Part 11

Az idealrealismus talán mégis a legérdekesebb korszaka az eszme változásának. Első felében még erősen idealis. Lelkesedik az eszmékért. A másodikban már erősebb a realis irány, de még mindig hallani az eszméről, habár csak vesztegetett szónak látszik. Általában az idealrealismus alatt rajongunk a nagy nemzeti ideákért, a nemzeti egység és nagyságért. A haza dicsősége lebeg szüntelen előttünk, tekintélye, boldogsága forró kivánságunk. Erre törekszünk az erkölcsi élet minden terén. Természetes, hogy az oktatás, a nevelés, kiválóan nemzeti feladat lesz. Megindul a közoktatás reformja, szervezik az egyetemeket, a közép- és elemi iskolákat, mind nemzeti irányban. Noha az idealismus is magasztosan érez a haza iránt, de annyira el van telve az egyetemessel, az általánossal, hogy némi cosmopolita szin ömlik el rajta s nem barátja a különféle fajok, nemzetiségek elnyomásának. Azért nem lelkesedik a nemzeti nyelvnek erőszakos terjesztéseért. Csupán a műveltseg, a felvilágosodás, a szabadság, a tiszta erkölcs ideái teszik rabjokká. Az idealrealismus beviszi a nevelésbe, az oktatásba a nemzeti eszmét, lassankint a hazai föld szempontjából indúl ki a oktatásügyi reformoknál. Híres-jeles tanárokról szeret gondoskodni. Nem sajnálja a költséget megszerzésökre. Vannak bölcsészei, de vannak már természettudósai is, a kik nagy reménynyel néznek a jövőbe. Tekintélyök rohamosan növekszik, a bölcsészeké és az idealis tanároké tetemesen apad. Némi lenézéssel kezdenek róluk szólani, nemsokára félre vonúlnak s realisabb irányú bölcsészek, történettudósok és mások foglalják el helyöket, a kiket ünnepelnek, magasztalnak.

A nagy nemzeti ideák iránti lelkesedés nem tudja megakadályozni, hogy az iskolákban a nemzeti irány mellett be ne telepedjék a túlterhelés. Sokat és szigorúan tanítani az elv. Kitünő paedagogusok még mindig követelik a sokféle tanulását. Nagy fogalmuk van az iskolák fontosságáról. A tanulás mámora, láza fogja el az egész nemzetet. Számtalanszor rajonganak az egységes, centralizált közoktatás iránt, sok helyen úgynevezett közoktatási tanácsot vagy hasonló közeget állítanak fel; mely egységessé tegye, centralizálja a tanterveket, a tankönyvbirálatot. Az egész országban, összes iskoláiban megfelelő tantervnek kell lenni. Minden hívatalra kiszabják a képesítést, a ki el akarja nyerni, az illető iskolákat kell végeznie. Az idealrealismus második felében nagyon tanítják a nemzeti nyelvet, sok órát áldoznak reá, míg hanyatlik a vallás, a bölcsészet, a történelem s különösen a classicus nyelvek tanulása. Kezdik tehát emlegetni a módszer szükségét, felhozzák, hogy azért csekély a siker, mert nem tudnak tanítani az oktatás tényezői. Elvontan, szárazon magyaráznak, kiemelik a mellékes kérdéseket s elhanyagolják a fontosakat. Nem akarnak szemléltetni, pedig egy kép jobban megmarad az ifjú emlékezetében mint száz meg száz szó, melyet a tárgy magyarázatára vesztegetett a tanár. Azért sürgetik a képeket. Magukban a tankönyvekben és az iskola falain is alkalmaznak ilyeneket. Újra és újra felhangzik a módszer kérdése, ezen nyargal minden paedagogus, ez lesz vesszőparipája, míg végre be nem köszönt a realismus, mikor sokan azt mondják, a mit Ambrus Zoltán fejezett ki nem oly rég egyik tárczájában, hogy az iskola soha sem adott, most sem ad általános műveltséget; a mit az iskola valósággal megad: az 3–400 sornyi ismeret, jobbára historicum, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és categoriákra, melyek a szegény fiú előtt sohasem voltak érthető dolgok; az iskola in praxi csak arra jó, hogy valamelyes minimális ismeretekkel lássa el a gyermekeket, tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja a kellő ismereteket s e czélból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekekre, a mennyi meg nem árt neki s a mennyiből még benne is maradhat valami. Az iskolai nevelés chimaera; nevelés dolgában az iskolának csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bűnt. Nevelés és iskola! Béke és Mannlicher-puska, egészség és tánczolás a jégen. A paedagogus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. A paedagogusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesítenie kell magában a nagy psychologus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata összes kitünő tulajdonságait. Én istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a paedagogusok a kertészetre adták volna magukat, e föld növényzetéből most már nem volna egyéb csak páfrány és zuzmó. A hová a paedagogus leteszi nehézkes mészároskezét, nyomában nincs egyéb, csak a himpor pusztulása.

A realismus egyetemes lágysága, gyöngédsége, különösen gyermekeink iránti vonzalmunk, aggodalommal tölti el a szülőket, mikor az iskolába küldik gyermekeiket. Ez aggodalomnak kifejezése Ambrus Zoltán fentebbi nyilatkozata. És mégis, sohasem jár annyi gyermek és ifjú az iskolába, mint éppen a realismus idején. Mindenfelé új iskolák felállításáról gondoskodnak, melyek csakhamar megtelnek tanulókkal. Keresik, képeztetik a tanárokat és tanítókat, hogy legyen a ki tanítsa őket, különösen szeretik a tanítónőket, mert simább, nyájasabb, gyöngédebb bánásmódot is várnak tőlük. Az idealismus napjaiban a tanárképzésre elégnek találják az egyetemet, a professorok tudományos előadásából minden hallgató meríthet annyit, a mennyi tudományra szüksége van. Mikor ébredezik a realismus s vele a részletezés, az aprózás, az intensiv munka, akkor szükségesnek találják az úgynevezett seminariumokat, melyekben az egyes tanárok vezetése alatt gyakorlatilag vezetik be a hallgatókat az illető tudományok módszerébe. De még ezzel sem elégszik meg a realismus. Újabban többfelé úgynevezett tanárképzőket állítottak fel. Ilyet akarnak nálunk is. Lesz-e belőle valami, nem tudom. De ha lesz, valószinűleg eltörli az ébredező idealismus. Az összefoglaló gondolkodás idején lenézik a realismusnak a módszerrel való kaczérkodását.

X. A GAZDASÁGI ÉS IPARÉLET.

A realismus végén és az idealismus hajnalán gazdasági válság szokott kitörni. Ma is az egész művelt világon e kérdés foglalkoztatja a politika embereit. Mindenfélével szoktak felhozakodni, hogy a kormány elhanyagolja a mezőgazdaságot, hogy a bankároknak és gyárosoknak adta bérbe magát, hogy a malomipar fentartására olcsó áron ereszti be a román búzát s így lenyomja a magyarét, hogy adóval túlterheli a földet, hogy nem javítja a talajt, hogy nem törődik a gazdasági iskolákkal, hogy nincs hitele a földmívelőnek, míg az egyszerű iparos és kereskedő könnyen hozzájut a kölcsönhez. És így tovább. E vádak változhatnak egyes országok szerint külső megjelenésökben; más formában jelentek meg a Kr. e. II., a Kr. u. III. században, továbbá a XVI-ikban, más alakot ölthetnek 1710, 1820 és 1895 körül; de alapjok semmi más mint az idealismus hajnalán beköszöntő gazdasági válság. Ha az ember végig hallgatja a mai országgyűlési beszédeket, vagy a kiváló iparos és gyáros, majd a kereskedő, majd meg a gazda nyilatkozatait, nem tud zöldágra vergődni, nem veszi ki szavaikból, hogy melyik félnek van igaza. Azt az egyet látja, hogy az ország rokonszenve jórészt a gazdák felé fordul. Még néhány év előtt mosolyogtak a politika férfiai az egyes gazdák panaszára. Agrarismussal és hasonlóval gúnyolták. A tőke urai parancsoltak, ők csinálták az ország politikáját, az ő felfogásuk uralkodott a megyéken és városokban. A nagy nemzeti egység egyik főképviselője, a plutocratia, tanai szerint vezették az ország ügyeit s hiába szólottak egyesek más hangon, ezt nem értette se a kormánypárt, se az ellenzék. Ma változott a helyzet. A földből nőnek ki az agrariusok. Követelésekkel lépnek föl, melyeket feltétlenül jogosaknak tartanak. Magunk sem merjük tagadni kivánságaik igazi jogosultságát. Nem is tűrnek a gazdák semmi ellenmondást. Láttuk, mily lelkesedéssel tárgyalták az országos gazdasági egyesület elnökségének kérdését, mily gyűlölettel fordúltak az úgynevezett reformpárt ellen, mely végre sem egyéb mint az ipar és kereskedelem hatalmas embereinek képviselete a gazdasági élet terén. A közgyűlés jóformán elsöpörte ezt a pártot, óriási többséggel választotta meg a maga embereit, az igazi gazdák képviselőit.

Fölmerül tehát a kérdés, hogy nem nyilvánul-e az ember gazdasági, ipari és kereskedelmi életében az erkölcsi világ törvénye? Bár anyagi dolgokról és nem vallásról, nyelvről, nemzetiségről vagy irodalomról és művészetről van szó, melyek tárgyuknál fogva is szellemibb dolgok, mégis érvényesülni kell bennök az embernek, mert az ember gazdálkodik, űzi az ipart és kereskedést, s talán máskép tesz az idealista, máskép az idealrealista és újra végkép a realista.

Talán első pillanatra meglepő ez a gondolat, pedig úgy van. Hogy lehetne úgy, kérdi a t. olvasó, hisz a realista-kereskedő csak úgy árulja portékáját, mint az idealista. Mindkettőnek haszonnal kell dolgozni, különben bukik. Az a gyáros sem tehet másképen, bárminő realista vagy idealista legyen. És én újra ismétlem, hogy ezek daczára máskép fejlődik a gazdasági és iparélet az idealismus és realismus idején. Mert mit látunk, ha végig tekintünk az emberiség történelmén. Azt, hogy az idealismus idején nagy gazdasági válságok állanak be, melyek magukkal rántják az ipart, kereskedelmet. Az ember megszűnik pazarló, fényűző lenni, királyok és nagy urak elkezdenek takarékoskodni, a szegény ember úgy is nyomorog és tengődik. Buknak a gyöngébben álló bankok, pénzintézetek, hanyatlik az ipar és kereskedés; de legjobban zúgolódik a földbirtok. Ez legelőbb megérzi a bajt és föllép panaszaival, úgy, hogy Grimm Jakab, a német tudós, a jelen század huszas éveiben fölkiálthatott, hogy a régi jobbágyság és szolgaság sok tekintetben könnyebb és gyöngédebb volt mint a mostani parasztok és munkások nyomott helyzete. Csakhogy nem a jobbágyság volt oka a jólétnek. A realismus derekán és vége felé, mikor panaszkodnak is az urakra, aránylag jólétben él a földmíves. Van húsa, van bora a nemesnek és parasztnak a XV. század közepén; Szászországban még 1482-ben is a munkások- és aratóknak naponkint négy tál étellel kell megelégedniök, bőjti napokon öttel; Oettingen grófnál a napszámosok a reggeli levesen kívül délben négy, este három tál ételt kapnak, melyek közül kettő mindig hús. Fényt űznek a ruhában. Nálunk is hasonló állapot lehetett, a mennyire történeti műveinkből sejthetni; de már a XVI. században, az idealismus napjaiban minden megváltozik. Münzer már azt mondja, hogy a paraszt nyomorult rabszolga. Azzá lett mindenütt a müvelt országokban és hazánkban is, hol szintén borzasztó eszközökkel nyomta el Zápolya a híres Dózsa-lázadást. A mult század idealismusa alatt majd 1750-ig ezer gondot ad a kormányoknak, fejedelmeknek a földbirtok kérdése. A gyönge XV. Lajos is töprenkedik rajta, hogy segítsen a pórokon és más földbirtokosokon. Quesnay Ferencz (1694–1774) nem törődik orvosi gyakorlatával, hanem beáll nemzetgazdának és oly elméletet hirdet, melylyel többé-kevésbbé találkozunk az idealismus napjaiban. A gazdagság, a vagyon képződését tisztán a földbirtokból származtatja, mert ez szolgáltatja az első anyagot s táplálja a munkást. A földmívelés adja az élelmet és az értékfölösleget, mely a termelés költségei után marad és tiszta nyereségnek tekintendő. A többi iparág nem járul hozzá a nemzeti vagyon gyarapodásához, a nemzet jóllétéhez, mert az ő munkásaik csak annyit keresnek, a mennyit megemésztenek. A földbirtokos tehát külömb minden más polgárnál, s valóban látni, hogy az idealismus idején emelkedni kezd a földbirtokos becsülete, tekintélye, míg az iparos és kereskedő veszít. Természetes, hogy Quesnay sem ott keresi a baj okát, a hol találhatná, a realismus uralmában; hanem ugyanazt hirdeti, a mit a mi gazdáink, hogy nincs hitele a szegény parasztnak, hogy igába van szorítva a gabonakereskedés, akadályokat gördítenek a kivitel elé, elnéptelenedett a vidék, túl van terhelve adóval a föld, ránehezedik a véradó és a robot. Francziaországban ekkor többnyire kiváltságos társaságok kezében volt a gabonakereskedés, sőt még a belső vámokkal is megakadályozták, hogy az egyik tartományból a másikba lehessen szállítani a gabonát. Czélja az olcsó búza és olcsó napszám volt, hogy az iparnak tegyenek vele szolgálatot. Colbert óta a nagyipar támogatására fordította minden gondját az állam, mert ez hoz pénzt az országba. Laspeyres jónak találja ezt a politikát, csakhogy Colbert utódai alatt az iparnak állandó, kicsinyes és kínos ellenőrzése lett belőle és megromlottak az ország pénzügyei. Magyar hazánk pénzügyei azonban látszólag jól állanak, iparunkat sem öli meg a túlságos ellenőrzés, nincs kicsinyes és kínos felvigyázás és mégis ott vagyunk, sőt ott van az egész művelt világ, a hol 1720-ban és 1820-ban volt. Már nálunk is sokan vannak, a kik Quesnayval hirdetik, hogy a nemzeti jólét alapja a mezőgazdaság, hogy helyesen tartotta Sully (1560–1641) a földmívelést és baromtenyésztést az állam két oszlopának, hogy nem kiváltságok kellenek a gazdának, hanem a terhektől való mentesség, szabadulás a súlyos adóktól s némely esetben az állam jóakaró támogatása.

Ugyanakkor szokott jelentkezni és utóbb erélyesen föllépni a szabad ipar és kereskedés tana is. A hollandi De Witt János, az angol Child Culpeper, a franczia Gournay Vincze és mások a földmívelés mellett az iparost, a kereskedőt is védelmükbe veszik s szabadságot követelnek számára. A védvámok, a helyi szabályok csak a termelés és a forgalom akadályai, ezek mind veszélyesek. Laissez faire, laissez passer – ez legyen a gazdaság, az ipar, a kereskedés főelve, hisz mind a három legjobban tudja, miből húz hasznot. E kétnevű iskola, az oeconomisták és physiocratáké uralkodott és küzdött a gazdasági és kereskedelmi téren. _Turgot_ (1727–1781) a ki később XVI. Lajos alatt miniszter lőn, a munkásokat is két osztályba sorozta, egyikök termelő, a ki a föld művelésével új kincseket hoz létre, másik a meddő, mely az iparral csak annyit szerez, a mennyit megemészt. Természetes, hogy e tanok nem feltétlenűl igazak. Mi haszna lenne a búzának, ha nem őrlené meg a molnár, nem sütne kenyeret belőle a pék vagy az asszony? A mag értéke csak annyit emelkedik a föld kebelében, mint az arany, az ezüst pl. az aranyműves kezében. Nem voltak-e gazdag városok Velencze, Genua, pedig egy talpalatnyi földjük sem volt? Az ipar és a kereskedés csak növeli a föld termékének becsét. De mindez és hasonló okok nem használnak az idealismus napjaiban, mindenki a földtől és utóbb a szabad kereskedéstől várja az üdvöt. Ilyenkor dogmatice szokás beszélni, szidják az egyedárússágot, a védvámokat, minden rossz okozóját, lelkesedéssel beszélnek a kis- és nagygazdáról, költők, szónokok minden szépet és jót tudnak rólok mondani, nem győzik eléggé magasztalni erényeit, szerénységét, családi és természeti örömeit. A nép szeretete ömlik el az akkori nemzetgazdák iratain. Csupa hév, láng áradozik tollukból, mikor a szegény földmívesről szólanak. Morellet abbé, Dupont, Chastellux iratai telvék ily szeretettel. A sentimentalis poéták gyönyörűen rajzolják az egyszerű emberek boldogságát, természetességét. Laspeyres szintén észreveszi ezt a gazdálkodás iránti rokonszenvet. De megjegyzi, hogy nem azt a szenvelgő keresését a pásztori életnek érti alatta, melyet az érzéki gyönyöröktől megcsömörlött király és szolgái szórakozásul hajhásztak, hanem a túlmívelt franczia élettől való erkölcsi undort, mely természetes állapotra sovárgott és e sovárgást, epedést a gazdálkodással kívánta kielégíteni és csillapítani. Pedig mindez nagyon hibás magyarázat. Az idealismus bírta rá XV. Lajost és az egész művelt világot a gazdaság, a földmívelés szeretetére, melylyel mindig találkozunk, a meddig csak szemmel látható jelei vannak az idealis gondolkodásnak. A mint a realismus gyarapszik, a mint az emberiség az anyagira veti magát, emelkedik a nagyipar és nagykereskedés becsülése, különösen kedvelik az ingó vagyont, a különféle értékpapirokat, járadékot, a hogy a XVIII. század elején, különösen 1720-ban a Missisippi-társulat és 1730-ban a Law-bank bukásánál látni lehete. Természetes, mondják reá, mikor majd nem csupán a földbirtok tartotta meg a becsét, okvetlenűl erre kelle vetnie magát az embernek; csakhogy ez a rokonszenv, a földbirtok e dicsőítése, a gazdaság e magasztalása mindig ismétlődik az idealis időkben. Tehát magasabb okának kell lenni; uralkodik még oly országokban is mint hazánk volt a XVIII. században, hol nem buktak a bankok, s Faludi mégis írt pásztori idylleket, Görögországban sem buktak a bankok, noha Theokrit remek idylleket alkotott.

A gazdák befolyása azonban támogatja a központi hatalmat, mikor az eszme nyomása alatt feléjök fordul. Gyámkodó hatalmat akarnak csinálni a királyból, családatyát, a ki védje, istápolja az ő vagy gyermekeinek érdekeit. Azért látni, hogy az idealismus, különösen a mult századi alatt XV. Lajos, Nagy Frigyes, a mi Mária Teréziánk és számos más fejedelem bizonyos önkénynyel kormányozták országaikat. Mária Terézia a jobbágyság miatt meg is haragudott a magyar nemességre és sokáig nem hítt össze országgyűlést. Egy neme a törvényes kényuraságnak támad ilyenkor, egyúttal feltárják a czéhek, vámok, adók visszaéléseit, leálczázzák a pénzemberek, a bankárok, pénzügynökök, bérlők zsarolásait, dícsérik a földmívelést, a nemzetek testvériségét, el akarják törölni a személyes adókat, a közvetett terheket stb., mint a melyek ellenkeznek a tiszta bevételről szóló tannal. Turgot mint pénzügyminiszter ily szellemben járt el. Társával, Malesherbes-bel, nagy reformokhoz fogott. Alapjában felforgatta az adórendszert. Önkormányzatot honosított meg a községben, a járásban, a megyében, szelidítette a szigorú czéhszabályokat, elvetette a gazdaság, az ipar és a kereskedés sorompóit, különösen megszüntette a belső vámokat. Mindamellett Turgotnak buknia kellett, mert már erősen rázta, döngette a társadalom kapuját az ideabrealismus, mely más gazdasági nézetekkel állott elő, 1776-ban beadta lemondását a miniszter, a mi el is fogadtatott. Persze a történetírók azzal indokolják Turgot bukását, hogy minden osztályt ellenségévé tőn, míg reformjainak csak nagy későn lehetett sikere. Igaz, hogy a régi rendek aggodalommal láthatták jogaik veszélyeztetését, a földesurak félthették a robotot, a dézsmát, a czéhek szabadalmaikat, szóval mindenik a magáét. De a legfőbb ok mégis az idealrealismus föllépése volt, mely már a nemzeti egységre törekedett, s nem igen tűri a községi és megyei autonomiát. Ez népszerű lehet a realismus és idealismus napjaiban, de buknia kell az államférfiúnak, ha az idealrealismus idején decentralisalni akar. Már pedig Turgot eszményi iránya erre törekedett. Azért physiocrata újításait sem vihette keresztül.

A physiocratia és az oeconomisták rendszere sokfelé rokonszenvre és elismerésre talált a század közepe táján. Némely országban, különösen Németországban számos művelőre, magyarázóra akadt, hol Schlettwein, Iselin, Süssmilch, Jung, Springer és mások hirdették. Károly Frigyes Baden markgrófja és physiocrata író pár községben kísérletet is tőn az _impót unique_ vagyis az egyetlen adóval. Voltak országok, melyekben alig találkozunk az oeconomisták és physiocraták nevével; de maga az irány, a gazdasági érdekek felkarolása, támogatása, legalább sürgetése mindenütt nyilvánult. Még Hollandiában is, mely gazdagságát túlnyomóan a kereskedésnek köszönheti, nagyon megkezdték becsülni a gazdaságot, habár épen nem pártolták és hirdették a physiocraták rendszerét.

Az idealrealismus első felének tanait az angol Smith Ádám fejezte ki legtalálóbban (1723–1790). Épen akkor jött Francziaországba, mikor Turgot az idealismus tanait, az oeconomisták nézeteit akarta érvényre juttatni. Lelkesedett a mozgalomért, de nem elégítette ki. Hisz a gyakorlati élet nem igazolja az oeconomisták tanait, ez egészen mást mutat. Az oeconomisták ugyan fejtegetik a társadalmi élettan kérdéseit, de nem tudják megoldani; szólanak mindenről, de nem világosítanak föl. Nem is lehetett, mert akkor már az idealrealismus megkezdődött a nyelv, az irodalom, a vallás, a művészet, a politika, az erkölcs terén; az idealismus lejárta magát. Smith Ádám tehát elhagyta Francziaországot, visszatért Angliába, s hosszú töprengés, gondolkodás után felállította tételét. A föld nem hozna termést munka nélkül, a valódi gazdagság tehát a munka. Ennek segélyével a föld rendesen és bőven fizet, virágzik az ipar, ez szerzi meg a fogyasztásra szükséges és a kicserélhető czikkeket. Gazdag az, a ki vagy többet termel, vagy többet dolgozik. A kicserélhető érték külömbözik a hasznos értéktől, mert az elsővel sok dolgot lehet megszerezni, míg a második cserébe sem adható. Van-e hasznosabb a víznél, még sem lehet kicserélni; míg a gyémánttal, melynek haszna igazán csekély, sok mindenfélét meg lehet szerezni. A viszonyt két kicserélhető érték közt a pénz fejezi ki és árnak nevezzük. A névleges ár külömbözik az igazitól, mely azt jelöli: mennyi munkába került az illető tárgy. Az ár megállapításához három elem járul: a föld terméke, a munkás bére és a vállalkozó haszna.

Íme így jelentkezik a gazdasági tudományban a realismus, vagyis a munkás bére és a vállalkozó haszna, más szóval a tőke szerepe, melyet zsarolásnak, kizsákmányolásnak neveznek az idealisták. Ez a tőke nem csupán aranyból és ezüstből áll, hanem minden vagyonból, melyet arra használunk, hogy új vagyont szerezzünk vele munkánkkal. Szilárd a tőke, ha műhelylyé változtatjuk; mozgó, ha az anyag beszerzésére és a munkások díjazására fordítjuk. Ha javítjuk a földet, gyarapítjuk a szilárd tőkét; mozgó tőke a pénz és az élelmiszer. És mi szabályozza a dolgok árát? a kereslet és kínálat. Ha keresik holminkat, jó ára van; ha nem, akkor nincs. És miből éljen a király meg az állam? Tartsa az egész társadalom. Aki tud szerezni, járúljon hozzá az adójával az élvezett szabadságért. Nincs meddő foglalkozás, mert munkájával mindenki adhat a dolgoknak oly értéket, melyet kicserélhet, pénzzé tehet. Minden ember független lehet munkájával; míg az oeconomisták annyi befolyást tulajdonitottak a kormánynak, hogy támogassák az állam mindenhatóságát: Smith azt kívánja, hogy szenvedőlegesen viselje magát az állam; távolítsa el a nyügöket, a sorompókat s a tőkepénzesek a maguk érdekében arra szentelik pénzöket, a mivel elősegítik a hazai ipart. A béke, tűrhető adók és az igazságosság a legmagasabb műveltségre emelhetik a barbár népet is. Mert az egyéni érdek a leghatalmasabb rugó s a verseny a leghathatósabb búzdítás. A magán moral törvénye a rokonszenv, a természeti jog törvénye az igazságosság, a vagyonszerzés törvénye pedig a szabad munka.

Smith elmélete kitünően eltalálja az idealrealismus első felének gondolkodását. A társadalom még tele van idealismussal, követeli a szabadságot, a szabad versenyt; ifju erővel rohan előre, nem fél veszélyeztetni helyzetét, vagyonát, tőkéjét. Megindul a vagyon-szerzés, föllép a bírvágy; a jólét, a kincs utáni epedés. Kezd félrevonúlni a moral. Smith már alig veszi észre; szerepel ugyan az igazságosság, de ez csak egy fejezete a moralnak. S nem veszi számba, hogy az idealrealismus idején még nem lelkesít bennünket a béke, nagy az ember tettereje, nemzeti nagyságról, egységről, hatalomról és hódításról ábrándozik, lelkét a nemzeti dicsőség, a nemzeti eszmék töltik el, melyek előtt sokszor háttérbe szorúl a vagyonszerzés. Sőt kalmárszellemnek, kislelkű szempontnak csúfoljuk, hogy ha anyagi érdekből valaki a nemzeti eszmét elhanyagolná.

De azért még sem szabad Smithet a feltétlenül szabad kereskedés emberének mondanunk, példáúl katonai okokból helyesli az angol hajózási actát, nincs kifogása a gyapjú magas vámja ellen, néha megengedi a visszatorló vámokat. Az eszme hatása alatt magasztalja a hadi mesterséget, mint a legnemesebbet, megkívánja, hogy az udvar némi fényt űzzön. Ezek és hasonlók beillettek már a XVIII. század nyolczvanas éveinek gazdasági nézeteibe, megegyeztek az eszme újabb áramlatával.