Part 12

A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas, előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. – Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre, akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor «domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki.

A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor, Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő; elébb mind a három honvéd.)

Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns, könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát. Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni.

Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a kabátjait összevarrni.

– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön magához méltó!

S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra – egy czilinderkalapot.

Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a kollégium-udvaron a kosztosokat!

S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem bántottam én őket, csak _mulattattam_.»

Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk, birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk; most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se «kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem.

Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom, aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát» kapnék.

*

A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük, bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát, történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt. Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat, melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott.

Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat: Petőfi, Petrich Soma és én.

Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a pápai kollegium.

Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is _öt forint büntetés_ terhe alatt volt megtiltva a diákoknak.

Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált.

Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép női arczot. Még csak nem is _láttam_, nemhogy verset írhattam volna hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt, görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz ma ebédre.

Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat, dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva, megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette.

*

Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni. Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt beteg lettem.

Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha! Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy festő, vagy építész?

Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a kis Mari húgomat, a Károly bátyámat.

Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly bátyám ült arczképnek.

– Micsoda? Hát te _harangszóra imádkozol?_ – kiáltott rám a derék puritán kálomista lélek.

Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám, mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával Kecskemétre.

Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek? Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent vagy Pápát tartotta Mekkájának.

Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek.

Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét:

Itt vagyon Czegléd is, Kőrös Kecskeméttel, Híres három város vörös bor szürettel.

– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni!

(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.)

De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet:

Rátótiak a szőllőt parázson sütötték, Kókaiak a lencsét kétszer is megfőzték, Lédecziek a létrát keresztben czipelték, Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték.

És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát Kecskemétért.

*

Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek. De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban, játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt: védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét, hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát. Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt bizony – sajnálom – hogy elvesztettem.

Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva, különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna.

De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor, Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?…

*

Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem: Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében.

*

Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal Kecskemét _alá_. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az _itélet_ elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban.

A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza kezdetén nagy, _tertyedt_, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast: a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a _palló:_ két szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember _kutyagol_: ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres lámpás világít: az a _cserepes_.» Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a «leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk.

Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András _tisztelendő_ urakat, a kik mind szép simára borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.

Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, a hol engem _kosztra, kvártélyra_ elfogadnak. Egyenesen odamentünk.

Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas _ambitussal;_ a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére.

Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban.

Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden eléje került proczesszus _amica_-val végződött.

Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre «jogot» tanulni?

Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt.

Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös, s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete hiányát:

A ki nem látott még görbében egyenest, Nézze meg a kecskeméti birót, Gyenest.

És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban.

Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony, meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert.

Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam, Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!)

Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges testű, ép kedélyű _férfivá_. Pali is velem tanulta a jogot és jól tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült.

Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám:

– Mit csinálsz?

– A testemet edzem.

Az ötvenedik emelésnél hagyta abba.

– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is!

Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt.

– No, majd holnap kettővel többet.

Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak _járkálva_ tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba.

Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük.

Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából; gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.)

Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e tudományból – ingyen. (Lancaster systema.)

Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal – tréfából.)

Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának.

Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regényembe mint «cantus præsest.»

A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a mai kor gyermekének már ideája sincs.

Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam neki:

– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy «zsebszótár».

– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én hitelemet rontani.

Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden rendkívüli tantárgyat – ingyen.

Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanítványom akadt, a ki _fizetett_ havonkint két forintot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam.