Part 5

Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni. Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám, mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba. Nem irt, de eszméket adott.

Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen neki könnyü a por.

De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak.

De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen.

Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő.

S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s a radikális a kétségbeesetten védekező.

Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász ellenünkben használt.

Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a ki egyszer ott állt, annak már lőttek!

Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló.

Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet, hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg.

Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben, bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam.

Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek nagy baja volt a lovaival.

Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst:

– Vajjontén mi történjék itten?

– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja a nép darabokra tépni.

Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva Debreczenbe.

Ez még a debreczeni flegmának is sok volt.

Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a nép ennek az embernek a vércseppjein.

Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján, melyet az egész piacz meghallhatott.

– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a büntető igazság kezének!

S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a puskaport.

Bem apó.

Igy nevezték el a katonái.

Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt az Erdélybe küldött dandár fővezérének.

És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta Nagy-Szebent.

És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális alakja körül.

Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg.

Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban, mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó.

No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt, három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül, melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot. Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár nekem volnának ilyen merész katonáim!»

A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak voltak, a kik összevagdalták.)

A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is: doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.[2]

A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs. Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s aztán folytatta a vezénylést.

Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján. A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút.

Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki – ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche Legion», rácsapott az öreg az irásra:

«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der Ungar und der Szekler ist Soldat!»

Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága kezet…

… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott:

«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.»

Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát.

A többi fel van jegyezve a történelemben.

Hősök.

A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér, Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob, trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, – mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni, mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az, az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a német mellé, Báthory.

Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett.

A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára parancsnokságával.

Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról.

A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez.

Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! – Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem. Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot: átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma.

Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus nélkül.

No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot.

Az eszéki vár példája elijesztő volt.

Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta.

Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz. Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki várparancsnoknak?»

Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi megéri a három krajczárt.

Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni.

Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték, hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat. Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor tüzoltókra.

A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz.

A socialismusról.

Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim.

Nyiri levél.

Ides kedves drágalátos uram öcsém.

Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem tetszenek, gyujtson pipára velük.

Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő.

Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy nap alatt megbír koplalással.

Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett.

Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett. Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban?

– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani királyokkal, mert én republikánus vagyok.

– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika?

– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a rendőrminiszter.

– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van?

– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül.

– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan?

– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye.

– De hát mitől légyenek azok vörösek?

– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és communistáknak.

– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem világosítana fel róluk?

– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember testvér.

– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem nőül.

– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel ismeretségben lenni.

– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen.

– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni, sarkantyus csizmát viselni s más afféle.

– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni?

– A státus.

– Még tán szoptatni is a státus fogja?

– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint.

– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak?

– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel.

– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség?

– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal.

– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű lakosság?

– Abból is négy respublika lesz, négy biróval.

– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek?

– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös.

– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a rendkívüli férfiútól.)

– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi. Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek semmije nincs.

– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti, akkor az úrnak megint semmije sem lesz.

– Akkor megint ujra osztozunk.

– Vagy – úgy?

Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan, nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is, átgázolok a tulsó oldalra.

Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember.

Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy.

Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.

Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni.

– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.

Azt megkapta, el is tette.

Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet».

– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá, hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.

Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy, mint az őrnagynak.

– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.

Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy?

*

Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni, kinevezte őrnagyoknak.

Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja).

A Dembinszky-epizód.

Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni, ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne.

Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt levő hadtestvezetőknek sem.

Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel Mórt.

Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt, «ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok között őszült meg».

Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült, ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal vezérre volt szüksége.

Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen számította ki a terveit.