Part 5

Az a ritka összetalálkozás, mely szerint egy ilyen csúf testben egyesült a bohóc a vértanuval, a merész utcai és piaci vitatkozó a történelem eleddig ismert legédesebb szentjével, nagy erővel ragadta meg Platónak az ellentétek iránt oly fogékony lelkét és Sokrates alakja szükségkép a szín homlokterébe került, mert ő volt a legalkalmasabb szócsöve mindazoknak a szellemi kincseknek, miket Plato közölni akart. Ritka szerencse volt, hogy ennek a népből való Aesopusnak, s az ünnepélyes tudású tudósnak össze kellett találkozniok, s hogy kölcsönös tehetségeik révén egymást halhatatlanokká tették. Sokrates jellemének rendkívüli szintézise fölülmulta Plato értelmi szintézisét. Ilyen eszközökkel Plato közvetlenül és irigység nélkül föl tudta használni Sokrates szellemességét és súlyát, s ezért kétségtelenül sokkal tartozik neki, viszont azonban Sokrates e tulajdonságai is sokat nyertek Plato tökéletes művészi beállításában.

Meg kell még jegyeznem, hogy Plato gyöngéi is ebből a tulajdonságából erednek. Célja az volt, hogy az értelemre hasson, ezért kifejezésmódja irodalmi. Amikor egekbe emelkedik, a mélységbe száll, az állam törvényeit, a szerelem szenvedélyét, a bűn okozta lelkifurdalást, az elszálló lélek reménységét fejtegeti: mindenkor irodalmi. Érdemét egyedül az kisebbítheti, hogy írásai – kétségkívül annak következtében, hogy bennük az értelem az uralkodó vonás – nem hatnak azzal az eleven erővel, mint a próféták kiáltásai és az írástudatlan arab és zsidó szónokok beszédei.

Lehet, hogy ez a bírálat ellentmondást kelt, de annyi bizonyos, hogy ezzel a dolgok természetében rejlő tényt érintettük: a tölgyfa nem narancsfa. A cukor tulajdonságát csak a cukor őrzi meg, a sóét a só.

Másodszor: Platónak nincs rendszere. Legbensőbb hívei és tanítványai is hiába védik ez ellen a kifogás ellen. Ő a világegyetem elméletére törekedett, de elmélete se nem teljes, se nem magátólértetődő. Egyik ember azt hiszi, ezzel vagy azzal ezt meg azt értette, de a másik mást ért alatta. Az egyik helyen állít valamit, de a másikon éppen az ellenkezőjét. Terheli őt az a mulasztás, hogy nem csinálta meg az átmenetet az eszmékből a testre. Íme a világ: egészséges, mint egy dió, tökéletes, a kaosznak legkisebb teret sem enged, nincs benne sehol szakadék, vég, nincs sehol jele az elhamarkodásnak, toldás-foldásnak, vagy gondolat-megmásolásnak; pedig a világ elmélete csupa rongy és toldás-foldás.

Azonban még a leghosszabb hullám is hamarosan belevész a tengerbe. Plato szerette volna megteremteni a platonizmust, a világnak megismerésen alapuló szabatos kifejezését. Ez nem kevesebbet jelentett volna, mint a Plato lelkén átment világot. Minden atomjának platói jelleget kellett kapnia, minden azelőtt ismert atomot, kapcsolatot, tulajdonságot itt újra kell megismernünk; újra rájok találunk, de rendezve. Azonban ez nem Természet, hanem Művészet. S éreztetni akarja velünk: bár Nagy Sándor katonáival és lovaival végigszáguldotta ennek a földkerekségnek sok országát, ámde ezek az országok és azok a dolgok, mikből az országok alkotvák: alkotó elemeik, maga a bolygónk és az ember törvényei átmentek ebbe az emberbe, mint a táplálék átmegy a testen, s már nem is táplálék, hanem testté vált, úgyhogy ez a mammuth-falat Plato lett. Az egész világra rásütötte a tulajdonjoga védőjegyét. Ez az individualizmus nagyravágyása. De a falat mégis túlságosnak bizonyult. A «boa constrictor»-ban hiába van meg a jóakarat, hogy megfalja, mert vállalkozása dugába dől. Kísérlete közben elbukik, s harapás közben megfullad; a világ, amelybe beleharapott, a harapót önnönfogain ragadja meg szorosan. Ő ebbe belepusztul, míg a meg nem hódított Természet tovább él és elfelejti őt. Ez vár mindenkire, s Plato is így járt. Az örök Természettel szembehelyezve Plato is merő filozófiai kísérletezésnek tűnik föl. Egyik lapon ezt állítja, a másikon azt. A legélesebb eszű germán bölcselő, Plato legkedvesebb tanítványa, sem tudja soha megmondani, mi is hát a platonizmus. Valóban csodálatos szövegeket idézhetünk minden nagy problémája mellett és ellen egyaránt.

Kénytelenek vagyunk ezeket a dolgokat kimondani, ha fontolóra vesszük Plato vagy bármely más filozófus abbeli kísérletét, hogy rendelkezzék a Természettel, holott az nem akarja, hogy vele rendelkezzenek. Eleddig nem volt még olyan erős lángelme, amelynek csak valamelyes részt sikerült volna a Létet megmagyarázni. A titok mindig megfejtetlenül marad. De talán méltánytalan, ha ezt az ambiciót Platónak felrójuk. Távol legyen tőlem, mintha az ő tiszteletreméltó nevét elhamarkodott ítélettel akarnám sérteni. Az emberek, értelmük arányában, elismerték transzcendens igényeit. Az ő megismerésére az vezet, ha összehasonlítjuk, de nem a Természettel, hanem más emberekkel. Hány század tünt tova és ő még mindig megközelíthetetlen marad. Hogy az emberi ész olyan hatalmas alkotásait megismerjük, aminő a karnak-i templom vagy a középkor székesegyházai vagy az etrusk maradványok, – ehhez az emberi tehetség teljes terjedelme szükséges. Azt hiszem, akkor látunk a legigazabban, ha a tisztelet szemüvegén nézzük. Ha elmélyedünk a tanulmányába: műve, értelme elmélyül, érdeme fokozódik. Ha azt mondjuk, milyen szép mesegyűjtemény van itt; ha stílusát vagy józan eszét, arithmetikáját magasztaljuk, úgy beszélünk, mint az iskolásfiúk, s félek, hogy a dialektikán gyakorolt türelmetlen kritikánkat is ez a vád érheti. A bírálat türelmetlensége hasonlít annak az embernek a türelmetlenségéhez, akinek sietős a dolga és még mérföldeket hall emlegetni; s mégis legjobb, hogy a mérföldben hétszázhatvan yardnak kell meglenni. A nagyszemű Plato a fényt és árnyat életünk géniuszához arányosította.

III. PLATO: ÚJABB ADALÉKOK.[16]

A modern tudomány nagyfokú általánosításaival megtanította a pszichológust arra, hogy az egyének hibáiért kárpótlást találjon a fajban, amelynek növekedését és emelkedését rajzolja, s azzal az egyszerű eszközzel, hogy megvilágítja a hatalmas hátteret, az öröm és reménység érzetét ébreszti föl.

Az emberi lét háttere az óriásgyík és a növény. Művészete, tudománya, agyának könnyű alkotása: dícsőnek látszik az ökör, krokodilus és hal agyának távlatából szemlélve. A Természet a hátamögött lévő geológiai éjszaka láttára, mikor öt vagy hat ezredév alatt öt-hat olyan embert termelt, mint Homerost, Phidiast, Menut, Colombust, nyílván meg van elégedve ezzel az eredménnyel. Ezek a példányok bizonyítják a fa erejét. Szemmellátható fejlődés volt ez a trilobitától és saurustól s jó alapja a további haladásnak. A Természetnek, ennek a művésznek, olcsó az Idő és Tér s érzéketlenül hallgatja panaszainkat, hogy olyan hosszadalmas előkészületeket tesz. Nyugodtan várta a paleontológiai korszakok lefolyását, míg ütött az ember eljövetelének órája. Azután még sok korszaknak kell elmúlnia, míg megsejtik a föld mozgását; további sok időnek, míg az ösztönök és művelhető tehetségek térképét is meg lehet rajzolni. De úgy a fajok, mint az egyes ember egymásra következése végzetszerű és szép és Plato oly szerencsés volt, hogy az emberiség történetében korszakot jelöl.

Plato dicsőségét nem egy szillogizmus teszi ki, vagy a sokratesi okoskodás valamely mesterműve vagy valamely tétel, például a lélek halhatatlansága. Ő sokkal több, mint szaktudós, vagy nevelő, vagy mathematikus, vagy valamely külön küldetés prófétája. Ő az ész kíváltságát képviseli, nevezetesen azt az erőt, hogy minden tényt rendre egymásra következő álláspontról vizsgál s így minden tényből a fejlődés és terjeszkedés csíráját fejti ki. Ez a terjeszkedés a gondolkozás lényeges eleme. Természettudós sohasem segítene hozzá, bármily fölfedezést tesz is a világegyetemben; szegény szürke ember ő, ha lajstromba veszi az Orion különválasztott ködfoltjait, vagy ha egy acre-föld szögeit méri föl. De a Plato Respublikája az ilyen terjeszkedések révén szinte követeli, s így megelőzi Laplace csillagászatát. A terjeszkedések szervesek. Az értelem nem teremti azt, amit fölfog, ahogy a szem nem teremti a rózsát. Amikor Plato érdeméül tudjuk be, hogy előre hirdette, ezzel csak azt mondjuk, hogy ő tökéletesebb ember volt, aki az érzékek, az ész és értelem egész skáláját tudta a Természetre alkalmazni. Ez a terjeszkedés abban áll, hogy a lelki látás továbbmegy és folytatódik a természetes látóhatárunkon túl is és ez a második látás fölfedezi a Törvény mindenfelé kiszökő hosszú irányvonalait. Ő mindenütt olyan ösvényen áll, amelynek nincs vége, hanem továbbvezet a világegyetem körül. Ennélfogva minden szava a Természet kifejezője lesz. Bármit vizsgál, abból második, harmadik s további értelmet fejt ki. Ennek példái: az a fölfogása, hogy a dolgok az ellentétükből állnak elő: a halál az életből, az élet a halálból; az a törvény, hogy a természetben a bomlás megújhodás s a rothadás és a kolera csak új termelés jelzői; az, ahogyan meglátja a nagyban a kicsinyt s a kicsinyben a nagyot; az, ahogyan tanulmányozza az államot a polgárban s a polgárt az államban; az, hogy kétségben hagyott afelől, vajjon a Respublika-ja az egyéni lélek nevelésének allegóriája-e; gyönyörű meghatározásai az eszmékről, az időről, az alakról, a vonalról, s amelyeket néha föltételesen formuláz meg, mint az erény, bátorság, igazság, mértékletesség definicióit; előszeretete a példálózó mese iránt, s maguk ezek a mesék: Trophonios barlangja, Gyges gyűrűje, a taligás és a két lova; az arany-, ezüst-, réz- és vas-temperamentum; Theut és Thamus; a Hades és a Fátum istennőinek látomása, – mindezek a mesék, amelyek úgy belevésődtek az emberi emlékezetbe, mint az állatkörök jegyei; az ő naphoz hasonlatos neve és jóságos lelke; az asszimilációról, az emlékezésről, ráeszmélésről szóló elmélete; az, hogy világosan látta a visszatérés, illetve visszahatás törvényeit, amelyek biztosítják a példát szolgáltató igazságot mindenütt a világegyetemben, aminek bizonysága minden sora, de különösen az a tétele, hogy «amit Istentől kaptunk, az visszatér tőlünk az Istenhez» és Sokratesnek az a hite, hogy törvényeink itt lent testvérei a felettünk lévő törvényeknek.

