Part 7

A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam.

Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó ellenfeleket.

Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz költözzék át a református templomba.

Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a képviselők is kénytelenek voltak utána menni.

A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a «hívek gyülekezetében».

Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt. Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra, hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították.

Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a határozati javaslatát.

A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza.

Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé értik, hogy mit beszélsz.»

Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer hallottam.

Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak ellenmondani?

Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett.

Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te gyémántjaid nem lettek volna!

Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország sorsát.

Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől. (A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.)

Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a monarchia szétbontását.

Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át.

– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott.

– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott.

Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust.

Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus tervének hírét.

(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.)

Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt, semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész lépést megtenni.

Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés elhatározását.

Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen, als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.»

Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá.

Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni.

Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő republikánus.

Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért tette ezt?

– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk!

Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele.

Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki kellett kiáltani a respublikát.

Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel: «Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is túlliczitálták.

Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették. Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április 14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni.

E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni.

Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának.

Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által elkövetett hiba volt-e az?

Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára:

– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man makken, aber nikt da von sprekken.

Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken».

De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek, iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek?

Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek szításában senki sem tett túl rajtam.

A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak.

Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte.

Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg.

Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét bekoronázta.

Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút».

És ez valósággal úgy volt.

Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni?

De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába.

Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része.

Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy elsiettünk a «sprekken»-nel.

Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva: «eccoce! Finita la comedia!»

Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér, hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul.

– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen.

Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett:

– Euer Durchlauft…

– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch.

Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni. Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit, hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost. Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan finita la comedia volt.

Egy kis epizód emléke.

Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat.

Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán referáljon neki azoknak a tartalmáról.

Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz, félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott, mert én nem hiszem, hogy bele van irva».

No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint beledobta a papirkosárba.

Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is.

Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. – Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő alatt s ki nem mozdult Esztergomból.

Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek.

Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy Jancsi papirkosaráig.

Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha úr is odakerült.

Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma született gyerek!

Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt mondja neki az auditor-major:

«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.»

S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így jutott az osztrákok kezébe.

Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való eltartást – a szép stilusáért.

Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés, hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul használni.

Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat, mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt kvártélyért.

A magyar főúr föltalálta magát:

– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért.

Nem számította ki.

Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái.

Visszatekintés.

Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van.

«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami clubbconferentián azt mondta:

«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.»

Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és köztetek.

Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.

E politikai idol tinálatok a respublica.

Minálunk a nemzetiség.

Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok azt meg a mienktől.

Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.

Nekünk is első Magyarország, azután a respublica.

S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy megtartani az elsőt választanók.

Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.

S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is.

S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyujthatna.

Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs élet.

Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik szabadság.

Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.

A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít.

Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre.

Ebben különbözünk mi tőletek.»

*

Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem…

Ismét Pesten.

A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé, látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek javára adott darabokban.

Minő képe volt akkor a szép Pestnek?

A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel: arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára.

Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires «Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett. Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne.

Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem, vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba sem jártam.

Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye, Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj lesz ebből!

Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül, mert azt a víz magához vonzza.

Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes, rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni.

Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak.

Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni.

Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni, csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de rossz nekünk.

Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje egy asszonynak a lábát elszakította.

Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá, hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen.

Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy embert sem sebesített meg a városban.

… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett.

Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták olyan szépeket tudnak zengedezni.