Part 6

Ez az ösvény nehéz, titokzatos és teli van rémekkel. A régiek extázisnak, vagy önkívületnek nevezték, amikor az ember szinte kiszáll a testéből, hogy gondolkozzék. Minden vallástörténetben megtaláljuk a szentek elragadtatásának nyomait; – boldogság ez, de az öröm egyetlen jele nélkül; komoly, magános, sőt szomorú boldogság. Plotinus így hívta: «a magánosnak a magánoshoz való menekülése». Μυεσις, szem-behúnyás, s innen ered a «mysztikus» szó. Önkénytelenül eszünkbe jut Sokrates, Plotinus, Porphyrus, Böhme, Bunyan, Fox, Pascal, Guion, Swedenborg trance-sze. De éppoly önkénytelenül emlékszünk arra is, hogy ez betegség társaságában lép föl. Ez a boldogság félelem képében köszönt be s megrázza az illető lelkét. «Túlfeszíti agyaglakát», s őrjöngővé teszi az embert, vagy félszegségekre vezet, mik megrontják az ítéletét. A vallásos ihlet legfőbb példáiba belevegyült valami beteges, bár az elme ereje kétségtelenül öregbedett. Vajjon a legfőbb jó szükségképpen együtt jár-e olyan tulajdonságokkal, amelyek ellensúlyozzák és elveszik a hitelét?

«Valóban elveszi, Ha legmagasb pontjára hág, erőnk, S tökélyeink javát és jellegét.»[20]

Azt mondjuk-e, hogy a takarékos szülőanya pontosan kilatolja és kiméri a földet és tüzet, amely az ember alkotására szükséges, de nem akar egy unciát sem ráadni, jóllehet egész nemzetek mennének is tönkre vezér hiányában? Azért az isten választott embereinek is őrültségekkel és kínjukkal kell megfizetniök tudományukért. Ha tiszta szenet, kurbunkulust vagy gyémántot kívánsz, hogy az agyad átlátszó legyen, törzsednek és szerveidnek annál vaskosabbaknak kell lenniök; porcellán helyett csak fazekas agyagja, sara.

Az újkorban az ilyen befelé fordított léleknek legfeltünőbb példája Swedenborg Emánuel, aki 1688-ban, Stockholmban született. Ez az ember, akit kortársai holdsugár-balzsammal telt látnoknak tartottak, kétségkívül csak olyan reális életet élt, mint bármely más emberfia, s most, amidőn az a sok királyi és hercegi Fridrik, Krisztierna és Braunschweig már mind feledségbe merült, ő ezrek és ezrek lelkében kezd gyökeret verni. Amint ez a nagy emberekkel megesni szokott, ő is, sokféle képességei összegével mintha több ember összetétele volna, – mint ama bizonyos gyümölcsök, mik a kertben négy vagy öt egyes virág egyesüléséből érlelődnek. Kerete nagyobbszabású s ezért a nagyobb méret előnyeit élvezi. Amint könnyebb a nagy szféra visszaverődését nagyobb gömbön meglátni – bár bizonyos repedések vagy foltok zavarják is – semmint egy vízcsöppön, úgy a nagyobb kaliberű emberek, mint Pascal vagy Newton, bár némi vegyületével a különösségnek, vagy eszelősségnek, több segítségünkre vannak, mint a jól egyensúlyozott, de középszerű elmék.

Ifjúsága és nevelése nem lehetett rendkívüliségek híjával. Az ilyen gyermek nem fütyürészhet, nem táncolgathat, hanem bányákban, hegyekben bujkál, elmélyed vegytanba, optikába, élettanba, mathematikába, csillagászatba, hogy sokféle tehetségű agyának megfelelő képeket találjon. Tudós volt már gyermekkorában. Upsalában tanult. Huszonnyolc éves korában XII. Károly a bányafőhatóság ülnökévé tette. 1716-ban négy évre elhagyta hazáját s egyetemeket járt Angliában, Hollandiában, Francia- és Németországban. 1718-ban, Fredericshall ostrománál nevezetes mérnöki tettet vitt véghez, amidőn két gályát, öt kisebb hajót és egy naszádot mintegy tizennégy angol mérföldre vontatott szárazföldön a király szolgálatára. 1721-ben beutazta Európát, hogy bánya- és kohóműveket tanulmányozzon. 1716-ban kiadta «Dædalus Hyperboreus»-át, s ettől kezdve harminc éven át tudományos munkák írásával és kiadásával foglalkozott. Ugyanilyen erővel mélyedt el a theológiába. 1743-ban, negyvennégy éves korában kezdődött el ú. n. illuminációja. Minden metallurgiája és hajóvontatása belemerült ebbe az elragadtatásba. Már nem adott ki több tudományos könyvet, visszavonult gyakorlati tevékenységétől is s életét ezentúl vaskos theológiai könyvek írására szentelte, amelyeket vagy a maga, vagy a braunschweigi vagy más hercegek költségére Drezdában, Lipcsében, Londonban, Amsterdamban adott ki. Utóbb ülnöki tisztéről is lemondott, de a fizetését élete végéig meghagyták neki. Hivatala benső ismeretségbe hozta XII. Károly királlyal, aki nagy tiszteletben tartotta és sokszor kikérte a tanácsait. A király utódja éppúgy megbecsülte. Az 1751-iki országgyűlésen – mondja Hopken gróf – a legalaposabb pénzügyi tervezet az ő tollából eredt. Svédországban nyilván megkülönböztetett becsülésben részesült. Ritka tudománya és gyakorlati ügyessége, s az a híre, hogy «második látása» van, rendkívüli vallásos ismeretei és képességei királynékat, nemeseket, papokat, hajótulajdonosokat, nagy tömegeket vonzottak a kikötőkbe, miket számos utazása közben érintenie kellett. A papság ugyan némi akadályokat is gördített vallásos művei behozatala és terjesztése ellen, azonban – úgylátszik – a hatalmasok az ő pártjára keltek. Sohasem házasodott meg. Viselkedése nagyon szerény és előkelő volt. Szokásai egyszerűek; kenyéren, tejen, növényi koszton élt; nagy kert közepén álló házikóban lakott. Többször látogatott el Angliába, bár ott a tudósok és kiváló emberek nyilván nem sokat törődtek vele. Londonban, 1772-ben, március 29-én nyolcvanötödik évében halt meg, agyszélhűdés következtében. Londoni időzése alatt csöndes, papos embernek írják le, aki szerette a theát, kávét és gyermekeket. Ha bársony díszruháját öltötte föl, kardját is felkötötte, s ha kisétált, aranygombos botot hordott. Közkeletű arcképe régi módi hosszú kabátban, parókával ábrázolja; tekintete azonban tétova, vagy a levegőégbe révedező.

A géniusz, – amelynek az lesz a hivatása, hogy kora tudományát egy fokkal finomabb tudománnyal itassa át, hogy keresztülhatoljon a Tér és Idő korlátain, hogy benyomuljon a homályos szellemvilágba és új vallás alapítását kisérelje meg – tudományos működését kőfejtőkben, kohókban, olvasztó-kemencék és tégelyek mellett, hajóépítő műhelyekben s boncoló termekben kezdte el. Talán nincs ember, aki alkalmas bírálója lehetne ilyen sokfajta munkái érdemének. Úgy látszik, a XIX. század nem egy tudományát megelőzte. A csillagászatban megelőzte a hetedik bolygó fölfedezését, – sajnos, nem egyszersmind a nyolcadikét is, – megelőzte a modern csillagászoknak azt a fölfogását, hogy a Föld a Napból ered; a magnetizmusban későbbi tudósok néhány fontos kísérletét és következtetését; a vegytanban az atomelméletet; az anatómiában Schlichting, Monro és Wilson fölfedezéseit; ő fejtette ki először a tüdő szerepét. Kitünő angol kiadója nagylelkűen elmellőzi Swedenborg felfedezéseinek hangsúlyozását, mert ő sokkal nagyobb volt, semhogy sokat gondolt volna az eredetiségével.

Olyan roppant szellem, hogy messze túlhaladja korát (amely nem is érti meg), s távolra kell tőle állnunk, hogy jól szemügyre vehessük. Meggyőző példája, – amint az Aristoteles, Bacon, Selden, Humboldt is, – hogy az emberi lélek a Természet mily hatalmas tudására, illetve szinte mindenütt-jellemvalóságra tehet szert. Pompás bölcselkedése a Természetről, tudományról, amelyet mintegy magas toronyból végez, – anélkül, hogy valaha szem elől tévesztené a dolgok sorát és szövedékét, – javarészt megvalósítja «Principia» c. művében foglalt tulajdon festményét az ember eredeti, ép teljességéről. Különleges felfedezései érdemét messze túlhaladja fő-főérdeme: az ő magával való egyenlősége. A vízcsöppben is megvan a tenger sajátossága, de azért a vízcsöpp nem mutathat be vihart. Meg van a hangversenynek, meg az egyes fuvolának a szépsége, s megvan egy hadseregnek, s meg egy hősnek a maga ereje. És Swedenborgban a modern könyvek ismerői leginkább a hatalmas tömeg érdemét fogják csodálni. Egyike az irodalom csodaóriásainak, mastodonainak, s nem mérhető össze közönséges tudósok egész testületeivel sem. Hatalmas megjelenése ugyancsak zavarba hozná az egyetem taláros professzorait.

Mai könyveink hamisak: töredékességüknél fogva. Tételeik csak _bon mot_-k, s nem természetes fejtegetés részei; gyerekes kifejezései a Természetben való gyönyörködésnek; bizonyos furcsaságok és érdekességek gyűjteményei, amelyek nincsenek összhangban a Természettel, hanem készakarva úgy tesznek, ahogy az ezermesterek: elrejtik bűvészetük eszközeit. Ellenben Swedenborg rendszeres tudós, s minden mondatában a Természetre van tekintettel. Minden eszközét, módszerét elénk tárja. Képességei csillagászati pontossággal működnek s csodálatos írásai mentesek minden hivalkodástól és önteltségtől.

Swedenborg nagy eszmék légkörébe született bele. Bajos megmondani, mi volt a sajátja; azonban életét a világegyetem legnemesebb festményei tették méltóságosabbá. Az az erővel teljes aristotelesi módszer, az ő kiterjedésével és szabatosságával, – amelynek geniális sugárzása szégyenbe hozza a mi meddő, egyvonalú logikánkat; amely egész sorozatokkal, fokozatokkal, okokkal és okozatokkal dolgozik s megtanít arra, mint kell megkülönböztetni erőt és anyagot, lényeget és esetlegest, s amely műszavaival és meghatározásaival a Természet magasba vezető útjait nyitotta meg: – nagyra nevelte az athléta-filozófusok faját. Harwey kimutatta a vér keringését, Gilbert azt, hogy a Föld mágnes, Descartes – a Gilbert mágnese alapján – az ő örvényével, csigavonalával és sarkításával egész Európát betöltötte az örvénylő mozgás, mint a Természet titka vezéreszméjével. Newton éppen abban az évben, amikor Swedenborg született, tette közzé «Principia» c. művét, s állította föl a nehézkedés egyetemes törvényét. Malpighi – Hippokrates, Leukippos és Lucretius magas elméletei alapján – hangsúlyozta azt a tantételt, hogy a Természet parányokban működik – _tota in minimis existit natura_. Vetélytárs nélkül álló boncolók, mint Swammerdam, Leuvenhoek, Winslow, Eustachius, Heister, Vesalius, Boerhave az emberi nagy összehasonlító anatómiában már mi fölfedezni valót sem hagytak meg a boncoló kés vagy mikroskóp számára; Linné, – kortársa, – kedves tudományában azt erősítgeti, hogy a «Természet mindig egyforma»; s utoljára Leibnitz és Wolf Keresztély a módszer nemességét, az alapelvek legszélesebbkörű alkalmazását mutatták ki a kozmológiában, míg Locke és Grotius levonták belőle az erkölcsi következtetéseket. Maradt-e még valami egyéb a legnagyobb kaliberű lángelme számára, mint hogy átmenve ezeken a területeken, igazoljon, egyesítsen? Könnyű ezekben a szellemekben Swedenborg tanulmányai és problémái ihlető forrásait megtalálni. Ő képes volt szolgálatába hajtani és megeleveníteni a gondolatok e hatalmas tömegeit. De éppen ezeknek a lángelméknek közeli rokonsága, akiknek egyikétől-másikától vezéreszméit származtatta, Swedenborgban újabb példáját szolgáltatja annak, hogy mily bajos még a legtermékenyebb géniusznak is eredetiséget, elsőszülöttséget tanusítani a Természet törvényeinek kikutatásában és hirdetésében.

Kedvenc szempontjait a Formák, a Sorok és Fokok, a Befolyás és Vonatkozás tanának nevezte el. Érdemes a saját könyveiben tanulmányozni, mint állította föl tételeit. Nem mindenki tudja őket olvasni, de aki tudja, az busás jutalmat nyer. Ezt mutatják például theológiai munkái. Iratai elégséges könyvtára lehetnének egy remete- s athlétaszellemű tudósnak. Az Állatország Gazdasága emelkedett szelleménél fogva valóságos hódolat az emberi nemnek. Nem hiába tanulmányozta a köveket és fémeket. Sokoldalú és szolid tudása stílusát ragyogóvá teszi; csak úgy fénylenek benne a gondolat nyílhegyei s hasonlít azokra a téli reggelekre, amikor a levegő kristályoktól ragyog. Tárgyai nagysága adja meg a nagyságot stílusának is. Alkalmas volt a kozmológiára, mert veleszületett az «azonosság» fölfogása, amely a puszta nagyságot nem tekinti döntőnek. A mágnesvas atomjában is meglátta azt a tulajdonságot, amely a Nap és a bolygók spirális mozgását létrehozza.

Eszméi, amik közt élt ezek: a természettörvények egyetemes érvénye; Plato tana a fokokról; minden dolog egymásba változása vagy visszaváltozása, s minden résznek összeillősége, egymásnak megfelelősége; az az elmés titok, hogy a kicsi magyarázza a nagyot, s a nagy a kicsit; az ember középpontisága a Természetben s minden dolgok kapcsolata; az a meglátás, hogy az emberi test szorosan egyetemes, vagyis olyan eszköz, amelynek révén a lélek táplálja az összes anyagot, s viszont ő is onnan veszi táplálékát. Ennélfogva, szöges ellentétben a szkeptikusokkal, úgy tartotta, hogy «mentől bölcsebb az ember, annál inkább imádója lesz az istenségnek». Szóval: az identitás bölcsészetének volt a híve, de azt nem vallotta olyan tétlen meddőségben, mint a berlini vagy bostoni álmodozók,[21] hanem évek hosszú során próbálta ki a legkeményebb wiking bátorságával, akit csak zord svéd hazája valaha csatába küldött.

Ez az elmélet a legrégibb bölcselőktől ered, de talán épp a legújabbaktól származtatja legkitünőbb magyarázatát. Ez pedig a következő: a Természet folytonosan megismétli eljárásait, de mindig egymásra következő, újabb szinteken. A régi mondás szerint «a Természet mindig hasonló önmagához». A növényben a szem, vagy rügy levéllé nyílik, majd egy másik levéllé, azzal a képességgel, hogy gyökérré, szárrá, szirommá, fedőlevéllé, kehellyé, maggá válhasson. A növény egész művészete abban áll, hogy végnélkül ismétli a levelet, s a hőség, fény, nedvesség, táplálék kisebb-nagyobb foka határozza meg, milyen alakot fog ölteni. Az állatvilágban a Természet alkot egy gerincet, vagy egy gerinccsigolyát és még továbbra is csigolyát használ föl, bizonyos korlátolt átváltozó képességgel, – tehát csigolyát a világ végeig. Egy költői lelkű anatomus napjainkban azt tanítja, hogy a kígyó, amely vízszintes vonal és az ember, aki függőleges vonal, derékszöget alkotnak, s hogy ebben a misztikus quadransban minden élőlény elhelyezhető; s azt veszi föl, hogy a hajszál-féreg, az araszoló-féreg vagy a kígyó a gerinc előképe vagy típusa. Az oszlop tetejére a Természet egy másik gerincet állít, amely ott megkettőzi vagy gömbbé görbíti magát, mint a féreg és a koponyát képezi, majd meg végtagokat bocsát ki: a kezek most a felső állkapocs, a lábak az alsó állkapocs, a kéz- és lábujjak a felső- és alsófogsor. Ez az új gerinc magas célokra van hivatva. Íme, új ember emelkedett az előbbi vállain. Majdnem eldobhatná a törzsét, s egyedül élhetne, mint a platói eszme a «Timaios»-ban. Benne, magasabb szinten ismétlődik mind az, ami a törzsben megvolt. A Természet újra fölmondja a leckéjét, de magasabb színvonalon. A lélek finomabb test s a táplálkozás, emésztés, fölszívás, kiválasztás, nemzés funkcióit új és légies elemben végzi. Itt, az agyvelőben a táplálkozás minden folyamata ismétlődik a tapasztalat megszerzése, áthasonítása, megemésztése által. Ugyanitt folyton megújul a nemzés misztériuma. Az agyban is vannak hím- és nőstény tehetségek: itt is van házasság, amelyből gyümölcs terem. S ennek a fölfelé fokozódásnak nincs határa; sorozat sorozatra következik. Ha valami a rendeltetés végére ér, belekapcsolódik, átmegy a következőbe és minden sorban szabatosan ismétlődik az előző szerv és folyamat. Megvan a képességünk, hogy a végtelen felé emelkedjünk. Egyáltalában nem szeretjük a véges dolgokat, s a Természetben nincs is vég, mert minden ami végére ért a rendeltetésének, fölemelkedik a következőbe s a dolgok lajtorjája dæmoni és égi természetekbe csúcsosodik. A teremtő erő, mint valami zeneköltő, fáradhatatlanul egyszerű melódiát vagy tételt ismétel, most magas, most mély hangon, majd magánszólamban, majd kórusban, tízezerszer visszhangozva, míg eget és földet betölt az ének.

A nehézkedés törvénye, amint azt Newton kifejtette, derék dolog, de még nagyobb dolog, ha fölfedezzük, hogy a kémia csak a tömegek törvényének a parányokra való kiterjesztése s hogy az atom-elmélet a vegyi működésekről is kimutatja, hogy azok is mechanikaiak. A metafizika is a nehézkedés egy faját mutatja, amely t. i. a lelki jelenségekben működik, s a francia statisztikusok rémes táblázatai még a látszólag teljesen szeszélyes és önkényes dolgokat is pontos számbeli viszonylatokra vezetik vissza. Ha húsz, vagy harmincezer közül akad egy ember, aki cipőt rág vagy elveszi az öreganyját, akkor minden újabb húsz- vagy harmincezer ember közt fog egy-egy ember találkozni, aki cipőt rág vagy elveszi az öreganyját. Amit mi nehézkedésnek nevezünk és határtörvénynek képzelünk, az csak egy ága egy még hatalmasabb folyamnak, amelyre még nincs nevünk. A csillagászat is nagy dolog, de bele kell hatolnia az életbe, hogy egészen érvényre jusson; nem szabad csupán az égitestek és égiterek közt maradnia. A vérsejt éppúgy kering saját tengelye körül az ember ereiben, mint a bolygó az égen s az értelem körei rokonok és kapcsolatosak az égi körökkel. Minden természettörvény ugyanilyen egyetemes; a táplálkozás, alvás, téli álom, forgás, nemzés, átalakulás, örvénylő mozgás éppúgy tapasztalható a tojásban, mint a bolygókban. A Természetnek e nagy ritmusai és visszatérései – ezek a kedves, jóismerős okok, amelyek minduntalan meghökkentenek, olyan váratlan álarc alól előtünve, hogy idegeneknek tartottuk vagy isteni alak hasonlatosságát öltve föl – gyönyörködtették Swedenborg látnoki szemét. S vezérnek kell őt elismernünk abban a forradalomban, amely vezéreszmét vitt a tudományba; a kísérletek céltalan fölhalmozódásának irányt, alakot és lüktető szívet adott.

Nem kis sajnálattal közlöm, hogy nyomtatott művei több mint ötven vastag nyolcadrét kötetet tesznek ki, ennek több mint fele tudományos munka; s úgylátszik a stockholmi királyi könyvtárban még egy sereg kiadatlan írása hever. Tudományos munkáit kitünő angol kiadásban most tették közzé.

Swedenborg tudós műveit az 1734 és 1744 közti évtizedben nyomatta ki. Kora elhanyagolta őket, s most, hogy letelt a száz évük, méltó tanítványra találtak Londonban Wilkinson, bölcsészeti íróban, akinek megértő és elképzelő erejét csakis a lord Bacon-éhoz lehet hasonlítani. Ő napvilágra hozta mestere eltemetett műveit, s rendkívüli előnyükre az elfeledett latin nyelvről átültette angolra, hogy világhódító és világbejáró nyelvünkön világkörüli útjukra bocsássa őket. És Swedenborgnak ez a megdöbbentő visszatérése száz év múlva tanítványa képében: az ő történetének nem kevéssé jelentős ténye. A munkát, mint mondják anyagilag és irodalmi munkásságával is Clissold úr támogatta. Így hát beteljesedett a költői igazságszolgáltatás. A csodálatos bevezető értekezések, amelyekkel Wilkinson úr a köteteket gazdagította, messze kiemelkednek a korbeli angol filozófiából s oly átfogóak, hogy számomra igazán nem marad mondanivaló.

«Az Állatok Birodalma» rendkívül érdemes munka. A legmagasabb célt tűzte ki maga elé, hogy t. i. újból összehozza a tudományt és a lelket, amely soká szét volt válva. Egy anatómus beszámolója az emberi testről, a költészet legfenköltebb stílusában tartva. Páratlanul fényesen dolgozza föl ezt a rendesen olyan száraz, sőt elijesztő tárgyat. Ő a Természetet végtelen csigavonal körül forgónak látta, «soha ki nem száradó kerekekkel és soha nem csikorgó tengelyekkel» s néha megkísértette, hogy «fölfedezze azokat a titkos zugokat, ahol a Természet műhelye mélyében a tűz mellett ül», míg festménye tetszetőssé válik azzal a hűséges hasonlatossággal, amelyet gyakorlati anatómiai alapja ad meg neki. Nevezetes, hogy ez a magasztos géniusz határozottan az elemző módszert fogadja el, szemben az összetévővel, s olyan könyvben, amelynek lelke magasan szárnyaló költői szintézis, arra igyekszik, hogy a rideg tapasztalat adataira szorítkozzék.

Ha valaki, úgy ő ismeri a Természet folyását és tudta, mily bölcs volt Amasis egykori válasza, amikor azt mondták neki, igya ki a tengert: «Szívesen, ha megállítod a folyók beletorkolását». Kevesen tudtak olyan sokat a Természetről és finom módszereiről s kevesen fejezték ki olyan finoman eljárásait. Úgy tartotta, hogy a Természet ugyanolyan igényt támaszt hiszékenységükkel szemben, akár a csodák. «Megjegyezte, hogy a Természet úgy jár el első alapelveitől annak sok, sok folyományáig, hogy nincs egyetlen stádium, melyen át ne haladt volna, mintha útja végigvezetne mindeneken át». «S gyakorta, ha a látható jelenségen felülemelkedik, vagyis önmagába húzódik vissza, hirtelen eltűnik; senki sem tudja, hová lett: úgyhogy a tudományt kell vezérünkül szólítanunk, hogy nyomdokait követhessük».

A végső ok és cél világánál folytatott kutatás csodásan megeleveníti, szinte megszemélyesíti az egész írást. Ez a könyv kedvenc tételeit hirdeti; íme pl. a Hippokrates régi tana, hogy az agyvelő mirigy, a Leukipposé, hogy az atomot a tömeg révén lehet megismerni, vagy – Plato szerint – a makrokozmust a mikrokozmus által, vagy amit Lucretius verse fejez ki:

… a csont apró, pici csontból, Úgy a húsos belrész is több apró, pici húsból Származik; aztán szinte hasonló módon a vér is Több egymásba folyó vércseppből vészi eredtét; Így lehet állni elő az arany morzsákból aranynak, És sok porszemnek kész földdé nőni magát ki, Szikrából tűznek, cseppekből víznek eredni.»[22]

– és amit Malpighi ebben a mondásban fejezett ki: «A Természet egészen benne van a legkisebbekben.» – «A szerves testeknek állandó törvénye, hogy a nagy, összetett és látható formák kisebb, egyszerűbb és végeredményben láthatatlan formákból erednek és azok révén léteznek, amelyek hasonlóan működnek, mint a nagyobbak, csak tökéletesebben és egyetemesebben, s a legkisebbek már olyan tökéletesen és egyetemesen, hogy az egész mindenségöket képviselő eszmét is magukban foglalják.» Minden szerv egysége megannyi kis szerv, amely egynemű összetételével; a nyelv egységét apró nyelvek teszik; a gyomorét apró gyomrok; a szívét apró szívek. Ez a termékeny eszme megadja minden titok kulcsát. Ami igen kicsi volt a szemnek, úgy hogy nem tudta fölfedni, azt összetételéből betűzték ki; viszont, ami túlnagy volt, azt részeiből olvasták ki. Ezt a gondolatot a végtelenségig lehet alkalmazni. «Az éhség nagyon sok apró éhség összetétele, vagy vérveszteség az egész test erecskéiből.» Ez kulcsa theológiájának is. «Az ember valami igen kicsi ég, aki megfelel a szellemvilágnak és az égnek. Minden egyes eszméje, érzelme, sőt érzelmének minden legkisebb része is az ő képmása. A lelket egyetlen gondolatából meg lehet ismerni. Az isten pedig a nagy ember.»

Természettudományi kutatásainak ez a merészsége és átfogósága a formák elméletét is megkövetelte. «A formák a legalacsonyabbról rendre emelkednek a legmagasabbig. A legalacsonyabb forma szögletes, azaz földi és testi. A következő magasabb forma a kör, amelyet végtelen szögnek is hívnak, mert a kör kerülete végtelen szög. A feljebb következő forma a csavarvonal, a köralakok forrása és mértéke: átmérői nem egyenes vonalak, hanem különféle görbék, melyek középpontja gömbfelület. Ezért is nevezik végtelen köralaknak. Fölötte következik a végtelenül forgó vagy égi forma, s legfelül a végtelen égi vagy szellemi.»

Csoda-e, hogy az ilyen bátor lángelme megteszi az utolsó lépést is, azaz megkísérli, nem bírja-e elérni a tudományok tudományát s megfejteni a világ értelmét? Az Állatok Birodalma egy nevezetes jegyzetében érinti ezt a témát: