Part 2

Az orvos tért magához legelőször teljesen meglepetéséből. Csöngetett, – az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak, – és tányért váltatott. A kiadó nagyot nyögve nekiesett késének és villájának, s a hallgatag férfiú utánozta példáját. Folytattuk az ebédet. A társalgás nagy zajjal folyt egy darabig. Közbe-közbe csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kiváncsisága egyre növekedett. – Bőjtöléssel szaporítja tán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Az a meggyőződésem, hogy az egész dolog összefügg az időgéppel, szóltam, s folytatni kezdtem a psychologus beszámolóját multkori összejövetelünkről. Az uj vendégek nyiltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent ez az egész időutazás? Tán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban hentereg. Vagy poros lesz? S beleélvén magát a gondolatba, – folytatta a gúnyolódást. – A jövendő emberei nem ismerik a ruhakeféket? A hirlapiró sem akarta elhinni a dolgot semmi áron, s támogatta a kiadót az egész dolog nevetségessé tételének könnyű munkájában. Mind a kettő modern ujságiró volt, – kedélyes, tekintélyt nem ismerő fiatalember.

– Saját külön tudósítónk a holnaputáni hirekről, szólt, vagy inkább kiáltott az ujságiró, mikor az időjáró ujra visszatért. Rendes estéli ruhájában volt, s zavart tekintetén kivül nyoma sem volt többé rajta annak a változásnak, amely annyira megrémített.

– Halljad csak, – szólt vidáman a kiadó, – ezek a ficzkók azt mesélik, hogy utazni voltál a jövő hét közepében!! Nem mondanál el egyet-mást a kis Rosebery-ről? Mennyiért tennéd meg?

Az időjáró szó nélkül helyére ült. Szeliden mosolygott, a szokott régi módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. Mekkora gyönyörűség, hogy ujra húsba szúrhatom a villámat!

– Beszélj! – kiáltott a kiadó.

– Pokolba a beszéddel! – szólt az időjáró. Éhes vagyok. Egy betűt sem mondok addig, mig egy kis tápnedvet nem juttatok ereimbe. Köszönöm. Kérem a sót.

– Csak egy szót – szóltam én. Az időben utaztál?

– Igen – szólt az időjáró – tele szájjal, fejével intve.

– Egy shillinget adok minden sorért, ha szószerint beszámolsz utadról – szólt a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta poharát s körmével kopogott rajta. A hallgatag férfiú, aki rábámult az időjáró arczára, hirtelen összerázkódott, s tele töltötte a poharát borral. Az ebéd hátralévő része kényelmetlenül telt el. Ami engem illet, kérdések raja tolult ajkamra, s bátran állíthatom, hogy a többiek sem voltak máskülönben. Az ujságiró megpróbálta enyhíteni a feszültté vált hangulatot s adomákba kezdett. Az időjáró ebédjének szentelte figyelmét s oly étvágygyal evett, mintha agyongyalogolta volna magát. Az orvos czigarettára gyujtott s összehuzott szemekkel vizsgálta az időjárót. A hallgatag férfiú mintha a rendesnél is esetlenebb lett volna s csupa idegességből szabályos határozottsággal itta a pezsgőt. Végre az időjáró félretolta tányérját s körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot kérjek, szólt. Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért nyult s levágta a végét. De menjünk a dohányzóba. Sokkal hosszabb történet, semhogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. S menet közben megrántva a csengőt, átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába.

– Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte karosszékében hátradőlve s megnevezve a három új vendéget.

– De tiszta paradoxon a dolog, – szólt a kiadó.

– Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet de vitatkozni nem tudok. Elmondom, – folytatta – ha akarjátok, mi történt velem; de tartózkodnotok kell minden közbeszólástól. Szükségem van arra, hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tetszeni. Nem bánom! Igaz – minden egyes szó igaz, elejétől végig. Laboratoriumomban voltam négy órakor, és azóta… egy hetet éltem… oly hetet, aminőt ember előttem át nem élt soha! Nagyon ki vagyok merülve, de nem alszom el, mig el nem mondok nektek mindent. Azután lefekszem. De semmi közbeszólás! Beleegyeztek?

– Bele, – szólt a kiadó, s valamennyien utána mondtuk: beleegyezünk. Erre az időjáró elkezdett beszélni, s beszélt úgy, amint leirom. Eleinte hátradőlt székében s fáradtan beszélt. De később nekitüzesedett. Irásközben nagyon is érzem, mennyire nem való arra a toll és a tinta s elsősorban, mennyire nem vagyok való arra én, hogy úgy irjak, amint ő beszélt. Fölteszem, hogy a kellő figyelemmel olvastok; de nem láthatjátok a mesélő halvány, nyilt arczát a kis lámpa fénye mellett, s nem hallhatjátok, hogyan simult előadása a történet fordulataihoz. Mi, akik hallgattuk, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a dohányzóban levő gyertyákat nem gyujtották meg; csak az ujságiró arcza s a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva térdétől lefelé. Eleinte ujra meg ujra egymásra pillantottunk. De nemsokára abbahagytuk a tekintgetést s valamennyien az időjáró arczára függesztettük szemünket.

IV. Úton az időben.

– Mult csütörtökön kifejtettem már többeknek közületek az időgép alapelveit, s bemutattam magát a gépet is, még nem teljesen készen, a műhelyben. A gép itt van most is; az utazás megviselte ugyan némileg: az egyik elefántcsont-rúd meghasadt, s egy érczsin elhajlott: de többi része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem; de pénteken, mikor már csaknem egészen össze volt állítva, azt láttam, hogy az egyik nickel rúd éppen egy hüvelykkel rövidebb, mint kellene s az egész rudat újra kellett készítenem úgy, hogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen. A legelső időgép ma reggel tiz órakor kezdte meg pályafutását. Még egyszer végigkopogtattam, kipróbáltam ujra valamennyi csavart, még egy csöpp olajat cseppentettem a kvarczrúdra, s aztán beleültem a nyeregbe. Azt hiszem, az öngyilkos, mikor a pisztoly csövét halántékára szorítja, épp oly csodálatos érzéssel várja a bekövetkezendőket, mint akkor én. Megfogtam egyik kezemmel az indító, másik kezemmel a megállító emeltyűt, megnyomtam az előbbit, és csaknem rögtön utána a másodikat. Mintha megtántorodtam volna; mintha valami zuhanás lidércznyomása nehezedett volna rám. Körülnéztem, s ott láttam magam körül a laboratóriumot épp úgy, mint elébb. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy képzelődtem. Hirtelen a fali órára pillantottam. Egy pillanattal elébb – legalább csak ennyinek tetszett – tiz óra mult rajta egy vagy két perczczel; most pedig csaknem félnégyet mutatott!

– Nagyot lélekzettem, fogaimat összeszorítottam s megragadva mind a két kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A laboratorium homályba borúlt, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a szobába s anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott. Vagy egy perczig, azt hiszem, eltarthatott, mig keresztül ment; de nekem úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valami rakéta. Lenyomtam, amennyire csak lehetett, az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratorium halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt ujra a fekete éjjel, utána ujra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj hangzott a fülembe, s különös, kábító zavarodottság ereszkedett rá elmémre.

