száraz ágat és füvet láttam, fölszedegettem s nemsokára megtelt a karom ezzel a gyujtóanyaggal. Így megrakva, lassabban haladtunk, mint terveztem s emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán az történt, hogy sötét éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő végén levő bozótos dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó sötétségtől; de engem bántott valami közelgő szerencsétlenség érzete s ahelyett, hogy éppen azért megálltam volna az erdő előtt, erővel is tovább haladtam. Két nap és két éjszaka nem aludtam már s nagyon lázas és ingerült voltam. Éreztem, hogy nyom el mindinkább az álom s hogy jelennek meg vele együtt a morlockok.