Part 8

Swedenborg világnézeti rendszere híjával van a középponti öntevékenységnek. Csak dinamikus, de nem életteljes; az élet nemzőereje nélkül szűkölködik. Nincs benne egyéni. A világegyetem egy óriás kristály, amelynek minden atomja és lemezkéje szakadatlan rendben és egységben sorakozik, de az egész hideg és néma. Ami egyéniségnek, akaratnak látszik, – nem az. Végtelen láncolata ez a közvetítő átmeneteknek, amelyek a középponttól a kerületre vezetnek, s minden cselekvőséget megfoszt minden szabadságától és sajátosságától. Az ő költött Mindensége mágneses álomba dermedt, s csupán a magnetizáló szellemét tükrözi. Minden gondolat a környező szellemek társaságának befolyása révén plántálódik a lélekbe, s ebbe a társaságba viszont egy magasabb szellemű társaság révén és így tovább. Minden típusa ugyanazt a kevés dolgot jelenti. Minden alakja egy nyelvet beszél. Minden személyének ajka swedenborgizál. Erre lyukad ki valahány. Ez a Charon szállítja át mindet a csónakján, akár király, tanácsos, nemes úr, tudós az illető; akár Newton Izsák, Sloane, II. György király, Mahomet vagy más a neve; mind, mind ugyanazt a komor színt és hangot kapja. Csupán akkor, amidőn Cicero kerül a színre, nemes látnokunk csupán akkor hőköl vissza egy kissé, s megmondván, hogy most Ciceroval beszélt, emberi elérzékenyüléssel jegyzi meg: «ő olyas valaki volt, akiben megadatott vala hinnem!» Ámde, amidőn az állítólagos római kinyítja a száját, Róma és ékesszólása menten elapadt s megint csak a merő theológus Swedenborg áll előttünk. Ege, pokla egyaránt szürke mert egyéniség nélkül szűkölködik. Nincs meg sehol az emberek ezer meg ezer viszonylata. Az érdek és érdeklődés, amely a Természetben minden egyes emberhez fűződik, – mert igazság van igaztalanságában s igaztalan az ő igazságában is; mert meghazudtol minden dogmatizálást és osztályozást, annyi korlátozást, kivételt, eshetőséget kell mindeniknél számbavenni; aki erős hibáinál fogva s gyakorta bénult erényeinél fogva – nála egészen elsikkad az ő «társasága» iránt érzett rokonszenve közepette. Ez a nagy hiányosság visszahat rendszere magjára.

Bár az «Úr» tevékenységét lépten-nyomon emlegeti, az sohasem lép elevenen előtérbe. Nincs fény és melegség ebben a szemben, amely a középpontból kimered, s amelynek meg kellene eleveníteni a teremtmények roppant láncolatát.

Swedenborg szellemének főhibája: theológiai korlátozottsága. Nála sohasem csap meg az egyetemes bölcseség szabadelvűségének friss szellője; mindig templomfalai nyomnak. Az a héber Múzsa, amely az embereket a Jó és Gonosz tudására tanította, őrá is olyan végzetesen túlságos hatást gyakorolt, mint a nemzetekre. Formája, éppúgy mint a magja, megszentelt. Palesztina örökké a legértékesebb fejezete lesz a világtörténelemnek, de egyszersmind a legkevésbé hozzáférhető eleme a nevelésnek. Swedenborg géniusza, – amely a gondolkozás birodalmának modern képviselői közt talán a legszélesebb körű, – azzal a kísérlettel emésztette föl magát, hogy új életre keltse és életben tartsa azt, ami már természetes végéig kiélte magát és ami századának nagy gondviselése folytán már visszavonulóban volt a gondolat és kifejezés nyugati formáival és eljárásaival szemben. Swedenborg és Böhme: mindketten hibáztak, amidőn a keresztény jelképekhez ragaszkodtak, ahelyett, hogy az erkölcsi érzéshez kapcsolódtak volna, amely a kereszténység, emberiség és istenség számtalan faját hordozza méhében.

