Part 12

És mikor változtak az idők, úgy magyarázták Smith tanait, hogy ezek Anglia gazdasági életéből vannak elvonva, de nem illenek a szárazföldre, melynek mások a viszonyai. Angliában helyén van a szabad kereskedés, a szabad ipar, hanem az, hogy a kereskedésre van utalva. Gyárainak piaczot kell keresni, teremteni; erre jó volt Smith elmélete, de káros Európának, ahol még a legtöbb országban ipart kell létrehozni. Pedig a ki ismeri a haladás törvényét mindjárt tudja, hogy nem ez volt a Smith-féle elmélet hanyatlásának oka, mert az idealrealismus második felének nézetei eltérnek Smith tanaitól. Ekkor uralomra jut, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus, a gazdaság, az ipar, kereskedés terén a védvámok. Czéhrendszabályokkal támogatják az ipart. Az állam élére áll az ipar és kereskedésnek, a magtermelés és állattenyésztésnek. Maga állít gyárakat oly czikkek készítésére, melyekre magánvállalkozó nem akad. Adóelengedéssel, szállítási költségek apasztásával, ingyentelkek ajándékozásával mozdítja elő ily gyárak létrejöttét, vas- és más utakat, csatornákat készíttet, raktárakat emel, pártolja a folyam- és tengeri hajózást, kedvezményekkel gyarapítja az állattenyésztést, támogatja a hasznos gépek gyártását vagy elterjesztését. Hisz ez a nemzeti nagyság korszaka, tehát nagynak, hatalmasnak, gazdagnak kell lenni az országnak. Ennek az időnek már nem felel meg Smith Ádám elmélete. Megvan ugyan a gazdagság, a jólét, amiről ábrándozott; de nincs meg a szabad verseny. Szerencsére nem érte meg az angol nemzetgazda ezt az időt, mert 1790-ben elhunyt, épen az idők fordulóján. Négy-öt év múlva láthatta volna, hogy neveti a világ az ő szabad versenyét, munkaszabadságát.

A gazdag emberek uralkodásának gazdasági életét más elméletbe kelle szoritani. Ricardo (1772–1823.) alkotta meg az új nemzetgazdászati elméletet, mely a gyáripar hajthatatlan, feltétlen uralmát vallja tekintet nélkül a munkásokra. Szerinte a jövedelem nem függ a termelés költségeitől, a munkadíj kevesbíti a hasznot, de nem az árúk értékét. A munkadíjakat és a hasznot a munkás fogyasztására szánt czikkek ára határozza meg. Bármily drágák legyenek ezek, annyit kell belőlök kapni a munkásnak, a mennyi elég a maga és családja fentartására. S mivel a vágyak mérséklése nem mozdítja elő a termelést, szaporitani kell a vágyakat, fényűzővé kell tenni az embereket, hogy iparossá, tevékenynyé váljék a nép. Ricardo egészen a tőke nemzetgazdája, ez az ő Istene; számos követője talán még tovább ment, ezek határozottan mammonisticus tanokat hirdettek. Különben rendszeres fő volt, aki igazán mesterileg tolmácsolta az idealrealismus második felének gazdasági felfogását. Kiméletlen, merész, egyenes, követelő, mint az idealrealismus második felének egy milliomosa tenné, a ki évenkint hatalmas vállalataiból óriási összegeket halmoz össze. Ricardo felfogása szerint, mondja Bernhardi, „a tőke urai alkotnák a nemzetet, a munkások csupán eszközök az ő kezeikben, a földtulajdonosok pedig csak teher.“

Tanaiból az látszik, hogy nagy társadalmi gazdaságba helyezi az emberi boldogságot. E tanakat hirdették James Mill, Torrens, Mac Culloch és mások.

De mi történjék azzal a sok szegény emberrel, akik nyakra-főre születnek? Erre a nagy kérdésre felelni Malthus Róbert (1766–1834) vállalkozott. Vizsgálódásaiból felállítja azt a tételt, hogy az emberi nem mértani arányban szaporodik, míg a fentartására szükséges eszközök csak számtani arányban. Szerencsére segítségre jön a sok háború és betegség. Fájdalom, az alsó néposztály tudatlansága mozdítja elő ezt a szerencsétlen szaporodást és mit lehet a társadalom, minthogy az élet lakomájából kizárja mindazokat, akik későn érkeznek, midőn már elvannak foglalva a helyek. Azért nem kell alamizsnát adni, sem ajándékokat, el kell pusztítani a talált gyermeket, a lelenczeket, nem támogatni a segélyzéseket, melyek felbátorítják a henyeséget, szaporítják a szerencsétleneket; nem szabad házasodni a szegénynek, nem élvezheti a családi örömöket. Mennyire találó volt Malthus elmélete, mutatja az is, hogy Angliában követelték a szegények országos segélyezésének apasztását, leszállitását.

Malthus mint elsőrangu gondolkozó felöleli a nemzetgazdaság számtalan kérdését, a népességtanát, a gazdaság és családélet viszonyát, magyarázza a föld jövedelmét, előadja a munka díjának történetét, fejtegeti a fogyasztás, a jövedelemmegosztás stb. tanait; mindezekben éles bonczolás, elemzés van. Míg Smith haladó és eszményi szempontból fogja fel a gazdaságot, Malthus már az eszme nyomása alatt conservativ, aki meg akarja akadályozni a fölléphető hanyatlást.

De csakhamar beállott a teljes realismus, melynek lágysága, gyöngédsége, könyörülete egészen más nézeteket vall. Az idealrealismus második felében sokszor kiutasítják a koldúló szegényt, hogy menjen dolgozni, mert erős s bírja a munkát. A realismus napjaiban már szánalommal fordulunk feléje, megsajnáljuk s ha tehetjük, segítünk rajta. Ilyenkor hallatlan összegekre rug, amit a gazdagok és jobbmódúak a szegények javára forditanak. Nincs határa a jótékonyságnak. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek jótékony egyletet, melyeket a hölgyek buzgósága tart fenn. Azt a számtalan jól berendezett kórházat, melyeket a szegények számára állítanak fel. Már a XV. században egy kis német városkának hét kórháza volt. Bármíly jótékony czél lebegjen szemünk előtt, ma e czélra mindjárt vállalkoznak részvevő, könyörűlő szívek. Egy hónap előtt hangoztatták a vérsavó szükségét a roncsoló toroklob elfojtására s a párizsi _Figaro_ czímű lap pár nap alatt félmillió frankot gyűjtött. A realismus nem tudja nézni mások szerencsétlenségét, nyomorát. Az állam iparkodik segíteni a munkásokon, biztosíttatja őket, indirecte gondoskodik családjaikról. A gyárosok, munkaadók lehetőleg segítik munkásaikat, részt vesznek a bajaikban. Tíz év óta úgyszólván eltűnt kebelökből a milliók halmozásának vágya, kevesebb haszonnal is megelégszenek, csak elégedettek legyenek munkásaik.

Ennek a realismus gazdasági politikájának volt a tolmácsa Sismondi, (1773–1842) aki mint nagynevű történetbúvár ismeretes. Korábbi gazdasági műveiben közel állott Smithez, kinek nézeteit egy kissé az idealrealismus szerint módosította. De mikor beköszöntött a realismus nyomorúsága, az idealismus hajnalán a gazdasági válság, 1819-ben a gazdálkodó és a munkás ember jólétét tartotta szem előtt. A puszta termelés ellenében hangoztatta a javak méltányos felosztását; a szabad versenyt korlátoznia kell az állam felügyeletének a gyengébbek javára. Utóbb keserűen kifakadt az _Overtrading_ és _Underselling_ ellen, elítélte azt a nagy kulturát, mely csak a gazdagságot, a kincseket akarja összehalmozni nehány ember kezében. A realismus termékei, továbbá a socialismus alkotásai: Saint-Simon (1802.) és Fourier (1808.) művei, melyeket később hathatósan népszerűsítettek, magyaráztak, bővítettek Bazard, Enfantin, Comte, Considerant és mások.

A helyzet azonban mind rosszabbra fordúlt. Nehezebb lőn a szegény ember sorsa. Drágult az élelmiszer. Tömérdek munkás éhezett, nyomorgott, a kisbirtokos is alig hogy tengődött, küzdött a nyomorral. Nagy volt a földbirtok ára, de kevés a jövedelme, alig bírta fizetni az adót. Bomladoztak a viszonyok. Tarthatatlan lőn a régi rendszer, melyet az idealrealismus második felében a pénz aristocratiája, vagy plutocratia teremtett. Nemsokára összeomlott a nagyszerű palotának egy része, melyet harmincz év előtt 1790 táján kezdtek építeni, roppant kincsekkel, a művészet és ipar alkotásaival raktak tele; de ingott alatta a föld és meghasadtak a falak s folyton rázta az épületet az ébredező erkölcsi érzés. El volt nyomva a becsület, a tisztesség, a nemes és magasztos gondolkodás, a tiszta erkölcs, ezek berontának a fényes palotába, az utczára hányták és lábbal taposták drága kincseit, összetiporták nagy részét azoknak a fényes, ragyogó, pompázó tárgyaknak, miket az idealrealismus összehalmozott, hogy azután újra kezdjék Sysiphus örök munkáját, az idealismus és realismus váltakozását.

1820 körül a nagy gazdasági válságok idején újra föllépett az idealismus, így a nemzetgazdaságnak is eszményi álláspontra kelle emelkednie. Voltak híveik az oeconomistáknak, voltak a szabad kereskedésnek is. Győzelmeket arattak a különféle parlementekben és kormányoknál. Körülbelül 1860-ig nagyon sok hive volt a szabad kereskedésnek és iparnak. De azután mindenfelé győzött a védrendszer, mely a hetvenes években teljesen érvényre jutott. Ez volt a gazdagok feltétlen uralkodásának kora. A socialistákat kivéve, a nemzetgazdák is símultak hozzájok. Mindenfelé uralomra jutott az államban a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus stb. Csakhogy azután rohamosan hanyatlásnak indult. A nyolczvanas évek realismusa alatt beállott az erkölcsi és anyagi bomlás. Mindenfelé socialismus; strike, anarchia, kivándorlás, pórlázadás jelentkezett. Az államférfiak, politikusok, nemzetgazdák figyelme a szegény munkás és napszámos felé kezdett fordulni. De mindez nem akadályozhatta meg a gazdasági válság kitörését, melyet a kereskedés meg az iparé fog kivetni. A gazdasági téren is beköszöntött tehát az idealismus. Vajha mentől kevesebb bajjal állhatnók ki rövid uralkodását! Tizenöt-húsz évnél nehezen fog tovább tartani s talán a vele járó bajok sem lesznek oly borzasztók, mint a XI. és XVI. században, mikor az ember anyagi jólétét teljesen feldúlták a szörnyű viharok. 1720 körül sokkal szerencsésebben élte át az eszményi korszakot az emberiség. 1820 körül hasonlíthatlanúl kedvezőbb volt az erkölcsi vihar lefolyása. Valószinű, hogy most még kedvezőbb lesz. De nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy minden pusztitás nélkűl rohan végig társadalmunkon, hisz az idealismus harcza benyúlik a nagy forradalomig, mely hihetőleg rémséges pusztításokkal fog járni egyes országokban.

XI. A NYELV ÉS AZ IRÁLY.

Mi a nyelv? Izült hangok változata, melyeknek ismert jelentésök van s gondolataink, érzelmeink közlésére használjuk. A tömérdek kérdés között, melyek a nyelv említésénél fölmerűlnek, talán legfontosabb épen eredetének kérdése. Hisz ha meg van oldva a nyelv eredetének kérdése, akkor magától elesik sok más kérdés, mely annyi bölcsészt és gondolkodót foglalkoztatott, úgy, hogy végre a franczia Akadémiában megtiltották a nyelv nagy kérdésének feszegetését.

Ha végigtekintünk a tudósok, bölcsészek fejtegetésein, látjuk, hogy már a görög világban vitatták a nagy kérdést: vajjon _thesis_ vagy _physis_-e a nyelv; vajjon emberi alkotás-e, vagy pedíg a természet műve, egyszerűen termék. A középkorban nem lehetett e kérdést vitatni, de a mint újra szabadabb lett a bőlcselkedés, ismét vita tárgya lőn, vajjon az ember alkotta a nyelvet, vagy pedig az Isten és a természet műve, naturae productum. Vastag könyvet kellene írnunk, ha e két nézetet és számos változatait az egyes gondolkodók fejtegetéseivel akarnók bemutatni. Igen érdekes, de ránk nézve most lehetetlen munka. Tény, hogy a nyelven számos változás történik, melyekről be lehet bizonyítani az emberi és öntudatos hatást, de ezerszer több, melyekről senkisem bírja kimutatni az emberi öntudat legcsekélyebb nyomát sem. Ismeretes, hogy koptak el a szók, különösen a képzők és ragok; azt könnyen megértem, hogy a kiejtés gondatlansága, kényelme, szebb hangzása a XIII. század nyelvének ily szavait: _timnucebelevl_. _uruzagbele, vogmuc, tilutoa: tömlöczéből, országba, vagyunk, tiltá_ alakra változtatta, de már az úgynevezett hangtörvények szabályos jelentkezése, melyeket nem tekintünk ugyan productumoknak, termékeknek, de mindenesetre az emberi szervezet öntudatlan működése hozta őket létre, mint az emberi élet más tüneményeit, melyekre teljesen áll az erkölcsi világ törvénye. A nyelv életében is mindenütt megtalálni az uralkodó eszme hatását. Az idealismus napjaiban megkezdődik a purismus, mely a magyar eredetű, vagy annak látszó szókat keresi, azután egyesek hozzáfognak a neologiához, az új szók faragásához, a nyelvújításhoz. Ez még túlnyomó az idealrealismus első felében. Az idealrealismus delén beköszönt az orthologia, a helyes magyarság, mely üldözi az új, merész alkotású szókat, még jobban gyűlöli az idegen szólásmódokat; ez az üldözés tart az idealrealismus határán túl is, mikor lassankint pongyolább lesz a nyelv: az iró nem riad vissza az idegen és tájszóktól, szónokok, ügyvédek stb. tömérdek latin szót kevernek előadásukba, úgy, hogy némely író egészen kevert nyelvet használ.

Már a rómaiaknál látjuk, hogy a Krisztus előtti II. század idealismusa alatt görögös kifejezésekkel és szólásmódokkal akarják megnemesíteni nyelvöket, míg Cicero, Virgilius, Horatius stb. idejében, tehát az idealrealismus alatt beköszönt az orthologia, de már Kr. u. II. század nyelvében sok provincialis elemet, tájszót lelünk. Nem említve a közbeeső hullámokat, csak az 1490–1710 évig tartót tekintjük, az idealismus idején látjuk a francziáknál, hogy dolgoznak a neologián, különösen a _Pleiade française_, köztük _Du Bellay Joakhim_, a kinek _Defense et illustration de la langue française_ czímű munkája társainak manifestuma volt. Megvetéssel utasítja vissza a népies formákat, az elavult irodalmi nyelvet, ajánlja a görögök és latinok utánzását; Du Bellay azonban még mérsekli magát, tovább ment _Ronsard_, a Pleiade feje, kit bár többen gúnyoltak, az előkelő világ csodált, l’Hopital kanczellár magasztalt, az _Académie des jeux floraux_ Minervának tömör ezüstszobrával ajándékozott meg és a költők fejedelmének jelentett ki. Rohamosan emelkedett a dicsősége, adományokkal halmozták el. IX. Károly király is nagy kedvezményekkel látta el, mint II. Henrik és I. Ferencz. A király kegyelme még növekedett, mikor 1572-ben a _La Franciade_ czímű hőskölteményével lépett föl, mely a franczia nemzet eredetével foglalkozott és a classicus eposok mintájára készült. IX. Károly halála után apátságába vonult vissza, de ott is fölkeresték III. Henrik, Erzsébet angol királynő, Stuart Mária ajándékaikkal. Élte vége felé visszavonta újításait, de már akkor erős volt az idealrealismus, mely tiltakozott az új szók faragása, a görög-latin kifejezések, szólásmódok, fordulatok meghonosítása ellen. Még bátrabb újitó volt _Baïf_ (1524–1589), a ki nemcsak új szókat és időmértékes verseket alkotott, hanem a melléknevek fokozását is latin mintára csinálta.

Ugyanakkor az angol, spanyol, olasz, cseh s kivált a német irodalomban találkozunk a nyelv reformjával, a görög-római remekek és a classicus verselés utánzásával. Nálunk _Erdősi Sylvester János_ próbálgatta a görög-római párverset meghonositani, Németországban Luther egész új irodalmi nyelvet teremtett biblía fordításával.

1600 körül már jelentkezik az új, az ortholog áramlat. Nálunk Telegdy Miklós pécsi püspök ugyan jóval előbb mondja, hogy gyűlöli az új neveket, de az idealreálismus orthologiájának legtekintélyesebb képviselője, _Geleji Katona István_ erdélyi református püspök, a ki _grammatikácskájában_ etymológiai alapra helyezi a nyelvtant és helyesírást. A francziáknál, olaszoknál nyelvszabályozó szerepet játszanak az akadémiák. Galliában állítólag már Nagy Károly alatt az idealrealismus delén volt ily akadémiaféle, melyben Nagy Károly Dávid király nevét viselte, míg a többiek görög, római neveket. Alcuint Flaccusnak, Angilbert-t Homernek hívták, a király nővérei és leánya híres nőneveket használtak. A 975-től 1490-ig terjedő hullámban voltak ugyan már előbb is úgynevezett _Puys_-k, de 1323-ban kezdett alakulni s tekintélyre jut az _Académie des Jeux floraux_. 1608-ban kezdődött a Rambouillet-palota társasága, melynek nagy befolyása volt az irodalomra. Richelieu 1635-ben alapította a franczia akadémiát, melynek ortholog feladata volt megtisztítani a nyelvet a durva és fattyú szóktól, megakadályozni a baj megújulását, biztos szabályokat állapítani meg, egy szótárt, nyelv-, költészet- és szónoklattant írni. Az _Academia della Crusca_ játszott e fajta szerepet. A realismus gyarapodásával szaporodnak ugyan az akadémiák és irodalmi társaságok, például Olaszországban a XV. században mintegy hatodfélszáz volt, de ezeknek már egészen más a hivatásuk.

A XVII. század második felében bomlik a nyelv, tele van idegen és tájszókkal, kivált nálunk kevés prózairó volt képes tisztán megőrizni előadását a latin szók árjától. Ilyen volt Haller János, a _Hármas istória_ fordítója. De nemcsak megóvta magát az idegen szóktól, hanem küzdött is a _deákos_ emberek ellen, kik „annyira felkapták és egyelítik a magyar szót diákkal, hogy alig tudná hirtelen eszében venni az ember, kivált a törvénykezők között, melyik nyelven beszél: ez pedig nem szükségből, hanem részszerint a szokásból, részszerint magok mutogatásából teszik, deáki tudományokat akarván jelezgetni az olyanok, legfőkép a köznép között. Holott a volna dicséretre méltó, a ki melyik nyelven indítaná dolgát, végezné azon, emide-amoda kapkodás nélkül.“

A XVIII. század elején újra kitör az idealismus s vele nem sokára megjelenik a purismus és a neologia. A francziák, kiknek megállapodott irodalmi nyelvök volt, aránylag kevés új szót alkottak, különösen dícsérték Saint-Pierre abbét, a kinek a _bienfaisance_ szót köszönhették; de mások sem riadtak vissza egy-egy új szó alkotásától, kivált a bölcsészeti, politikai, művészeti és más téren. A németeknél, angoloknál, olaszoknál és más európai népeknél szintén dívott az új szók alkotása, de talán sehol annyira, mint a magyar irodalomban. Itt majd minden jobb nevű írónak köszönhetni több-kevesebb új szót. Legkiválóbb mesterök Kazinczy Ferencz volt, a ki lexiconunkat szegénynek, nyelvtanunkat habozónak és hiányosnak, stilisticánkat feszesnek, ügyetlennek találta és Toldy Ferencz lelkesedéssel írja róla, hogy ő maga olylyá tette a magyar nyelvet költészetben és szépprózában, milyenre a nyelvek történetében nincs példa. Pedig van. Mikor Dante elfordúlt az olaszok addigi irodalmi nyelvétől, és a toscánai dialectust tette azzá, vagy Luther, midőn a szász cancellária nyelvét tette irodalmivá, vagy éppen szomszédunkban a románok legújabban átalakíták irodalmi nyelvöket, vagy mikor tótjaink, különösen nagy költőjük, _Kollár János_, a csehet honosította meg a tót irodalomban, mind oly forradalmi munkát végeztek, a minőt Kazinczynak köszönhetni. 1800 körül nálunk is megjelent az orthologia. 1794-ben Kármán tiltakozik a szófaragók ellen, e tiltakozók száma növekedett. Révay megalkotta a történeti és etymologiai nyelvtant, a közéletben gúnyolni kezdették a neologusokat, utóbb kézről-kézre járt a híres _Mondolat_, melyet _Somogyi Gedeon_ 1813-ban adott ki, ezt az új szók gyűjteményét, mely homeri kaczajt keltett az országban. Révay nyelvtana és helyesírása is megdőlt. Századunk első tizedében föllépett Verseghy, hogy a közszokás nyelvét és alakjait fogadja el grammatikájában s a kiejtést tekintse irányadónak a helyesírásban.

1820 körül új idealismus jelentkezik s vele megjelenik a purismus és a neologia. A francziáknál Hugo Viktor és mások új kifejezéseket kezdenek használni, nálunk Vörösmarty, Kisfaludy K., Bajza, Toldy, Jósika, Bugát és mások csinálják az új szókat, használják az új fordulatokat s Toldy kijelenti, hogy irodalmunkban helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy s műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet. E tanításnak azonban véget vete a hatvanas évek végén fölébredt orthologia. Egy-egy hang ugyan emelkedik már az idealrealismus első felében a nyelvújítás, a nyelvmívelés ellen; de az igazi reactio rendesen akkor áll be, mikor a nagy nemzeti egység központosító eszméje határozott uralomra jut. S ez 1870 körül állott be. Létrejött az olasz és német egység, mindenfelé vaskézzel dolgozott az orthodoxia, az irodalomban dolgozott az akadémismus, az ortografiában a történeti és etymologiai irány, a nyelvben is uralomra kelle jutni az orthologiának. Minden nagyobb irodalomban _nyelvőrök_, _Sprachwartok_ keletkeztek, grammatikusok nyelvtani szempontból bírálták az írókat, nálunk a szóképzés volt a legfőbb tantárgy. Az akadémiában ugyan a régi idealisták védték a nyelvújítást. Toldy, Ballagi Mór, Fogarasi, Gyulai s talán én is az Akadémián kívül csúfoltuk, bonczoltuk az orthologiát, de titokban magunk is azok voltunk, a mennyiben egy-egy rikítóbb új kifejezést semmi áron se használtunk volna, mert nem engedte az uralkodó eszme. Az öreg _Manzoni_ is előszedte az idealismus alatt írt történeti regényét, a világhírű _Jegyeseket_, megtekintett benne minden szót s kitörülte, ha nem volt toscánai eredetű, mert ez az olaszok irodalmi nyelve.

De már a hetvenes évek vége felé lehetett itt-ott új hangot hallani az orthologia ellen. Nem az ideálistákét, a kik bölcsészeti világnézetökben azt hiszik, hogy minden lehet és szabad az embernek, még a nyelvújítás is, hanem a realistákét, a kik nem tűrik az orthologia nyűgét, a kényelem és nyugalom barátai s nem tekintik, honnan veszik a szót, hanem használják, ha új, ha idegen, vagy ha valamily tájbeszéd sajátja. A nyelvtanban sem szerették a történeti és etymologiai irányt, hanem a közszokás nyelvét követelték, gúnyolták az _ikes_ igéket és hangoztatták a kiejtés szükségét a helyesírásban. A helyesírásnak phonetikus alapon rendezése általános lőn az egész művelt világon. Francziák, angolok, németek s más nemzetek sürgették ezt s részben tettek is valamit. Maga a franczia akadémia is megmozdult, bizottságot küldött ki, hogy jelentést és ajánlatot tegyen. Nálunk a sajtó hátat fordított a történeti és etymológiai, vagy nevezzük akadémiai helyesírás némely követelésének s ma valóságos anarkhia állott be. Iskoláinkban meg van hagyva, hogy az akadémiai helyesírást kövessük; de maguk a tankönyvek sem követik, a sajtó pedig a legszabadabban jár el, úgy, hogy nemcsak jeles tanulók akadnak, a kik hibát követnek el dolgozataikban, de néha a tanár sem tudja, mikép írjon. Azért akad nem egy paedagogus, a ki hangoztatja, hogy nem is kell a helyesírást tanítani, mert úgy is belészokik a tanuló. Maga az egyetem rectora, _Fodor_ József idei székfoglaló beszédében (1894) e nézet mellett kardoskodott, a minek igazi oka a realismus léha egyedisége, individualismusa, melynek nehezére esik minden kényszer az erkölcsi dolgokban, míg az adófizetés, általában minden fizetés dolgában követeli a pontosságot, minden más téren is sürgeti a csint és rendet.

De térjünk az irályra, mely alatt azon módot értik, melylyel kifejezzük magunkat. És mivel minden ember szervezete eltér a másikétól, más módon fejezi is ki magát s azért szokás Buffonnal mondani, hogy a stylus maga az ember. Ez nagyon igaz s kivált szembetünően igaz az idealrealismus napjaiban; de ha az eszme háromféle hatását vizsgáljuk, látjuk, hogy az emberiség irálya is majd eszményi, majd idealreál, majd pedig realis. Az eszményiség napjaiban lassankint elkezd feszes, ünnepélyes, néha fenséges lenni, az idealrealismus alatt már itt-ott egyszerűbb, tételesebb, kezd elfordulni a körmondatos, túltömött előadástól, míg a realismus gyarapodásával egyszerű, átlátszó, könnyed, tételes, itt-ott festői, de legtöbbször pongyola és gondatlan. Ez minden irály törvénye, melyet rendesen megtartanak az irók; néha az idealismus idején találkozunk eltérésekkel, mikor a satyrikus gúnyos hangja az egyszerű irályt sem veti meg. De a kor legsajátosabb, legkedveltebb irodalmi alkotásainak irálya lehetőleg feszes, ünnepélyes.