– Tartok tőle, hogy nem tudom lefesteni az időutazással járó sajátságos érzéseket. Kimondhatatlanúl kellemetlenek. Szakasztott olyan érzés, mint mikor gördül az ember előre feltartóztathatatlanul – valami lejtőn! Vagy mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Amint tovább folytattam utazásomat, ég és nap úgy változott, mint valami fekete szárny csapkodása. Egyszerre csak az a homály, amely a laboratoriumot sejttette velem, szétfoszlott s láttam, amint a nap sebesen hömpölyög az égboltozaton. Perczről-perczre keresztül ugrott rajta, s mindenik percz egy napot jelölt. Úgy rémlett, hogy a laboratoriumot lebontották, s kijutottam a szabad levegőre. Állványok elmosódó benyomását éreztem; de ahoz már nagyon gyorsan haladtam, hogy bármi mozgó lényt észrevegyek. A leglassabban mászó csiga rám nézve túlságos gyorsan rohant. A fény és a homály csillanó váltakozása szörnyű kinosan érintette szememet. Majd az egymást követő elsötétedésekben láttam, amint a holdnegyedek – az ujholdtól a holdtölteig – sebesen váltakoznak, s meg-megcsillantak előttem homályosan a körben rohanó csillagok. Csakhamar, amint tovább haladtam, egyre gyorsuló mozgással, a nappal és az éjszaka szökkenései állandó szürkeségbe folytak össze; az égbolt csodás mély kékségben, a virradat fényében tündöklött; az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá; a csillagokból nem láthattam semmit, csak olykor-olykor egy-egy libegő fényesebb kört a kék mélységben.

– A táj ködös volt és elmosódó. Még mindig a domboldalon voltam, ott, ahol ez a ház most áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyult a magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőttek és változtak, mint a gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek, összeomlottak, elenyésztek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták támadtak, enyésztek, mint az álom. A föld felszine megváltozott, – megolvadt, folyékonnyá vált szemem előtt. A gyorsaságot szabályozó óramű mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a napöv perczről-perczre tágul és szűkül napfordulótól-napfordulóig, úgy, hogy perczenkint több mint egy esztendőnyi gyorsasággal haladtam. Perczről-perczre föltetszett és eltünt szerte a világon a fehérlő hó, s nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke zöld szine.

– Az indulással járó kellemetlen érzések most már kevésbbé bántottak. Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy gépem esetlenül ide-oda leng, de hogy miért, azt nem tudtam magamnak megmagyarázni. Elmém sokkal zavartabb is volt, semhogy törődjem e mozgással; csak rohantam, rohantam előre szinte tébolyodottan a jövendőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra, mint ez új érzésekre. De csakhamar friss benyomások támadtak elmémben – valami kiváncsiság s nyomban rá valami félelemféle, – mig végre teljesen ezek ejtettek hatalmukba. Az emberiség minő különös fejlődése, a mi kezdetleges müveltségünkkel szemben minő csodás haladás lehetne az – gondoltam – amelyet látnék, ha közelről nézhetnék bele ebbe a homályos, csalóka világba, amely rohant, hullámzott szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények emelkedtek körülöttem, szilárdabbak, mint a mai kornak bármely épülete, s e mellett mégis mintha csillámból és ködből lettek volna. A domboldalt buja zöld futotta be s megmaradt rajta a tél minden nyoma nélkül. A zürzavar fátyolán keresztül is tündéri szépnek látszott a föld. Elmém mind erősebben kezdett a megállás gondolatával foglalkozni.

– A tulajdonképpeni veszély abban rejlett, hogy valami anyagra bukkanhatok a térben, amelyet gépemmel együtt elfoglaltam. Mialatt szörnyű gyorsasággal utaztam keresztül az időn, ez alig okozott bajt: hogy úgy mondjam, meg voltam higulva, átsiklottam, mint a gőz, a közbeeső anyagok hézagain! De hogy megálljak, keresztül kellett szorítani magamat, molekuláról-molekulára, mindenen, ami utamba akad: s atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy valami mélyreható vegyi visszahatás, esetleg valami óriási robbanás támad, mely készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető méretből – ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször megfordult elmémben, mialatt a gépet készítettem; de akkor jókedvűen belenyugodtam, mint oly veszélybe, a mely elkerülhetetlen, amelyet, ha férfi vagyok, koczkáztatnom kell! De most, mikor a koczkázat percze elérkezett, nem láttam többé a dolgot a régi derűs világításban. A tény az, hogy az a különös idegenszerűség, amely körülfogott, a gép gyönge, zizegő rezgése, s első sorban a hosszúra nyuló zuhanás érzete szinte észrevétlenül végképp felforgatta lelkem egyensúlyát. Kijelentettem magamban, hogy sohasem állhatok meg s ugyanekkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam, hogy nyomban megállok. Mint valami türelmetlen bolond rángatni kezdtem az emeltyűt, mire a gép hirtelen fölfordult, s én a levegőn keresztül előre zuhantam.

– Villámcsapás dörgése hangzott fülembe. Kábultan feküdtem egy pillanatig. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem; lágy pázsiton ültem, szemben felfordult gépemmel. Még minden szürkének látszott: de nemsokára éreztem, hogy fülem nem zúg többé. Körültekintettem. Valami kis kerti tisztáson lehettem, amelyet rhododendron-bokrok szegtek körül. A piros virágok özönnel peregtek a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó, tánczoló jég kis felhőkben függött a gép fölött s úgy húzódott a földön, mint a füst. Egy percz alatt bőrig áztam. Szép vendéglátás – szóltam, – ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan esztendőt keresztül utaztam, hogy meglátogassalak benneteket.

– Csakhamar eszembe jutott, mekkora bolondság volt igy megázni. Felálltam s körülnéztem. A rhododendronok mögül valami fehér kőből faragott óriási alak látszott határozatlanul a ködös zuhogásban. De a világon semmi egyéb nem volt látható.

– Bajos volna leírni, mit éreztem. Amint a zuhogó jég ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Jó magas volt, mert egy ezüstös nyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez hasonlított, de szárnyai, a helyett, hogy merőlegesen emelkedtek volna ki oldalából, szétterjedtek, úgy hogy szinte lebegni látszott.

– Alapzatát, mely úgy látszott bronzból volt, vastag patina borította. Arcza véletlenül felém volt fordulva; üres szemeivel mintha rám figyelt volna; ajkai körül bágyadt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen megviselte, úgy hogy szinte kellemetlen nyugtalanító érzést keltett. Ott álltam rábámulva egy ideig, – félperczig, vagy talán félóráig. Közeledett és távolodott, amint a jég sürűbben vagy ritkábban hullott előtte. Végre másfelé fordítottam tekintetemet egy pillanatra, s láttam, hogy a jégfüggöny foszlásnak indult, s a mennybolton felcsillan az előtörő nap fénye.

– Rátekintettem ujra az elnyúló fehér alakra, s hirtelen rám szakadt utazásom teljes vakmerőségének érzete. Mit fogok látni, ha a ködös függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden nem történt az emberekkel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség vált uralkodó szenvedélylyé? Ha időközben az emberi faj elvesztette emberi jellegét, s valami emberfölöttivé fejlődött, a mely a rokonszenvet nem ismeri, s hatalmában mindent eltapos? Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani, a melynek félelmességét s visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy hozzájok hasonlít: valami ocsmány teremtménynek, amelyet halaszthatatlanul le kell ölni?

– Most már több hatalmas árnyat vettem észre – rengeteg építményeket bonyolult szegélyzetekkel, nyulánk oszlopokkal s a csöndesedő viharon keresztül erdőshátú domboldal emelkedett fölém a magasba homályosan. Oktalan rémület ejtett hatalmába. Félőrülten fordultam oda az időgéphez s nekiláttam, hogy rendbehozzam. A szürke özön elsöprődött s szétfoszlott, mint valami kisértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári égbolt mély kékségében, barnás felhőcsikok oszlottak kavarogva a semmiségbe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem, ragyogva a jégzápor nyomaitól s kiemelkedve a falak mentén meggyülemlett jégdarabok fehérségéből. Mintha valami idegen világba vetődtem volna véletlenül. Úgy lehettem, mint a madár a szabad légben, amely tudja, hogy fölötte lebeg a héja s készül lecsapni rá. Félelmem őrületté növekedett. Nagyot lélekzettem, összeszorítottam fogaimat s nekiestem dühösen újra a gépnek, könyökömmel és térdeimmel. Kétségbeesett erőfeszítésemnek engedett s visszafordult, belevágódva erősen államba. Egyik kezemmel megkapva a nyerget, másikkal az emeltyűt, nagyokat lihegve készen álltam arra, hogy újra beleüljek.

