Part 8

Harmadik oka lehet – mondják – magának a gondolkodásnak túlcsigázott kifejlődése, mely nyomja és gyötri szervezetünket. Az értelmiség túlcsapongásában szenvedünk. A kik a gondolkodás munkájával foglalkoznak, az élet és halálról elmélkednek, végre mindazok, a kik bölcselkednek, érzik ezt a szenvedést. Hasonló nyomást éreznek az oly művészek is, a kik a többé-kevésbbé elérhetlen eszmény megvalósításán fáradoznak. Az emberi elme minden oldalról igénybe van véve, minden tudománynyal, minden művészettel szeretnénk foglalkozni, de nem lehet. És a fokozatosan gyöngülő elme felcsigázza az idegrendszert s belső harczot, bomlást okoz magunkban. Ha tudnánk magunkon uralkodni s vagy a gondolatra, vagy az érzelemre vetnők mugunkat, mily gyönyörrel, élvezettel tudnánk dolgozni. De nem lehet, hanem szaggatottan, töredezve kell munkálkodnunk, szervezetünk végre kimerül az eszme és a test e harczában, megzavarodik az értelem, halvány, pislogó fényt ad.

Azután a mai ember nem csupán a természetet érti behatóbban, hanem saját belvilágát, öntudatát is. Stuart Mill azt hirdette, hogy a magunk fölötti elmélkedés, a lélektani elemzés haladása bomlasztó hatással van reánk s a nagy világosság csalódása szomorúvá tesz bennünket. Mily kínos ellenmondás: a bölcsész, a művész egész lelkével dolgozik rajta, hogy új világot teremtsen magának és embertársainak s ez az új világ gyötri, megsemmisiti őket.

Mennél behatóbb lesz értelmünk; minél jobban önmagába száll: annál finomabb lesz érzékenységünk. Maga a rokonszenv, a részvét csak a fájdalom tényezője lesz, mert jobban érezzük mások szenvedéseit. A társas élet gyarapítja az emberi gyötrelmek visszhangját s elnyomja az örömekét. A megélhetés nehézsége is aggaszt bennünket, mi lesz majd később velünk!

A pessimista gondolkodás nagy okának tekintik az akarat elnyomását az értelem és érzelem túlságos exaltatiója miatt. A pessimismus egy neme a metaphysikai sugallatnak, melyet természeti és erkölcsi tehetetlenségünk szűl. A tehetetlenség tudata pedig gyöngíti, megsemmisíti önérzetünket, önbecsülésünket, a mit a bölcselők azután rendszerbe öntenek. Lélektani vizsgálódások mutatják, hogy az őrültek és hypnoticusok némelykor jól érzik magukat, a mi a mozgási erő gyarapodásakor történik. E gyarapodás dynamométerrel mérhető. Az elégedetlenség, a rosszúlérzés idején pedig nyomást szenved az akarat, mely az izomerő gyöngülésével párosul. Ez néha felére száll.

Végre odajutnak némely bölcsészek fejtegetésökben, hogy a pessimismust valószinűleg az egyéni tehetetlenség érzése szűli. Éppen a tudás rendkívüli gyarapodásával érezzük az emberi tehetség határait. A pessimismus tehát nem tiszta őrültség, vagy ha az, nagyon természetes. Szóval: századunk a válság, a vallásos, erkölcsi, társadalmi romlás, a bomlasztó elemzés kora, azért van elég okunk a szenvedéshez. Az értelem és érzelem minden újabb haladása újabb fájdalmakat szűl. Tudvágyunk, az emberi vágyak e legveszélyesebbike, ma kielégíthetetlen s nem csak egyes elszigetelt emberek baja, hanem egész népeké, mindenekelőtt ez a század betegsége. És ez folyton növekvő baj, mivel az ember agyában fészkel, az egész emberiség feje szenved miatta.

A bölcsészek e magyarázatában van egy kevés igaz; de jóval több a tévedés s mint egészet tekintve, alapjában hibás. Mert hogy azért volnának pessimisták, mivel erkölcsi világunk, eszméink nem tudnak lépést haladni tudományos ismereteinkkel, ez jó lehet phrasisnak, de nem bizonyítéknak. Hogy ma villamos vasúton mehetünk, vagy saját skatulyáján gyújthatom meg a gyufámat; hogy Péter kárpitos új ruganyt talált föl az ágyamba, vagy aluminiumkulcsot hordozok zsebemben s nem egy súlyos vaskulcsot s számtalan efféle haladás, nem bomlasztja meg gondolkodásomat s nem zavarja meg eszméimet. Hallgassunk azzal a roppant tudománynyal is, mely örömet okozna lelkünknek s megzavarná fejünket. Mondjuk ellenkezőleg, hogy soha sem butább az ember, mint a realismus idején, mikor grassál a pessimismus. Ma szóba állhatunk hírneves, mondjuk világhírű tudósokkal s bámulva veszszük észre, hogy e kitűnő ember feje tele van egy halmaz ismerettel, de fogalma sincs az eszmékről, nem tud összefoglalni, nincs semmi egység gondolkodásában, igazán korlátolt specialista. A gépész ismer mindenféle csavart, de nem tud mást, a füvész jártas a füvekben, a geologus ismeri a föld rétegeit, a bibliographus megmondja, hogy ennek vagy annak a könyvnek hány kiadása van s milyen papirra nyomtatták, a diplomatikus az okirat betűiből megmondja, hogy mikor jelent meg a kérdéses diploma, szóval a tudás e vigéczei mind más-más szakban utaznak, saját szakukban kitűnően jártasak, de az eszmei, az erkölcsi tudományokban teljesen járatlanok. Most 1894. szeptemberben tartották nálunk a közegészségügyi és demographiai kongresszust s e népes gyülekezeten senki sem tudott valami eszmével felhozakodni, e világhírű tudósok, mint aprózok, részletezők, kutatók, vizsgálók, a kiknek azonban nem fáj a fejök az eszmék szédítő magasságától. Hogy valaki egy kővel, egy fűvel, egy baczillussal, egy csavarral többet vagy kevesebbet tud mesterségéből, nem öli meg a fejét; ezek mind oly gyakorlati ismeretek, melyeket könnyen eltanul, játszva elsajátít, a ki szívesen foglalkozik velök. Ezek nem észfeszítő és szédítő tudományos dolgok, lassanként középszerű elme is magáévá teheti őket. E tudósok nem is igen szenvednek pessimismusban. Gondolkodásuk nincs túlcsigázottan kifejlődve, jobbadán csak emlékezetök van igénybe véve s éppen nem szenvednek az értelmiség hypertrophiájában. Az orvos, a ki csak az ember fogain dolgozik, a ki csak a lábaszárát vagy karját egyenesítgeti, nem csigázza el szegény elméjét, nem teszi tönkre idegrendszerét.

Van egy kis igazság abban a nézetben, hogy a pessimista gondolkodás okát saját belvilágunk elemzésében és akaratunk tehetetlenségében keressük, de nem úgy, a hogy a bölcsészek magyarázzák. A tehetetlenség érzete megsemmisíti ugyan önérzetünket, de nem tudvágyunk tehetetlensége bánt bennünket mint a bölcsészek gondolják, hanem erkölcsi tehetetlenségünk. Ez háborít fel, ez dúlja bensőnket. Az emberi tudvágy épen a realismus idején könnyen kielégíthető, mert az eszmei nem igen érdekel bennünket, természeti, történeti, archaeologiai, bibliografiai stb. ismereteink pedig folyton gyarapodnak. Stuart Millnek is igaza van, hogy az önmagával való tépelődés bomlasztó hatással van az akaratra; de azt is tudjuk, hogy e téplelődés, ez a saját lelkünkbe szállás csak egyesek, az úgynevezett mystikusok sajátja, a kik nagyon elszaporodnak a realismus idején, de nem pessimisták.

Tehát kik a pessimisták? A realismus idején élő idealisták. Tudjuk, hogy az emberi szervezet el van látva eszményi és realis sajátságokkal. Némely emberben harmonikusan vannak e sajátságok, egyik sem nyomja el a másikat, úgy, hogy mikor az uralkodó eszme hat rájok, szépen elfogadják e hatást s életök nyugodtan, zavar nélkül folyik tovább. Nagy szerencse és nagy baj forrása lehet, ha valakinek túlnyomók az idealis, vagy realis sajátságai. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Széchenyi, egy báró Eötvös József és más idealisták jól érzik magukat az idealismus hatása alatt, lelkök tele van idealis elemekkel; egy Szabó József, egy Eötvös Loránd, egy Than és a többiek számtalanon szépen, kedélyesen megvoltak, mert lelkök kiválóan realista, csupa részletezők, aprózók, intensív munkások.

De ha valakinek lelki sajátságai túlnyomóan idealisak, ha gondolkodása csupa összefoglalás, expansív munka, a ki mindenütt egységre, áttekintésre törekszik, ismereteit nem úgy mint a realista egymás mellé rakni, hanem egy magasb eszmére, fensőbb elvre akarja visszavinni; az ilyen embernek meg kell zavarodni, meg kell bomlani a realismus idején, mert senki sem érti meg. Önmagával és másokkal meghasonolva él a világon. Az emberek, legalább a józan, egészséges, léha realisták kerülik, nem értik zúgolódását, kifakadásainak vak töltéseit; mondásai furcsáknak, bohó dolgoknak tetszenek, melyeket mosolyogva mesélnek el egymásnak a jóízű realisták. Ha politizál, oly okokat keres a bomladozó idealista, melyek nevetségesek; ha moralizál süket füleknek beszél. Különösen ez utóbbi vérig sérti a szegény idealistát. Ő tudniillik magas összefoglaló színvonalról nézvén a világot, látja az erkölcsi léhaságot, az általános tettetést, színlelést, az erkölcsi érzék tompulását, mit a realista nem vesz észre, mert a maga vaczkában, gubójában ismer ugyan minden szálat, minden pelyhet; a felsőbb, az erkölcsi világ azonban terra incognita, ismeretlen tájék neki, melyet föl kell fedezni számára. A bomladozó idealista elkeseredve látja ezt a realis társadalmat, látja az erkölcsök egyetemes sülyedését, az érzékiség, az önérdek uralmát, látja a tömérdek bajt és nyomort, az emberek elégedetlenségét, saját tehetetlenségét, nem csábítja el őtet sok ember anyagi jóléte, sőt felháborítja a gazdagok dőzsölése, fénye, pompája, kicsapongása, mert rögtön mellé állitja a nyomoruak, a szenvedők kínjait, nélkülözését. Lelkének bomlása egész viseletében, beszédében, ruházkodásában, magatartásában nyilvánul. Míg a realista síma, nyájas, ő goromba udvariatlan; a realista figyelmes, megjelenik a család ünnepein, jól érzi magát a társaságban, ő figyelmetlen s távozik, ha mások közelednek; a realista, ha teheti, finoman, elegánsan, a legutolsó divat szerint öltözködik, ő cynikus a ruházatában, nem hódol a divatnak.

Az igazi pessimisták azonban nincsenek valami nagy számmal. Két nagy ellenségök: a tébolyda és a halál könnyen végez velök. De kisebb mértékben sok ember sajátságai közt vannak idealis elemek, akárhányunknak van egy kis összefoglaló képessége, az ilyenek nagyjából símulnak ugyan a korhoz, de többnyire idegesek lesznek, sok minden bántja őket, a miről nem tudnak számot adni, keresik a szórakozást, az izgatottságot, bomlanak a szép asszonyok és szép férfiak után, mások az ivásban, utazások- és kirándulásokban, tengeri és más fürdőkben keresnek enyhülést. De nemcsak az úri népben mutatkozik ez a kisebb fajta pessimismus, melyet legtöbbször idegességnek hivnak, hanem az egyszerű gyári és mezei munkásban is. A munkás azonban némi orvosságot talál egész napi tevékenységében. Reggeltől estig dolgozva ráér ugyan gondolkozni, de a legtöbbnek kiveri fejéből a sok töprengést, a kenyérkereset nehéz gondjától nem ér rá sokat elmélkedni és beszélni s a hosszu munka után elfáradva nagyot alszik, álmában nem nyugtalanítják a rémes ijedelmek. Részben ez lebeg azon paedagogusok előtt, a kik az iskolákban meg akarják honosítani a kézimunkát, mint a svédek nevezik, a slöjdöt. E bajnak azonban észrevétlenül közeledik az orvossága s ez az ébredező idealismus, melynek jelentkezését mindnyájan észlelhetjük a kitörő erkölcsi érzésben.

II.

A realismus mélyreható intensív tevékenysége egy különös jelenségnek lesz szülőanyjává, melyet egy szóval mysticismusnak neveznek. Honnét ered ez a sajátságos tünemény, idáig nem tudtuk megmondani. Mi az oka, hogy némely felebarátunk, rendesen igen békés, szelid és síma embertársunk, tele van áhitattal s a lelki, a vallásos élet, az istenes gondolkodás titkaiba merűl és buzgón szemlélődik? Magába vonulva, az érzék fölötti szemlélet és tudás foglalja el egészen az ily embereket, a szemlélődés csendes régióiba emelkedve, keveset törődnek a földi lét örömeivel, kisebb-nagyobb fájdalmaival, magába száll a kedélyök s nem bántják őket a politikai s társadalmi harczok. Főleg a realismus idején szaporodnak el. Idáig a katholikus egyházban leginkább azt mondották, hogy e szentek megunták a nagy dogmaticai harczokat és zabhegyezéseket. Például a XIII. században a scholastica theologia finom megkülönböztetései, észbontó distinctiói és a belőlök származott, s bizony sokszor keserű viták kifárasztották az okosabbakat, s az áldatlan harczok helyett magukba szállva az isteni szemlélődésbe merűltek. Igy említik kölcsönösen az 1000 – 1500-ig terjedő hullámban a jámbor Eckhart (1327 ✝), Tauler (1361 ✝), Suso Henrik (1366 ✝), Ruysbroech (1381 ✝), Mersvin (1382 ✝) neveit, kiknek a XV. században tetemesen gyarapodott a számuk. Ez a magyarázat azonban csak a látszatnak szól és épen nem fejti meg a kérdést, mert a Kr. u. II. század realismusa szintén tele volt mysticus tüneményekkel, a mai realismus számos mystikus jelenségeit sem tagadhatni, pedig már a nagy társadalmat nem igen bántották a theologusok véres ütközetei. A második század mysticismusát úgy szerették magyarázni, hogy tömérdek ázsiai rabszolgát hoztak Rómába, a kik meghonosították a keletiek mysticus hajlamait. Napkelet vallásos symbolicája és Plátó mystico-poéticus dagálya szűlték ezt a szellemi mozgalmat. A jelen mysticismust sokan az előbbi felvilágosodás nagy reactiójának tartják. Ezek mind üres szólamok, melyek semmit se magyaráznak. Sokkal egyszerűbb és világosabb az, hogy a realismus aprózó, részletező, elemző munkája sok olyat lát, érez, szemlél vagy sejt, a mit az idealista összefoglaló gondolkodása épen nem vehet észre. A realista Semmelweisz hiába magyarázza 1850 körül a gyermekágyi láz okait, a sok idealista orvos még nem akarja belátni, nem tudja átérteni a magyar tudós nézetének igazságát, mert az eszményi ember gondolkodása messze kalandozik, s az erdőtől nem látja a fát, míg a realista belemélyed a sejtekbe, vizsgálja a vízcsöppeket és millió bacillust vesz észre bennök, megkülönbözteti fajaikat, s egész új világot tár fel embertársainak, melyekről az idealista nem is álmodozott. És az oly realisták, a kik a lelki világba merűlnek, ott fedeznek fel ily bacillusokat, titkos, rejtelmes dolgokat, melyeket sokan tagadnak, sokan hisznek és vallanak, de a miknek magyarázatát adni még nem tudjuk. A vallásos mysticismuson kívül ilyen tünemények a spiritismus, a hypnotismus, a telepathia, a csodagyógyítások, a pórnépnél divatos ráolvasások, a számos jövendölések, melyek beteljesednek, a boszorkányságban való hit, a szemverés, megigézés stb. stb. A jelenségek egyikét-másikát tagadni lehet, de mikor a történeti bizonyítékok egész sora szól valamely eset mellett, akkor legfölebb azt szabad mondanunk, hogy igaz, de nem tudjuk megmagyarázni. Hogy Lourdesban, ez új búcsújáró helyen, nem egy csoda történik, annyi bizonyitékkal szemben csak egy elvakult idealista merné tagadni, a realista inkább hallgat és nem feszegeti a kérdést.

