Part 1

AZ IDŐGÉP.

IRTA

H. G. WELLS.

FORDITOTTA

MIKES LAJOS.

BUDAPEST.

LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)

CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA.

Minden jog fentartva.

38–1900. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.

I. Bevezetés.

Az időjáró (legjobb, ha igy nevezzük) titokzatos fejtegetésekbe mélyedt. Szürke szeme csillogott, meg-megvillant, s arcza, mely rendszerint sápadt volt, kipirult, megelevenedett. A tűz vidáman égett s az ezüstlíliomokból sugárzó lágy, fehér fény keresztülszűrődött a poharainkban gyöngyöző s elenyésző buborékokon. Székeink – az időjáró szabadalmai – átöleltek, dédelgettek, úgy hogy nem is éreztük, hogy ülünk. Az a kényelmes, ebédutáni légkör fogott körül, melyben a gondolat, ledobva a pontosság békóit, bájos szabadsággal száguld ide s tova. Ily módon beszélt ő is nekünk, sovány mutatóujjával jelezve a fordulatokat, mialatt ott ültünk s lustálkodva csodálkoztunk szelleme termékenységén s azon a komolyságon, amelylyel ezt az uj paradoxont – mert annak tartottuk – fejtegeti.

– Figyeljetek jól ide, mert szembe kell szállnom néhány csaknem általánosan elfogadott gondolattal. Például, az egész geometria, ahogy az iskolában tanítják, téves felfogáson alapul.

– Nem lesz sok, ha ennyit kivánsz tőlünk bevezetésül? – szólt közbe a vitatkozó hajlamu, vörös Filby.

– Eszem ágában sincs azt kivánni, hogy bármit is elfogadjatok kellő megokolás nélkül. Csakhamar be fogtok látni annyit, amennyire szükségem van. Azt természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak – egy vastagság nélküli vonalnak, – nincs érzéki léte. Ezt tanultátok, nemde? Épp igy nincs a matematikai síknak sem. Ezek puszta elvonatkozások.

– Ugy van, szólt a psychologus.

– Nem lehet továbbá érzéki léte oly koczkának sem, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van.

– Nem áll, szólt Filby. Bizonyos, hogy a tömör testek érzékelhetők. Minden létező…

– Igy gondolkozik a legtöbb ember. De várj csak egy pillanatig. Érzékelhető-e valamely _időtlen_ koczka?

– Nem értelek, szólt Filby.

– Lehet-e érzéki léte oly koczkának, amely végtelen kis ideig sem tart?

Filby elgondolkozott. – Nyilvánvaló – folytatta az időjáró, – hogy az érzéki léthez minden testnek négy méretre van szüksége; hosszuságra, szélességre, vastagságra és – tartósságra. De testünk természetes gyarlósága folytán, a melyet nyomban kifejtek, nagy hajlamunk van arra, hogy ezt a tényt ne vegyük észre. Valósággal négy méret van, a három térméret és a negyedik méret – az idő. Mindazonáltal megvan az emberben az a hajlandóság, hogy a három előbbit helytelenül különböztesse meg az utóbbitól, pusztán azért, mert tudatunk véletlenül ez utóbbi irányában mozog éltünk kezdetétől fogva életünk végeig.

– Ez – szólt egy ifjú legényke, miközben görcsösen erőlködött, hogy czigarettáját ujra meggyujtsa a lámpa fölött, – ez… valóban fölötte világos.

– Már most nagyon feltünő dolog, mennyire nem vették ezt a tényt figyelembe, – folytatta az időjáró, alig észrevehetően elmosolyodva. – Valósággal ez a negyedik méret, bár sokan, akik beszélnek a negyedik méretről, nem tudják, hogy ez az. Nem egyéb, mint az idő szemléletének sajátságos módja; _nincs más különbség az idő s a többi három térméret között, csak az, hogy tudatunk az idő irányában mozog_. De akadtak bolondok, akik helytelenül fogták fel ezt a gondolatot. Bizonyára mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik méretről?

– Én nem hallottam, szólt a vidéki polgármester.

– Röviden igy áll a dolog. Matematikusaink szerint a térnek három mérete van: hosszusága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor meghatározható három derékszögű sík viszonyával. De nehány bölcselkedő azt kérdezte, miért van éppen _három_ mérete, mért ne volna a három méreten kivül más merőleges irány is a térben? – s megpróbáltak négyméretű geometriát szerkeszteni. Egy hónapja lehet, hogy Newcomb Simon tanár erről tartott előadást a new-yorki matematikai társaság ülésén. Tudjuk, hogy kétméretű sik felületen ábrázolhatunk háromméretű tömör testeket. Már most ezek az urak azt gondolták, hogy háromméretű idomokkal hasonló módon ábrázolhatnak négyméretűt, ha meg tudnak birkózni a négyméretű távlattannal. Megértettetek?

– Azt hiszem igen, dörmögött a vidéki polgármester s összeránczolva homlokát, mély szemlélődésbe merült, miközben ajka meg-megrándult, mintha rejtelmes szavakat ismételgetne.

– Igen, azt hiszem, most már értem, szólt egy idő mulva, futólag szinte átszellemülve.

– Nem tagadom, magam is foglalkoztam egy ideig ezzel a négyméretű geometriával. Rájutottam néhány érdekes eredményre. Például, itt van egy csomó arczkép. Nyolczéves, tizenötéves, tizenhétéves, huszonhároméves ember arczképe és így tovább. Mindezek nyilvánvalóan úgy tekinthetők, mintha valamely emberi lénynek, amely négy méretében állandó és változhatatlan, a háromméretű ábrázolásához tartozó metszetek volnának.

– A tudományos világ, – folytatta az időjáró – miután a mondottak megemésztésére rövid szünetet engedett, – tisztában van azzal, hogy az idő nem egyéb, mint bizonyos fajta tér. Ime itt van egy népszerű tudományos ábra, egy időjelentés. Ez a vonal, a melyet ujjammal jelzek, mutatja a barométer ingadozását. Tegnapelőtt ilyen magas volt, tegnapelőtt éjszaka esett, ma reggel ujra emelkedett s így szállt lassacskán fölfelé, egészen eddig. Bizonyos, hogy a higany nem járta be ezt a vonalat a tér általánosan ismert méretei közül egyiknek az irányában sem. De bizonyos az is, hogy bejárta ezt a vonalat, s ebből az következik, hogy ez a vonal az időméret irányába esik.

– De – szólt az orvos, rámeredve egy széndarabra a tűzben, – ha az idő csakugyan nem egyéb, mint a tér negyedik mérete, mért tekintik, illetve mért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? S mért nem mozoghatunk ide-oda az időben is úgy, mint a tér bármelyik más irányában?

Az időjáró mosolygott. – Teljesen bizonyos, hogy szabadon mozoghatunk a térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre elég szabadon mozoghatunk, s az emberek meg is tették ezt mindenkor. Megengedem, hogy két méret irányában szabadon mozgunk. De hogy mozgunk fölfelé és lefelé? A nehézkedés akadályoz ebben.

– Nem egészen, – szólt az orvos. – Hát a léghajók?

– De mikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függélyes irányban mozogni, ha eltekintünk az ugrándozástól s a felület egyenlőtlenségeitől.

– De egy kissé mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni, – szólt az orvos.

– Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint fölfelé.

– De az időben egyáltalán véve nem mozoghatunk; a jelen pillanattól nem válhatsz el.

– Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az egész világnak. Szüntelenül elválunk a jelen pillanattól. Szellemünk, amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől kezdve a sírig egyenlő gyorsasággal mozog az időméret irányában. Ugy, amint lefelé utaznánk, ha életünket ötven mértföldnyi magasságban kezdenők meg a föld felszine fölött.

– De a legnagyobb nehézség az – vágott közbe a psychologus, – hogy mig a tér minden irányában mozoghatsz ide-oda, addig az időben mozdulni sem tudsz.

– Ez a magva nagy fölfedezésemnek. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken visszaidézek emlékezetembe valami mult eseményt: visszamegyek arra a pillanatra, amelyben történt; ilyenkor, amint mondjátok, máshol jár az eszem. Hátra ugrom egy pillanatra. Természetesen nincs módunkban megmaradni a multban hosszabb ideig, mint ameddig például a vadember vagy valamely állat megmaradhat hat láb magasságban. De művelt ember ebben a tekintetben már fölülmulja a vadat. Léghajóban mehet fölfelé a nehézkedés ellenére is. Mért ne remélje tehát azt, hogy végül képes lesz megállni vagy mozgását gyorsitani az időméretben, sőt ha ugy tetszik, képes lesz visszafordulni s ellenkező irányban is utazni?

– Oh, ez már – kezdte Filby, – mégis…

– Miért nem? – szólt az időjáró.

– Ez nem fér össze az észszel,… szólt Filby.

– Miféle észszel? – kérdezte az időjáró.

– Okoskodással azt is bebizonyithatod, hogy a fehér fekete, – szólt Filby; – de azért engem sohasem fogsz meggyőzni róla.

– Meglehet, – szólt az időjáró. – De most már kezditek látni, mily irányban foglalkoztam a négyméretű geometriával. Régóta volt sejtelmem olyan gépről, –

– Amelylyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifju legényke.

– Amely utazhat tetszés szerint a tér és idő minden irányában, amint a gépész akarja.

Filby beérte azzal, hogy felkaczagott.

– De vannak kisérleti bizonyitékaim, – szólt az időjáró.

– Pompás eszköz volna a történetiró számára, – jegyezte meg a psychologus. – Az ember visszautazhatnék a multba, hogy igazolja például a hastingsi csatáról elfogadott adatokat!

– Nem gondolod, hogy kissé nagy feltünést keltenél? – szólt az orvos. – Őseinknek nem nagy türelmük volt az anakronizmusok iránt.

– Az ember magának Homérosnak és Plátónak a szájából tanulhatna görögül – vélekedett az ifju legényke.

– De akkor meg is buktatnának ám a szigorlaton. A német tudósok annyira kimüvelték már a görög nyelvet.

– Hát akkor ott van a jövő, – szólt az ifju legényke. Nem is rossz, ha az ember elgondolja! Elhelyezhetné összes pénzét, ott hagyná jó kamatra, hadd szaporodjék, s azután rohanna előre hanyatt-homlok!

– Hogy fölfedezzen oly társadalmat, – szóltam én, – amely szigoruan kommunisztikus alapon áll.

– Valamennyi tulzó, vad elmélet közül – kezdte a psychologus.

– Magam is gondoltam, s azért nem is beszéltem róla soha, mig csak…

– Van rá kisérleti bizonyitékod? – kiáltottam. – Igazolni akarod ezt?

– Lássuk a kisérletet! kiáltott Filby, – akinek elméje kezdett már kifáradni.

– Lássuk mindenesetre a kisérletet, – szólt a psychologus, bár tudom, hogy humbug csak az egész.

Az időjáró mosolyogva körülnézett. Majd egyre szeliden mosolyogva, s kezét nadrágja zsebébe mélyitve, lassan kiballagott a szobából. Hallottuk, amint papucsában végigcsoszogott a laboratoriumába vezető hosszu folyosón.

A psychologus ránk tekintett.

– Kiváncsi vagyok – szólt, – mi lesz ebből?

– Valami szemfényvesztés, szólt az orvos. Filby pedig el akart mondani valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott; de alig kezdett bele, az időjáró visszatért, s Filby anekdótája máskorra maradt.

II. A gép.

Az időjáró csillámló érczalkotmányt tartott kezében. Meglepő finom munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont s valami átlátszó jegeczes anyag volt benne. S most világosságra kell törekednem, mert az, ami következik, – hacsak bele nem nyugszunk az időjáró magyarázatába – teljességgel megfoghatatlan. A szobában mindenfelé nyolczszögletű kis asztalkák álltak. Az időjáró megfogta az egyiket s két lábát a kandalló szőnyegére támasztva, a tűzzel szemben helyezte el. A gépecskét rátette erre az asztalra. Azután odahúzott egy széket és ráült. Az asztalkán nem volt más, csak a gép meg egy kis ernyős lámpa, amelynek ragyogó fénye teljesen megvilágitotta a kis gépmintát. Köröskörül mintegy tizenkét gyertya lobogott, kettő a kandalló szegélyzetére állitott rézgyertyatartóban, a többi pedig a falon, ugy hogy a szoba fényben uszott. Én a tűzhöz legközelebb, alacsony karosszékben ültem, amelyet ugy előre huztam, hogy csaknem az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby mögötte ült s válla fölött nézett az asztalra. Az orvos és a polgármester jobbról, a psychologus pedig balról oldalvást ügyelt rá. Az ifju legényke a psychologus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk. Szinte hihetetlennek tartom, hogy ily körülmények között áldozatul eshettünk volna bármi ravaszul kieszelt és bármi ügyesen végrehajtott szemfényvesztésnek.

Az időjáró ránk s rólunk a gépecskére tekintett.

– Nos? – szólt a psychologus.

– Ez a kicsiség – szólt az időjáró az asztalra könyökölve s kezeit összeszorítva a készülék fölött, – csak minta. Tervezetem oly géphez, amelylyel be lehet utazni az időt. Bizonyosan észrevettétek, hogy oldalról nézve nagyon különös s e körül a rudacska körül oly furcsán csillámlik, mintha valamiképpen természetfölötti volna. (Rámutatott ujjával erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emeltyű, s ez itt egy másik.

Az orvos fölemelkedett székéről s belebámult a készülékbe.

– Gyönyörü munka, – szólt.

– Két évig dolgoztam rajta, – felelt az időjáró. – Majd, miután valamennyien utánoztuk az orvos példáját, igy folytatta: – Most arra kérlek benneteket, értsétek meg jól, hogy ez az emeltyű, ha leszorítják, a jövőbe küldi a siklásnak eredő gépet; ez a másik pedig ellentétes irányt ad a mozgásnak. Ez a nyereg jelzi az időjáró utas ülőhelyét.

– Majd mindjárt lenyomom az emeltyűt s a gép utra fog kelni. Elsiklik a jövendőbe s eltünik. Jól nézzetek ide. Nézzetek az asztalra is s győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném ezt a mintát megsemmisíteni csak azért, hogy azután szemfényvesztőnek mondjatok.

Körülbelül egy másodpercznyi szünet állt be. A psychologus, ugy látszik, akart valamit mondani nekem; de azután mást gondolt. Végre az időjáró kinyujtotta ujját az emeltyű felé. – De nem, – szólt hirtelen. – Add csak ide a kezed. S a psychologushoz fordulva, megfogta kezét s igy szólt hozzá: – Nyujtsd ki a mutatóujjadat. Ugy hogy maga a psychologus volt az, aki az időgép mintáját határtalan utjára bocsátotta. Láttuk mindnyájan, amint az emeltyű fordult. Föltétlenül bizonyos, hogy nem történt szemfényvesztés. Kis léghuzam támadt, s a lámpa lángja fellobogott. A kandallón az egyik gyertya elaludt, s a kis gépezet hirtelen elkezdett körben lengeni, elmosódóvá vált, tán egy szempillantásig olyan volt, mint valami kisértet, mint valami lágy csillogásu ércz- és elefántcsont-örvény; azután távozott – elenyészett! Az asztalkán nem maradt más, mint a lámpa.

Valamennyien némán álltunk egy pillanatig. Majd Filby megszólalt: – Boszorkányság!

A psychologus, amint bámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá pillantott, mire az időjáró kedélyesen felkaczagott. – Nos? – szólt, a psychologus kérdését utánozva. Azután felkelt, a kandalló peremén fekvő dohányszelenczéhez ment, s háttal felénk, elkezdte tömni pipáját.

Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – szólt az orvos, nem tréfálsz velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép utra kelt az időben?

– Mindenesetre – felelt az időjáró, lehajolva, hogy meggyujtsa a tűzben fidibuszát. Azután pipára gyujtva megfordult s a psychologusra tekintett. (A psychologus, hogy lássuk, mennyire nincs meglepetve, fölvett egy szivart, s anélkül, hogy levágta volna a végét, rá akart gyujtani.) Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn – laboratoriuma felé mutatott – s ha teljesen összeállítottam, az a szándékom, hogy saját magam utazom egyet rajta.

– Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.

– A jövőbe vagy a multba, – bizonyosan nem tudom, hová.

Kis szünet mulva a psychologusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre – szólt, – a multba kellett mennie.

– Miért? – kérdezte az időjáró.

– Mivel fölteszem azt, hogy a térben nem mozog; ennélfogva, ha a jövőbe utazott volna, itt kellene lennie az egész idő alatt, minthogy keresztül kellett volna utaznia ezen időn is.

– De – szóltam közbe én, – ha a multba utazott, akkor látnunk kellett volna, mikor a szobába léptünk s a mult csütörtökön, a mikor itt voltunk s a megelőző csütörtökön is, és így tovább visszafelé!

– Komoly ellenvetések, – jegyezte meg a pártatlanság hangján a vidéki polgármester s az időjáró felé fordult.

– Legkevésbbé sem, – szólt az időjáró s azután a psychologushoz fordulva igy folytatta: – Elgondolkozol. Te _magad_ megmagyarázhatod ezt. Az érzékelés küszöbén kivül eső, – tulságosan finom jelenség.

– Természetesen, – szólt a psychologus megnyugtatóan. – Egyszerű lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos és pompásan megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet épp úgy, amint nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy a levegőben repülő ágyugolyót. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint mi; ha egy perczet halad, mialatt mi egy másodperczet: az a benyomás, amelyet kelt, természetesen csak ötvened vagy századrésze annak, amelyet keltene, ha nem utaznék az időben. Ez elég érthető. – Végighuzta kezét ott, ahol a gépecske állt volt. – Látjátok? szólt nevetve.

Ülve maradtunk s vagy egy pillanatig odabámultunk az üres asztalkára. Az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.

– Ma éjjelre elég elfogadhatónak látszik, szólt az orvos; de várjunk, mit szól hozzá a reggeli józan ész.

– Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró s kezébe véve a lámpát, levezetett laboratoriumába, végig a hosszu, szellős folyosón. Mintha most is látnám a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles fejének silhouette-jét, az árnyékok tánczát, amint valamennyien zavartan, de hitetlenül követtük s amint laboratoriumában ott láttuk nagy kiadásban azt a kis gépezetet, amely eltünt volt szemünk láttára. Egyes részei nickelből voltak, mások elefántcsontból; egynehány pedig bizonyára hegyi kristályból volt kiráspolyozva, vagy kifürészelve. A gép teljesen készen állt, csak az összeillesztett jegeczrudak feküdtek bevégzetlenül a padon néhány berajzolt papirlap mellett. Egyik rudat felemeltem, hogy közelebbről megnézzem. Úgy látszik, kvarczból volt.

– De kérlek, – szólt az orvos, – teljesen komolyan vegyünk? Vagy tréfa az egész, – mint az a szellem, amelyet mult karácsonykor mutattál?

– Az a szándékom – szólt az időjáró, a magasba emelve a lámpát, – hogy ezen a gépen kifürkészszem az időt. Világos ez? Soha életemben nem voltam még komolyabb.

Egyikünk sem volt teljesen tisztában azzal, mit tartson a dologról.

Az orvos vállán keresztül Filbyre tekintettem s ő ünnepiesen intett felém.

III. Az időjáró visszaérkezik.

Azt hiszem, hogy ekkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A tény az, hogy az időjáró azok közül az emberek közül való volt, akik sokkal ügyesebbek, semhogy higyjünk bennök. Az ember mindig úgy érezte, ha vele volt, hogy nem lát mindent. Nyilt őszintesége mögött mindig valami hátsó ravaszságot, valami lappangó genialitást gyanítottunk. Ha Filby mutatja be a mintát s ő fejti ki azt, amit az időjáró: ő benne aligha kételkedtünk volna annyira. Mert mindenesetre észrevettük volna, hová czéloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró tele volt szeszélyeskedéssel elemei között, s nagyon bizalmatlankodtunk benne. Sok olyan dolog, ami kevésbbé ügyes embereknek megalapította volna a hirét, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az ember világos könnyűséggel végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik komolyan vették őt, sohasem voltak teljesen tisztában magaviseletével. Valahogyan észrevették, hogy ő rá bizni itélőképességük jó hirét annyi volna, mint porczellán csecsebecséket gyermekszobába rakni. Azt hiszem, egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról mult csütörtök óta a legközelebbi csütörtökig, bár bizonyos, hogy a vele járó sok furcsa lehetőség: valószinüsége s e mellett gyakorlati hihetetlensége, a sok különös anakronizmus és az a szörnyü zürzavar, amelyet sejtetett, megfordult csaknem mindannyiunk elméjében. Ami engem illet, főleg a gépminta eltünésében rejlő csel foglalkoztatott. Emlitettem is beszélgetésközben az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot s különös fontosságot tulajdonított a gyertya kialvásának; de a mesterfogás nyitját nem tudta megmagyarázni.