– De amint nyitva állt előttem a gyors visszavonulás utja, visszatért ujra bátorságom. Sokkal több kiváncsisággal és kevesebb félelemmel szétnéztem a távoli jövendő elém táruló világában. Egy köralakú nyilásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport dús, lágy ruhába öltözött alakot vettem észre. Megláttak ők is, s arczukat felém fordították.

– Majd közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok közül felém futó emberek fejei és vállai látszottak. Egyikük ama gyalogösvényen bukkant elő, mely egyenesen ahoz a kis tisztáshoz vezetett, a hol gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt, bibor lepelben, derekán bőrövvel. Szandal vagy koturnus volt a lábán, tisztán nem vehettem ki. Lábaszára térdig csupasz volt s feje födetlen. Csak most vettem észre, mikor ezt megláttam, mily meleg volt a levegő.

– Szépsége és bája mellett leirhatatlan gyöngesége volt az, ami meglepett. Arczának pirja a sorvadás legszebb nemére emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, melyet oly gyakran hallunk emlegetni. Láttára rögtön visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.

V. Aranykor.

– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött s szemembe nevetett. Azonnal meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Majd odafordult két társához, akik nyomon követték s beszélni kezdett velük különös, édes hangzású, folyékony nyelven.

– Mások is jöttek, és csakhamar egész csoport, vagy nyolcz-tiz ily remek kis teremtés fogott körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az ötlött eszembe, hogy hangom tulságosan kemény és mély volna nekik. Ugy, hogy válasz helyett fülemre mutatva, megráztam a fejem. Egyet lépett felém, habozott, majd megérintette kezem. Rögtön rá éreztem, hogy puha kis kacsók tapogatják hátamat és vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy valósággal létezem. De mindebben nem volt semmi nyugtalanitó. Ellenkezőleg volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat lehelt, – valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. S amellett oly gyöngéknek látszottak, hogy azt képzelhettem, széthajigálhatom az egész csomót úgy, mintha golyók volnának. De mikor láttam, hogy rózsás kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy visszaintsem őket. Szerencse, hogy akkor, mikor még nem volt későn, eszembe jutott a veszedelem, a melyről eddig megfeledkeztem, s megfogva a gép rudjait, lecsavartam és zsebredugtam a kis emeltyűket, amelyek mozgásba hozhatták. Azután ujra megfordultam, s fürkésztem, hogyan folytathatnám az érintkezést.

– S ekkor, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat vettem észre ezeken a kecses, meisseni porczellánszerű alakokon. Hajuk, a mely egyenletesen göndörödött, éles vonalban végződött nyakukon és arczuk fölött; pehelyszerű nyoma sem volt arczukon a szőrnek, s kicsiny álluk hegybe futott össze. Nagy szemeik szeliden fénylettek; s már ekkor – bárha némileg önzésnek tünhetik fel részemről – úgy képzeltem, mintha csaknem teljesen hijával volnának minden érdeklődésnek, a melyet joggal várhattam volna tőlük.

– Minthogy épenséggel nem igyekeztek érintkezni velem, hanem egyszerűen ott álltak körülöttem mosolyogva s lágy, turbékoló hangon beszélgetve egymással, én kezdtem meg a társalgást. Rámutattam az időgépre s utána magamra. Majd, habozva egy pillanatig, hogy fejezzem ki az időt, rámutattam a napra. Erre egyik, tarka biborba és fehérbe öltözött kecses kis alak, követte mozdulatomat, s valósággal meghökkentett, utánozva a mennydörgés hangját.

– Egy pillanatra nem tudtam mit gondoljak, bár mozdulatainak jelentése elég világos volt. Hirtelen az a kérdés merült fel elmémben: nem bolondok-e azok az apró teremtések? Bajosan érthetitek meg, hogy kapott meg ez a gondolat. Tudjátok, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a nyolczszázkétezer s egynehányadik esztendő emberei tudásban, művészetben, minden dologban hihetetlenül fölülmulnak bennünket. S ekkor egyikük egyszerre csak oly kérdést intéz hozzám, a mely azt árulja el, hogy a mi ötéves gyermekeink szellemi szinvonalán áll, – azt kérdezi tőlem valósággal, vajjon a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben! Ez a kérdés felszabadította itéletemet, a melyet ruházatuk, gyönge, vékony lábaik és törékeny alkatuk láttára egyelőre függőben tartottam. Az elkedvetlenedés árnya ereszkedett elmémre. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.

– Intettem, a nap felé mutattam s a mennykőcsapást utánozva, oly erős hangot hallattam, hogy megrémültek. Néhány lépést hátráltak és hajlongni kezdtek. Majd az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból font füzért hozva kezében, s füzérét nyakamba vetette. A többiek dallamos tetszésnyilvánitással fogadták az ötletet; csakhamar ide-oda futkostak virágokért s nevetgélve teledobáltak, úgy, hogy szinte fuladoztam a sok virág között. Ti, akik ilyesmit sohasem láttatok, alig képzelhetitek el, mily csodaszép, finom virágokat hozott létre megszámlálhatatlan esztendők folyamán a virágkertészet. Majd az egyik megérttette velem, hogy szeretnék játékszerüket a legközelebbi épületbe vinni, s a fehér márvány szfinx mellett, a mely mintha az egész idő alatt szemmel tartott volna, mosolyogva zavaromon – vezetni kezdtek valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé. Amint közöttük haladtam, ellenállhatlan vidámságra hangolt az utókor mélységes komolyságába és hatalmas szellemi fejlettségébe vetett régi hitem és bizalmam emlékezete.

– A hatalmas bejáratú építménynek óriási méretei voltak. Természetes, hogy legfőkép az apró emberkék növekvő csoportja s a széles bejárat foglalkoztatott, a melynek nyitott szájából rejtelmes homály tátongott felém. Általános benyomásom az volt, hogy a föléjök boruló világ szép bokrok és virágok egybefonódott rengetege, valami régóta elhanyagolt s mégis burjánnal föl nem vert hatalmas kert. Egész csomó furcsa fehér virág vagy egy lábnyira kinyuló hegye ötlött szemembe a széles viaszszerű levelek között.

– Mintha vadon tenyésztek volna szanaszéjjel a tarka bokrok között; de ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott maradt elhagyatva a pázsiton, a rhododendronok között.

– A bejárat ívét dús faragványok ékitették, amelyek, bár alaposan nem igen nézhettem meg őket, első pillanatra mintha régi phöniciai ékítményekre emlékeztettek volna. Amint a bejáraton keresztülmentem, meglepett, hogy szörnyű töredezettek s megviseltek voltak. A kapu alatt még több fényesruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány lehettem, a mint piszkos XIX. századbeli öltözetemben, virágokkal borítva, befelé lépkedtem, mig körülöttem ragyogó köntösök bájos tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak s nevetgélés és kaczagó csevegés morajlott dallamosan.

– A széles bejárat aránylag nagy, barnával bevont csarnokba torkollott. A mennyezet homályba borult; a szines ablaktáblákon s itt-ott az üvegezetlen ablaknyilásokon csak bágyadt fény szűrődött keresztül. A padlózat kemény fehér érczből vágott nagy tömbökkel volt kirakva. Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. A padlót, amint láttam, számos nemzedék léptei annyira kikoptatták, hogy amerre legtöbbet jártak-keltek, mély barázdák támadtak rajta. A csarnok hosszában számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett; a gyümölcscsel telt asztalok egy láb magasak lehettek. A gyümölcsrakásokban láttam valami túlságosan nagyranövelt málnafajt és narancsfélét; de a legnagyobb részt nem ismertem.

– Az asztalok között szanaszéjjel számos vánkos hevert. Vezetőim ezekre telepedtek, s intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen s minden teketória nélkül kézzel ették a gyümölcsöt, a héjat, a szárakat s egyéb efélét beledobálva az asztalok oldalán levő kerek nyilásokba. Nem igen kináltattam magamat én sem, mert éhes és szomjas voltam. Evésközben kényelmesen szemügyre vehettem a csarnokot.