Part 7

Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz, lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: _Han d’Island_ (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a _Bug Jargal_ (1825.) _Notre dame_ (1831.) _Triboulet_ (1832.) is többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög. Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét. Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt egy hidat, mikor sokan voltak rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg, hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“

A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és szerencsétlenséget hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük meg, az a _Han d’Island_ senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott, lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát. Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.

Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor egyik-másik hősébe épen nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is az oly rútakat, mint a _Notre Dame-i harangozóban_ Quasimodót, _Tribouletben_ a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége, tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták pótolni.

Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását, szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a realista pedig való jellemet alkot. Egy _Bánkbán_ jellemei nagyon valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja, hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda, hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania, tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre, melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek, helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor fokonkint közeledünk a realismus felé, mikor egyikünk még túlzó idealista, a másik már erős realista, van értelme az aesthetica eddigi szavainak. Ekkor nagyon szemünkbe tűnik a kétféle jellem, mindkettővel találkozunk felebarátjaink között, s lassankint kezdünk a való, a realisabb jellemekhez fordulni.

Az idealismus egyik fővonása a jellemek alakításában a sóvárgás, epedés. A kikben nincs nagy erő, lelkök nem tud szenvedélyesen kitörni, vadul tombolni, nem festenek oly szélső jellemeket, mint a minőket Hugo Viktor és mások rajzoltak; hanem édes, epedő, ábrándos, hervadó és világfájdalmas egyéneket. Tele vannak nemes, önfeláldozó, magasztos érzéssel, de nem erős, hanem lágy sentimentalismus az, a mi sorvasztja őket. Különösen el vannak terjedve az ily jellemek, mikor a realismus jelentkezik; tulajdonkép minden idealista megérzi kisebb-nagyobb mértékben, de igen soknak egész lelkét lefoglalja. Bensejökben a csalódás érzése uralkodik. A nélkül, hogy nagy küzdelmeik, szenvedéseik lettek volna, fáj nekik minden, tele vannak könynyel és bánattal. Ha költők lesznek, csupa elegiákat szeretnek írni nőies lágysággal, gyöngédséggel. Visszaemlékezni az emberiség aranykorára, a múlt szép időszakára, a gyermekkor játszi, bohó, gondtalan napjaira, tetszik legjobban. Szeretik a magányt és boldogságát rajzolni. Idylleket írnak, nem a realismus idylljei ezek, hanem a természetet énekelik meg egész rajongással. Itt ki tudják beszélni magukat, a néma völgy, a hangtalan sziklák, a pusztuló erdő, az őszi levélhullás, mind elhallgatják az ő fájdalmaik, bánataik elbeszélését; szeretik a pásztori költészetet, a pásztor örök magányát, zavartalan csendjét, ábrándozva néznek az esti szürkületbe, soha sem telnek belé a hold bámulatába.

Az idealismus napjaiban mindig el van terjedve az ily érzés-, gondolkodásmód. A XI. században a rajongó szerzetesek leveleit olvasva, látjuk, hogy e szegény emberek sem valának mentek ettől a rajongástól. A XVI. század pásztorregényeit mily kitartással olvasta az akkori műveltebb közönség, az irodalom történetéből tudjuk. A XVIII. század idealistái nem győzik rajongva festeni a természetet, a világirodalom számos költője foglalkozik e feladattal s nálunk is, kivált Ányos Pál e tárgyat, ezt a kimeríthetlen kérdést variálják. A múlt század aestheticusai, kivált Schiller egy elméletet találtak ki, melyben szembe állították egymással a naiv és sentimentalis költészetet. A görög, római, szóval az antik költészet nekik naiv volt, a mai pedig sentimentalis. Okát is megmondja az idealis Schiller. Honnét van az, hogy mindenben a mi természetes, felülmúlnak bennünket a régiek, pedig mi felsőbb fokban hódolunk a természetnek, bensőséggel függünk rajta, s magát az élettelen világot a legmelegebb érzéssel öleljük? Azért van ez, mert a természet eltűnt az emberiségből, s csak magunkon kívül, a lelketlen világban találjuk fel a maga valóságában. Nem a mi nagyobb természetességünk, ellenkezőleg viszonyaink, állapotaink, erkölcseink természetellenessége hajt bennünket, hogy az egyszerűség és igazság utáni ösztönünknek, mivel az erkölcsi világban nem reméljük, a természeti világban keressünk kielégítést. Azért azon érzelem, melylyel a természethez ragaszkodunk, oly közel rokon amaz érzelemmel, melylyel az eltűnt gyermekkort és gyermeki ártatlanságunkat siratjuk. Gyermekségünk az egyedüli csonkítatlan természet, melylyel még a művelt emberiségben találkozunk, azért nem csoda, ha a természet minden nyoma gyermekkorunkba vezet vissza. Szerinte a görögök nem érezték ezt a rajongást a természet iránt. Leírják, gyönyörködnek a természetben, de nem rajonganak érette. A természet inkább eszét és tudvágyát; nem pedig erkölcsi érzékét érdekelte, nem csüng rajta édes ábrándozással, érzelmességgel.

Schiller magyarázata megfelel az idealista felfogásának, mely a mai szokások, erkölcsök természetellenességében keresi az ő rajongásuk okát. Tény, hogy az idealista elégedetlen a társadalom erkölcsi, politikai s más viszonyaival s tehetetlenségében sóhajtozik, eped, idylli világot teremt magának, pásztori vagy rokon költészetet alkot, ez azonban mindig így volt nem csupán nálunk, hanem a régi világban is. Igaz, hogy csekély nyoma van az e fajta régi költészetnek, mert az idealismus antik költőitől igazán kevés maradt reánk. Például a Kr. e. 600 körül uralkodó idealismus nagy számú költői, valamint a 400, a 150, a Kr. u. 200 körüli eszményi költők keveset hagytak reánk, mert az idealrealismus gyarapodó bensősége és melegsége hidegnek, ünnepélyesnek és fárasztónak tekinti a legtöbb eszményi költőt, a kinek olvasásában nem, vagy alig talál élvezetet. A mi bírálatunk többnyire Homer, Virgil, Horatius stb. után ítéli meg az antik világot, kik közül az utóbbiak az idealrealismus delén, az előbbi pedig a végén alkotott. Schillernek e nagyhatású értekezése 1795-ben jelent meg. Mikor az egész világirodalomban szemlátomást fogytak a sentimentalis költők, s ha megéri, a tízes éveket, látta volna mennyire elenyészik. Hisz a realismus költészete majd olyan naiv, mint a görögöké volt, legfölebb az a külömbség, hogy a haladás hullámai következtében több idealismus, mélyebb erkölcsi érzés hatolt be a realismusba, mint az antik világ idején volt. Ezért lehet most nagyobb és tartósb a sentimentalismus.

De haladjunk tovább az emberi jellem változásában, s mutassunk egy hibát, mely kivált az idealrealismus napjaiban uralkodik. Ez a hypocrisis, a pharisaeismus, mely az erényes, különösen a vallásos érzelmek feltüntetésében áll. Mikor az állam és az egyház nagy központosítása hajtatik végre, mikor az orthodoxia erős és az állam segélyével erőszakosan lépett föl, uralkodott a hypocrisis, kikről azt mondotta Voltaire, hogy szemökben az ég, de szívökben a pokol. La Rochefoucauld pedig az ő szellemes gondolatai közt mondja, hogy a hypocrisis oly hódolat, melyet a bűn tesz az erénynek. Az eszményiség és a realismus harczában, mikor tele van a társadalom kétféle jellemmel, mikor az egyik még erősen idealista, míg a másik már jóízű realista, akárhányszor találkozunk e fajta színlelő, tettető jellemekkel. A finom emberismerő azonban mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, de a társadalom elfogadja annak, a minek mutatja magát. Csakhogy a mint erősödik a realismus vagy egészen uralomra jut, fogy a számuk, s ilyenkor már ki lehet csúfolni. Így tesz például Molière, ki a realismus növekedésével _Tartufe_ darabjában gúny tárgyává teszi a hypocritát, a mit lehetetlen lett volna 1620 körül megírni, annál kevésbbé előadni. Molière idejében is nagy nehézséggel járt előadatása, magának XIV. Lajosnak pártolása azonban színpadra hozta. A realismus idejében apad a hypocriták száma, a vallási orthodoxia nyomása megszűnik, vagy legalább gyöngűl, de általános lesz a színlelés, tettetés. A realista síma és gyöngéd, szinlel és tettet sokszor csupa lágyságból, előzékenységből, udvariasságból. Ilyenkor egy kis vallásos hypocrisis a papokkal szemben csak a figyelem, a kellő udvariasság és műveltség jele. Társaságban megtámadni, kigúnyolni valamely vallás tanait, merő udvariasságból sem szabad. Charles de Remusat gróf, a franczia akadémia volt tagja írta a tízes évekről, hogy finom társaságban a vallást bírálgatni vagy észrevételeket tenni nem volt szabad. A háziasszony rögtön az operai vagy drámai újdonságra, vagy más közelfekvő tárgyra fordította a beszédet. Ujabban, a 70-években, Sardou kisérlette meg egyik drámájában szinpadra hozni a hypocrisist, de csak ritkán adják, a realismus nem igen érti és nem sziveli. Az ő vallása úgy is csak külsőség, formalitás, tehát nem játszhatik nagy szerepet a hypocrisis; de mikor a társadalom erősen vallásos volt, mikor az orthodoxia zsarnoki szerepet játszott az egyes, a család és a társadalom életében, akkor számtalan hypocritával lehet-e találkozni.

