Part 4

Ez a szintézis, amely lelke főjellemvonása, minden tehetségében jelentkezik. Ahol egy emberben az ész nagy tömege van meg, rendesen olyan kitünőségeket találunk benne, amelyek könnyen kombinálhatók az eleven emberben, de leírva összeférhetetleneknek látszanak. Plato szellemét nem lehet khinai pedánsságú katalogusban bemutatni, hanem azt csak eredeti elme, eredeti erejének gyakorlása által, foghatja föl. Benne a legszabadabb csapongás egyesül egy mértantudós szabatosságával. Merész képzelete a tények legreálisabb megragadására is képesíti, ahogyan a legmagasabb röptű madaraknak is a legerősebbek a szárnycsontjaik. Patriciusi pallérozottsága, veleszületett, belső elegánciája maró és megsemmisítő finomságú iróniával ékesítve, a legerősebb egészséggel és a forma erejével párosul benne. Igazolja az aggszót: «Ha Zeus a földre szállna, ő is a Plato stílusában beszélne.»

Ez a fenséges stílus, némely művének közvetlen irányát s viszont azt a tenort tekintve, amely az összes többin keresztülhangzik, olyan komolysággal tölti el munkáit, amely a «Respublika»-ban s a «Phædon»-ban egyenesen a vallásos áhitatig emelkedik.

Azzal vádolták Platót, hogy Sokrates halálakor betegnek tettette magát. De korbeli adatok, éppen ellenkezőleg, azt tanusítják, hogy mestere érdekében férfiasan közbenjárt a népnél. Reánk maradt annak a vad szidalmazásnak hagyománya is, amellyel Platót illették. S Plato fölháborodása a népkormányzat ellen, amely több munkájában jelentkezik, egyenesen személyes keserűséget fejez ki. Olyan becsületesség, az igazság és tisztesség olyan veleszületett tisztelete, s olyan emberiesség volt benne, amely kényessé tette az elfogódott tömeggel szemben. Vegyük ehhez azt a hitét, hogy a költészet, a látnoki tehetség és a legmagasabb belátás olyan bölcseség adományai, amelynek nem mi vagyunk a mesterei; hogy az istenek sohasem okoskodnak, hanem ezek a csodák mennyei őrület által mennek végbe. Képzelete szárnyas paripáján beröpüli a sötét régiókat, ellátogat olyan világokba, mikbe a test nem tud behatolni. Látta a gyötrődő lelkeket, hallja az Ítélet harsonáját, tanuja a lélek büntetésből való vándorlásának, látja a Végzet párkáit rokkájukkal, ollójukkal s hallja orsójuk kábító surrogását.

De körültekintő higgadtsága azért sohasem hagyta el. Mintha olvasta volna Busyrane kapuinak feliratait: «Légy merész!»; s a második kapun: «Légy merész, légy merész, légy egyre merészebb», – de bölcsen megállt a harmadik kapu előtt, amelyen írva vagyon: «Ne légy túlságosan merész.» – Olyan erővel lendül ki, mint a röpülő bolygó, de csak oly hamar vissza is tér megszabott és tökéletes görbéjéhez. Olyan kíváló mértékben van meg benne a határok görög szeretete és a korlátok ismerete! Ha logarithmust olvasunk, akkor sem érezzük magunkat nagyobb biztonságban, mintha Plato szárnyalását követjük nyomon. Nincs hidegebb valami, mint az ő fénye éppen abban a percben, amidőn képzelete villámai végigcikáznak gondolata egén. Ő már befejezte a gondolkodás munkáját, amikor az olvasó elé hozza. Bővelkedik az eszközökben, mikkel, – mint az írás mestere, – meg tud lepni. Olyan dús, hogy minden pillanatban rendelkezik a kellő fegyverrel. Mint a tehetős ember nem hord egyszerre több ruhát, nem hajt több lovat, nem ül több szobában, mint a vagyontalan, – de megvan mindig az a ruhája, az a fogata, az a bútora, amely éppen ahhoz az alkalomhoz illik, úgy Plato sem jön sohasem zavarba, mert mindig megvan a kellő kifejezése. Valóban nincs fegyver, amely ne lett volna meg fegyvertárában s amellyel alkalmilag ne élt volna. Elbeszélés, elemzés, ihletett elragadtatás, muzsika, szatira, gúny – egészen le a banális udvariaskodásig. Világosító példái költői képek s tréfái világosító példák.

