Part 14

Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem) a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő korcsma vendégtermében a vidéken.

S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies, hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül, Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött; Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben. Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja, Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt.

Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk becsülni.

Ez, a mi «volt».

Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van».

Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz, huszonöt esztendőnél.

Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy, művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik voltak.

És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt!

Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum.

A szám nagy; de hát a minőség?

A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak _nem szabad_ hizelkedni, palástolni.

De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos».

A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni.

De azért optimisták se legyünk.

Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben: szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a spanyol.

Ez a jövendő.

De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg van, a jelent.

Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és nemes lendület.

És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a _jókkal_ fognak versenyezni a _jobbak_, s miként a szajnaparti világvárosban, nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem által magát a pálmát neveli magasra.

AZ ÉN PAPAGÁLYOM.

(1899.)

Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka, fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni, asztallábakat megrágni.

Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a neve.

A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta.

Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol voltál?»

Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást, szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába, azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.»

Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat.

Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte.

Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!» Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A Zsakónak műizlése volt.

Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig.

A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk, megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember is volt a szobában, akkor sohasem mondta.

Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.»

Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment. Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál: három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán: egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te, kutya! Nem hallgatsz!»

Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét s kikiáltott: «kukukukk!»

De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos.

Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt «Kokó». Odatették mellé a kaliczkába.

Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert mindig veszekedtek.

Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak ő maga lármázott.

Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház _kilakása_ belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi.

Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte.

Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek egy szóval sem vétett.

De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám. A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem.

Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el mellém. Ott is beszélgetett hozzám.

Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott csókhangokat.

«Mi kell, kedves Zsakó?»

«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét.

S egy percz mulva meghalt.

Úgy halt meg, mint egy ember.

Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket.

REMINISCENTIÁK ARRÓL AZ ÁTKOZOTT NÉMET NYELVRŐL.

(1880.)

Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha «eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a studiumból s feleresztettük spárgán az égbe.

Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle (a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király».

Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya.

Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket.

– Hát én már most ezzel mit csináljak?

– Olvasd el, mi van benne?

– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül.

– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek.

– Biz azt magam is szeretném tudni.

Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» _nem is illett_ jobb kalkulust felmutatni, mint classis primát.

Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután megette azt kanállal.

Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem. Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar.

Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves családi körben.

Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely így hangzik:

«Und wenn du Ungar schreist und lärmst: Ich esse ungrisch Brod; So soll ich auch ungrisch reden! – Da werd ich eher todt!»

Ez volt a német irodalom tanulmánya.

Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve _obligatorice_ a magyar nyelv tanítása is.

Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle.

Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor Botakuta».

A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni.

Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül:

«Átok rád oh magyarok hazája, Átok rád, te pártos büszke nép!» Stb.

Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi.

Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak dukalt.

Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a más nyelvét nem tudni, még nem élet.

A VARÁZS-ING.

(1893.)

Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni, hogy a csizma torka ránczot vessen.

Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek, külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták, nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem hasonlítani.

Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés lógott alá, alatta piros mellény.

Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt, rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá.

Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve: buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein, hozzá darutollas turi süveg.

Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni.

Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.

Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.

Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú cserháti kalapot viselt.

Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett. Megbocsátottuk neki.

Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a különczködést: hogy ő európai akar lenni.

A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy veronai nobili.

Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.

Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő neki illett nagyon.

Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből fonott girland kanyarog végig a szegélyén.

Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi életében.

Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is nagy szeretettel volt iránta.

Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék szemekhez».

Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével: gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta.

Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban, melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság.

Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a kritikákat; hanem írt újabb jó verseket.

Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor Petőfinek semmi összeköttetése sem volt.

Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek.

Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött:

«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és hasonmásai…»

Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti:

– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében.

Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban értesít.

A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt valami emlékezetes ajándékkal meglepik.

Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden nemes ércznél, minden drágakőnél.

A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi hű gondolat.

Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt:

«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték.

Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá:

«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket sokáig.»

Erre Petőfi azt válaszolta:

«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot; az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam, mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte. Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának.

Hát csak úgy magamban tartom a hozzátok érzett szeretetemet.»

Ennek az emlékben megtartott beszédnek minden igéje valóban Petőfire vall.

Aztán gyönyörködve fogta kezébe az ajándékot. Nagyon megtetszett neki a himzett inggallér, kivált a szabása.

«Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha hallanám, hogy azt mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó verseket is!» akkor visszajönnék és tovább folytatnám, a hol elhagytam.»

Ezt az emlékezetes jelenetet, ezeket a szavakat jegyzé fel a költőről a régi jó barát, Szücs János, kinek húga, az ingvarró leánykák szónoka, még most is él s a költő szavait emlékében őrzi.

Ezt az inggallért láttam én Petőfinél nagy, nehéz, válságos napokon.

Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a nehéz időket? «Ebben temessenek el!» Azt mondá. S voltak napok, a melyekben azt hihettük, hogy a mikor hajnalra harangoznak, temetésünkre harangoznak. Ilyen napokon láttam a himzett inggallért Petőfi nyakán kihajtva.

Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán megőrizte volna?