Part 7

«A reprezentációról és a korrespondenciáról szóló elméletünkben tárgyalni fogjuk úgy a jelképies, mint a tipikus hasonlóságot és azokat a csudálatos dolgokat, amelyek nemcsak az élő testben fordulnak elő, hanem az egész természetben és amelyek annyira megfelelnek a legfelső és szellemi dolgoknak, hogy az ember hajlandó volna megesküdni, hogy a fizikai világ merőben jelképe a szellemi világnak, olyannyira, hogy mikor valamely természeti igazságot fizikai és szabatos szavakkal akarunk kifejezni, s ezeket a szavakat egyszerűen csak a megfelelő szellemi kifejezésekre fordítjuk át, már ezen a réven is szellemi igazságot, vagy theológiai dogmát fejezünk ki, a fizikai igazság vagy törvény helyett, jóllehet senki sem jövendölhette meg, hogy ilyesmi létrejöhet egyszerű betűszerinti áttétel révén, mert az egyik törvény különvéve a másiktól, úgylátszik, mintha semmi vonatkozásban nem volna a másikkal. Utóbb szolgálni fogok az ilyen megfelelőség és kapcsolat egy csomó példájával, s szójegyzéket is adok, amely a szellemi dolgok kifejezéseit tartalmazza, nemkülönben azoknak a fizikai dolgoknak kifejezéseit is, amelyek helyettesítőiül használjuk őket. Az élő test ezzel a szimbolizmussal van tele, tetőtől-talpig.»

Az ily határozottan felállított tény benne van minden költészetben, mesében, a jelképek használatában, a nyelv alkatában. Plato is tudott róla; ezt nyilvánvalóvá teszi az ő kétszer metszett vonala, a Respublika hatodik könyvében. Lord Bacon úgy találta, hogy az Igazság és a Természet csak úgy különböznek egymástól, mint a pecsétnyomó és lenyomata, s például fel is hozott egy pár fizikai tételt, erkölcsi vagy politikai áttételével együtt. Ez a törvény megvan Böhme és minden egyéb misztikus sötét, talányos írásaiban. A költők, amennyiben költők, fölhasználják, de csak úgy ismerik, mint ahogyan a mágnest évszázadokig ismerték, t. i. mint játékot. Swedenborg volt az első, aki azt a tényt külön s tudományosan megállapította, mert folyton előtte lebegett. Benne rejlett – mint már fentebb kifejtettük – az azonosság és ismétlődés tanában, mert a szellemi sorok pontosan megegyeznek a fizikai jelenségek soraival. Mély belátás kell ahhoz, hogy a dolgokat rendekbe s sorozatokba sorolja, vagyis inkább az a helyes álláspont, hogy a szem sarkai szükségképpen, kell, hogy összeessenek a világ tengelyével. A Föld öt vagy hat évezreden át táplálta már az emberiséget, amelynek volt tudománya, vallása, filozófiája; s még sem látta meg, mily kölcsönös megfelelőség és kapcsolat van minden rész jelentésében. S mindezétig nincs irodalmi mű, amelyben a dolgok jelképessége tudományosan volna kifejtve. Az ember azt hitte volna, hogy mihelyt az embereknek első sejtelmük támadt afelől, hogy minden érzékelhető tárgy – állat, szikla, folyó, levegő, sőt Idő és Tér is, – nem önmagukért, végeredményében nem anyagi cél kedvéért van, hanem csak festő-nyelvként, hogy más történetet ecseteljen a lényekről és kötelességekről: mindjárt félreteszik vala minden egyéb tudományukat, mivelhogy az ilyen sokat igérő tudomány szükségkép fölszí minden képességet. Azt hitte volna, hogy minden ember megkérdez minden tárgyat: mi az értelmük? Miért tart engem fogva a látóhatár örömömmel, bánatommal, ebben a középpontban? Miért hallom számtalan különböző hangból ugyanazt az értelmet s olvasom a soha teljesen ki nem fejezett tényt végtelen képes beszédben? S bár lehet, hogy ezeket a dolgokat nem lehet az értelemmel fölérni, vagy hogy sok évszázadnak kell azon dolgozni, amíg ilyen ritka dús szellem előáll, afelől még sincs kétség, hogy nincs üstökös, szirtréteg, fosszilis lény, hal, négylábú, pók vagy gomba, amely ne érdekelne több tudóst és osztályozót, mint a dolgok formájának végcélja és jelentősége.

Swedenborg azonban nem elégedett meg a közönséges világi élettel. Ötvennégy éves korában megszállták ezek az eszmék és mély lelkén erőt vett az a veszedelmes vélemény, – amely nagyon is gyakori a vallások történetében, – hogy ő abnormális ember, akinek megadatott az angyalokkal és szellemekkel való közlekedés kíváltsága és ez az elragadtatás egyenesen hozzákapcsolódott ehhez a hivatásához, amellyel az érzékelhető világ erkölcsi jelentőségét akarta megvilágítani. A természeti rendnek helyes és épp oly átfogó, mint aprólékos fölfogásához párosította az erkölcsi világ törvényeinek fölfogását a legtágabb társadalmi szempontokból, azonban bármit látott, azt a természetében rejlő kissé túlzó alakító hajlamánál fogva nem elvontan látta, hanem képekben, hallotta párbeszédekben, beleformálta eseményekbe. Mikor a törvényt a legegészségesebben akarta kifejezni, akkor is kénytelen volt parabolába öltöztetni.

A modern pszichologiában nincs párja ennek a megzavart egyensúlynak. A lélek főerői továbbra is egészségesen működnek, s az olyan olvasó, aki kellőleg tud számolni az író sajátosságaival, tanulságot meríthet írásaiból, sőt sokkal megragadóbb bizonyságát találja ott a Swedenborg hirdette magasztos törvényeknek, mint aminőt bármely egyensúlyozott együgyűség létre tudna hozni. Megpróbálja, hogy némileg számot adjon új állapotának természetéről, s azt állítja, hogy «az ő jelenlétét a szellemi világban bizonyos lelki elkülönülés kíséri, de csak, ami az értelmét illeti, mert ez nem vonatkozik akaratára». Azt állítja továbbá, hogy: «ő belső látással sokkal világosabban látja a másvilág dolgait, mintsem ennek a világnak a dolgait».

Miután megérlelődött benne a hit, hogy az Ó- és Új-Testámentom bizonyos könyvei merő pontos allegóriák és angyali s ihletett nyelven íródtak, hátralevő éveit arra szentelte, hogy a betűszerinti értelmükből kifejtse egyetemes értelmüket. Kölcsönvette Platótól azt az elmés mesét, hogy volt «egy ősrégi nép, és emberiség, amely sokkal jobb volt nálunknál és közelebb lakott az istenekhez», és hozzátette, hogy ez az emberiség jelképes jelleget tulajdonított a Földnek, mert ha földi tárgyakat látott, egyáltalában nem gondolt velök, hanem csak azon gondolkozott, hogy mit jelentenek. Ezentúl csak a dolgok és gondolatok korrespondenciájával, egymásnak megfelelőségével foglalkozott. «Maga a szervi alak a beléírt célnak hasonlata.» Az ember, – általában úgy mint részleteiben, – szerveződött igazságosság, vagy igazságtalanság, önzés vagy hálásság. S ennek az összhangnak okáról «Arcana» c. művében ezt mondja: «Annak az oka, hogy minden égi és földi dolog, egészében és részleteiben mindig jelképes, nem egyéb, minthogy az Isten égi befolyása révén létezik.» Ha ennek a megfelelőségnek tervét arányosan végigvezeti, a világ hőskölteményét írta volna meg, amelyben a történelem s minden tudomány lényeges szerepet játszott volna, de ezt a tervet megszűkítette és meghiusította vizsgálódásának kizárólagos theológiai iránya. Természetfölfogása nem emberi és egyetemes, hanem misztikus és héber fölfogás. Minden természeti tárgyat theológiai ismerethez kapcsol: a ló neki hússá vált értelem, a fa a felfogóképesség, a hold a hit; a macska ezt, a struccmadár azt, az articsóka amazt jelenti, s minden jelképet nagyon erőltetetten hozzáfűz valami egyházi értelemhez. A csíkszerű Proteust nem lehet egykönnyen megfogni. A természetben minden egyéni jelkép számtalan szerepet játszik, amint viszont az anyag minden egyes részecskéje minden rendszerben kering. A dolgok középponti azonossága minden jelképet alkalmassá tesz arra, hogy rendre kifejezze a reális dolgok minden tulajdonságát és árnyalatát. Az égi vizek transmissiójában minden tömlő alkalmas vízömlesztő. A Természet mihamar bosszút áll a rideg pedanteriáért, amellyel hullámait fékezni akarják. Ő bizony nem betűrágó. Minden dolgát geniálisan kell fölfogni és ugyancsak össze kell szednünk minden lelki erőnket, hogy rájöjjünk a helyes értelmére.

Theológiai hajlama tehát végzetesen leszállította természetmagyarázata színvonalát s a jelképek szótárát még csak ezentúl fogják megírni. De ez a magyarázó, akire az emberiségnek még várnia kell, nem talál majd hozzá hasonló előzőt, aki annyira megközelítette volna az igazi problémát.

Swedenborg a könyvei címlapján így szokta magát titulálni: «Az Úr Jézus Krisztus szolgája». S valóban szellemi erejénél fogva ő az utolsó egyházatya, s nem igen akadhat követője. Nem csoda, hogy ethikai bölcseségének mélysége befolyásos tanítóvá tette. A száraz kathekizmusokba hervadt hagyományos egyházakba ismét a Természet üde levegőjét bocsátotta be, s a hivő, aki szavak és szövegek pitvarábál lép ki, ámulattal látja, hogy ő vallása teljességének részese. Az ő hite gondolkozik helyette és egyetemesen alkalmazható mindenre. Bármerre forgatja, alkalmas az élet minden részére, megmagyaráz és fölmagasztosít minden körülményt. Olyan vallás helyett, amely őt világéletében csak háromszor, négyszer keresi föl – hivatalból, – t. i., amikor születik, megházasodik, megbetegszik, meghal, egyébbként pedig nem törődik vele, – íme egy olyan tanítás, amely minden napjának, napja minden órájának hű kísérője, még álmában is. Kísérője gondolkozásának, s megmutatja, neki, mily messzire nyúl a múltba eszméinek törzsfája; kísérője a társadalomban, föltárván neki, mily vegyrokonság vonzza hasonló embertársaihoz s taszítja ellenfeleitől; s kísérője a Természet világában, amidőn megismerteti dolgainak eredetével, értelmével hasznos és kártékony természetével. Végül megnyitja előtte a jövendő világot, amidőn jelzi neki, hogy ott is ugyanezek a törvények folytatódnak. Tanítványai csakugyan azt állítják, hogy értelmük megizmosodott a Swedenborg tanulmánya révén.

Theológiai írásai ugyancsak kemény diók a kritikának. Érdemüket el kell ismerni, de viszont súlyos levonásokkal. Roppant és sívár szétszóródottsága olyan, mint a puszta sivatag s ellentmondásai mintha merő önkívület félrebeszéléséből erednének. Sokszor fölösen terjengősen magyarázgat. Túlozza az emberi tudatlanság érzetét. Az emberek igen hamar hajlanak az ilyenfajta igazságok befogadására. Mindazonáltal bővelkedik pozitív tételekben is: olyan dolgok bő erét fedezte föl, amelyeket tudnunk mindennél fontosabb. Eszméinek házai lényeges hasonlóságok, amint a ház viszont hasonlít az építőjére. Ő a dolgokat törvényeikben, működésük hasonlóságában látta s nem az alkatukban. Az ő igazságának kiderítésében mindig ugyanazt a módszert és rendet követte, t. i., hogy szellemével mindig belülről hatol kifelé. Micsoda komoly súlyosság! Szeme nem kalandoz szerteszét, a hiúság nem szédíti, ügyet sem vet önmagára, a szokásos irodalmi hiúságra! Elméleti, spekulatív ember, de akit a világ leggyakorlatibb emberének sincs joga lenéznie. Plato taláros ember; öltözete, bár bíborból való és égi szövésű, azért mégis csak hosszú, tanári köntös, amely hatalmas redőivel gátolja a szabad mozgást. De ez a misztikus Cæsart is megfélemlítené s Lykurgus meghajolna előtte.

Swedenborg erkölcsi belátása: az, hogy helyreigazított igen népszerű tévedéseket; hogy erkölcsi törvényeket hirdetett, – mindez fölülemeli őt minden modern íróval való összehasonlításon, s jogcímet adott neki az évszázadok óta üres helyre az emberiség törvényhozói között. A lassú, de annál mélyebb befolyás, amelyre szert tett, éppúgy, mint a többi vallásos lángelméé, szükségkép túláradó és egy ideig dagadnia, apadnia kell, mielőtt állandó lesz a szintje. Valóban, aki igazi és egyetemes érték, az nem korlátozódhatik a geniusával rokonszervezők szűk körére, hanem annak hozzá kell járulnia a bölcs és helyes gondolkozás közös kincséhez. A világnak biztos vegyészete van, amely kivonja gyermekeiből mindazt, ami kitűnő és elhullatja a legnagyobb elmékből is mindazt, ami bennök gyöngeség és korlátoltság.

A lélekvándorlás, amely benne van a görög hitregében, amelyet Ovidius egybefoglalt, s amely az indus tanokban objektiv, vagyis valóban végbemegy a testekben, idegen akarat által, – Swedenborgnál bölcsészibb jelleget ölt. Nála szubjektiv, vagyis egészen az illető személy gondolkozásától függ. A világegyetem tárgyai mind újból rendeződnek minden egyén körül az ő uralkodó hajlama szerint. Az ember olyan, aminővé gondolkozása és érzése iránya teszi. Az ember ember akaraterejénél fogva s nem ismereteinél és értelménél fogva. S amilyen ő, akként látja a dolgokat. A világ által kötött házasságok fölbomlanak, de a szellemi világban minden bensőn egyesül. Bármire esik az angyalok pillantása, mindazt mennyeinek látják. Minden sátán embernek látja magát; azoknak, akik hozzá hasonló gonoszak, derék ember; ellenben a tisztáknak merő szemétdomb. Semmi sem állhat ellent az erőknek, minden követi a nehézkedés törvényét. A hasonló a hasonlóhoz törekszik; a költői igazságszolgáltatás menten érvényesül. Olyan világra jöttünk, amely eleven költemény. Minden olyan, aminő én vagyok. Madár és állat nem madár és állat, hanem a most élő emberek elméjének és akaratának folyományai. Mindenki maga építi a házát és kovácsolja körülményeit. A lelkeket a halál félelme háborgatja; elfelejtik, hogy már meghaltak. Akik bűnben és hamisságban leledzenek, borzadnak minden más embertől. Akik elzárkóztak a Kegyesség elől, kóbor, menekülő vándorok s a társaság, amelyhez közelítenek, fölismeri és elkergeti őket. A zsugorik úgy érzik, mintha pincékben kuksolnának, ahová pénzüket rejtették, s ezt egerek rágdossák. Azok, akik jócselekedeteikre helyezik a súlyt, úgy érzik, mintha fát vágnának: «Azt kérdeztem az ilyenektől, vajjon nem fáradtak-e el? Azt felelték: még nem dolgoztak eleget, hogy érdemesek lennének az egekre.»

Arany-mondásai vannak, mik páratlanul szépen fejezik ki az erkölcsi törvényeket. Így például, ez a híres mondása: «Az angyalok az Égben folyton ifjúságuk tavasza felé közelednek, úgyhogy a legöregebb angyal a legfiatalabbnak látszik.» – «Mennél több az angyal, annál több a hely számukra.» – «Az ember tökéletessége az, ha szeret használni másoknak.» – «Az ember legtökéletesebb formájában az Ég.» – «Ami Tőle van, az az Övé.» – «A végső cél folyton emelkedik, amint a Természet alábbszáll.» Valóban költői a leírása az égi titkos írásjegyekről, amelyek, minthogy az ég alakjához igazodnak és símulnak, olvashatók anélkül, hogy olvasásukat tanítani kellene. Azt az igényt, amelyet a természetfölötti látomás képességére emel, majdnem teljesen igazolja szemének az emberi test és lélek alkatába való ritka behatolásával. «Az égben senkinek sem szabad másvalaki mögé állnia és annak feje hátsó részét néznie, mert ez megzavarná az Úrtól átáramló befolyást.» Az angyalok az ember hangja zöngéjéből ismerik meg szerelmét, a hangja tagolásából a bölcsességét, s szavai értelméből a tudományát.

A «Házastársi Szerelem»-ben kifejtette a házasság tudományát. Azt lehet mondani, hogy ez a könyv, a benne foglalt magasságok ellenére is, sikertelen maradt. Pedig majdnem olyan himnusa a szerelemnek, mint amelyet Plato a «Lakoma»-ban megkísérelt; annak a szerelemnek, amelyet Dante szerint Casella énekelt az angyalok közt a Paradicsomban; annak a szerelemnek, amely – mint joggal magasztalják, – eredetében, élvezetében és hatásában elragadtatásba ejtené a lelkeket, amint fölfedné minden intézmény, szokás és erkölcs eredetét is. Könyve valóban nagy lett volna, ha elhagyta volna belőle a héber és góth (középkorias) vonásokat, s a törvényt egyszerűen mint erkölcsit állította volna föl s teret engedett volna a dolgok követelte természetszerű feljebbfejlődésnek. Finomelméjű, platói modorú kifejtése ez a házasság tudományának. Azt tanítja, hogy a nem valami egyetemes és független a helytől; hogy a hím férfiassága minden szerven, cselekedeten és gondolaton jellemző s ugyanúgy van ez a nőiességgel a nőstényben. Ennélfogva a házas egybekelés úgy az érzéki mint a szellemi világban nem pillanatnyi dolog, hanem szüntelen és teljes; hogy a szűziesség sem helyhez kötött, hanem egyetemes erény; hogy a szűziesség hiánya nemcsak a nemzésnél árulódik el, hanem a kereskedelemben, a növényültetésnél, a beszélgetés, bölcselkedés alkalmával is; hogy, bár szépek voltak a szűzek is, akiket az égben látott, az asszonyok sokkal, de sokkal szebbek voltak és egyre szépültek.

Swedenborg azonban, híven módszeréhez, időleges formákhoz kötötte elméletét. Túlozza a házasság esélyeit és bár a földön sok balul sikerült házasságot lát, azt képzeli, hogy az égben bölcsebb választás hozza össze a frigyet. Ám fölfejlődő lelkek számára minden szerelem és barátság csak időleges. «Szeretsz-e engem?» – ez azt jelenti: «Ugyanazt az igazságot látod-e, amelyet én látok?» Ha csakugyan látod, egyazon boldogságban egyesülünk: de íme, egyikünk már új igazság fölfogására emelkedett, s ez szétválaszt bennünket és semmiféle természeti erő nem tud többé összetartani. Én tudom, mily gyönyörűséges a szerelemnek ez a kelyhe: «én érted élek, te értem élsz». De ez csak a gyermek ragaszkodása a játékszeréhez; annak megkísérlése, hogy örökkévalóvá tegyük a tűzhelyünket és a nászágyasházunkat; hogy megőrizzük a képes ábécénket, amelynek segítségével olyan könnyűekké váltak első leckéink. Az Úristen édenkertje nagy és magános; hasonlatosan a tájékhoz odakünn, amelyre este a kandallónál gondolunk, hidegnek és pusztaságosnak látszik, valamíg a parázsnál üldögélsz, de ha egyszer megint künn vagy, csak szánalommal tekintsz le azokra, akik gyertyavilág és kártyajáték kedvéért feledni tudják a Természet nagyszerűségét. A Házastársi Szerelem-nek igazi tárgya talán a Közlekedés vagy Társalgás, amelynek törvényeit mélyrehatóan fejti ki. De helytelen betűszerint a házasságra alkalmazni. Mert a lélek arája vagy vőlegénye Isten. A menny nem két egyén párosodása, hanem minden lélek egyesülése. Egyazon eszme templomában találkozunk s tanyázunk egy percre, s azután szétválunk, mintha nem is válnánk szét, hogy más eszméhez, más gyönyörűség osztályosaihoz szegődjünk. A «Szeretsz-e?» abban az alacsony és birtoklást jelentő értelmében annyira nem isteni, hogy csak akkor kerülök hozzád közelebb és vagyok igazán melletted, ha elhagysz és elvesztesz engem és olyan érzelemnek, eszmének szenteled magad, amely mindkettőnknél magasabbrendű. De ha – ehelyett – rámszegezed a tekinteted és szerelmemet esdekled: csak eltaszítsz magadtól. A szellemi világban minden pillanatban változtatjuk a nevünket. Te szereted ezt meg azt az értéket bennem: akkor én férjed vagyok, de nem én, hanem az az érték rögzíti meg a szerelmet s az az érték csak egy csöppje az értékek oceánjának amelyek kívülem hullámzanak. Olykor én másvalaki nagyobb értékét imádom, s ezzel annak a hitvese leszek. Viszont ő másvalaki még magasabb értékére vágyódik s ezzel az ő felesége s befolyásának befogadója lesz.

Akár önvizsgáló, önkínzó szokása folytán, akár azért, mert félt azoktól a bűnöktől, amelyekbe a gondolat emberei bele szoktak esni, az erkölcsi kórság e különleges formájának boncolásában és föltárásában olyan éleselméjűségre tett szert, amely elől semmiféle lelkiismeret nem bír elzárkózni. Utalok arra, hogy megérezte, mennyire megszentségteleníti a gondolkozást, az amire tudósok használják. «Okoskodni a hiten annyi, mint kételkedni és tagadni». Kínos elevenséggel érezte a megismerés és cselekvés közötti különbséget és ez az érzékenysége szüntelenül meg is nyílvánul. Neki a filozófusok: viperák, baziliskusok, áspiskígyók, aranyerek, röpülő sárkányok; a tudósok összeesküvők és nagyhangú szemfényvesztők.

