Part 10

A III. század idealismusa felkarolta és elterjesztette a keresztyénséget, mely a legeszményibb színvonalra emelte a nőt, az önmegtartóztatás és a szűzesség erényét. A lánglelkű Tertullian odakiált a pogányoknak: „Gyaláztok bennünket, mert szeretjük egymást, mikor ti gyűlölitek; mert egymásért meg tudunk halni, mikor ti készek vagytok egymást gyilkolni. Mi testvérek vagyunk javaink közösségében, nálatok épen ez szakít meg minden testvériséget. Minden közös nálunk, kivéve az asszonyokat, míg nálatok csak ez a közös.“ Elterjedt közöttük az ascesis, a vallásos rajongás s vele a remeteség, férfiak, nők ezrivel vándoroltak a pusztába és szent életet éltek. Háromszáz év mulva a realismus idején ismét az oltárra lép a nő, úr lesz és parancsol. Justinian császár a szép és kéjelgő Theodorát, a híres színésznőt emeli trónjára, a ki legfajtalanabb volt társai között, de némajátékával megragadóan tudta visszaadni az örömet és bánatot, a kéj mámorát és a szerelem gyötrelmeit, úgy játszott mint 1720 körül Lecouvreur, vagy most Duse.

A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a nő, eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud csábítani a testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a VIII. században gyarapszik a realismus s vele érzékibb lesz a szerelem, míg a X. században a legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa ünnep és élvezet a társadalmi élet, megbomlott a családi kapcsolat, féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a XI. század idealismusa alatt ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse a lovagvilágot; a lovagokat, a kik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői. A hölgy félisten neki, a kire szent tisztelettel és ámulattal mer csak föltekinteni, évtizedekig, néha a sírig hordja emlékét szívében, a nélkül, hogy nevét ajkaira venné.

Merész kalandokra indul, eleinte még nem az érzéki szerelem kalandjaira. S mikor egy várhoz ér, kürttel jelenti megérkeztét, mire felhúzzák a repülő hidat, s miután bemutatta magát, a vár hölgyei szedik le fegyverzetét, megkínálják fürdővel, illatszerekkel és jó borral. Majd társalog s egy-két troubadour dalt énekel nekik.

Néha ismeretlen akar maradni és csak fölvett nevét mondja meg, mint _Fekete lovag, Bűnbánó, Fehérpaizsos, Aranylándzsás_ stb. Utóbb a realismus gyarapodásával kifejlődnek a szerelmi törvényszékek, mikor a szerelem kérdéseiben a nők mondanak ítéletet. Vannak tisztviselői a törvényszéknek, mint a _szerelem helytartója a szépség birodalmában, a szerelem felségjogainak őre, a zöld berkek tisztje, a szerelem ügyviselője, örömtiszt_, sőt volt _szerelmi fejedelem_ is, a ki utóbb birsággal büntette az országon kívül házasodó lovagokat vagy kisasszonyokat. De mindez később az idealrealismus második felében még érzékibb szint kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű bomlása volt az erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió fészkei voltak, az apáczák kaczér, testhez álló ruhákban jártak ki és be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek be. Általában nem ismert határt a fényűzés. Többször megkísérlették fékezni e szenvedélyt, hoztak törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város szabályai, melyekről maga a jelentésttevő Villani irja: Hogy ha kellemetlen érzés fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy ez épen úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény.

Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio _Decameron_-ját olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a költők a kicsapongások durva fajtáit finom alakba öltöztetik. Mesterségesen elburkolják a sikamlós dolgokat, s bár cynicusan lépnek föl, szellemet követelnek; nem is kell nekik az érzékiség, ha nem lép föl szellemes alakban.

Ez rendesen úgy van a realismus idején, mely már elveszti erkölcsi érzékét, csak finom formában szereti a gyönyört.

A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket, megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó _Megszabaditott Jeruzsálemét_, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek _Marssal társalkodó Venusa_ is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az egész ország Széchy Mária árulását. Lesage _Gil Blas-ja_ és _Sánta ördöge_, ezek a kedvelt olvasmányok, a léha élvek könnyűvérü elbeszélése mindenfelé tetszik. Üres, haszontalan, kaczagtató és érzéki elbeszélések és vígjátékok, bohózatok mulattatják a léha közönséget: az úri nő minden egyébbel törődik, csak férjével nem. Nincs ideje és nem is illik, hogy a családi bensőség ápolásával törődjék. Külön laknak, ritkán találkoznak. Mindkettőnek ugyanazon szerepe van. A nő férje távollétében rendkívül kedves, határtalanul szabad, kaczérkodása megélénkíti a társaságot. Nem igen féltékenyek, szórakozni és élvezni akarnak.

A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a társadalomban. Ujra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet és zene, irodalom és moral magasabb szinvonalra emelkednek. Az ember megint át kezd alakulni, némelyek rohamosan, mások lassan idealizálódnak. Legérdekesb alakja a szellem e módosulásának Madame Tencin, aki 1681-ben született, utóbb a zárdába lépett, öt év mulva a nagy világba tért, hol gyönyörű szépségével és szabadabb erkölcseivel nagy vagyonra tőn szert, testvérét érsekké, bibornokká s miniszterré tette. Egy férfi öngyilkossága miatt börtönbe került s e léha nő, kit vérfertőzésről s más aljasságokról vádoltak, legjobb barátjok lesz az idealistáknak, aki gyermekét az utczára vetette, megnemesűl: Lambertini bibornok, a későbbi XIV. Benedek pápa, a nagy gondolkodó Montesquieu, a sentimentalis Marmontel és más jelesek szivesen megfordulnak nála. Maga is írónő lesz, _Memoires du comte de Comminges, Louis de Valrose_ regényei nemes szív és ész tolmácsai. A szalon is tetemesen átalakúl; a század elején a szalonok finom női és írói világa az érzéki gyönyörök rajzában és a realismus kérdéseiben tetszelegnek; most a szalon a reformátorok, az idealis gondolkodók tanyája lesz. Egy-egy Pompadour ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet. Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot elárasztotta a sentimentalis irodalom. A hires _Pamela_, Rousseau _Uj Heloise_-e, Goethe _Werther keservei_, a mi Kármánunk _Fanni Hagyományai_ és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus hirdetői, soha ennyire nem nyilatkozott ez a fájó bánatos szerelmi epedés, rajongás, mint épen a mult században. 1800 körül nagyon meglátszik a társadalom realisabb iránya, mindenfelé győz a fény, a pompa, az érzéki szépség, a jólét; szaporodnak az érdekházasságok, bomlik a családi élet, léha érzéki teremtésekkel, sok mysticussal, tömérdek pietistával van tele.

A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand _Renéje_. Senancour _Obermannja_, Benjamin Constant _Adolpheja_ stb. ennek az idealista csalódásnak és blazirtságnak kifejezői.

1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos lénynyé válik a nő. Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:

Nem mondom, mint szeretlek, Hol lelnék arra szót? Nem érez, a ki érez Szavakkal mondhatót.

Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában kijelenti, hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla mondani, a minőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri czélját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba, melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leirásaik után alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kiséri, követi a szerelmet, ha különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor mint a szépen nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, ugy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté (Vörösmarty).

Az idealrealismus alatt valamivel lejebb száll a nő az eszményi oltár magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni Garay, mikor a nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat, mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni. A szerelem e melege, édes heve azután növekszik, míg az eszményi hideg vonások fogynak, ritkúlnak. A hetvenes évek alatt már erősen uralomra jut a realismus, a szerelem elveszti magasztosabb vonásait, a nő édes, meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem hatalma feltétlenül uralkodik a szerető férfiun, aki engedelmesebb, alázatosabb lesz a nő erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban is érvényesűl az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a külső hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott járás; melyek mind eltűnnek s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel őket.

A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség, melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen olvasták; a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a finomabb és szellemes érzékiségben gyönyörködik.

IX. AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS.

Említettük, hogy két világnézet jelentkezik felváltva az emberiség életében, az egyik a bölcsészeti, a másik a történeti. Az előbbi az idealismus napjaiban túlnyomó, uralkodó; az utóbbi a realismus idején. Az első azt hiszi, hogy rendkivüli erő rejlik az emberben, a második azt tartja, hogy az ember s vele az erkölcsi, aestheticai és szellemi élet tüneményei szükségszerüleg fejlődnek, az emberi akarat keveset, vagy semmit sem változtathat, módosíthat rajtok. A vallás, a nyelv, az irodalom, a művészetek, a jog, az erkölcs, a szokások utja elő van írva, determinálva. Ilyenkor a nevelés csak szoktatás jellegével bír, inkább a külső magatartásra, csinos és ajánló meg-megjelenésre, behizelgő, kedves beszédmódra, könnyű előadásra vonatkozik a nevelés; az oktatás pedig lehetőleg keveset kíván felölelni, a társadalmi életre vonatkozó, a műveltség uralkodó fogalmát kiegészítő tantárgyakat, ezekből sem sokat, hanem csak annyit, a mennyit megkivánhatunk egy művelt embertől. Hanyatlik a görög-római nyelvek és irodalmak tanulása. A siker csekély, vagy semmi, mert minden oktatásnak czélja a közvetlen haszon, ez pedig kevés e nyelveknél. Mikor már apad a classicus nyelvek iránti lelkesedés, emlegetni kezdik, hogy észképző hatásuk van, hogy az emberi elme nagy növekedést, gyarapodást, kiművelést nyer általok; hogy össze sem lehet velök hasonlítani más nyelveket, különösen a moderneket nem; hogy azon népek, melyek nem foglalkoztak a görög-római irodalommal, elmaradtak, irodalmuk kevés, vagy semmi jeleset sem tud felmutatni, míg a classicusok emlőjén fölnevelkedett irodalmak számos jeles alkotással dicsekedhetnek; hogy kitűnő írók és tudósok, államférfiak és gondolkodók maguk jelentették ki, hogy mennyit köszönhetnek a görög és római remekíróknak. Mindezek és hasonló okok sem képesek megállítani az idő kerekét, a classicusok iránti érdeklődés hanyatlik, immel-ámmal tanulja az ifju, végre a classicusok védői is felhagynak az észképző hatásból vont bizonyitékkal s igen sokan eltörlendőnek tartják a görög-római remekírók tanulását. Helyettök mindaz érdekli a nevelőket és tanárokat, a mi emeli a test nevelését, egészségét, helyes kifejlődését. Mindenfelé panaszkodnak a túlterhelés ellen, kitűnő orvosok állanak a mozgalom élére, becses tudományos értekezésekkel bizonyítgatják, hogy az iskola nemcsak a különféle járványok fészke, hanem tönkre teszi az ifju szemét, gerinczét, különösen idegeit. A szegény gyermek már az iskolában elsajátítja az idegességet. A tanárok szigorú, sőt durva bánásmódja remegővé, félénkké teszi. Tanúl, hogy jobb classificatiója, érdemjegye legyen s reszketve lép a tanár elé, mikor kihívja, hogy feleljen, a ki ha rögtön nem ad találó feleletet, megrója, korholja s elveszi a kedvét a tanulástól. Ezért maga a kormány, a hatóság inti a tanárokat a szelidebb, gyengédebb bánásra, eltörli a büntetések szigorúbb fajtáit, különösen minden testi büntetést; sokan követelik az osztályozás megszüntetését, a tanítás faggató részeinek, minő a helyesírás tanitásának eltörlését, mert azt ugyis megtanúlja az ifju, különben is kövesse a phoneticus, a kiejtésen alapuló, nem pedig az állami vagy akadémiai, történeti és etymológiai helyesírást. Legyen sok testgyakorlat, játék, korcsolya, úszás, fürdés, kirándulás. Hisz’ minderre nagy szükség van, mert az ifjunak, hogy művelt ember legyen, zenét, éneket is kell tanúlnia, sőt hogy elsajátítsa a finomabb modort, a szülőkkel, vagy nélkülök társaságba, színházba, hangversenyekbe kell járnia. Az elemi iskolában sem szabad annyi mindenre tanítani a gyermeket, elég ha írni, olvasni és kissé számolni tanúl. Természetrajzi, természettudományi, földrajzi és más ismeretek még nem neki valók, legfölebb olvasmány utján nyujtandók, de nem szabad leczkére feladni. Végre igen sokan hangoztatják, hogy megbuktatni valamely tantárgyból, senkit sem szabad, csak haladjon előre, kiválasztja, kitanítja az élet, ez nem a tanár kötelessége. Elég küzdelem, harcz van számára fentartva az élet szinpadán, nem szabad engedni, hogy már a gyönge magzat és a növendék törje magát az iskola kemény padjain. Végűl megtámadják és gyöngítik a vizsgálatokat is. Sokan teljes eltörlésöket követelik; mások megelégszenek a kormány intézkedésével, mely látszatra megtartotta, de csaknem egészen elvette gyakorlati becsöket.

