Part 16

A regény felolvasásával engemet tisztelt meg a költő, melylyel annyira meg volt elégedve, hogy felolvasás végén azt mondá: saját maga sem szavalhatta volna el azt jobban.

Tudni való, hogy ez igen rossz bók mind a kettőnk szavalati tudományára.

Hanem akkor más világ volt ám.

Most hasonló barátságos felolvasásokra először meg nem jelennének, másodszor szembe mosolyognának egy kicsinyt, hát mögött kicsúfolnák egymást; akkor a közös hibáért együtt lakoltunk, a közös dicsőségnek együtt örültünk; a mi persze ifjaknak megbocsátható ostobaság.

Ezt a hóhérkötelet elvitte Petőfi egy nagyobb, hirhedettebb irodalmi tekintélyhez, a kinek ajánlatára elfogadta annak kiadását Hartleben, a ki akkoriban a legnevezetesebb magyar műveket szokta kiadni. (Nem értettem alattuk a «Hétköznapok»-at.)

Hartleben gondolá, hogy egy ilyen kötet testvérek között is megér százötven forintot s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban, nem is alkudott rá tovább.

Akkor azonban még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, a miről a mostani íróknak fogalmuk sincs: – az előleges vizsgálat.

Hajh! milyen áldott volt akkor a szerkesztők dolga; ha valami rossz verset nem akartak kiadni, csak azt mondták a szerzőnek: a censor kitörülte; szerző azzal megnyugtatva, hazament a vármegyéjébe martyrnak.

Petőfinek legelébb a censurán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt Hartleben százötven forintja megjelent volna; elvitte hát a munkát a jó R… úrhoz, a ki, azokra a víg időkre nézve, most is olyan ifjúnak tetszik nekem, mint a milyen véneknek látom ezeket a mi mostani savanyú gyomrú bölcseinket, a kiknek semmi sincs úgy jól, a hogy van.

R… időt határozott Petőfinek, a mikor újra visszajöhet a munkájáért, Petőfi pedig sürgette, hogy de csak hamar uram, mert periculum in mora.

A kirendelt napon megjelent nála másodpercznyi pontossággal.

R… igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja orczáját, kérdezi, ha reggelizett-e már?

Petőfi kezdett nyugtalan lenni erre a hosszú bevezetésre.

– Ugyebár, a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdé tőle végre a jó öreg censor.

Petőfi igenlé a kérdést; természetesen, hogy azért jött. Censorhoz nem jár az ember mulatni.

– Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.

Petőfi kezdte nem jól érezni magát.

– Tudja, én azt a regényt nagyon szeretném, ha ki nem jönne.

– Úgy hiszem, hogy nincs benne semmi törvényellenes kifejezés! – bátorkodék a költő megjegyezni.

– Semmi, éppen semmi.

– A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.

– Oh, éppen nem. Hogy tesz fel ilyet?

– Vallási elvek sincsenek benne háborítva.

– Egy szóval sem.

– Tehát mi ellenzi művem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, a hol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.

– Az a baj, kedves ifjú barátom, – szólt szelíd szemrehányással R…, – hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor, megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, hajítsa azt a tűzbe…

Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által; azonban hát ő is elmondá előtte egész bizalommal: hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia; atyja, anyja szükségben él; ő rajta is elfér ez a néhány forint, a mit kaphat érte; ugyanannyi ütleget is fog ugyan majd kapni a jó kritikától, de a szegény magyar író nincs abban az állapotban, hogy egy lapot is a tűzbe hajíthasson, a mit már teleírt.

A jó öreg censor elérzékenyülve szorítá meg akkor az író kezét s azt mondá hirtelen:

– Tehát tudja ön mit? kedves ifjú barátom. Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére: én adok önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.

Petőfi elmosolyodott; lehetetlen volt többé indulatoskodnia; de azért természetesen csak azt felelte, hogy ha mindjárt ráakasztják a regénye czímére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte legalább majd a kritikusok.

A regény azután meg is jelent s újabb időkben akadt Petőfinek egy tisztelője, a ki még drámát is csinált belőle.

Hanem azt sohasem feledé el Petőfi és bizalmas barátai közt gyakran elmondá, hogy volt egyszer egy censor, a ki egy magyar költőnek meg akarta azon munkája árát adni, melynek megjelenését gátolni kívánta, a költő iránti tiszta jóindulatból.

Ilyen volt az a régi boldog világ. Még az ördögök is fehérebbek voltak akkor, mint most az angyalok.

PETŐFI ÉS A KATONÁK.

(1898.)

Jövő deczember hó 10-ikén tartja meg az Ernő főherczeg nevét viselő 48-ik számú cs. és kir. sorezred 100 éves fennállásának ünnepélyét Sopron városában.

Ez ünnepély alkalmából egy emlékezetül alkotott díszcsarnok s az abban elhelyezendő ereklyeszekrény lesz az ezred tisztikarának átadva.

Ez ereklyék közé lesz elhelyezve Petőfi Sándornak legifjabbkori arczképe, mely még katonai alakjára emlékeztet, ennek a czímzett ezrednél eltöltött rövid életszaka adataival, melyek hivatalos feljegyzésban így hangzanak:

«Petrovich Sándor (később Petőfi), evangelikus vallású tanuló, született 1821-ben a pestmegyei Kiskőrösön, 1839. szeptember 6-án a Sopronban állomásozó Goldner báró nevét viselő 48-ik sorgyalog-ezredbe 21 konvencziós forint kézi pénzzel, mint önként belépő, 6 évre soroztatott be közlegénynek; 1841. február 28-ikán a Zágrábban kiadott és 1841. január 31-ről (R. 640. és 586) keltezett hadtest-parancsnoksági rendelet folytán felülvizsgálati úton, mint rokkant, saját kérelmére, végelbocsátási igazolvánnyal elbocsáttatott (gyönge testalkat, tüdőbajra való hajlam és a szívedények tágulása miatt). 1839-ben az ezred 1. zászlóalja Bregenzben, a 2. Brixenben állomásozott, ennélfogva az elbocsátási rendelet keltezéséből azt lehet következtetni, hogy első katonai kiképeztetését Sopronban nyerte (itt volt a tartalék-osztály) és rövid időre reá ezredéhez küldték, a hol a létszám az 1831-ben foganatosított utolsó általános sorozás óta nagyon megcsappant. 1840-ben május 4-től egészen junius 7-ig tartó menetelésben résztvett, melynek czélja Laibach volt, ugyanígy gyalogolt az ezredben junius 17-ig Zágráb, vagy Károlyvárosig, esetleg egészen Czettinig. Ebben az időben Moulholand Péter ezredes volt az ezredparancsnok.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És most ennek a hajdani közkatona pajtásnak az arczképét teszi az ezred tisztikara ereklyetartójába, melyet díszcsarnokába helyez el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezekhez az adatokhoz én a legegyenesebb úton jutottam. Mint a Petőfi-társaság elnöke, legilletékesebb helyről kaptam a felszólítást, hogy keressem fel és küldjem el a jubiláló ezrednek Petőfi legifjabbkori arczképét s azzal egyidejüleg felkérettem, hogy egy hírneves olasz költő katonának, Pier Emilio Bosinak Petőfi Sándorról, mint katonáról irott hangulatteljes nagyobb költeményét olaszból fordítsam le: a mit el is végeztem. Gyönyörű vers! Köszönöm, hogy ennek a magyarra áttételét rám bízták. Mi magyar poeták nem írtunk ilyen szépen Petőfiről, mint az olasz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És most Petőfi emléke ott lesz az osztrák-magyar sorezred díszcsarnokának relikviáriumában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az utána gondolást a magyar olvasóra bízom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De ismételve felujítom annak az eseménynek az emlékét, a midőn koronás királyunk egy ünnepélyes alkalommal e szavakat intézte hozzám: «nagyon szép volt az emlékbeszéd, a mit ön Petőfi szobránál tartott».

Hallhatták az udvari főméltóságok – s nagyot gondolhattak utána…

AZ ELSŐ ARANY.

Ma a törvényszéki tanuvallatások alatt a Petőfi-szerződés hitelessége fölött, a míg Lauka Gusztit (a legöregebb kortárst) benevolizálták, egy másik kortársa, dr. Bellágh Józseftől hallottam ezt az érdekes epizódot.

Mikor Petőfi (még akkor Petrovics Sándor), először feljött Pestre, összetalálkozik az utczán Kerényi Frigyessel (a kinek még akkor Krisztman Fridrik volt a neve).

– Hát te hol jársz itt? – kérdi Krisztman.

– Feljöttem munkát keresni, – felel Petrovics.

– S miféle munkához értesz?

– Jó leszek leírónak. Nem tudsz valami helyet?

– De bizony tudok. Épen most keres Bajza valami leírót.

– Mutasd meg, hol lakik?

Krisztman odavezette Petőfit s megmagyarázta neki, hol kopogtasson. Majd ő addig megvárja az utczán.

Petőfi felment Bajzához, belépett hozzá.

– Krisztman barátom mondá, hogy ön leírót keres, – mondá az íróasztala mellett ülő tudósnak.

– Van önnek olvasható írása?

– Itt van épen egy próba belőle.

Azzal kihúzta a hátulsó zsebéből a «Disznótorban» czímű költeményét.

Bajza kezébe vette: elolvasta. Hideg, kemény arcza volt, nem szokott semmi indulatot, meglepetést kifejezni. A költemény alatt egy, még eddig nem ismert név állt: Petőfi Sándor. (Az első költeménye még Petrovics név alatt jelent meg az «Athenæum»-ban.) Bajza tehát semmi magasztalásra, buzdításra, vállveregetésre nem ragadtatta el magát, hanem kihúzta az íróasztala fiókját s kivett belőle egy aranyat. Azt átadta Petőfinek.

– Ez a leírásért? – kérdé a költő.

– Nem. A versért. Kiadjuk az «Athenæum»-ban.

Petőfi sietett le a lépcsőkön: még akkor is markában tartotta az aranyat.

– Nézd! – mondá Kerényinek. Ezt kaptam! Soha sem hittem volna, hogy még verset is lehet eladni Pesten!

*

Mekkora kamatot hajtott ez az egy arany azóta – a nemzetnek!

A VESZÉLYES ÜGYESSÉG.

Petőfi meglepőleg tudta mások írását utánozni. Láttam egy Arany Jánoshoz írt levelét, a mi tökéletesen olyan, mintha Arany maga írta volna.

Csak rá tekintett valamely kéziratra s minden fáradságos gondolkozás nélkül, rögtön tudta azt utánozni.

– Látjátok, milyen jó zsebmetsző és váltóhamisító veszett el bennem, monda azoknak, a kik bámulták; milyen sokat érne más tisztességes embernél ez a tudomány, a mi nálam kárba veszett.

Olyankor aztán elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez ügyessége hasznot is hajtott neki. Egy egész forint hasznot.

Abban az időben történt, a mikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy egy úri emberrel fogadott egy forintba, miszerint az a saját aláírását nem fogja megkülömböztetni az általa utánzottól.

Tanuk jelenlétében a fogadástevő leírta egy papirszeletre nevét, Petőfi ugyan leírta három más egyenlő papirszeletre; azokat összekeverték s az illető nem tudta kiválasztani közülök saját aláírását.

Így szerzett Petőfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.

PETŐFI JELLEMZÉSÉHEZ.

Az idén hallottam a gyönyörű «Csorbai tó» mellett, a (most már ősz) kedves magyar házigazda, Szentiványi Miklóstól, ezt a jellemző adatot.

Mikoriban (most 35 éve már), Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a magyar felföldet, egy napon Szentiványi vendégszerető házához is betért a két költő jó barát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha egyszer fölmelegedett, nagyon kedves volt. Ebéd után a házigazda (more patrio) a férfitársaságnak egy kis parázs färblire indítványt tett, a mit nem is szokás visszautasítani. Tompa szenvedélyes färbliző volt, le is ült egy szóra. – Hát Petőfi úr nem játszik? kérdé a házigazda.

Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon viszonza: «nem játszom».

Hát nem kinálták többet; hanem hozzáláttak a többiek a «vizi»-hez meg a «besser»-hez.

Egyszer csak jön Tompa elhült képpel Szentiványihoz s azt súgja neki:

– Képzelje csak, Petőfi fogat s el akar menni rögtön.

A házigazda rögtön előveszi a kászolódó vendéget s kérdi tőle, hogy mért akarja őket itt hagyni? A mire Petőfi ezt válaszolta:

– Én olyan háznál, a hol kártyázni ülnek le, mikor én itt vagyok: egy óráig sem maradok tovább.

– Uram! – monda erre Szentiványi. Hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a Petőfi? Ismerjük önnek remek költeményeit, s dicsérjük érte. De a költészet az Isten adománya s arra, a mit az Isten adott, nem szükség büszkének lenni!

E szóra odanéz Petőfi Tompa szemébe.

– Te Miska! Ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt!

S azzal levetette köpenyegét, kezet szorított, leült az asztalhoz s ott maradt még három napig, s mulatott, mint más halandó ember.

SZÜCS JÁNOS.

Tíz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr. Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó.

Az adakozó neve Szücs János.

Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett meg vele. Magas, széles vállú férfi volt, harmincz év körül járt, most már nyolczvan éves.

Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről.

1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyult arczú ifjú ember, e szóval mutatva be magát a néptanítónak, Szücs Jánosnak:

– Én vagyok Petőfi Sándor.

A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szülőit jött látogatni, kik ott laktak. Szívesen látta a vendégét.

Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.

– Jöhettem volna fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat, harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, a hol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam; nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak s akkor menjek haza, a mikor már senki sem lát.

A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová, s addig is, hogy ne únja magát, kezébe adta a «Szent Dávidné zsoltárát», a mit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelírott, nálam is rejtőzik.)

Az a «valahová» pedig, a hová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt, Petőfi szülőinek lakháza volt. Azzal a pia fraus-szal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút.

Nagyot bámult a jó öreg.

– Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arravaló volna.

Erre aztán Szücs János elmondta az öregnek, a mit a szíve a nyelvére adott.

– A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, a kire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülők, a kik ilyen dicső fiút adtak a hazának.

Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására: de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt.

A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok a debreczeniek, a miket most olvasott az írott könyvből; a diákot, ha nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták: a miért is a nebulo ekként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akkor ki nem csapnak, ha kicsapnak, akkor meg nem csapnak».

Este felé aztán együtt ment el vendégével az öregekhez. Ezt a találkozást örökíté meg Petőfi «Füstbe ment terv» czímű versében. Szücs János szemtanuja volt e kedves jelenetnek.

Azután sokáig ott maradt Petőfi a szülői háznál. A Duna ezalatt kiáradt, szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton új czimboráival, a rektorral, a káplánnal és a preceptorral. A rektor járt szélről a víz felől. Egyszer csak leszakadt alatta a víztől alámosott part s Szücs János belezuhant a megáradt hullámba, mely az örvény felé sodorta.

Ekkor Petőfi gyorsan beleugrott egy a fűzfához kikötött halászladikba, s kezébe ragadva az evezőlapátot, beérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Azzal a csónakban heverő halász-szigonyt felé nyujtá: «csipd meg rektor!» s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba.

– Azt hittem már, hogy nem írsz több bucsúztatót, rektor: hanem majd én írom meg a tiedet: «Partja felé a tónak, Ült el a reménycsónak.»

Mikor aztán hazafelé siettek, a halálból megmenekült rektor azt kérdezé a pajtásaitól: «ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam?»

– Én bizony arra gondoltam, – szólt a káplán – hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre marad. (Ehhez írt verset Petőfi.)

– Én meg arra gondoltam – mondá a preceptor – hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott búzából, árpából.

Petőfi csak unszolásra válaszolt.

– Nem akartam, hogy veszteddel megszomoríts: csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.

A pajtások egyike azt mondta, hogy e tetteért Petőfinek a mentő érdemkeresztet kellene adományozni.

Ennek az ötletéből támadt a vers: «Fakereszt illet megváltók titeket.»

Petőfi még tarokkozás közben is verseken törte a fejét s a nyereségjegyző papir túlsó oldalán az ultimofogás mellett is megszületett a vers.

Egyszer aztán Petőfi szülői ott hagyták Dunavecsét, átköltöztek Szalkszentmártonra. Azontúl ő is oda költözött hozzájuk. De azért a dunavecsei pajtásokkal való barátkozás nem szakadt félbe. A két város között van egy erdő, annak a szélében egy több százados cserfa. Ez volt a találkozó helyük, a hol derült nyári estéken összejöttek. Később Fülöp Gyuri is ott volt. Petőfi ott e terebély cserfa alatt olvasta fel költeményeit, a miket azok nem is mindig dicsértek meg. Szokása volt a költeményei szélére a saját arczát és alakját torzítva felrajzolni. Azokat megőrzés végett átadta Fülöp Gyurinak. Annál jó helyen voltak: nála volt a helység archivuma.

A nagy cserfa tetejében egy holló károgott, a lombja között egy fülemile énekelt: «No lássátok», mondá Petőfi, «milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.»

Ez a négy vidám czimbora volt az, a kikhez Petőfi azt a halálsejtő hattyúdalát írta Dunavecsére, egyikét legszebb költeményeinek.

Másban is nyilatkoztak halálsejtelmei.

Egyszer azt mondá pajtásainak:

«Ha meghalok, ti terítsetek ki; a sokat gyalogolt, de el nem fáradt kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katona koromban, kezeimet szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de síromat korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson.»

Ehhez az óhajtáshoz járult a «víg fiúk» utolsója, Szücs János a beküldött összeggel.

A többiek nem víg fiúk már; elsiettek jó barátjuk után.

Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója.

Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével. Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett, csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem találtak rájuk.

Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a hozzám intézett levél írója.

PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE.

Még mindig nem hagyta el a földet…

Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel…

Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő szellemalakjat…

Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel, szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése, mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül. Belekapnak a húrokba szellemujjak…

Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.

Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy eddig ismeretlen költeménye volt zárva.

A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta. Tartalma ez:

Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.

A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam következő sorok kiséretében küldte hozzám:

«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba: oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»

A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.

_Sárosvár romja._

Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán.

Alkotni nehezebb, mint rontani, S mégis, mit a nagy ősök építének, Le nem dönthette végkép a bitor Minden dühével dúló fegyverének.

Csonkán merednek égbe tornyaid, Óh vár… S én mindenik mellett megállok; Szent érzelemmel honfi szívemen, Miként Jeruzsálemben a zarándok.

Egy országszerte űzött, kergetett, Sebektől vérző vad volt a szabadság. E vár vala utolsó menhelye És itt elfogták a vérszomju kutyák.

E vár vala utolsó menhelye, Innen tekintett a tiprott hazára, Míg durva gőggel tört reá a zsarnok, És a börtönnek fenekét járta.

Sötét börtönbe tették be a hőst, Hol rabbilincs kigyózott a kezekre… Lement a nap az égről más napig, És a hazáról?… Arról mindörökre.

Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom, hogy összes művei sorába fölvétessék.

Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a szikrákat.

De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.

ÁLLÍTÓLAG PETŐFI VERSE.

E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos) aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János vendégszerető házánál írta (állítólag).

A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz, akárkié az eredeti.

Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak.

Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a «pillangói mámoros lelkemnek.»