Még megragadóbb példái ennek: erkölcsi következtetései. Plato hangsúlyozza a tudomány és erény egybeesését, mert a bűn sohasem ismerheti meg önmagát és az erényt, ellenben az erény ismeri úgy önmagát, mint a bűnt. A szem azt tanusította, hogy az igazságosság a legjobb addig, amíg előnyös. Plato azonban azt hangoztatja, hogy az egyáltalában, feltétlenül, előnyös; hogy ez az előny csakugyan benne rejlik az igazságban, ha az igaz el is rejti az ő igazát istenek és emberek előtt; hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni; hogy a bűnösnek magának kellene követelnie a büntetést; hogy a hazugság kártékonyabb az emberölésnél; hogy a tudatlanság vagy önkéntelen hazugság ártalmasabb következésekkel jár, mint a vétlen emberölés; hogy a lélek akarata ellenére fosztódik meg a helyes véleményektől és hogy senkisem vétkezik szántszándékkal; hogy a Természet rendje: a lélekről a test felé haladni és hogy – ámbár az egészséges test nem tudja egészségessé tenni a beteg lelket, – az egészséges és jóságos lélek ereje a lehető legjobb hatással lehet a testre. A magasabb értelműnek jogai vannak a tudatlan fölött, különösen abban az irányban, hogy tanítsa. Annak, aki elvesztette másokkal való összhangját, az a legigazibb büntetése, ha ebbe az összhangba játszatjuk; a jó, aki visszavonul a kormányzástól, fizessen azzal bírságot, hogy nálánál rosszabbak vigyék fölötte a kormányt; hogy hívei ne törődjenek arannyal, ezüsttel, hanem tanulják meg, hogy lelkükben van arany és ezüst, amelyért az emberek szívesen adnak meg mindent, amire szükségük van. Ez a «második látása» a nyitja annak is, miért fektetett olyan súlyt a geométriára is. Látta, hogy a földgömb nem törvényszerűbb és szabatosabb, mint az érzékfölötti világ; hogy ott égi geométria uralkodik, amint itt lent a vonalak és szögek logikája; hogy a világot áthatja a mathematika; hogy az oxygén, a nitrogén és a mész vegyi arányai állandóak; ugyanannyi a víz, a pala, a magnézia; s ugyanilyen állandók az erkölcsi elemek.

Ez a legrégibb Goethe, aki gyűlölte a firnájszt és hamisságot, nagy gyönyört talált abban, hogy a reális lényeget leleplezze az esetleges jelenségek fenekén; hogy kapcsolatot, folytonosságot, képletességet találjon mindenütt; gyűlölte az elszigeteltséget és mint a gazdagság istene jelent meg a kóbor, szegény ördögök kunyhóinál, s erő és tehetség fakadt a keze nyomában, bármihez nyúlt. Az ethikai tudomány még új és üres volt, amidőn Plato ezt írhatta: «Mindazok közt a fejtegetések közt, amelyek korunkra maradtak, nem találkozik egyetlen sem, amely az igazságtalanságot egyéb tekintetből kárhoztatta volna, s az igazságot más szempontból magasztalta volna, mint a cselekvésből eredő hírnév, dicsőség és előnyök szempontjából, ellenben abból a szempontból, hogy mi ezeknek a tulajdonságoknak önmagukban való jelentőségük, milyen erőt képviselnek birtokosuk lelkében, – akár isten, ember elől el is rejtetten – ezt még senki elég mélyen nem nyomozta, sem költészetben, sem tudományos iratban; s különösen nem járt a végére annak, hogy az igazságtalanság a lélek legnagyobb baja s ez az igazságosság a legfőbb java.»

Meghatározásai az eszmékről, pl., hogy mi az egyszerű, az állandó, egyforma, önmagában létező, – örökre megkülönböztetvén őket az értelmi fogalmaktól, – korszakot alkotók. Arra született, hogy a lélek önmagából kifejlődő hatalmát vizsgálja, amely új célok végnélkül való nemzője; olyan erő, amely egyaránt kulcsa a dolgok középpontiságának és szétesésének, elenyészésének. Plato annyira koncentrált lélek, hogy el lehet minden dogmája nélkül is. A tudás és eszmék ténye a halhatatlanság tényét födi föl neki, s a ráemlékezés tanát, mint a legvalószínűbb részletes magyarázatát mutatja be. Nevezzük ezt regényesnek, nem tesz semmit: a kapcsolat tudásunk és a lét mélye közt reális marad és Plato magyarázata mit sem veszít nagyszerűségéből.

A spekulatív bölcsészet minden jelentős pontját meghatározta. Megírta magának az észnek egész skáláját, úgy hogy tábláján mindenek arányosak. Fáradság nélkül rárótta a múltat s oly bátran belebocsátkozott a részletekbe, amilyen bátorságot tapasztalt a Természetben. Azt mondhatnók: elődei megrajzolták egy majorság, egy kerület, sziget térképét az értelem földrajzában, de Plato volt az első, aki az egész földkerekséget megrajzolta. Ő megtelepíti és megszelidíti a lelket a Természetben: az ember a mikrokozmus. A látható ég körei az értelmes léleknek ugyanannyi körét jelentik. Nincs részecske, amely ne lenne törvényszerű s nincs semmi esetleges az emberi ész működésében. Még a dolgok nevei is végzetesek, a dolgok természetéből következők. A Pantheon minden istene a nevével mély értelmet jelent. Az istenek az eszmék. Pan a beszéd, vagy nyilvánulás, Saturnus a szemlélődés, Zeus az uralkodó lélek, Mars a szenvedély, Vénus az arányosság, Kalliope a világ lelke, Aglája az értelmi felvilágosodás.

Ezek a gondolatok ugyan gyakorta meg-megvillantak kegyes és költői lelkekben, de ez a burokban született s mindent tudó görög föld-mérő parancsszóval áll elő, sorakoztatja őket rangfokozatuk szerint, – mint a szentség Euklidese – s összeházasítja a Természet két felét. Jobban látta mint bárki más az erkölcsi érzés értelmi értékeit. A maga eszményképét vázolja, ha a Timaiosban olyan isten képét festi, aki a rendetlenségből a rendbe vezérli a dolgokat. Oly pontosan a középpontban gerjesztett tüzet, hogy az egész gömböt megvilágítva látjuk, s meg tudjuk különböztetni a sarkokat, az egyenlítőt, a szélességi köröket, minden ívet és csomópontot: s olyan átlagosított és összehangolt elméletet alakított ki, hogy azt mondhatnók: a Korok fuvalma járta át ezt a rithmikus alkotást, s hogy az egész nem lehet csupán egy rövid életű írónak rövid s rögtönzött irka-firkája. Innen van, hogy bizonyos jellegzetes csoportja a gondolkozóknak, t. i. azok, akik szeretnek minden igazságnak szellemi, azaz értelmi- és erkölcsi kifejezést adni, megmutatván túlsóbb, felsőbb, de azért jogos céljukat: azt a nevet viselik, hogy «platonisták». Így például platonista: Michelangelo is, a szonettjeiben. Shakespeare is platonista, ha azt írja: «A Természetet semmiféle eszközzel nem lehet megjavítani, de a Természet maga teremti ennek az eszközeit» vagy:

«… Ki elbukott urát Követni tudja hű ragaszkodással, Meggyőzte azt, aki urát legyőzte, És nevet vív ki a történelemben.[17]

Hamlet tiszta platonista és Shakespearet csupán tulajdon géniusza óvja meg attól, hogy ne soroztassék be Plato iskolájába, mint ennek legkitünőbb tanítványa.

Swedenborg is, a házas szerelemről írt prózai költeményében, elejétől-végig platonista.

Finomsága szerettette meg őt a gondolkozó emberekkel. Morálja, erkölcsi céljai tették annyira népszerűvé. Ő azt mondta: «Az Értelem a Menny és Föld Királya»; azonban ő nála az értelem mindig erkölcsös. Írásai a költészet örökifjúságával is ékeskednek. Okfejtéseit, legalább is igen nagy részben, szonettekbe is lehetett volna foglalni; és soha költészet nem szárnyalt magasabbra, mint az ő «Timaios»-a és «Phaidros»-a. Mint a poéta, ő is csak szemlélődő ember. Nem tett úgy mint Pythagoras; nem törte magát rendszerrel. «Respublika»-ja minden festményét mythikusan kell értékelni, amelynek csak az a célja, hogy – néha rikító színekkel – kihozza az eszméit. Rendszert, intézményt nem lehet a szemfényvesztés veszélye nélkül alapítani.

Magas terve volt, hogy nagyságuk jutalmául a legkiválóbbakat föltétlen kiváltságban kívánta részesíteni, amelyet különösen azzal tett nyomatékossá, hogy a nőközösséget hirdette. Kettős mentesség legyen a köztörvények alól; először is azok, akik érdemetlenekké tették magukat a védelemre: legyenek törvényen kívül állók és másodszor, akik természettől és érdemeiknél fogva fölülemelkedtek a jutalmazáson: legyenek mentesek az állami kötelmektől s legyenek törvényen fölül állók. Önmagukra bízzuk őket s hadd tegyenek velünk, amit akarnak. Senkinek se jusson eszébe Michel Angelo és Sokrates szabálytalanságait holmi falusi mértékkel latolgatni.

A «Respublika» nyolcadik könyvében egy kis mathematikai port hint szemünkbe. Kedvetlenül tapasztalom, hogy annyi nemes fensőbbség után a kormányzóknak megengedi a hazugságot. Plato az alacsonyabb rendűekkel szemben egy kicsit olyaténkép játssza a gondviselést, ahogy ezt az emberek kutyájukkal, macskájukkal szemben szokták maguknak megengedni.

IV. SWEDENBORG; VAGY: A MISZTIKUS.

Azok a kiváló férfiak, akik egyszermind a legkedvesebbek embertársaik előtt, nem abból az osztályból kerülnek ki, akiket a közgazdaságtan termelőknek nevez: semmi sincs a kezükben, nem foglalkoztak gabonatermeléssel, nem sütöttek kenyeret, nem gyarmatosítottak, nem találtak föl szövőszéket. Ez a városépítő, piacjáró emberi faj magánál magasabbra tartja és jobban szereti a poéták osztályát, akik értelmi királyságuk révén az ő gondolataikat és képzeletüket olyan eszmékkel és festményekkel táplálják, amelyek kiemelik az embert a búza és pénz világából s kárpótolják a napi megrövidülésekért, a munka és kereskedelem silányságáért. Azután megvan a maga értéke a filozófusnak is, aki azzal hízeleg a dolgozó ember értelmének, hogy azt finomságokra irányozza, amelyek új tehetségekre tanítják. Mások ám építsenek városokat; az ő hivatása az, hogy megértse őket s áhitatos tisztelettel töltse el őket. Van azonban még egy osztály, amely ismét más regiókba vezet, az erkölcs vagy akarat világába. A szellem e területének sajátsága az az igény, amellyel föllép. Ahová csak behatol a jogérzet, minden egyéb dolgon uralkodóvá válik. Más dolgokat én alakítok át költészetté, de az erkölcsi érzés engem alakít át azzá.

Nem egyszer gondoltam el, hogy igen nagy szolgálatot tenne az irodalomtörténet-írásunknak, aki megvonná a rokoni párhuzamot Shakespeare és Swedenborg között. Az emberi szellem örökös zavarban leledzik, amidőn értelmet s egyben szentséget követel, s egyaránt türelmetlen, ha az egyiket a másik nélkül kell látnia. Az összeegyeztető eleddig még nem jelent meg. Ha belefáradtunk a szentekbe, Shakespeare a menedék-városunk. De ösztöneink mindjárt arra tanítanak, hogy a Lényeg problémájának kell minden mást megelőznie, – annak a kérdése: «honnan», «miért», «mi» és «hová». S ezek megoldását adja az élet, ne a könyv. A dráma, vagy egyéb költemény megközelítő vagy közvetett válasz; de Mózes, Menu, Jézus egyenesen nekivágtak a problémának. Az erkölcsi érzés légköre a nagyságnak olyan régiója, amely minden anyagi nagyságot játékká fokoz le, ellenben minden, eszes szegény ördögnek is megnyitja a világegyetem kapuit. De különösen mohó sietséggel terjeszti ki uralmát az emberre. A Korán így szól: «Az Isten úgymond: Azt hiszed, hogy az eget és földet és mindent, ami közöttük van, tréfából teremtettük, s hogy nektek nem kell visszatérnetek mi hozzánk?» Az akarat birodalma ez és minthogy a személyiség magvát, az akaratot befolyásolja, mintha az egész világegyetemet egy személlyé változtatná:

«Lények világa szót neked fogad, Nemcsak tied mind, mind Te vagy magad».[18]

A Szent minden embernek parancsol. A Korán megkülönbözteti azokat, akik természettől fogva jók, s akiknek jósága befolyással van másokra, s azt mondja, hogy ez az osztály a Teremtés célja: a többiek csak annyiban bocsáttatnak be a Lét ünnepségére, amennyiben azok nyomdokait követik. S a perzsa költő így ujjong egy ilyen lélek felé: «Járulj bátran a Lét lakomájához; Te hivatalos vagy, a többieket csak Veled bocsátják be.[19]

Ennek a kasztnak kiváltsága, hogy hozzáfér a Természet titkaihoz és alkatához, még pedig a tapasztalatot fölülmúló, magasabb módon. Közszólásmód szerint: amit egyik ember tapasztalásból tanul meg, azt a rendkívül éleselméjű ember tapasztalat híján is megsejti, kitalálja. Az arabok szerint egyszer Abul Khain, a misztikus és Abu Ali Seena, a filozófus tanácskoztak egymással, s amikor elváltak, a filozófus így szólt: «Mindazt, amit ő lát, én tudom»; a misztikus pedig ezt mondta: «Amit ő tud, én látom.» Ha ennek az intuiciának okát kérdjük, a választ abban a sajátságban találjuk meg, amelyet Plato «visszaemlékezés»-nek nevez és mely benne van a brahmánok lélekvándorlási tanában. Minthogy a lélek gyakran született újra, vagyis, mint a hinduk mondják: «ezer születés által járta be a Lét ösvényeit», s látta úgy az itt levő, mint az égben és föld alatt dolgokat, mindenből meríti ismereteit; nem csoda tehát, ha bármely dologra vissza tud emlékezni, amit felőle azelőtt tudott. «Minthogy a Természetben minden összefügg és rokon, s a lélek már előbbről ismert mindent, nincs akadálya annak, hogy bárki, aki emlékezetébe csak egy dolgot idézett föl, vagy közszólás szerint egy dolgot tanult meg, magától föl ne fedezze minden egykori tudását és rá ne jöjjön minden egyébre, csak ha elég bátor és bele nem fárad a kutatásaiba. Mert a vizsgálódás és tanulás mind csak visszaemlékezés.» Hát még ha a kutató szent és isteni lélek! Minthogy az ember lelke az őseredeti lélekkel rokon, amely által minden dolog létezik, könnyen folyik bele minden dologba és minden dolog ő belé folyik, s egyesülnek s ő rokonérzéssel hozzáfér alkatukhoz és törvényeikhez.