A következő csütörtökön ujra kimentem Richmondba. Az időjárónak legállandóbb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem s mikor beléptem, négy-öt ember volt már a társalgóban. Az orvos egyik kezében egy iv papirt, a másikban óráját tartva, a tűz előtt állt. Körülnéztem; de az időjárót nem láttam sehol. Félnyolcz van, szólt az orvos, azt hiszem, ebédelhetnénk.

– Hol van? – kérdeztem, megnevezve házigazdánkat.

– Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Arra kér ebben a levélben, hogy ha hét órára nem érkezik viszsza, helyettesítsem az ebédnél. Azt irja, ha megjön, elmond mindent.

– Kár volna várni, mert elromlik az ebéd – szólt egy jól ismert napilap kiadója, mire az orvos csöngetett.

A psychologus volt az egyetlen személy az orvoson és rajtam kivül, aki részt vett a multkori ebéden. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb említett kiadó, egy ujságiró s még valaki – egy szelid, félénk, szakállas férfiu, – akit nem ismertem, s aki, amennyire megfigyelhettem, egész este nem nyitotta föl a száját.

Ebédközben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, s én félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna megérteni a czélzást s a psychologus darabos mesét rögtönzött arról „a geniális paradoxonról és szemfényvesztésről,“ amelynek egy hete, hogy tanui voltunk. A bevezetésbe mélyedt még csak bele, mikor a folyosóra nyiló ajtó lassan, zajtalanul megnyilt. Szemben ülvén az ajtóval, legelőször én vettem észre.

– Halló! – vágtam közbe, – végre! – Az ajtó jobban megnyilt s előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! ember, mi történt? – kiáltott az orvos, aki legközelebbről látta. Valamennyien az ajtó felé fordultunk.

Az időjáró csodálatos állapotban volt. Ruhája tele porral és piszokkal; kabátja ujja végig zöldre maszatolva; haja össze-vissza volt kuszálva s nekem úgy tetszett, szürkébb lett – vagy a portól és piszoktól, vagy mert csakugyan a szine fakult meg. Arczát kisérteties sápadtság borította; állán félig behegedt, barna vágás látszott; arczkifejezése zavart volt és elkínzott, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elkápráztatta volna. Majd beljebb jött a szobába. Biczegve lépdelt, mintha kisebesedett volna a lába. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem; nagy kinosan az asztalhoz vánszorgott s a bor felé nyult. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt feléje. Kihajtotta, s látszott, hogy jól esett neki, mert végig nézett az asztal körül ülőkön s régi mosolyának szelleme csillant fel arczán.

– Hol az ördögben jártál eddig, ember? kérdezte az orvos. Ugy látszott, az időjáró nem hallotta a kérdést.

– Ne zavartassátok magatokat, szólt különös dadogó kiejtéssel. Minden rendben van. – Elakadt, odatartotta poharát még egyszer s kiitta egy hajtásra. – Jó volt, szólt utána. Szeme felragyogott s arczába kezdett visszatérni az élet szine. Tekintete bágyadt helyesléssel végig siklott valamennyiünk arczán, s azután körüljárta a meleg kényelmes szobát. Majd ujra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné az útat szavai között. – Kimegyek mosakodni, öltözködni, azután lejövök s megmagyarázok mindent… Tegyetek félre számomra egy szelet ürüsültet. Epedek már egy harapás hús után.

Rápillantott az asztalon keresztül a kiadóra, aki ritka vendég volt, és szivélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön elmondom, szólt az időjáró. Furcsán vagyok. De tüstént rendben leszek.

Letette poharát, s a lépcsőházba nyiló ajtó felé tartott. Ujra észrevettem a biczegését s lépteinek halk topogását. Fölálltam helyemen, és amint kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár rongyos, vérfoltos félharisnya. Bezárult mögötte az ajtó. Majdnem utána mentem; de eszembe jutott, mennyire utál mindenféle teketóriát maga körül. Vagy egy perczig elmém elszórakozott. Majd hallottam, amint a kiadó, aki szokása szerint most is czimekben gondolkozott, igy szólt: „Egy kiváló tudós feltünő viselkedése.“ Ez visszaterelte figyelmemet a kivilágított asztalra.

– Micsoda komédia! szólt az ujságiró. A műkedvelő koldust játszotta? Nem értem. A psychologus meg én egymásra tekintettünk, s leolvastam arczáról, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan fölfelé biczeg a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre biczegését.