Part 4

És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.

Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.

Nehéz próba.

Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott. Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.

Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót, mikor szembekerültünk.

– Nem szeretem a sápadt arczokat!

Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!)

Biz az enyém elég sápadt lehetett.

Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és felelt helyettem is.

– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem; tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád. Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.

Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.

Nagy kisértés volt ez!

Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot, lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól! Csábító ábránd!

E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.

Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.

Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után, melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi Madarász Lászlót elnöknek.

Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt a szájából.

Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.

Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:

– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.

– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.

– Hát a kapitányságot tanultad?

– Bizony nem én.

– Hát lovon ültél már?

– Gyermekkoromban, hintalovon.

– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy egész századot a csatába?

Nagyon le voltam forrázva.

– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék, milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a mellett, a mihez értünk.

Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.

A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.

Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!

Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»

Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a háboruban is van harcz, de az szép.

No hát nem félek!

Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.

Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.

Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a tartalmát.

Jól van…

Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.

Elvittem az iratot a nyomdába.

Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk. Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.

És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.

Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze őket! – Én? A senki! A semmi!

Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel.

*

Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett előhatolniok.

A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő, volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában.

Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt.

Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak.

Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert: Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz, melynek még elsiratója sem akadt.

De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával.

Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással betakarták: az a síremlékük.

… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal, ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry Pált és a pillwaxi fiukat takarja.

Nekem is ott kellene közöttük lennem.

Ha akkor a feleségem ki nem kaczag!

Biz ott volnék együtt a többivel.

Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ.

«Azt» legalább nem érezném «most».

Bizony félünk.

Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja, hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt» keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén. Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté; hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében.

De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az ellenségtől nem féltünk?

Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt, együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset. De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál, «Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél.

Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést.

A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat, mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán a saját hadseregünk?

Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna, hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok napirendre kerültével.

Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga van, mikor eldugja a homokba.

Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón, kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf» főhadnagy.

– Honnét, édes Marczi fiunk?

– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát.

De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget!

Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget: visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már állást, támadásra készen.

Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól vezénylik, ez volt a nagy csoda!

Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink.

Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és századosoknak.

Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az eddig vallott kudarczoknak.

Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket, őrmestereket vezénylő tisztekké.

Radikális kura volt, de bevált!

Görgey-adomák.

Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is.

Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez. Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is.

Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt, imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört indítani.

Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is férji jogaival.

Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt.

A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő podgyász-szekerekre fel ne üljön.

Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel.

Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol nagyobb a veszély.

Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei, nyargonczai alig birtak a nyomába érni.

Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak.

Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett, hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre.

– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön.

De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után.

– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár, ha levágnak.

– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán vágtass.

Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta.

– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér.

Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az osztrákot.

Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni.

A debreczeni Esti Lapok.

A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy lap sem tett le), rossz hírét költötték.

Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt. Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta, hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát.