Part 3

– Talán legjobban rozzant állapota lepett meg. A szines ablaküvegek, a melyeket csupa mértani ábra diszített, több helyen ki voltak törve s a csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg borította. Bántotta szemem a szomszédos márványasztal letörött csücske is. De azért az általános benyomás fölötte szines, festői volt. Lehetett néhány száz emberke, aki ott ebédelt. A legtöbbje lehetőleg közelemben telepedett le s érdeklődéssel nézegetett rám. Szemecskéjük kiragyogott evés közben a gyümölcsök közül. A ruhája valamennyinek ugyanabból a lágy, de azért erős selyemszövetből készült.

– Gyümölcs volt összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigoru vegetariánusok voltak, s mig köztük éltem, bármennyire sóvárogtam a hus után, gyümölcscsel kellett táplálkoznom nekem is. Később megtudtam, hogy a ló, a marha, a juh, a kutya, mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De a gyümölcs mind pompás volt, különösen az egyik – háromélű hüvelyesfajta, lisztes béllel, – a melynek, úgy látszik, mig ott voltam, folyvást tartott a szüretje. Ezt választottam ki fő ételemnek. Eleinte meglepett a sok mindenféle gyümölcs és virág; de később megértettem jelentőségüket.

– De eleget is beszéltem már gyümölcsebédemről a távoli jövendőben. Alig csillapítottam le kissé étvágyamat, föltettem magamban, hogy határozott kisérletet teszek emberkéim nyelvének a megtanulására. Világos volt, hogy ez az első teendőm. Úgy látszott, legczélszerűbb lesz a gyümölcsön kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet s próbát tettem egy csomó kérdő hanggal és mozdulattal. Nagy ügygyel-bajjal tudtam csak velük megértetni szándékomat. Eleinte meglepetve bámultak rám és szakadatlan nevetgéléssel fogadták minden erőlködésemet; de az egyik göndör fürtü kis teremtés úgy látszik hamarosan felfogta, mit akarok és többször ismételt egy nevet. Fecsegtek s hosszasan magyarázgatták egymásnak dolgaikat és mikor kiejteni próbálgattam nyelvük választékos kis hangjait: udvariatlanul bár, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam. De én, mint a tanitó a gyerekek között, állhatatos maradtam és csakhamar vagy húsz főnévvel rendelkezhettem. Majd rátértem a mutató névmásokra, végül megtanultam az „enni“ igét is. De a munka lassan haladt; a kis emberek hamarosan elfáradtak és szabadulni iparkodtak kérdéseim elől, úgy hogy jórészt kényszerűségből belenyugodtam abba, hogy tanítsanak akkor és oly kis adagokban, a mint kedvük tartja. De nagyon is kis adagokban volt csak kedvük a tanitásra s mint nemsokára tapasztaltam, soha sem volt dolgom közönyösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel.

VI. Az emberiség alkonya.

– Csakhamar különös egy dolgot fedeztem föl kis gazdáimon; nem volt bennök komoly érdeklődés semmi iránt. Első meglepetésükben kiváncsi kiáltásokkal közeledtek felém, mint a gyermekek, vizsgálgatni kezdtek; de hamarosan abbanhagyták s tovább ballagtak más játék után. Amint az ebéd s első társalgási kisérletezésem véget ért, azt vettem észre, hogy azok, a kik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien eltávoztak.

– Furcsa dolog az is, mily hamar jutottam el oda, hogy ezeket az apró emberkéket semmibe se vegyem. Amint jóllaktam, kimentem a bejáraton keresztül ujra a napsütötte világba. Lépten-nyomon csatlakozott hozzám egy pár apró embere a jövendőnek; követtek egy kis darabra, fecsegtek, nevetgéltek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és kiintegették magukat, távoztak ujra, rábizva engem saját találékonyságomra.

– Esti nyugalom ömlött el a világon, a mint kiléptem a nagy csarnokból, s az alkonyuló nap meleg fényében fürdött a táj. Az első pillanatra zavaros egyvelegbe folyt össze előttem minden. Attól a világtól, amelyet ismertem, teljes mértékben különbözött minden, minden, – még a virágok is. A hatalmas építmény, a melyet magam mögött hagytam, széles mederpart lejtőjén emelkedett. A Themze körülbelül egy mértföldnyi távolságban hömpölygött mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek egy másfélmértföldnyire emelkedő domb tetejére, ahonnan jobban áttekinthetem bolygónkat a mi Urunk nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendejében. Mert ez volt az az idő, a melyet gépem kis óraműve mutatott.

– Séta közben figyelmesen gyüjtögettem magamban minden benyomást, hogy ha csak lehetséges, megértsem azt a romokban heverő ragyogást, a melyben a világot találtam, – mert valósággal romok közé jutottam. A domboldalon kissé följebb például nagy rakás aluminiummal összeerősített gránitkoczka hevert, meredek falak és törmelékrakások, a melyek között gyönyörű pagodaszerű növényeket – valószinüleg csalánbokrokat – láttam; de a levélzet, a melynek különös barna szine volt, elvesztette szúróképességét. Láttam rögtön, hogy valami hatalmas, többé meg nem határozható czélra emelt épület elhagyott maradványai közé jutottam. A végzet úgy akarta, hogy később ezen a helyen tapasztaljak valami fölötte különös dolgot, a mely először vezetett egy még különösebb fölfedezés nyomára, – de ezt majd a maga helyén fogom elmondani.

– Amint, hirtelen gondolattól megkapatva körülnéztem a kis fensikról, ahol megpihentem, láttam, hogy kisebb házaknak sehol semmi nyoma. Mintha a családi ház, s talán a háztartás is, teljesen megszünt volna. A zöldben itt-ott palotaszerü épületek voltak, de a ház és villa, angol tájaink eme jellemző vonásai, teljesen eltüntek.

– Kommunizmus – szóltam magamban.

– S ennek nyomában másik gondolatom támadt. Rápillantottam a hat-hét apró lényre, a kik idáig követtek. S egy szempillantás alatt észrevettem, hogy valamennyinek egyforma öltözete, egyforma lágy, szőrtelen arcza s egyforma lányos, gömbölyded lába van. Tán különösnek tünhetik föl, hogy eddig nem vettem ezt észre. De oly különös volt körülöttem minden. Most elég tisztán láttam a tényt. Öltözetben s a hajzat és a viselkedés mindamaz eltéréseiben, a melyek a két nemet egymástól manapság megkülönböztetik, ezek az emberkék teljesen hasonlók voltak. S a gyermekek, mintha csak miniature kiadásai lettek volna szülőiknek. Ugy láttam, hogy annak a kornak a gyermekei – legalább fizikailag – fölöttébb koraérettek voltak, s véleményem később csakugyan teljesen igaznak bizonyult.

– Látva a kényelmet és a biztonságot, a melyben ez a népség élt, éreztem, hogy az ember nem is várhatott egyebet, mint a két nemnek ezt a teljes hasonlóságát; mert a férfi ereje, a nő gyöngesége, a család intézménye s a foglalkozások elkülönülése pusztán a fizikai erő korszakának harczias követelményei. Ahol a népesség egyensulyba jutott és bőségben él, a sok gyermek inkább baj, mint áldás az államra nézve. Ahol az erőszak ritka s a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott kevesebb szükség van – vagy inkább nincs is szükség – erős családi életre s a két nemnek a gyermekszükségletekből eredő különválása megszünik. Van ennek némi nyoma már manapság is, s a jövendő teljesen beváltotta ezt a föltevést. Hangsulyozom, hogy akkor így okoskodtam. Később be kellett látnom, mily távol esett okoskodásom a valóságtól.

– Mialatt ily módon eltünődtem, csinos kis alkotmány vonta magára figyelmemet. Kupolával födött kúthoz hasonlított. Futólag az ötlött az eszembe, mily különös, hogy még mindig vannak kutak s azután tovább szőttem elmélkedésem fonalát. A domb teteje felé nem volt több nagy építmény, s mivel úgy látszik, csodás kitartással gyalogoltam, nemsokára az esett meg velem, hogy legelőször egyedül maradtam. A szabadság s a kalandvágy furcsa érzetével folytattam utamat a domb csúcsa felé.

– A domb tetején valami ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta s félig lágy mohába sülyedt. Kartámaszai griff-fejek formájára voltak vágva és faragva. Ráültem s szétnéztem messze elterülő öreg világunkon e hosszura nyúlt nap alkonyában. Életemben ez volt a legkedvesebb, legszebb látvány. A nap lebukott már a szemhatár alá. Az egész nyugat aranyszinben égett, melyet bibor és kárminpiros vizszintes sávok barázdáltak. Alant a Themze völgye, melyben mintha csiszolt aczélszalag lett volna a folyam. Említettem már, hogy a zöld lombok között hol romokban heverő, hol meg lakott paloták tarkállottak.

– Itt-ott egy-egy fehér, vagy ezüstös szobormű emelkedett ki a föld rengeteg, puszta kertjéből, imitt-amott egy-egy kupola vagy obeliszk meredt függélyesen a magasba. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, a földmivelésnek nyoma sem volt. Az egész föld egy kertté vált.

– Nézegetés közben tovább szőttem magamban a látott dolgok magyarázatát, amely az este körülbelül a következő módon alakult ki elmémben. (Később rájöttem, hogy csak a féligazságot találtam el, vagy inkább, hogy az igazságnak csupán egyik oldala csillant meg előttem.)

– Ugy tetszett, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korszakába jutottam bele. A vöröses alkonyat az emberiség alkonyára terelte gondolataimat. Eleinte különös következménye kezdett előttem kidomborodni annak a társadalmi erőfeszítésnek, amelyben jelenleg benne vagyunk. S ha meggondoljuk, ez a következmény tényleg elég logikus. Az erő a szükség eredménye; a biztonság a gyöngeség istápolója. A lét föltételeinek javítására irányuló munka – az igazi müvelődési folyamat, amely az életet egyre biztosabbá teszi – szünet nélkül hatványozódott. Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok minden – ma még csak pusztán álom – tervvé vált, megfontolt kivitelre került és megvalósult. S az aratás – az volt, amit láttam!

– Annyi tény, hogy a mai kor egészségügye és földmivelése még nagyon kezdetleges. Korunk tudománya kis területet foglalt még el csak az emberi betegségek mezejéből; de hódítását folytatja biztosan és állhatatosan. Földmivelésünk és kertészetünk kipusztít itt-ott egy-egy füvet, művelés alá fog vagy husz hasznos növényt; de a többi növényt, a legnagyobb részt, saját erejére bizza a létért való küzdelemben. Nemesítjük kedvencz növényeinket és állatainkat – s mily csekély ezeknek a száma! – fokozatosan kiválasztva a tenyésztésre alkalmasakat. Szert teszünk majd valami jobbfajta uj őszi baraczkra, majd valami szőlőre, hol valami illatosabb, nagyobb virágra, hol egy-egy megfelelőbb marhaválfajra. Fejlesztjük valamennyit lassan-lassan, mert eszméink határozatlanok és tapogatódzók, tudásunk pedig nagyon szűkkörű, mivel maga a természet is félénkké és lassuvá válik ügyetlen kezeink között. Valamikor mindez jobban, egyre jobban fog szerveződni. Az ár nyomulása ez keresztül az örvényeken. Az egész világ értelmes lesz, művelt és együttműködő, a természet leigázása mindegyre gyorsabban és gyorsabban fog haladni. S végre, bölcsen és gondosan egyensulyba hozzuk ujra életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.

– Mind ennek meg kellett, és jól meg kellett történnie: valósággal minden időben, az idő ama végtelen folyama alatt, amelyen gépem keresztül szökkent. A légben nyoma sem volt szúnyogoknak, a földön nyoma sem volt giz-gaznak, gombáknak. Mindenfelé gyümölcs meg gyümölcs volt és sok fajta illatos, szebbnél-szebb virág; ragyogó pillangók röpködtek ide-oda. A bajt előző orvosi tudomány eszményképe megvalósult. A betegségek ki voltak írtva. Ott tartózkodásom alatt nyomát sem láttam semmiféle ragályos kórnak. S később el kell majd mondanom, hogy még a rothadás és a megsemmisülés folyamatát is gyökeresen átalakították ezek a változások.

– Megvalósultak a társadalmi diadalok is. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, ragyogó ruhákban jár s amint eladdig tapasztaltam, semmit sem dolgozik. Küzdelemnek, sem társadalminak, sem gazdaságinak, hire-hamva sem volt. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés, az a kereskedelem, amely a mi világunk lényege, eltünt mindenestül. Érthető, hogy ott, azon az aranyos estén, a társadalmi paradicsom gondolata ötlött eszembe önkénytelenül. A népesség szaporodásának nehéz problemáját, úgy sejtettem, megoldották s a népesség számbelileg többé nem szaporodott.

De a viszonyok eme változásával szükségszerűleg együtt járt a változáshoz való alkalmazkodás. Vajjon, ha a biologia tudománya nem tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő oka? A küzdés és a szabadság; ezek éltetik a tevékenyt, az erőset és a ravaszt, s ezek szorítják falhoz a gyöngét; ezek jutalmazzák az arravalók becsületes szövetkezését, az önmegtartóztatást, a türelmet és a határozottságot. S a család intézménye, s a család körén belül támadó lelki indulatok, a szenvedelmes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülői önmegtagadás, mindez megleli támaszát és igazolását a magzatokat fenyegető veszedelmekben. Most hol vannak ezek a fenyegető veszedelmek? Keletkezőben van s egyre nő valamelyes közérzület a háztartási féltékenység, az anyai szeretet szenvedelme, minden fajta szenvedelem ellen. Mindez ma már szükségtelen dolog, kellemetlenül érint, hajdankori vadságunk maradványa, diszharmóniát visz bele finomult, kellemes életünkbe.

– Rágondoltam e nép fizikai gyöngeségére, értelmetlenségére, s azokra a hatalmas, ragyogó romokra, s mindez csak megerősítette bennem a természet tökéletes leigázásba vetett hitemet. Mert a harcz után jön a nyugalom. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges életerejét arra használta, hogy módosítsa a körülményeket, melyek között élt.

– S most bekövetkezett a változott körülmények visszahatása.

– A tökéletes kényelem és biztosság uj állapotában az a nyughatatlan erély, mely bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is némely hajlam és vágy, mely valaha szükséges volt az élet fentartásához, állandó forrása az elbukásnak. A testi bátorság és a harcz kedvelése például ahelyett, hogy használna, inkább kárára van a művelt embernek. S oly államban, mely eljutott a teljes egyensuly és biztosság állapotába, nincs helye hatalomnak, sem a szelleminek, sem a fizikainak. Az volt a véleményem, hogy abban a világban megszámlálhatatlan esztendők óta nem fenyegetett veszedelemmel sem harcz, sem magánerőszak, sem fenevad, sem pusztító kór, amely erős szervezetet kivánt volna, és nem volt szükség munkára sem. Ily életre az, amit mi gyöngének mondunk, épp oly jól fel van szerelve, mint az erős; valósággal nincs is többé gyönge. Sőt a gyönge fölszerelése jobb, mint az erősé; mert ezt folyton kinozná tettereje, amelynek nem volna hol érvényesülnie. Bizonyos, hogy az épületek ritka szépsége a most már czéltalan emberi erély végső fellobbanásának eredménye volt, mielőtt az emberiség tökéletes összhangba jutott volna az élet körülményeivel, – a virágzás ama diadal nyomán, amely bevezette az utolsó nagy békét. Ez volt mindenkor a tetterő sorsa biztonság idején; művészetre, szeretkezésre adja magát, és csakhamar elkövetkezik a bágyadás, az elsatnyulás.

– Végül elhal ez a müvészi törekvés is – elhalt csaknem végképp abban a korban, amelybe jutottam. Virágokkal ékesíteni magukat, tánczolni, énekelni a verőfényen: ennyi maradt s egyéb semmi a művészi szellemből. Sőt bele kellett vesznie ennek is végül a megelégedettség teljes tétlenségébe.

– Bennünket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve s ime itt mintha az a gyülöletes köszörűkő összetört volna.

– Amint a növekvő homályban ott álldogáltam, azt gondoltam, hogy ez az egyszerü magyarázat a kulcsa a világ problemájának, ez a kulcsa eme pompás kis teremtmények minden titkának. Lehet, hogy azok az akadályok, melyeket a népesség túlszaporodása ellen kieszeltek, oly pompásan beváltak, hogy számuk nem maradt állandó sem, hanem inkább csökkent. Ez megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerü volt a magyarázatom s elég valószinű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet!

VII. Váratlan csapás.

– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.

– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje, sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“

– De az a tisztás _ez_ volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!

– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség; tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből. Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem mocczant élőlény az egész holdfényes világban.

– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem, való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet. Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx, fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan mosolygott volna rémületemen.

– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a _térben_. De ha így is volt, vajjon hol lehetett?

– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma, elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.

– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal, amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.

– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét, kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe. Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, – ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.

– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében; zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem. Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben a pázsiton.

– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam, tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.