Part 3

Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott. Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.

Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki valamit.

Az én Pálfordulásom.

«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító eszmékkel.

Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt: Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.

Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól is. Ő a gyakorlat embere volt.

Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:

– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.

Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?

– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?

– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott, vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán haladj tovább.

Ez volt az egész instrukczió.

A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.

Én aztán hozzákezdtem.

Mi volt a témám?

Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik áldozni a nemzet vérével.

Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.

Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások ellenben nagyon felháborodtak miattuk.

A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius 15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot. (Különben is siettem volna azt visszafizetni.)

De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent vezérczikkel?

A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van ellenük, a maga módja szerint előadhatja.

Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.

Kossuth Lajosnál.

Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden mozzanatára, mintha tegnap történt volna.

Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.

A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le. Intett nekem, hogy üljek le én is.

Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?

(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)

– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel szolgálatot teszek a nemzetemnek.

– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?

– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is váczi napiparancsát.

Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:

– Görgey áruló!

Én nyugodtan válaszoltam:

– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.

Erre boszusan elfordult tőlem.

Meg akartam kérlelni.

– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos kiegyenlítésére.

Nagy füstfelleget fujt maga elé.

– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly eredménye legyen a jó szándékának.

– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést Magyarország és Ausztria közt.

Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis vártatva megszólalt:

– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket, mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.

Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal: Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás iránti diszkréczióból.

Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s egész közel lépett hozzám.

– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál; reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.

Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat, sem a hangot.

Aztán más hangba csapott át.

– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a végletekig nem erőszakolná a harczot.

Meg voltam győzve.

– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny lapvezérségéről.

– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe. Beszéljen Jósika Miklóssal.

Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.

Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai napig megtartotta.

Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.

Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.

Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni azt, a mit ÉN irok!

Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!

Még aznap benyujtottam a lemondásomat.

Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az esztendőm.[1]

A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna valami esztergályos-műhelybe legénynek.

Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk (ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány. Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.

Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.

Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.

A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres alak volt a rendőrminiszter.

A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről pedig csak a mitológia beszélt.

Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák fölfedezése.

No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket, sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.

Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki lett rájuk mondva az itélet.

Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.

Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta mindennap látható Windischgrätz lakásán.

Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt, fölötte volt.

Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a nyáregyházai kastély régóta otthona volt.

Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.

A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak egyre megtartotta oroszláni mosolygását.

– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az, hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem mozdult innen.

A rendőrminiszter mérges lett.

– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?

Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.

– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá Kossuth.

– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.

Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!

Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.

– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor egy elhinni való szó sincs bennük.

Hát persze hogy nem volt.

Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.

Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt: Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét, Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik: «csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és sírt.

Okos emberek között.

Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is felriasztották álmából azok a rémlátások.)

Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.

Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal; szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel (bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».

És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.

Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a kiket okos embereknek nevezünk.

Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.

Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.

Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».

A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj. Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.

Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni. Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába. Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.) Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.

Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.

Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház «közvélemény-asztala».

Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam; Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket nekem adományozta.

A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!

Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk, Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez megmaradt jelszavunknak.

Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós), a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot, hasonlót a Márczius 15-iké-hez.

Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.

Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.

Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép, reklám!

Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó, ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben, a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén, Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem voltam így honorálva.

S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított. Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.

Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.

És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.

Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt rákiáltották.