Ennek a befolyásnak túlsága az idegenszerű szólamoknak aránytalan használatában nyílvánul. «Mi közöm nekem» – kérdi a türelmetlenné vált olvasó – «a jászpiszhoz, a szardonyxhoz, beryllhez, khalcedonhoz; mi közöm a bárkákhoz és passah-okhoz, az epha-khoz és ephod-okhoz[23]; mi a bélpoklosokhoz és aranyeresekhez; a fölajánló áldozatokhoz és kovásztalan kenyerekhez; tüzeskocsikhoz, koronás és szarvas sárkányokhoz, behemótokhoz és egyszarvúakhoz? Lehet, hogy ezek a dolgok kellenek a keleti embernek, de nekem nem. Mentől több tudomány kell a magyarázatokhoz, annál jobban kitünik, hogy kár volt alkalmazni őket. Mennél összefüggőbb és kidolgozottabb a rendszer, annál kevésbé szeretem. Azt mondom a spártaival: «Mit hozakodsz elő fűvel-fával, ami nem tartozik a dologra?» Az a tudományom, amit Isten adott velem születésemkor, amit cselekvéssel elsajátítottam, s amit szemem élvezett és tanult, s nem a más ember szeme. Az abszurdumok abszurduma, ha egy idegen azt követeli tőlem, tegyem félre az én szólásmódomat, s helyettesítsem az övével; mulassak gólyákkal és pelikánokkal, rigó és vörösbegy helyett; idegen pálma- és cédrusfákkal a honi babér- és diófa helyett.

Locke mondja: «Az Isten nem semmisíti meg az embert, ha prófétát csinál belőle.» Ezt bizonyítja Swedenborg története is. A svéd hitviták a Luther és Melanchthon hívei között a «csak a hit» és «csak a cselekedet» tétele felől, Swedenborgnál benyomulnak a világegyetem és az égitestek gazdaságos berendezéséről való elmélkedésekbe is. A lutheránus püspök fia, akinek megnyiltak az egek, úgyhogy tulajdon szemeivel látja, még pedig a leggazdagabb jelképies formákban, a dolgok csodás valóságát és azután könyveiben, mintegy égi parancsra, fejti ki az erkölcsi természet megdönthetetlen titkait – minden nagysága mellett is a lutheránus püspök fia marad; ítéletei egy svéd polemistáé s roppant kiszélesített szempontjait nyomon követik vaskorlátok. A hitvitákra való emlékezését magával viszi lelki elemzéseibe is. Olyan, mint Michelangelo, aki freskóin a bíborost, aki megsértette őt, ott süttetti a pokol tüzén az ördögök hegyén; vagy mint Dante, aki boszúló melódiákban fizetett meg minden, személyét ért sérelemért, vagy talán még inkább, mint Montaigne falusi papja, aki, ha jégeső vonul át fölöttük, azt hiszi, hogy az utolsó ítélet harsonája szól. Swedenborg éppígy megzavarja a lelkünket Melanchthon, Luther és Wolfius kínjaival, mint tulajdon könyveivel, melyeket pedig angyalok körében hirdet.

Ugyanilyen theológiai gúzsba van kötve sok dogmája. Erkölcsi alaptétele, hogy a rosszat kerülni kell, mint a bűnt. Kétségtelen, hogy ezzel a személyes istenség fogalmát akarta belevinni. De nem fűz hozzá semmi többet. Valaki fél az orbánctól: mutasd meg neki, hogy félelme rossz dolog, vagy valaki fél a pokoltól, mutasd meg neki, hogy félelme rossz dolog. Aki szereti a jóságot, angyalokat fogad lakába, tiszteli a tiszteletadást és Istennel él együtt. Mentől kevesebb dolgunk van bűneinkkel, annál jobb. Senki sem vesztegetheti szívesen idejét maga-sanyargatásával. «Az a tevékeny kötelesség» – mondják a hinduk – «ami nem ver bilincsbe; az a tudás, ami fölszabadít; minden más kötelesség csak kifáraszt».

Másik dogmája, amely vészes theológiai korlátozásából ered, az ő pokla. Swedenborgnak megvannak a maga ördögei. A Régiség filozófusai szerint a rossz eredete jó. Hogy lehet tiszta gonoszság is, ez a hitetlenség legtúlzóbb tétele, végső atheista profanáció. Euripides szerint: «A jóság és isteni lét egy és ugyanaz; aki rosszat tulajdonít az isteneknek, megsemmisíti őket».

Mily gyötrelmes végekre jutott az északi theológia azzal, hogy Swedenborg nem ismerte el, hogy a gonosz lelkek meg is térhetnek. De az isteni erőfeszítés sohasem ernyed el; a napon heverő dög fűvé, virággá fog átalakulni s az ember akár bordélyházban, börtönben vagy akasztófán van is, mégis úton van a jó és igaz felé. Burns, – mikor a szegény öreg Nickie Ben-nek vad humorával azt kiáltja oda: «Gondold fel és javulj meg» – legyőzi a bosszúálló theológiát. Minden dolog felszínes és tönkre is megy, csak a szeretet és igazság nem. A legszélesebbre ható érzelem egyszersmind a legigazabb is és nemesebbnek érezzük az indiai Vishnu szellemét: «Én ugyanaz vagyok minden ember számára. Nincs senki, aki szeretetemre vagy gyűlöletemre méltó volna. Akik imádással szolgálnak, – azokban bennök vagyok és ők bennem vannak. Ha kinek útjai rosszak, de egyedül engem szolgál, éppúgy tekintetbe veszem, mint az igaz embert; mindenkép jól foglalkozik, csakhamar erényes lélek lesz és elnyeri az örök boldogságot».

Ami Swedenborgnak azt az elképesztő állítását illeti, hogy jelenései vannak a másvilágról, – ezt csakis azért lehet komoly vizsgálatra méltatni, mert lénye becsületes és zseniális. De jelenései hitelét mégis megrontja a részletekbe-veszés. Ha valaki azt állítja, hogy a szentlélek neki az utolsó ítélet idejét 1757-re tette; vagy, hogy a hollandus és anglius a másvilágon külön-külön mennyben fog élni: erre csak azt felelem, hogy az igazi Szentlélek hallgatag, tartózkodó s csupán törvényekben nyílvánítja magát. Csakis a kísértetek és manók fecsegnek és mondanak jövendőt; a Szentlélek tanításai szűkszavúak és megtagadják a részleteket. Sokrates dæmona vagy géniusza nem adott neki tanácsot, hogy ezt meg azt tegye, mondja, hanem, csak akkor figyelmeztette, ha valami károsat akart elkövetni. «Hogy mi az isten» – szokta volt mondani – «azt nem tudom; de azt tudom, hogy mi nem az isten». Az indiánok a Legfőbb Lényt «belső fék»-nek mondják. S az ihletett quaker-ek szerint is az ő Fény-ük nem olyasmi, ami a tettre vezérel, hanem csak gátolja a helytelen cselekedetet. A legjobb példák azonban a személyes tapasztalatok s ezek mind megegyeznek efelől. Közelebbről meghatározva: Swedenborg látomásai a látósíkok összezavarásából erednek: öreg hiba egy ilyen tudós kategóriacsinálóban. Ő a felület törvényét átviszi a szubstancia terére, az egyéni jelenségeket és bolondságokat az általános és lényeges birodalmába, ami rendetlenségre és zagyvaságra vezet.

Az ég titka évszázadról évszázadra meg van őrizve. Soha még vigyázatlan, közlékeny angyal egy szótagját sem ejtette le a feleletnek a szentéletűek vágyódásaira s a halandók szorongó kérdéseire. Térdenállva hallgatnók annak a kiválasztottnak szavát, aki szorosan engedelmeskedő gondolatait párhuzamba hozná a mennyei történéssel s jelezni tudná emberi füleknek az imént eltávozott lélek új színterét és körülményeit. De annyi bizonyos, hogy a túlvilágnak egyeznie kell természetünk java lényegével. Nem lehet az alacsonyabbrendű, mint a Mesternek már ismert művei, aki az égboltozat gömbjeit megteremtette és az erkölcsi törvényt megalkotta. Üdébbnek kell lennie a szivárványnál, állandóbbnak a hegyeknél; s harmóniában kell lennie a virágokkal, folyamokkal, s az őszi csillagok keltével, nyugtával. A legdallamosabb költők hangját utcai rekedt gajdolásnak hallanók, mihelyt fölhangzanék a Természet átható alapakkordja és szelleme, – a föld dobbanása, a tenger dobbanása, a szív dobbanása, amely megadja a hangnemet, amely szerint a nap, a vértestecske és a fák nedve kering.

Ilyen hangulatban halljuk a hírt, hogy megjött a látnok és elmondja jelentését. Ámde ebben nincs sem szépség, sem angyaloknak való Ég. Az ő komor múzsája csak az éjt és halált és poklot szereti. Az ő «inferno»-ja mesmeri. Az ő szellemvilága ugyanúgy viszonylik a valóság nemes és vidám jelenségeihez, mint rossz álmaink az eszményi életünkhöz. Valóban erősen hasonlít komor festményeivel az álom jelenségeire, amelyek éjjente a derék, jó, de gyenge gyomrú férfiút is aljas fickóvá teszik, aki úgy kullog és somfordál a teremtés külső udvarain és csatornái előtt. S ha föl is hág az égbe, nem hallom annak a nyelvét. Ne mondja el senki, hogy az angyalok közt járt; sokkal jobb bizonysága ennek, ha ékesszava belőlem angyalt csinál. Vajjon az arkangyalok kevésbé fenségesek és édesek, mint a földön járó alakok? De a Swedenborg festette angyalok nem valami magas ideát adnak műveltségükről: valahányan falusi lelkészek ők; az ő egük afféle _fête champêtre_, evangelikus picnic vagy holmi francia arató-díj kiosztás. Különös, scholastikus, oktató, szenvedély nélkül való, vértelen férfi ez, aki úgy osztályozza a lelkeket, mint a botanikus a füveket, s a szomorú poklokat úgy látogatja, mintha csak a mész- vagy csillámpala-rétegződést vizsgálná. Nincs benne rokonérzés. Úgy jár-kél az emberek világában, mint egy modern Rhadamanthus aranygombos bottal, parókában, s egy bíró hideg képével osztályozza a lelkeket. A meleg, sok viszontagságú, szenvedélyes embervilág neki csak hieroglyph-gyűjtemény vagy jelképies szabadkőműves-menet. Mily más Jakob Böhme! Ő reszket a felindulástól, s áhítattal s legnemesebb emberiességgel eltelve figyeli a Mester szavát. S ha azt állítja, hogy bizonyos tekintetben a szeretet nagyobb az istennél, – ettől szíve olyan nagyot dobban, hogy dobbanását bőrköténye alól meghallani századokon s századokon át. Nagy különbség ez. Böhme egészséges s kellemes bölcs ember, bármily misztikus korlátoltságban és közölhetetlenségben leledzik is. Swedenborg ellenben kellemetlenül bölcs s bármily képességeket halmozott is föl magában, csak megbénít és visszarettent.

A nagy lélek legjobb jele az, hogy előteret nyit meg számunkra s a reggeli táj üde lehelletéhez hasonlóan szólít föl bennünket, hogy lépjünk csak be, előre. Swedenborg ellenben hátratekintő ember s bajos elképzelnünk sírásó-szerszám és halotti lepel nélkül. Olyik lélek örökre ki van zárva a Természetbe való leszállásból, olyiknak pedig az sem adatott meg, hogy fölszálljon belőle. Bár sok ember ereje szorult beléje, Swedenborg mégsem bírta elszakítani a köldökzsinórt, amely őt a Természethez nyügözte s nem tudott fölemelkedni a tiszta géniusz magaslatára.

Nevezetes, hogy ez az ember, aki jelképies fölfogásával látta a dolgok költői szerkezetét, s a lélek és anyag ősi viszonylatát, teljesen kerülte a költői kifejezés egész apparátusát, amelyet ez a fölfogás teremt. Ő ismerte a Természet anyanyelvének elemeit, – hogy nem tudott belőle egyetlen sor zenét sem kiolvasni? Úgy járt talán, mint Saadi, aki látomásában meg akarta tölteni ölét égi virágokkal, ajándékul barátainak; ámde a rózsák illata úgy elbódította őt, hogy a köntöse széle kisíklott a kezéből? Vagy talán az égi szokások megszegése volna, onnan le is hozni valamit? Vagy azért van ez, hogy látomása merőben intellektuális volt s innen ered az a mohó törekvés az értelmiségre, amely át meg áthatja könyveit. Bármint áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy könyveiben nincs melódia, lendület, humor, felülemelkedés a holt és száraz prózai színvonalon. Bőszavú és pontos képeiben nincs gyönyörűség, mert nincs bennök szépség. Fénytelen tájékon tévelygünk. Soha madár nem dalolt még a halál e kertjeiben. A költészet teljes hiánya egy ilyen transcendens lélekben szinte betegségi tünet, s mint egy szép személy rekedt hangja, mintegy intőjel. Olykor úgy gondolom, hogy már nem fogják olvasni.[24] Neve egyszerű szentenciává válik; könyvei emlékekké lesznek. Borostyánjába annyi ciprus vegyül, a templomi tömjénbe annyi halottszag, hogy azt a helyet ifjak, leányok mindig kerülni fogják.

Mindazonáltal a géniusz és hírnév feláldozása a lelkiismeret oltárán minden dícséretet fölülmuló érdem. Egy célnak szentelte életét: leadott egy igazmondást. A jóságot választotta a vezérfonalául, amelybe a léleknek fogóznia kell a természet minden útvesztőjében, bármily eltérők a nézetek afelől, hogy mi az igazi középpont. Hajótöréskor némelyek kötelekbe, mások hordókba, ismét mások gerendákba, vagy árbocba kapaszkodnak; a kormányos tudása szerint választja ki a helyét: ide plántálom magam; ez utoljára merűl el, «szárazföldet ér, aki velem tart». Ne bízd magad sem égi kegyre, sem az emberi botorsággal érzett szánalomra, sem az okosságra, józanészre, régi szokásra s jószerencsére: semmi sem tart meg, sem végzet, sem egészség, sem mesés értelem, hanem egyes-egyedül csak az egyenesség, a minden körülmény között megőrzött egyenesség. S tanulmányaiban, kitalálásaiban, álmaiban tántoríthatatlanul, szívósan ragaszkodott ehhez a választásához. Olyannak látom, mint valamely fogadalmat tévő hindu zarándokot, aki így szól: «Legyek bár kutya, sakál, vagy hangya, a Természet legalsó fokán, a vadság bármily mezében, ragaszkodom az igazhoz, ahhoz a biztos lajtorjához, amely engem emberhez s Istenhez fölvezet».

Swedenborg kettős szolgálatot tett az emberiségnek, amelyet csak most kezdenek fölismerni. A kísérlet és gyakorlat tudományán kezdte: megfigyelte s közzétette a Természet törvényeit és fokról-fokra emelkedvén az eseményekről okaikra, kegyesség tüzelte, hogy a harmóniájukat megérezze, s átengedje magát ennek a gyönyörnek.

Ez volt az első szolgálata. Mikor azután a glória túlságosan ragyogó volt, semhogy szeme elbírta volna; amidőn megtántorodott a gyönyör önkivületétől, annál nagyszerűbb volt a látomása, annál dícsőbbek a lét realitásai, amelyek belőle kisugárzanak, kifuvalnak, s amelyeket a prófétai gyarlóságok sem homályosíthattak el. S ezzel második, passzív szolgálatot tesz az emberiségnek, nem kisebb értékűt az előbbinél, s talán a lét nagy körforgása s a szellemi természet visszatérítései révén, nem kevésbé dícsőségeset és szépet önmaga számára.

V. MONTAIGNE; VAGY: A SZKEPTIKUS.

Minden tény egyrészt az érzékekkel, másrészt az erkölcsi világgal van viszonyban. A gondolkodás azzal mulat, hogy, ha a két oldal egyike nyilvánvaló, megkeresse a másikat; ha adva van a felső, megtalálja az alsót. Nincs olyan vékony dolog a világon, amelynek ne volna két arca, s ha a megfigyelő látta a színét, megfordítja a dolgot, hogy meglássa a visszáját. Az élet is egy pénzdarab feldobása: fej-e vagy írás? Sohasem fáradunk bele ebbe a játékba, mert mindig megrázkódunk egy kicsit a csodálkozástól, ha a másik arc mutatkozik, s ha a két oldal ellentétét látjuk. Az ember, akinek fölösen szolgált a szerencse, gondolkozóba esik, mit is jelenthet ez a jószerencse. Kereskedik az utcán, de olykor megesik, hogy őt is veszik, adják, akár az árúját. Látja az emberi arc szépségét és fürkészi ennek a szépségnek az okát, amelynek még szebbnek kell lennie. Megalapozza, sokasítja vagyonát, megtartja a törvényeket, szeretettel gondozza gyermekeit, de azt kérdi magától: miért, mi végre? Ezt a fejet és írást a filozófia nyelvén végtelen- és véges-nek, relatív- és abszolut-nak, látszónak és való-nak hívják és egyéb szép névvel is illetik.

Minden ember a természet egyik vagy másik oldala iránt való hajlammal születik. Az egyik csoport a különbségeket veszi észre, s a tények és felületek, városok és személyek s az események létrehozása iránt érdeklődik: ezek a tehetség és tett emberei. Viszont a másik csoport az azonosságot veszi észre: ezek a hit és filozófia emberei, a lángelmék.

Mind a két lovassal elszalad a lova. Plotinus csak a filozófusokban hisz, Fenelon csak a szentekben, Pindaros és Byron csak a költőkben. Olvassuk csak azokat a fölényes szólamokat, mikkel Plato és a platonisták mindazokat letárgyalják, akik nem hódolnak be fényes abstractióiknak: ezek a többiek csak holmi egerek, patkányok. Az írók osztálya rendesen gőgös és szeret másokat kizárni. Pope és Swift levelezésében a többi ember mind szörnyeteg s bizony, a mi korunkban, a Goethe és Schiller levélváltása sem kedvez sokkal többet embertársaiknak. Könnyű látni, honnan ered ez az igényesség. A genie genie az első pillantásnál fogva, amelyet valamely dologra vet. Vajjon teremtő-e a szeme? Ha nem marad meg a dolgok szögleteinél, színeinél, hanem mélyükbe, céljukba tekint, mindjárt hajlandó lesz az illető tárgyat lebecsülni. Elméje, hatalmas perceiben, a művészet és természet alkotásait szétbontotta okaikra, úgyhogy magok az alkotások otrombáknak és hibásaknak tűnnek föl előtte. Olyan képe él benne a szépségnek, amelyet semmiféle szobrász nem tud kidomborítani. Festmény, szobor, templom, vasút, gőzgép: ez mind először egy művész lánglelkében volt meg, repedés, hiba, folt, redő nélkül, nem úgy, mint a végrehajtott mű. Ugyanígy vagyunk az egyházzal, állammal, iskolával, udvarral, társadalmi körökkel és minden intézménnyel. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy ezek az emberek, emlékezvén arra, mit láttak ők eszmeileg, s mit reméltek eszméiktől, a realitásokról megvetőleg nyilatkoznak s az eszmék fölényét vitatják. Olykor azt látjuk, hogy az istenáldott lélek minden művészetet hatalmába ejt, ezért azt mondják, minek kínozzuk magunkat fölösleges megvalósításokkal s mint az álmodó koldusok úgy beszélnek és cselekszenek, mintha azok az eszmei értékek már testet öltöttek volna.

Másrészt a munka, kereskedés és fényűzés emberei, az állati világ – beleértve a filozófusban és költőben is bennlévő állatiságot, – s a gyakorlati világ, – beleértve a sok kínlódást, amelytől a filozófus és a költő éppoly kevéssé van megkímélve, mint egyéb emberfia – súlyosan lebillentik a mérleg másik serpenyőjét. Az utcai árús nem hisz metafizikai okokban, mit sem tart arról az erőről, amely szükségkép létrehozta a kereskedőket és a kereskedő Földet: csupán a gyapothoz, cukorhoz, gyapjúhoz, sóhoz tapad a gondolkozása. A gyűléseket, választások napján, nem bántja a kétség a szavazás értéke felől. Az eleven élet egyetlen irányba hömpölyög. S az e világról való embernek, az állati erőnek és szellemnek, a gyakorlati, az életbe merült tevékeny embernek: az eszmék emberei eszteleneknek látszanak. Ész csak ő bennük lakozik!

Minden dologgal velejár a tulajdon filozófiája, azaz okossága. Senki sem szerezhet vagyont, hogy azzal együtt ne szerezzen egy kis számvetési tudományt is. Angliában, a világ leggazdagabb országában, a vagyont, a személyes ügyességhez mérve, mindennél többre tartják. Jó ebéd után az ember kevesebbet hisz, többet tagad: az igazságok elvesztették vonzó erejüket. Jó ebéd után a számolás az egyedüli tudomány: az eszmék a fiatalság zavaró, gyújtogató őrültségei, amiket visszautasít a társadalom megállapodottan gondolkozó derékrésze, s az embert csak athletikai és állati tulajdonságai szerint értékelik. Spence írja, hogy Pope együtt volt Sir Godfrey Kneller-rel, amidőn belépett hozzájuk ennek unokaöccse, egy guineai kereskedő. «Öcsém», – szólítá meg Kneller[25] – a világ két legnagyobb emberéhez van szerencséd!» – «Nem tudom» – viszonzá ez – «mily nagy emberek vagytok, csak nem sokat nézek ki belőletek. Tíz guineáért már sokszor vettem nálatoknál sokkal különb, csupa csont- és izom-embert». Így boszúlja meg magát az érzéki ember az eszmék professzorain. Szeget-szeggel! Azok olyan következtetésekre ugrottak, amelyek még nem értek meg s többet mondanak a valónál; ezek meg kifigurázzák a filozófust és fonttal mérik az embert. Hiszik: hogy a mustár csípi a nyelvet, hogy a bors éget, a gyufa gyújt, a revolvert kerülni kell, a nadrágtartó tartja a nadrágot, hogy egy láda thea izgalmat ébreszthet, s az, akivel jó bort itatsz, ékesszavúvá válik. Ha érzékeny és aggodalmas vagy – egyél több húspástétomot. Azt tartják, hogy Lutherben sok tej gyűlemlett meg, amikor ezt mondta: «Aki nem szereti a bort, nőt, éneket, világéletében bolond marad»,[26] s amikor a prædestináció és szabad akarat kérdéseibe belezavarodott diáknak azt tanácsolta, igya le jól magát. Cabanis szerint: az idegek teszik az embert. Szomszédom, egy vidám gazdaember, azt tartja az ivóban, hogy a pénz arra való, hogy gyorsan és biztosan a nyakára hágjunk; ő a maga részéről – úgymond – fölönti a garatra s így látja hasznát.

Az efféle gondolkodásmódnak az a hibája, hogy közömbösségre s utóbb csömörre vezet. Az élet fölfal bennünket, s mindjárt mesealakokká válunk. Ne izgulj: száz év múlva minden mindegy! Az élet megjárja, de mindnyájunknak örülnünk kellene, ha kijutunk belőle. Minek gyötrődjünk. Életünk csak olyan ízű lesz holnap, aminő tegnap volt és végtére megelégeljük. «Óh, mondá egy unott úr Oxfordban – «semmi új vagy igaz sincs a nap alatt – de hát mindegy!»

Egy kicsit több keserűséggel véli a cinikus: életünk olyan, mint a szamár, amely előtt egy kötés szénát visznek s azzal csalogatják a vásárra: nem lát az egyebet, csak a szénakötést. «Oly sok bajjal jövünk a világra» – mondja lord Bolingbroke – «s még sokkalta több nyomorúsággal távozunk belőle, hogy bizony alig érdemes egyáltalában létezni.» Ismertem egy ilyen furcsa filozófust, aki az emberi természetről szerzett tapasztalatát röviden így sommázta: «Az emberiség csupa átkozott gazfickó» – amiből szükségkép következik:

«Az egész világ szemfényvesztésből él; úgy fogok én is élni!»