Mikor a mult realismusban, a század elején a mesmerismus dívott, a rákövetkező huszas évek sok ideálistája tagadta, csalásnak, a hiszékenyek rászedésének jelentette ki, pedig igaz volt a tünemény. Az ötvenes évek jelentkező realismusa alatt megkezdődött az asztalmozgatás, többi közt virágozni kezdett a spiritismus s feltűnt a hypnotismus; a realismus gyarapodásával mindezen tünemények száma növekedett. Most a realismus végén társadalmunk számos tagja bomlik a spiritismus és hypnotismus után, egész társulatok gyűjtik a kisértetek megjelenéseit, a telepathikus tüneményeket és évenkint kötetekben adják ki bizonyitékaikkal együtt. Falukon, sőt a fővárosi művelt hölgyek között is nagyon el van terjedve a kuruzslókban, jövendőmondókban, kártyavetőkben való hit. Legkiválóbb emberek bajaikban a Kneippokhoz és más csodadoktorhoz folyamodnak, ezer meg ezer izraelita társunk drága pénzen keresi föl csodarabbiját. Az irodalom tele van mysticus rajzokkal, éppen ugy, mint 1815 körül, mikor Werner Zacharias irja az ő: Február 24-ét. Most pl. Hauptmann Gerhard színmüvét: Hannele’s Tod-ot mindenfelé hatással adják. Finom és mystikus lélektani elemzést számos regényben és drámában találunk, melyeket gyönyörködve olvas a mai realista. Némelyek ezt az irodalom nagy haladásának tekintik; Doumic René franczia író összehasonlítja egy Zola és más realista írók 1880 előtti alkotásaival és némi dicsekedéssel látszik mondani, hogy ime mennyit haladt az irodalom. Azok még nagyon külsők, a mostaniak már le tudnak szállani a lélek mélyébe. Jules Lemaitre az irodalom spiritualisatiójának nevezi ezt a jelenséget s igaza van, csakhogy ez nem más, mint a realismus szélsősége, ez már az aesthetikai világ vége, melyen lelógathatjuk lábainkat, Ugyanez a mysticismus jelentkezik a képzőművészetben különösen a festészetben is. Egy Munkácsy, Makart, Matejkó, Benczur és mások nagytehetségü realisták, de többé-kevésbbé rokonok Zola irodalmi erejével, megvan bennök a test és lélek. A mysticusok alkotásai már csupa lélek, csupa kifejezés, csupa elmélyedés, úgy hogy másodrendű a test. A mysticus festő is magába száll mint az író s a lélek titkos redőiből szedi motivumait, egy ismeretlen rejtelmes, átszellemült, kisérteties világot tár elénk, mely tetszik napjainkban, mert számosan vannak közöttünk a mysticusok és még számosabban olyanok, a kik egy kissé rokonszenveznek a mysticismussal. Hisz néhány év előtt olvashattuk egy világi lap tárczájában, melyben Nogáll János Kempis-fordítása volt kidicsérve, hogy e könyvnek ott kellene lennie minden magyar család asztalán. Ma kiváló protestáns emberek kezében is látni Kempis Tamás _Krisztus követés_-ét, vagy szalezi Szent Ferencz _Philotheá_-ját, magam is ismerek egy kiváló protestáns tudóst, a ki zsebében hordozta a latin Kempis Tamást, mert a realistának érzés meg nyugalom kell, nem feszegeti a vallás dogmáinak igazságát, nem töpreng tanainak igaz vagy kétséges voltán, hanem szívesen belemerűl az édes, megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. Az idealrealismus delén tetszenek az ész rideg bonczolgatásai és idealismus alatt a nagy összefoglaló eszmék háborgása, zajongása; a realismus alatt lecsillapodnak az az eszmei hullámok, elsimul az eszmék és érzelmek tengere s az édes, meleg vizek lágy érzésében fürdőzik a megvénült emberiség. Ez az öregkor, a megvénhedt ember, a ki a halál nyugalmát keresi, a sír örök pihenőjét akarja megízlelni, vagy legalább készül hozzá; az emberiség azonban még nem szállhat le sírjába, neki élnie kell és megifjodnia s úgy tesz mint a phoenix-madár, a vénség alkonyán meggyújtja fészkét, elhamvad benne; de hamvaiból egy új madár támad: az idealista emberiség!

VII. ÉJSZAK A DÉL ELLEN.

I.

Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok, a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun, Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII. szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi, hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont, Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia szellemből.

Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép asszony sürget.

Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál, nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek, legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak, jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe, léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel, ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit észre sem vehet.

Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek az északiak érzése és gondolkodása eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből, kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a közjót látja.

Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.

De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja nemesiteni a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében, továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.