Part 6

Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták, magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes, Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész 1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő _Carthausi_-jában a vallást mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák, Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások idealis catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud felmutatni többet vagy kevesebbet.

A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája, mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt. Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi. Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást. Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is, melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat, melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket, tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai, erkölcsi, theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései, 1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát, mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban, élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk, hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát. Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája!

Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták, külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet, melyekről alig adhatni számot.

Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb. teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik azt tartja, hogy bensőm, ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben. Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába: mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz, mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy vaskos könyveket kellene írnunk.

Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus, az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira, megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért, minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek óta ülnek egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is, nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen, azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek. Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk. Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni különféle összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze, azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején, mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták, némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel, részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk. Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90 millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek. Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg, emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra. Szóval az ember csupa szív lesz, csupa érzés, mely élvezni, gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg embertársairól sem.

Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha, önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk. Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is, vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.

Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet, a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor Savigny nagy tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste Schandfleck des Jahrhunderts!

Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja. Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb. forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.

V. A JELLEM.

A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük. _Jellemes_ embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól, különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a _jellemtelen_ szót erkölcsi értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük hasznukat, mert _jelleme_ van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk módja tárja fel jellemünket.

De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének; a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel olyan az ember, a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, – mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei, viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik, mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ – „Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly vállalat, mintha az ólmot aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“[1]

Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást, embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk, közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még néhány év előtt csak aprózni, részletezni tudtak, az érzéki és az anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb, nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség szerepeltek az irodalomban és életben.

Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni, vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például Kisfaludy Károly _Stibor vajdája_, mely 1819-ben került a színpadra. A vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék, mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával, ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen emberre; Dezső, Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever, nincs szükségem reá.“

Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején. Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások, hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.