De ez arra a sötét utógondolatra vezet, hogy itt fészkel a tulajdon gyötrelme is. Lehetséges, hogy Swedenborg ezzel fizette meg a bírságot befelé fordított látóképességeért. A diadalmas géniusz sikere, – úgylátszik – a szív és ész szerencsés összetételén alapszik; az erkölcsi és észbeli erők kellő – nehezen eltalálható – arányától függ, amely talán a vegyi viszonylatok törvényét követi, mint ahogyan a gáz vegyül bizonyos, meghatározott arányban, de nem minden arányban. Színig telt csészét nehéz vinni s íme, ez az ember, akit a Természet fölösen megajándékozott az ész és szív tehetségeivel, korán veszedelmesen meghasonlik önnönmagával. «Állatok Birodalma» c. művében meglep azzal a kijelentésével, hogy az analizist szereti, nem a szintézist s most, ötvenedik évének betöltése után, féltékenykedik saját eszére s ámbár jól tudja, hogy az Igazság nem magános dolog s a Jóság sem magános dolog, hanem mindkettőnek vegyülni kell, össze kell házasodnia: mégis hadba száll eszével, vele szemben védelmébe veszi a lelkiismeret szavát s minden alkalommal csepüli, becsmérli. Ám az erőszakot nyomban követi a megtorlás. A Szépség elveszti báját, a Szeretet szeretetreméltóságát, ha az Igaz, – a Menny fele – megtagadtatott, éppúgy, mint a amikor a tehetséges embert a keserűsége gúnyolódásra viszi és lerontja józan ítéletét. Bölcs, de maga ellen fordítja a bölcsességét. Határtalan bánat árnya borul erre a sötét Mindenségre; jajongás hangja tölti el végtől-végig. Vampír ül a próféta székében és komor mohósággal fordul a kínzó képekhez. Valóban, madár nem szövi gyorsabban a fészkét, vakond nem túr nagyobb készséggel a föld mélyébe, mint ahogyan a lelkeknek ez a látnoka folyton újabb és feneketlenebb poklokat váj és épít minden újabb bűnös csoport körül. Oly oszlopon ereszkedett alá, amely ércbőlvalónak látszott, azonban angyali lelkekből volt formálva, hogy azon sértetlenül szállhasson le a boldogtalanok közé és tanuja legyen a lelkek pusztulásának. És hosszú ideig hallgatta sirámaikat; látta gyötrőiket, akik kínzásukat határtalanul növelik, feszítik. Látta a szemfényvesztők poklát, a gyilkosok poklát, a kicsapongók poklát, a rablók poklát, a csalafinták pokoli hordóját; a bűzös sarok emésztő gödreit; a bosszúállók poklát, a kiknek orcái széles kerek kalácshoz hasonlítanak s karjuk kerékként forgott. Rabelais-t és Swift-et kivéve talán még nem volt ember, aki a szenny és romlottság ekkora tudója lett volna.

Ezeket a könyveket óvatosan kell olvasni. A gondolat e hamar elfakuló képeit veszedelmes domborművé alakítani. Mint átmeneti tűnő jelenségek igazak, de ha meg akarjuk rögzíteni, mindjárt hazugsággá válnak. Hogy valaki helyesen foghassa föl őket, annak legalább is olyanrangú lángelmének kellene lennie, aminő ő volt. Ha ellenben ezek a látomások egy nagy tömeg, mindenféle korú és képességű ember állandó nyelvévé válnak, menten elkorcsosulnak. A bölcs görögség bevett szokása volt, hogy a legtehetségesebb és legerényesebb ifjakat, mintegy nevelésük kiegészítéséül, átvezették az eleusisi misztériumokon, ahol sok pompával s fokozással az ősi bölcseség és ismeret legmagasabb eszméit tanították. A lelkes és szemlélődő ifjú ám hadd olvassa el egyszer – tízennyolc-húsz éves korában – Swedenborg könyveit, a szeretet és lelkiismeret e misztériumait, de azután tegye őket örökre félre. A géniuszt örökre üldözik hasonló álmok, ha menny és pokol nyílt meg előtte. Ám ezeket a festményeket nem szabad egyébnek fölfogni, mint misztikus képeknek, azaz az Igazság egészen önkényes és esetleges képeinek, de semmiképpen sem szabad az Igazság igazi képeinek tekinteni. Ha szem előtt tartjuk, hogy bármely más jelkép éppoly jó volna, akkor ezt is bátran lehet nézni.