Az ember jellemének módosulásáról nagyon sokat lehetne még mondanunk, hisz minden egyes erény és bűn a legszorosabb egységben van szervezetünkkel és az uralkodó eszmével. Külön fejezetben szólhatnánk mindegyikről, a mi azonban nem szorítható egy felolvasás keretébe. Elmondhatnók az eszme nagy hatását az emberre, de mindez sok időbe kerülne. Talán a t. hallgatóság is a törvény ismerete után maga kiegészíti és meg tudja magyarázni, mikor van bizonyos lelki sajátságok, erények és bünök dele vagy alkonya.

Legyen szabad egyet a legfontosabbat, mégis különösen kiemelnünk. Ez a realismus udvariassága. Udvariatlanság a realismus napjaiban rendkívüli sértés. Ilyenkor csupa figyelem az ember. Szívesen köszöntünk és szívesen köszöntenek. A név- és születésnapokat azonnal észreveszik, újévkor tömérdek üdvözletet írunk és kapunk. A gyászjelentésre számtalan részvevő levél érkezik, aki csak közelebbi ismerős, mindegyik egy-egy koszorúval emlékszik meg a család halottjáról. A számos estélyen, mulatságon vagy mindennapi látogatáson végtelenül udvariasak vagyunk, vígan, könnyedén folyik a társalgás, mert az ember nem latolgatja szavainak igazságát, semmi nehézségekbe sem kerül füllenteni, egy udvarias bókot mondani. Az idealista megválogatja kifejezéseit, óvatos, vigyázó, némely emberek iránt hideg, kimért, feszes; csak rendkívüli esetben bizalmas; a realista mindig síma, kedves, udvarias, enyelgő, nyájas. A realismus idején ritka embernek van zord, kemény, parancsoló tekintete, már jóságos nézésünkben eláruljuk, hogy símák, gyöngédek, nyájasak vagyunk. Bárminő kellemetlenség ért bennünket, ha csak bírjuk, nem alkalmatlankodunk vele másoknak, iparkodunk nevetni, mosolyogni s nem éreztetjük velök, hogy kisebb-nagyobb baj ért bennünket. Csupán az ideges jogosult ezt kimutatni; igaz, hogy nagyon sok az ilyen.

Az udvariasság hangja azonban bizalmaskodó, különösen a két nem érintkezésében sokat engednek meg egymásnak. Állitólag kihalt az úgynevezett gentlemanek faja. Az a nemes, választékos, úri, nyájas és mégis büszke magatartás, mely nem sért, sőt inkább magához vonz, csakhogy három lépésnél tovább nem közeledünk hozzá; melyet rokonszenvvel, de a mellett tisztelettel fogadunk és látunk körünkben, ma alig, vagy jobban mondva, nem található. Az idealrealismus büszke, önérzetes, nemes morálja idején voltak ily előkelő jellemek és tetszettek is. Ma alig kellenének. Most azt kívánjuk, hogy mindenki nyájaskodjék velünk. Ha mégis valaki megpróbálná az idealrealismusnak gentlemankedését, csakhamar elfordulnánk tőle, mert bensőséget, közvetlenséget melegséget, símaságot, szolgálatkészséget vagy legalább szinlelését követeljük minden téren. Legalább mutassa, ha nem érzi. Azért a társaság csupa mutatás, persze sokszor csak képmutatás.

De hát miért ennyire síma, nyájas udvarias a realismus? Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás. Léha egyedekre hullik szét a társadalom. Ilyenkor mindnyájan érezzük, hogy magunkban állunk. Csupán egy kapocs füz össze bennünket: az érdek, melynek jele és kifejezője az ajkainkon élő mosoly, arczunk nyájassága, modorunk símasága, A realista nem tud akarni, nem tud parancsolni; csak ha anyagi érdeke kivánja, tud egy kissé erősebb lenni. Ekkor is könnyen megalkuszik, kivált ha könyörgésre, sirásra fogják a dolgot. Nincs erőnk ellentállni a könnyeknek, különösen egy bájos nő könnyeinek, a kinek közeledése érzékiségünket is csiklandozza vagy legalább fölébreszti. Bár az idealismus az apostola a nagy elvi democratiának, a gyakorlati democrata gondolkozás azonban épen a realismus idején valósul meg. A legszegényebb ember is nagyra viheti, ha tehetsége és hozzávaló erkölcsi érzékhiánya van. Alacsony helyzetből a legmagasabb társadalmi polczokra emelkedhetünk, ha ügyesek vagyunk és nem válogatunk az előmenetel módjában. Minden jó, ha a vége jó. Alkalmunk is akad elég, mert ilyenkor mindenki rászorul embertársára. Még a nagy úr sincs e szabály alól kivéve. A realismus rendszeretete mindenbe beavatkozik és kellemetlenséget okozhat a kisvárosi elüljáró is, ha nem vagyunk elég símák iránta. Benső tartalma, erkölcsi érzéke pedig, a mi igazán büszkévé, önérzetessé tehetné, senkinek sincs.

VI. PESSIMISMUS ÉS MYSTICISMUS.

I.

Sajátságos tünemény, hogy a haladás hullámának második felében nagy számmal akadnak oly embertársaink, a kik e világot, e földi létet sötét szemmel tekintik, tömérdek rosszat látnak rajta és benne. Eleinte csak kevesen vannak, később szaporodnak s a realismus vége felé nagyra emelkedik a számuk. Szomorú világnézetöknek bölcsészeti rendszere is van, melynek legkiválóbb mestere, igazi megalkotója Schopenhauer Arthur, a ki 1818-ban készült el nagy munkájával, de oly csekély hatást ért el, hogy művét csomagoló papirnak használta fel a kiadó. Harmincz év múlva azonban derengeni kezdett neki s a megvetett vagy lenézett bölcselő iránt érdeklődni kezdettek, s az ötvenes években sokan ünnepelték, a nyolczvanas években pedig számtalan tisztelője elragadtatással szólott a világ nagy, sőt szerintök legnagyobb gondolkodójáról. Harmincz év óta Hartmann és mások dolgoztak e bölcsészeti irányon, többi közt Bahnsen, Nietzsche, a ki néhány év előtt megőrült; Mainlaender Fülöp, a kit Schopenhauer művei ragadtak el s mikor megcsinálta saját bölcsészetét, _Die Philosophie der Erlösung_, a megváltás philosophiáját, az első példány megjelenésekor felakasztotta magát 1876 márczius 31-én. Nékem is volt egy zseniális ifjúkori társam, egy bácskai sváb fiú, Augsburger, utóbb Rónay István, a kinek gyönyörű szónoki tehetsége elragadtatással tudta tolmácsolni e bölcsészetet, s mint pap a keresztyénséggel akarta összeegyeztetni, hisz ez a vallás is a siralom völgyének rajzolja a földi életet. Lelke azonban lassanként elborult, visszavonult az emberektől, s a fényes jövőjű férfiú magába zárkózva írta borongó szép költeményeit és dolgozott bölcsészetén, míg végre aránylag fiatalon elragadta a halál.

Úgy látszik, hogy a nyoczvanas években volt legjobban elterjedve ez az úgynevezett pessimista bölcsészet. Azóta mintha egy kevéssé apadna a számuk. Akkor még számos művelt asszony forgatta Schopenhauer lapjait. Ma mintha az ébredő idealismus félretétetné a frankfurti meghasonlott lélek könyveit.

Kérdés, mi lehet az oka, hogy e pessimista gondolkodás bizonyos időszakban annyira elterjedhet felebarátjaink között. Mint bölcsészeti rendszert természetesen csak a műveltek karolják fel, de maga a pessimista gondolkodás a társadalom minden rétegében található. Királyoktól, fejedelmektől le az egyszerű pórig, munkásig, sőt koldusig mindenütt ráakadhatunk. Kérdés tehát mi lehet az oka ennek a gondolkodásnak épen az utóbbi harmincz év alatt, mikor az egész világ roppant haladást tőn az anyagi téren? Hisz nem tudjuk elszámlálni, leírni azt a tömérdek sikert, a mit az emberiség oly rövid idő alatt elért. A közlekedés, az ipar, a kereskedés, a kényelem, az anyagi jólét körében csodák történtek, sokan azt hiszik, hogy nincs is határa e haladásnak, hogy feltaláljuk a röpülést s néhány óra alatt Párizsban, Londonban lehetünk.

Némelyek azt sejtik, hogy az emberiség sokáig csodálta, bámulta a világ szépségét, el voltunk ragadtatva gyönyőrűségétől, illő tehát, hogy most a másik végletbe csapjunk át; ha előbb dicsértük okos berendezését, most szidjuk oktalanságát, a sok nyomort és szerencsétlenséget.

Második okának a realis tudományok gyors haladását tekintik. E haladás oly rendkívüli, hogy az eszmék alkalmazkodása nem tudott lépést tartani vele. Szédítő gyorsaságunkban úgy érezzük magunkat, mintha elragadó lovon vagy rohanó léghajón űlnénk. Roppant tudományunk ma már csömört idéz elő, megzavarja lelkünk egyensúlyát.