Ez nagyjából a nevelés-oktatás szerepe, feladata a realismus idején. Mi történik az idealismus napjaiban, mikor a bölcsészeti világnézet fáklyája mellett, mindent át akar alakítani az ember? Lássuk, hogyan kezdődik az idealismus. Rendesen felháborodással, még pedig erkölcsi felháborodással. A realismus vége felé megszünik az erkölcsi érzék működni, csak ha érdekeink vannak veszélyben sziszszenünk fel; különben nem ismerjük a felháborodást. A leggyalázatosabb visszaéléseket halljuk emlegetni, az egyik fülünkön be-, a másikon kieresztjük, legfölebb azt mondjuk rá, hogy ez még sem szép, jobban kellene vigyázni, meg kellene válogatni az embereket, azután elhallgatunk s nehány percz mulva elfelejtjük; csak ha a törvény elé kerűl a dolog, emlékeznek meg róla az újságok hírei szerint. Lassankint egyesek más lélekkel fogadják a visszaélések, hazugságok, szinlelések, csalások híreit. Zúgnak, búgnak, felháborodnak. Igy tőn Sokrates a Kr. e. V., Savonarola a XV. század végén. Míg kevesen vannak a felháborodók, rosszúl járnak. Könnyen félretolják, vagy el is teszik láb alól. Sokratest halálra ítélik, bürökkel itatják, Savonarola máglyára kerűl. Később már nem lehet velök ily kurtán bánni. Gyarapodik az erkölcsi felháborodók száma, tiszteletre, befolyásra tesznek szert, izgága szavaikra sokan kezdenek hallgatni, észrevehetőleg emelkedik a társadalom erkölcsi érzése, nemesebb, fennköltebb gondolkodása s nagyon sokan fordúlnak az oktatás-nevelés kérdései felé. Mindkettő számos okot ad az idealista felháborodására. Nagyon meglazultak az ifjuság erkölcsi kötelékei. Mint maga az egész társadalom, ő is szereti a léhaságot, a könnyűvérű kaczérkodást, a házi mulatságokat, majálisokat s más szórakozásokat, akad kártyás, tivornyázó is közöttük. Az ifjuság e viseletén bosszankodik az idealista és szidja a nevelést, az iskolai és házi nevelést. Az erkölcsi színvonal emelkedésével apad az ifjuság szórakozása, többen megróják a két nem együttes mulatságait, külön dolgozik, tanúl, iparkodik a fiu és leány; még a családban is, ha vendégei, barátnői jelennek meg a leánytestvérnek, a fiú szobájába vonúl s tanulással foglalkozik, vagy barátjait keresi fel. Azelőtt sokáig öltözködött, csinosította magát, ezer gondot okozott neki a nyakkendő csokra, hajának engedetlen fürtjei, most alig van szüksége kezére. Nem sokat törődik a ruházatával sem, aggasztja a sok leczke, több gondot okoz neki a tanulás. Még az egyetemi hallgató sem igen nyalja ki magát, előtte magasabb, fensőbb dolgok lebegnek. Alig lehet elcsábítani egy kis női társaságba. Ha mégis el kell mennie, többnyire ügyetlenűl viseli magát, nem tudja kinek mit mondjon. Bezzeg a realista ifju mindjárt otthon érzi magát, nem jön zavarba, kivált a nőkkel szemben nem. Minél bátrabb, kihívóbb, annál jobban tetszik. Udvarol könnyű vérrel minden nőnek s nem győzik eléggé dicsérni ügyességét, finom társalgását. Igazán derék fiúnak tartják. Az idealista elhanyagolja testi gyakorlatait, nem kell neki úszás, fürdés, kirándulás, nem megy mulatságba, mert tanúlni kell. Ha csak kiváló tehetsége nincs, nem akar zenét, tánczot, vívást tanúlni, hisz ezek csak ellopják az idejét. A tudományok közűl is főleg az erkölcsi és történeti tudományok érdeklik, mert ezekben van alkalom összefoglalásra, eszmei kapcsolatokra törekedni. A realis tudományokat fárasztó ismeretek roppant halmazának tartja, melyben nincs egység, nincs központ, nincs rendszer, különösen az orvosi és jogi, természetesen a gyakorlati jogtudomány adatai, paragrafusai keltik fel boszuságát. Annál nagyobb bámulója a bölcsészetnek. Itt lehet okoskodni, az eszmék világában élni, nem tömi tele fejét elszigetelt adatokkal, hanem minden ismeret kapcsolatba, egységbe akar jönni a másikkal. Szivesen tanulja a történelmet, különösen az irodalomtörténetet, ezt az eszmei tudományt, melyben a legkülönfélébb idők és népek eszmei életét találja fel. Elragadtatással hallgatja a nagy fejedelmek, vezérek, költők, művészek tetteit, alkotásait, igazi _heroworshipper_, hősimádó lesz, mert az idealismus idején dívik a nagy emberek cultusa. A nagyság ábrándjai töltik el ilyenkor az ifju szivét s tehetségének aránya szerint ideált állít fel magának, ezt, vagy azt a nagy embert, a kinek nevét azután mindig ajkain hordja. Lelkesedéssel tanulja be és szavalja az új idealista költők egy-egy költeményét, szent tisztelettel pillant fel szerzőjére, ha alkalma van őt látni, ha közelébe jut, ellesi egy-egy mondását és sohasem felejti el. S mivel az idealismus más remek irodalmak termékeivel akarja megnemesíteni a nemzetét, nagy divatba jönnek a classicus, a görög és latin irodalmak. Tekintélyes studium lesz a classica-philologia, mint olyan, melylyel a remekírók kincstárába szállhat be. Az egyetemen, a középiskolákban a bölcsészet, a classica-philologia és az irodalomtörténet tanárai ragadják magukhoz a tekintélyt. Egy-egy görög vagy latin idézet gyakran beléjut a szónoki beszédekbe, sőt egyes kiváló szónokok többször, vagy minden lépten idéznek. Demosthenes, Cicero és mások közhelyei közkincsekké lesznek, melyeket szivesen hall minden művelt ifju. Nyugalomba vonúlt államférfiak, tisztviselők, tudósok pihenő napjaikban sokszor enyhülést, szórakozást keresnek a régi világ classicusaiban. Horátius, Virgilius, ritkábban Homer és mások kedvencz olvasmányai lesznek. Cicero nagy körmondatai nagybecsű szent ereklyék, melyek szépen gördűlnek le ajkaikról.

A tanítás is deduktiv, lehozó lesz. A realismus idején elolvastatja a tanár a költeményt, részletesen fölkeresi benne a jellemző vonásokat, összegezi azokat s végűl kimondja a költemény fajának meghatározását. Az idealista ezt haszontalan szószaporításnak, időfecsérlésnek tartja. Ő előre megmondja a költemény faját, adja meghatározását és felmutatja egyes költeményeken a jellemző sajátságokat vagyis a realismus inductiójával szemben deductive jár el. Ezt csúfoltuk ki akárhányszor, mikor a régi latin iskolák nyelvtanát vettük kezünkbe s elgondoltuk, hogy a vaskos latin könyv így kezdődött: Quid est grammatica latina? Mi a latin nyelvtan? a mit a szegény magyar gyerek, a ki még tíz éve körül járt, szóról-szóra betanult a nélkül, hogy értette volna.

A fegyelem is szigorúbb lesz. Keményen tartják az az ifjúságot. A hol nincs eltörölve a testi fenyíték, ott gyakran alkalmazzák, a hol pedig már nincs alkalmazásban, visszahozására törekszenek. Persze némely tanár órájának felét is igénybe veszi az executio, a fegyelem kezelése, különösen az osztályfőnökét. De otthon is szigorúbban tartják a gyermeket, sokszor maga a szülő kéri a tanárt, hogy büntesse a gyermeket, mert otthon nem bírnak vele. Pedig az ifjú is szerényebb, engedelmesebb és aránylag szorgalmasabb, mint a realismus idején volt. De akkor nem tudtunk parancsolni, mert a realismus lágy, engedékeny, elnéző, könyörülő, senkinek sincs ereje parancsolni, különösen a gyermeknek nem. Csak kérni tudjuk, erélyes eszközökkel ritkán szoktunk ellene föllépni, igaz, hogy e kérés, könyörgő zaklatás néha felér az idealista kemény fenyítésével, melyet el sem bírna a realismus lágysága, erkölcsi gyöngesége. Ha oly szigorral bánnának az ifjuval otthon és az iskolában, sokan megszöknének s esetleg öngyilkosok lennének. Ma a katonaság sem bírja ki a fegyelmet, sok a beteg és öngyilkos, kiket a fegyelem szigora tesz azzá, pedig az idealismus idején kegyetlen büntetésekkel fékezték tetterejét és még sem sietett a halálba. Most minden lépten olvasunk egy-egy tanuló öngyilkosságáról, olyan tanulóéról, a ki megbukott valamely tantárgyból; az sem ritka, hogy magát a tanárt is megtámadják buktatásáért. Az egyetemeken számtalanszor fordúlnak elő tüntetések a buktató tanárok ellen. A melyik kissé szigorúbb, könnyen megkaphatja ezt a kitűntetést, akarom mondani, tüntetést; de az eszme nyomása alatt ritkán szereznek rá érdemet a tanárok, mert oly lanyhán vizsgálnak, hogy majdnem lehetetlen megbukni a tanulónak. Sőt vannak tanárok, a kiknél sohasem bukik senki. Majdnem azt mondhatnám, hogy ez helyesen van így a realismus idején, mikor minden tudományunk részletes, apró, egységnélküli ismeret, melyeket ha mind tudnánk is, vizsgálat után néhány hónap mulva felében sem tarthat meg emlékezetünk. De azt mondhatná valaki, azért mégis meg kell tanúlni, mert ha egyszer tudtuk, könnyű lesz föleleveníteni emlékezetünkben. Ez azonban nem áll. Mert a realista minden tudása gyakorlati czél felé törekszik. Nem igen becsüli az oly ismereteket, melyek nincsenek szoros kapcsolatban gyakorlati czéljával. Egy orvos tudománya a növény- és ásványtanból mosolyra indít bennünket, valamely ügyvéd ismerete a római és középkori jogi életről, az egyházi és világi jogrendszerről oly csekély, hogy számba se jöhet. De nem így gondolkozik az idealista. Követeli, hogy az ügyvéd tudja, ismerje a népek jogi életét, hogy midőn pörömet viszi, nagy kapcsolatban álljon előtte a római, a germán stb. bíró s utoljára szóljon a magyar.