Part 13

Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz. Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A «jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való. A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett.

A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig.

Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben; futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.)

A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban, hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés.

Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör könyvtárának megalapítására fordítottuk.

Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte, el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott meg _előtánczosnak_. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt, dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna…

E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem Kecskemétről, a következők:

Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam (kivéve Petőfit és a szép hölgyeket).

És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni. Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a czímére sem emlékezem.

De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap történtek volna.

És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy őket túléltem?

Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a lapja is sok volna.

*

Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom). Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész életében erre zsugorgott.

*

Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből.

Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben.

De hát most van annak a _szüretje_.

Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke minden önkénynek és zsarnokságnak.

A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére. A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó. Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a logikai kurzusig.

Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor egyenesen oda ültetett elénk az első padba.

Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét esztendős fiú.)

S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől.

Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte. Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «_Urit mature, qui vult urtica manere._» (Korán csip a csalán.)

Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is. Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné vásznának?).

No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok.

AZ ELSŐ TEMETKEZÉS S AZ ELSŐ FELTÁMADÁS.

(1893.)

Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, a melyet meg kell ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete.

Miért _boldog_? Azért, mert _első_.

Annak is épen ötven esztendeje immár.

A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott töltendők.

Az útbaeső homokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy nyirfatuskóba.

A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük paticsfának. (Ritka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat kiengesztelni, az bizony feldagadt.

Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren, a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából kiszabadult gyerekek hujjákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett; Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet, de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy vezetjük őket kötőféken fogva.

De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet, a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem; mert már akkor nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem.

Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtul. Reggel már hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom: hivassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez.

Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor.

Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az első és második _készülőre_ harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a _kommunió_ előtt.

S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete. Egy haldokló fog! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a lelkemhez van nőve. Egy óra mulva már el fogunk egymástól válni. Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba. Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja. Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú _pelikánt_. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok czikáznak által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet! Köszönöm! Beérem az ordináré költészettel is.

Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban: «A doktor bácsi jön!» hangzik a szomorú öröm hangján a háziasszonyom biztatása. Most egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. Igy tesz a gaz náczió rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket, egyszerre abbahagyja a lüktetést. Eltagadja a flagráns gonosztettet. Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk ketté szakad.»

Ő belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas, mosolygó arcza van a halálnak!

Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire másra foghatnám, hogy az az!

Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes öcsém.»

Részvevő hangon kérdi, melyik az?

Felnyitom a számat, s rámutatok.

– Hát ez az? Ejnye no.

Megtapintja az ujja hegyével gyengéden.

De már akkor markában van az eldugott pelikán.

Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette!

Már kinn van!

Milyen szép egészséges fog volt!

Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta.

– Köszönöm, édes urambátyám.

Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni.

… No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris körmét, akár «Memento mori» jeléül, mint mások, a korallból faragott halálfejet.

De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága «én»-emnek ezt a darabját eltemetem.

Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni korán elhunyt részletemnek.

De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják.

Ámde a kertnek kerítése is van liczéumból. A liczéum örökké eltart, azt sohasem vágják, oda temettem el. Ferkó pajtással meg még két diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette.

Tehát ez volt az első _temetkezés_.

No de azóta már ötven esztendő elmult. Ideje volna a feltámadásnak. No hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az elhalálozott fog ismét feltámadjon?

– Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha fogantyút, s megint odaillesztené a helyére.

No lám! Igy is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok, a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen egy derék jó zápfogam nőtt ki.

Tehát igazi feltámadás, – eleventen!

A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni.

Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga termett.

Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér».

… Nem veszem én «azt» észre magamon.

LEGKEDVESEBB KÖNYVEIM.

… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt, de nem kezdett hozzá.

Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott…

*

… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt, magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok», Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen, kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a _Trois musquetaires_-ből. A mint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam, (mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt…

VOLT, VAN ÉS LESZ.

(1890.)

A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy emlékezet és képzelem segít benne.

Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.

Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. – Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő volt az egyedüli mesterem.

A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon», feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát annak a kamatjából is úr lehet már az ember!

Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.

Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér» sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű.

Hát ekkor ez volt a mi _műtárlatunk_: s a boltos volt a Mæcenas.

Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek. Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek: Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott maradt, mint tájképfestő.

Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt: Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia (fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz forintért festette.

Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam. Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára. Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy, Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné, Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan igaz.

És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért.

Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.

Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben, mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője. Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.

Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. – Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb».

Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az _ifjú_ Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk: a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban.

Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay» érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal lett díjazva egy-egy szobráért.