Part 6

Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor 7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor az megindult).

Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül, mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem volt.

Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna védtelenül.

Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között.

Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja, haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt.

Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné.

Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást előre kiszámított haditerve szerint intézte.

Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem! És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám».

(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal, a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is képeseknek hitte az árulásra.)

Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek fővezérének.

… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel. Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich, kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot.

Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor, tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna, ha – kérdezte volna.

De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig. Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult.

Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy felháborodást keltett Debreczenben.

Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban. Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk, az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat».

Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget Görgeyre bízta.

«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond.

Hát én tudom.

Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el.

A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni. Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel, kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a ki Kossuthot éjszaka megőrizte.

Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.

*

Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház: az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé emelni Görgeyt!

Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik.

A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre. Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra.

Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott.

A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés.

Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg, mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon. Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni.

Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom, hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem ütnek».

Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni.

Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban. Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak, mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg.

Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet tervét jött közölni Kossuthtal.

De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták.

Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert».

Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés jelvényét.

Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni.

A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott.

Még aznap visszatért a táborba.

Ezt a jelenetet mindenki megtudta.

… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg, Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól!

A szolnoki ütközetből.

Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye.

Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló a hadviselések történetében.

Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta az ágyúüteget.

S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök hatvankét jó vitéz.

De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek, ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor szállította Pestre.

Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok».

Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt mondá:

– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt, mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal szembe rohannak.

Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat az osztrákoktól.

Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt, kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis mondott egyet:

– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik zászlóaljam?

Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk.

– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására.

Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva.

Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!»

Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton. Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg veszélyen kivül volt.

A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak.

De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott. Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté:

«Jáczi táczi, vojáczi, Klapczi krakoviáczi, Cservena csapicska, Moja kohanyicska».

(Ezek a katonák, A krakkói fiuk, A piros sipkások, Az én kedveseim.)

Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást.

A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket».

Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket».

… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket?

A gyémántos pör.

A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó kedvre.

S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter, Madarász László.

A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre (szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló, baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt felírva.[3]

Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t.

Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve.

Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott felejtetett Pesten.

Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is felnyitották.

A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek.

Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter, hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba szúrja.

A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést, hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat Duscheknek, de ez nem fogadta el.

Az országgyűlés elejbe került a dolog.

Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen elkótyavetyéltessenek.

A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket, posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket ütötték dobra.

Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez «res, servando non servabilis».

A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük.

A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen megoldva – az árverés és beolvasztás által.

De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok lepecsételt tokját ki nyitotta fel?

Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a hírlapjában.

Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle kitelhető módon.

Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes, mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb vádakkal tetézte.

Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt, hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága.

Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a képviselőházat. Ezzel távozott.

S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti, hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a szigorú vizsgálatot.

Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti Lapok hiveivel.

Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre a nehéz feladatra senki sem vállalkozott.

– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás.

Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni. Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik zászlóalja s a lengyel légió voltak.

(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez utóbbi elestével végződött.)

De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének.

Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett, így szól:

«Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses levele következtében van szerencsém Szerkesztő Úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett példányaiból az Esti Lapok-nak, melyeket mai napig, a fáradalmas hadifoglalatosságok miatt, csak gyéren volt alkalmam olvasni, tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim, mintha az Ön által szerkesztett lap a mindenáron békekötés és az elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most, midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szives örömet kifejezni el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép találtam, mint arról ez előtt mások által értesültem.

Engedjen meg tisztelt Szerkesztő Úr ezen minden további jelentőség nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért s legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb kincsét tiszteltem, nincs nagyobb temjénezője, mint

Klapka, m. k.»

Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata volt.

Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva.

Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség hadait.

Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát.

Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat.

Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott, csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből.

Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind szélnek eresztette.

Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor töltöttem be a 24-ik esztendőmet.)

A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott.