Part 15

Most hallhatja, hogy mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni, írt az jó verseket is!» De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy folytassa, a hol elhagyta…

APRÓSÁGOK AZ ÍRÓI TULAJDONJOG KÉRDÉSÉRŐL ÉS PETŐFIRŐL.

1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500 előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81 mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott vállalkozás és a tiszteletdíjak.

*

Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom, Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és Tompa.

*

A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve), melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után, tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül.

*

Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49 forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg.

*

Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy Aranynak hívták is.

*

Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy «én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még 20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal». Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre!

*

És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék 15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve.

Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt szerzett.

Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két «pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk között.

Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele.

Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve.

Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja állapítani.

MAGUK KETTEN.

(Adalék a Petőfi-korszakhoz.)

«Oh, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek.»

Mikoriban ezt írta a költő, akkor még ő igen zajos ember volt és övé volt az egész világ. – Hanem ebből nagy világból nem lakott többet egy szobánál, azt is másodmagával bírta: Pálffy Alberttel. (Most már háztulajdonos ő is, az is, s igen csendes emberek mind a ketten.)

Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állt egy kis földszinti ház, abból adott ki egy kis földszinti szobácskát az utczára a Frau Rézi, hónapos lakbérben.

Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve; de még volt egy harmadik nyoszolya is; de abból hiányzott minden, csak a deszkaváz volt meg. A két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelkűséget gyakorolt. Volt egy írótárs, jó barát, a kitől a mostoha sors még az «ágyhely» luxusát is megtagadta; a kedélyes Lauka Guszti, az jelent meg esténkint a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, a miben Petőfi írótollán kívül más toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, s azt sem fogadta el ingyen: ha az undok Mammont megtagadta is tőle a sors, de adott neki bőséggel arany jókedvet. Azzal fizetett. Esténkint balletet tánczolt Petőfi előtt.

No ez hát gazdag fizetés volt Petőfinek; de nem ért semmit Frau Rézinek: ő prózaibb gondolatokkal táplálkozott. A két szobaúr már két hónapi szállásbérrel tartozott: összesen nyolcz forintokkal. Maig is kiderítetlen körülmény, hogyan engedte Frau Rézi ily nagyra felszaporodni a tartozását; hanem hát tény, hogy így volt.

Abban az esztendőben nagyon rosz termés volt a selmeczi ezüstbányában, azt a nyolcz ezüst forintot, a mivel a két költőnek ki kellett volna fizetni a Frau Rézit, bizonyosan ott felejtették a föld alatt.

Pedig hát ki kellett volna költözni a lakásból. Pálffy jó condiciót kapott, Petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem ül oly megátalkodottan a rábízott kincsen, mint a milyen híven őrizte Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy azok el ne párologhassanak szó nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy Frau Rézi szobáján kellett keresztüljárniok, bucsuzatlanul elmaradniok csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett.

Azonban itt van expertus Rupertus. Guszti előállt a jó tanácscsal. S a bekövetkező estén végre lett hajtva a stratagéma. Sándor és Berczi otthon maradtak a szobájukban s úgy tettek, mintha tarkliznának. A míg azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak rója a terczet, quartot, négy felsőt: az alatt Berczi a kinyitott ablakon át, az utczán álló Gusztinak kiadogatja szépen a köpönyeget, mellényt, csizmát, fehérneműt, a mi mindkettőjük gazdagságát képezte.

– No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgá Berczi.

Erre nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán fenhangon kaczagni. Kicsinyben mult, hogy az egész stratagémát el nem árulta.

– De már ez charactertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berczi. A min az még jobban nevetett.

– Matcs! – kiáltá Petőfi lecsapva az asztalra a kártyát. Az egész podgyászvonat meg volt már mentve a szűk defiléen keresztül. Utána vonulhatott a blokirozott hadsereg is.

– No jojczakát, Frau Rézi! Mingyárt megjövünk, csak vacsorálni megyünk.

– No isz onnan ugyan hamar megjöhettek! – dörmögé az öreg sárkány. Egyiknek a zsebében sem volt már reggel egy garas sem.

Azok pedig nem jöttek többé vissza. A Neugebäud szegletén ott várta őket Horatius Flaccus a csizmákkal és mellényekkel, s azzal aztán «ki merre lát, nagy a világ».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Olyan tréfás dolog ez, hogy az embernek a könnye kicsordul rá, mikor eszébe jut. Ez volt a magyar irodalom fényszaka!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pár év mulva két megnézni való alak találkozik össze a Bálvány-utczában. Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér mellényben, fekete frakkban, fénymázas topánban, szeme előtt becsiptetett monoklival: a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, a milyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz mintára butorszövetű atlaszból, a mihez Ortelius Redivivus szolgált divatképül; a fején pedig olyan kalap, a minőt Tinódy Sebestyén akasztott szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől egymás karjába.

– Hát kend hol jár itt? (Tompa Miska hozta be, hogy egymást «kendnek» nevezzük: Petőfi így szólította a választottait.)

– Bizonyosan egy dolgot keresünk, – mond Pálffy Berczi.

– A Frau Rézi házát.

Azt ám! Mind a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy Berczi megkapta az Odescalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a János vitéz honoráriumát kemény száz forintokat, s mind a kettőnek az első dolga volt a Bálvány-utczát fölkeresni, s a régi tartozást kifizetni a jó Frau Rézinél, a ki azóta már talán el is vesztette a türelmét.

Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora három-emeletes palotát építettek, hogy az ember hírét-hamvát sem találta a hajdani tulajdonosnak.

Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) úgy nyomta mind a kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőle megszabadulni. A nevét nem tudták a házisárkánynak, csak annyit tudtak róla, hogy Frau Rézinek hívják és hogy vörös orra van. Már pedig, hogy az ember minden asszonynak, a kit Frau Rézinek hínak s vörös orra van, nyolcz forintokat osztogasson: azt Pluto sem győzné meg, nem hogy Apolló.

Hát így aztán karöltve szépen elmentek együtt a váczi-utczára sétifikálni. Az volt akkor is a divatvilág találkozó-helye: tele szép asszonyokkal, jó pajtásokkal az egész utcza; mindenki «hogy vagy, mint vagy»-gyal jön az ifjú irodalom hősei üdvözletére.

Hát egyszerre, mintha a menykő ütne le eléjük, ott áll az útjukban – a Frau Rézi. Abban a vörös nagykendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy fonott szatyorral a karján.

– Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyaltrombita hangja a bűnösök fülébe, s két zöld keztyűbe bújt kéz nyúlik utánuk, hogy gallérjaikat menten megragadja.

Utczú be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk! ők menekülnek fel a lépcsőkön, de az is utánuk ront! Fel a második emeletre! Nincs szabadulás! A fatum csoszog a nyomukban.

Hova meneküljenek?

Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felírva:

«Hazucha!»

Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, a kit mind Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, a hol csak hozzá fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek.

– Látogassuk meg Hazuchát!

– De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá?

– Kivántuk tiszteletünket tenni.

Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni!

Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve.

– De hát tulajdonképen mért szaladunk mi most a Frau Rézi elől?

– Az már igaz, hogy minek szaladunk előle?

– Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük.

– Legjobb is lesz, ha kifizetjük.

Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem bevárták a Frau Rézit, s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű haragját: a kamat is meg lett térítve. El lett feledve minden.

Csak a «Sie zwei» maradt fenn. Mikor Petőfi egyszeregyszer nagyon meg akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: «Sie zwei». Senki sem tudta e két szó titkát, csak ők maguk, és senki se tudta kitalálni, hogy miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon?

Most már ő sem haragszik érte.

PETŐFI ASSONANCEA.

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki: «Akarsz-e párbajsegédem lenni?» – «Hogyne akarnék? Ki bántott? Kit híjak ki?» – «Benőfit!» – «S mi oknál fogva?» – «Azért, hogy assonancet csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?» – «Ez még nem elég ok ám a párbajra.» – «Igen, de rossz verseket ír s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én írtam.» – Szörnyen haragudott érte, de aztán mégis le kellett neki tenni a párviadal eszméjéről; miután kiderült, hogy az «assonancea» kispap az egri szemináriumban.

PETŐFI ISZÁKOSSÁGA.

(1897.)

… Egy régi nagy házat bontanak le a koronaherczeg- és zsibárus-utczák szögletén: a Laffert-házat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a koronaherczeg-utczát uri-utczának hitták; hanem a zsibárus-utczát csak ennek hitták.

Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson Petőfi. Ha a koronaherczeg-utczai tátongó kapuüregen benézek, elém tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasó asztalánál egy öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. «Ezt a kötet verset a mi kaszinónknak kell kiadni», indítványozza a veterán író. S mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az asztalon keresztül egy marcziális alak, a kit két kifent bajúsza dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arcza szelidebb hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól: «magamra vállalom az egész költséget: nyomtatással, honoráriummal együtt».

A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi Sándor, az önkényt ajánlkozó mæcenás Tóth Gáspár szabómester.

Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, – de még ilyen kaszinókat sem mutogatnak már manapság Magyarországon.

Ha pedig a zsibárus-utcza felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be a törmelék-halmazokra, eszembe jut a jó «Depscher gazda». S azután még egyszer Petőfi.

… Petőfi szeretett túlozni.

Én rólam például elhiresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. A ki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utczán, a hol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én: a kinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan mint a Libanon tornya, mely néz Damaskus felé.

Pedig hát nem való az; nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai orrom, a milyen volt a nagyapámé, a kinek a processusát látta Eötvös Károly, melyet Tajnay indított ellene azért a dehonestáló mondásért, hogy «nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay.»

De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, még pedig versekben, mikor a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos, mennyire kielégíthetetlen!

«Hanyadik már a pohár? csak ötödik? Teremtuccse becsülettel működik!»

Hiszen öt pohár bortul még a sacrè cœurből hazakerült kisasszonynak a nyelve sem botlik el a «rex Xerxes»-ben.

Majd meg:

«Fiuk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom: igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok.»

(Soha életében nem volt részeg.)

Aztán ezt:

«Különben én becsüllek óh pohár, Csak egy van benned, a mit restelek, Azt restelem csak benned óh pohár, Hogy olyan könnyen kihörpentelek.»

(Majd megismertetem ezt a poharat.)

Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt elnyelhesse. A mire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy «dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom; mert neki hasalnánk mi annak itt Tisza-Beőnél: egy csepp bor se jutna el te hozzád.)»

Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatal ember, a kit valaha ismertem. Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, a mikor «köszöngetett szolgabíró hajdujának», meg mikor «hajtogatták magukat előtte a szolgabírák». Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjú koromban bort nem inni. Én húsz éves koromig nem ismertem a bort; pedig patvarista koromban eleget jártam uri székekre, kóstolónak se diktálhatták belém.

Dehogy jártunk mi korcsmába! Házikoszton éltünk s ott nem járta a bor. Az estebédünket pedig ott tartottuk a zsibárus-utczában a jó Depscher gazdánál. Tejárus volt. Szinház előtt mi hárman, Petőfi, Emődy és én rendesen összejöttünk a tejárusnál: ott elköltöttünk egy-egy köcsög aludttejet tejfellel. Ez volt a lakoma. Petőfi még vizet is ivott rá. Imfámis rossz víz volt, salétromízü. «Herr Depscher, das Wasser ist schlecht!» – «Ja, Wasser ist schlecht!» mondá rá a bölcs német. – Neki általánosságban rossz volt a víz.

Később aztán, hogy Isten annyira fölvitte a dolgunkat, hogy a közönség kegyéből uri módon élhettünk, akkor ismét eljártunk egyenként Petőfivel, Orlay Somát is mellénk véve, a Sperlbe. Az meg egy kis, udvarra nyíló kurta kocsma volt a váczi-utczán. (Most nagyszerű divatkereskedés palotája van a helyén.) Annak a korcsmárosa volt a később derék magyarrá lett Bauernsachs uram. Petőfi azért szeretett idejárni, mert itt kaphatta a kedvencz eledelét: «csigabigát tormával.» Én pedig azért, mert a Sperlnek volt egy muzsikáló szekrénye, a mi igen szépen tudta legördíteni a «Stradella quadrillt», gyönyörű volt az!

Itt kapatott rá Petőfi engem is a boritalra.

Az ő választott kedvencze volt a karlóczai ürmös. Abból hozatott magának egy «pisztollyal» (2 deczi mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis pohárkát, hogy négyszer megtölthette a pisztolyból.

Ezzel csábított el engem is a «halbszájtlik» ismeretlen tündérvilágába.

Hogy a költészet világába elcsábított Petőfi, azért hálás vagyok iránta; de hogy a boritalra csábított, azért épen magasztalom. Mi volna bor nélkül az élet? Mi volna bor nélkül az öregség?

Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta őt senki borozás közben.

Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbül. Jól mondta róluk Vörösmarty: «a bordal megírásához józan fő kell: mikor én bort iszom, sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint hogy versírásra fanyarodjam».

PETŐFI MINT KERESZTAPA.

Egy jó barátunk feleségének fia született; a derék ember azt kivánta, hogy a fiának egygyel több oka legyen idő jártával korhely világ-kerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poetát: Petőfi volt az egyik, a másik én.

A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál; szerencsére a leendő koma urunk nem bízott emlékező tehetségünkben s maga jött el értünk.

Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonynyal, a kinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni, a templomba.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végzendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképen nem is sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.

Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.

Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyáscsecsemő rettenetesképen. Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!

Azután felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy úr imáját.

Azt elimádkozta szépen, utána gondolá még azt is: «és őrizzen meg téged attól az úr, hogy valaha verseket írj.»

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézé a csecsemőhöz:

«Ellenmondasz-e a sátánnak és az ő incselkedéseinek?»

A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá.

Csak annyit kellett neki mondani rá, hogy «igen.»

E helyett ő azt felelte: «nem».

«Dehogy nem!» suttogá a bába, megrántva a kabátját.

– Igen, igen! sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s oly zavarba jött e felett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.

– De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek – kérdezém, a mint hazafelé tértünk tőle.

– Tudod, mondá ő, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.

De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot.

PETŐFI ÉS A CENSOR.

Abban a régi jó világban, a mikor még az ördögök is fehérebbek voltak, mint most az angyalok, a mikor még a lapszerkesztők nem mondogatták napról-napra tulajdon dolgozó társaiknak, hogy a magyar irodalom sűlyed, enyészik; a mikor a kritikusok, ha ütötték is egymás zsidóját, de a tulajdon magukét legalább nem, a mikor még az emberek a jövendők után sóhajtoztak, nem a múltak után, egyszóval a mikor még sokkal több volt a fiatal ember a világon, mint a vén, akkor láttátok megjelenni a magyar népéletben Petőfit, ezt az igaz fiatalság példányképét, a ki magában személyesítve hordta mindazon hibákat és erényeket, mikkel a félig tűz, félig szél ifjúkort szokták festeni a pogány kritikusok. A kritikus pedig mind pogány.

Petőfi nem úgy írta a verseket, mint más halandó ember fia, a ki elvárja, hogy előbb felszólítsák a szerkesztők, hogy írjon verset, azután kihirdetteti a hirlapokban, hogy írni fog: azután előfizetési íveket bocsát szét arra, a mit írni fog; azután kihirdeti, hogy a munka már sajtó alatt van; azután gondolkozik rajta, hogy mit írjon? azután nem talál semmi tárgyat, a miről írjon; azután ír arról, hogy milyen világ ez a világ, a miben semmiről sem lehet írni; azután ír semmiről igen sokat; azután hanyatt vágja magát és megpihen… Petőfi eltűnt időszakonkint Szalk-Szent-Mártonra, vagy Dunavecsére s pár hét múlva megint előjött és hozott magával egy-egy kötet verset. És annak a kötet versnek egy-egy strófája is többet ért, mint némely szépirodalmi lap egész évfolyama, – a szini réferádákat és napihireket is beleértve, a mik mai világban legbecsesebb költemények.

Egyszer tizennégy napi távollét után ugratott be Vörösmartyhoz, a ki rendesen első látogatása szokott lenni.

– Mit hozott? – kérdé az irodalom derék örömatyja, saját gyártotta szivarral kínálva meg az ifjú poétát.

– Egy kötet verset írtam «Felhők» czím alatt, – felelt röviden az ifjú költő.

– Csak amúgy kutyafuttában! – mondá rá a költők Mentora; s azóta rajta maradt Petőfin, mint ő saját maga beszélte el, hogy megint elkészült egy kötettel «csak amúgy kutyafuttában».

Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s a mint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az úton készíte, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában.

E regény hathatós czíme volt:

«A hóhér kötele»!!!

Irtóztató, embergyilkolással, véres boszúval teljes regény, melyben még a másvilágon is akasztják az embereket; de a miben mégis volt egy remek alak, Hiripi vándorszinészben, a ki inkább megérdemelte volna, hogy a regény hőse legyen, mint a többi.

A tizenegy nap alatt készült regényt felolvastatá Petőfi barátai előtt, ha jól emlékszem rá: Lisznyay Kálmán is ott volt, még pedig egy kád vízben ülnökölve.