A sokratesi nyilatkozat, hogy a bölcselkedés hasonlatos a bába mesterségéhez, kitűnő filozófia, s hogy a szónoklatot «kotyvasztás»-nak és a «hízelgés mestersége»-nek nevezte el a «Gorgias»-ban, ez még ma is jelentős szolgálatot tesz nekünk. Valóban nincs szónok, aki olyan találó gúnyneveket tudna kitalálni, mint ő.

Milyen mérséklet, fékezés, micsoda tompítása a mennydörgésnek minden kitörése közepette!

Teljes jóindulattal maga szerelte föl az udvari embert és a nyárspolgárt mindazzal a fegyverrel, amellyel a filozófiai iskolákat támadni lehet. «A filozófia elegáns dolog, ha módjával élünk vele, de aki, kelleténél jobban belemélyed, azt megrontja.» Könnyen lehetett ilyen nagylelkű, ő, akit a naprendszerre emlékeztető központisága és látomásainak szárnyalása felhőtlen hittel áldott meg. S amilyen a gondolkozása, olyan a beszéde. Csak úgy játszik a kételyekkel, s kihozza belőlük a lehetőt, majd fest, szójátékokat gyárt, de íme egyszerre olyan mondás következik, amely megrengeti a tengert és a szárazföldet egyaránt. Csodálatos komolysága nemcsak hellyel-közzel, párbeszédei tökéletes «igen»-t és «nem»-et mondásaiban jelentkezik, hanem egész villámözönben. «Ez a meggondolás, Kallikles, meggyőzött, s most azon gondolkozom, mint mutathatom be lelkemet egészséges állapotban bírám előtt. Ennélfogva megvetem a külső díszt, miket a legtöbb ember nagyra tart és csak az igazságot nézve olyan erényesen iparkodom életemet élni, amennyire csak bírom. S ha meghalok, szintígy akarok meghalni. És erre buzdítom minden embertársamat, amennyire csak hatalmamban van, s téged is fölhívlak erre a versenyre, amely különb minden egyéb versenynél.»

Középarányos, nagy ember volt ő, olyan, aki a java-gondolkozáson kívűl tehetségei arányosságával és egyensúlyával is kitünik, úgyhogy az emberek benne saját álmaikat, csúcsaikat és elismertetésüket látják. Nagy józanész az ő biztosítéka s ez minősíti őt arra, hogy a világ tolmácsa legyen. Megvan benne az értelem, amely más filozófusokban és költőkben is megvan, de ezenfelül dicsekedhetik olyasmivel is, amivel azok nem dicsekedhetnek, t. i. az erős feloldó érzékkel, amelynél fogva kiegyezteti költészetét a világ jelenségeivel s a reális városoktól hidat ver az Atlantisra.[15] Sohasem mulasztja el ezt a fokozatosságot, s bármilyen festői is a magaslat az egyik oldalon, a másik oldalon enyhén lejtteti a síkság felé. Sohasem ír önkívületben s minket sem ragad teljes költői eszeveszettségbe.

Plato a sarkalatos tényeket ölelte föl. Leborulhatott a földre s elfödhette szemét, miközben azt imádta, amit nem lehet megszámlálni, megmérni, megismerni, megnevezni, azt, amit minden részében lehet állítani és tagadni, ami «entitás» és «nem-entitás». Ő ezt superessentialisnak nevezte. Kész volt bebizonyítani, – mint «Parmides»-ben látjuk, – hogy ez a Lény túlhaladja az emberi értelem határait. Soha ember nem ismerte meg teljesebben a Kimondhatatlant. De miután bemutatta hódolatát, mintegy az emberi faj nevében, a Mérhetetlennek, kiegyenesedett és az emberi faj nevében kijelentette, hogy a dolgok mégis megismerhetők. Vagyis elsőbben benső tisztelője volt Ázsiának, a szeretet és hatalom oceánjának, mely fölötte van formának, akaratnak, megismerésnek: mert az az Ugyanaz, a Jó; az Egy, s miután ez a tisztelet és hódolat felfrissítette és megerősítette, visszatért benne Európa ösztöne, kultúrája s fölkiáltott: «S a dolgok mégis megismerhetők!» Megismerhetők, mert egyből eredve, egymásnak megfelelők. Lajtorja van a dolgok közt, s az ég és föld, az anyag és értelem, a rész és egész közt: s ez a fokozat a mi vezetőnk. Amint megvan a csillagoknak a tudománya: az asztronómia, a mennyiségeké: a mathematika, a minőségeké: a kémia, éppígy megvan a tudományoknak a tudománya is: a dialektika, amely nem egyéb, mint az igazat és hamisat szétkülönböztető értelem. Az azonosság és különbözőség megfigyelésén alapszik, mert hogy ítélhessünk, a tárggyal egyesítenünk kell a reávonatkozó ismeretet is. A tudományok – még a legmagasabbak is, mint a mathematika és astronómia – olyanok, mint a vadász, aki minden kínálkozó zsákmányt megragad, még ha nem is tud vele mit csinálni. A dialektikának pedig épp arra kell megtanítani, mire használjuk az összes többi tudományt. «Olyan rangú, hogy az értelmes ember egyetlen tudományba sem fog bele, önmagáért, hanem csakis azzal a kilátással, hogy annak a révén előrehalad ebben a tudományban is, mely valamennyit felöleli.»

«Az ember sajátsága és lényege, hogy az «egész»-et fogja föl, vagy azt, amit az érzékletek eltérése mellett is észszerű egységben lehet fölfogni.» «A lélek, amely nem fogta föl soha az igazságot, nem tud emberi formába átmenni.» – Hirdetem az embernek az Értelmet. Hirdetem annak a létnek jóságát, amely át van hatva a Lélektől, amely a Természetet alkotta, azt az adományt, hogy meg tudja érteni a Természetet, amelyet ő teremtett és teremt ma is. A Természet jó, de az Ész még jobb, miképen a törvényhozó is fölötte áll a törvény követőjének. Megörvendeztetlek titeket ember fiai: hogy az igazság egészség is, hogy van reménységünk, hogy kikutathatjuk, mi is mindennek az igazi valósága. Az ember nyomorúsága az, hogy el van előtte takarva a lényeg látása, s hogy tele van hozzávetésekkel, de a legfőbb Jó valóság, a legfőbb Szépség valóság és minden erény és boldogság a valóságnak ettől a megismerésétől függ. Mert a bátorság sem egyéb, mint ismeret; s a legszebb sors, amely osztályrészéül juthat az embernek, az, hogy dæmona arra vezérelje, ami valóban az övé. S ez az igazság lényege, ha megadjuk mindenkinek a magáét. S az erénynek ismeretére is csak úgy lehet eljutni, ha közvetlenül szemléljük az isteni lényeget. Bátorság tehát! Mert «az a meggyőződés, hogy keresnünk kell, amit nem tudunk, hasonlíthatatlanul jobbakká, bátrabbakká, igyekvőbbekké tesz bennünket, mintha lehetelennek tartjuk annak a fölfedezését, amit nem tudunk s hiábavalónak is tartjuk keresését.» A valóság iránti szenvedélye csorbíthatatlanul független helyzetet biztosít neki, midőn a filozófiát csak annyiban értékeli, amennyiben az a való léttel való közlekedés gyönyöréhez juttat.

Európa szellemével így eltelve mondta ki ezt a szót: «Kultúra.» Látta Sparta intézményeit s páratlanul zseniális szemmel fölismerte a neveléshez fűződő reménységet. Gyönyörét találta minden tökéletesülésben, minden szép, hasznos és igaz átalakulásban, de mindenekfölött a géniusz fényében és az értelmi tökéletességben. «Óh Sokrates – mondja Glaukon – az élet teljességét, a bölccsel szólva, az adja meg, hogy mentől több ilyen beszélgetést hallhassunk.» Mily nagyra becsüli a tehetség tetteit, Perikles, Isokrates, Parmenides hatalmas cselekedeteit! Mily nagyra, mindennél nagyobbra, becsüli magukat a tehetségeket! Az egyes képességeket, kedves személyesítéssel, isteneknek nevezte. Mily nagyra tartja a nevelésben a testnevelést; a geometriát, a muzsikát, a csillagászatot, amelynek megnyugtató és gyógyító hatalmát magasztalja. A «Timaios»-ban megmutatja a szemek legmagasabb fölhasználását: «Állítjuk, hogy az Isten a látásképességét azért találta ki és adta meg nekünk, hogy szemügyre vévén az értelem égi köreit, azok szerint helyesen alkalmazzuk a magunk értelmét, amely a többiekhez, az egyformákhoz mérten zavaros ugyan, mégis kapcsolatban van azok körforgásával, s ha így – azonfelül, hogy természettől fogva megvan a képességünk a helyes okoskodásra, – még jobban megtanultuk, utánozva az istenség egyforma kifejléseit, kiigazíthatjuk tévelygéseinket és hibáinkat». S a «Respublika»-ban: «E tudományok mindegyike révén egy bizonyos lelki szervünk tisztul meg és kél új életre, amely egyébfajta tanulmány révén eltompult és betemettetett; egy olyan szervünk, amely jobban megérdemli, hogy megóvjuk, mint akár tízezer szem, mert csakis ezzel az eggyel láthatjuk meg az igazságot.»

Azt mondta: «Kultúra», de ő volt az első, aki megalapozta, még pedig úgy, hogy a legeslegelső helyet a Természet fölényének adta. Patriciusi ízlésénél fogva nagyra tartotta a születésbeli különbségeket. A szervi jelleg és adottság elméletén alapul a kaszt eredete. «Azoknak, akik kormányzásra termettek, az alkotó istenség aranyat vegyített az alkatukba: a katonáskodásra hívatottaknak ezüstöt; a gazdáknak és kézműveseknek vasat és rezet.» A Kelet, minden korban, megmaradt ennél a hiténél. A Korán kifejezetten ezt a kaszt-álláspontot vallja. «Az emberekben megvan a maguk érce, akár csak az arany vagy ezüst. Azok, akik a tudatlanság állapotában méltók voltak, méltók lesznek a hit állapotában is, mihelyt azt befogadják.» Plato sem fejezi ki ezt gyöngébben: «A dolgok öt rendjéből csak négyre lehet az emberek egyetemességét megtanítani.» – A «Respubliká»-ban legfőképen az ifjúságnak temperamentumaival foglalkozik.

A Természet nagy értékelésének szerencsésebb példája az a párbeszéd, melyet nála Sokrates a fiatal Theagessel folytat, aki a mestertől leckéket óhajt venni. Sokrates kijelenti, hogy bár némelyek bölcsekké váltak annak a révén, hogy ő hozzá szegődtek, ő ezért nem érdemel köszönetet, mert ők nem tőle, hanem egyszerűen azáltal öregbedtek bölcseségben, hogy vele voltak, s azt állította, hogy ő nem is ismeri ennek az útját és módját. «Sokaknak éppen nem kedvező s nem válhatik javukra a velem való érintkezés, t. i. azoknak, akiknek a dæmonom ellenáll; úgyhogy én nem is tudok velük élni. Sokakkal viszont nem tiltja meg nekem a közlekedést, pedig ezek sem nyernek azzal, hogy hozzám szegődtek. Lásd, óh Theages, ilyen a velem való társulás; ennélfogva, ha az istenségnek tetszik, úgy lehet, nagy és gyors előmenetelt fogsz tanusítani; de nem részesülsz ebben, ha neki nem tetszik. Ítéld meg tehát magad, vajjon nem biztosabb-e számodra, ha olyas valaki oktat, akinek hatalmában áll az emberekkel való jótevés, mint ha én oktatlak, aki hol lehetek valaki üdvére, hol nem.» Mintha ezt mondaná: «Nekem nincs rendszerem. Nem felelhetek érted. Az leszesz, aminek lenned kell. Ha van köztünk szeretet, érintkezésünk végtelen gyönyörűség és haszon lesz, de ha nincs, csak az időt fecsérled, engem meg untatsz. Te engem bárgyúnak fogsz találni és híremet-bitorlónak. S ez a titkos vonzás vagy taszítás egészen fölül van mindkettőnk akaratán. Minden jó tulajdonom mágneses és én nem leckékkel nevelek, hanem azzal, hogy a magam dolgát végzem.»

Azt mondta: «Kultúra», azt mondta: «Természet», s nem mulasztotta el hozzátenni: «S ez az isteni is.» Mihelyt a lélekben gondolat ébred, azonnal arra igyekszik, hogy erővé váljék s az eszközök egész seregét szervezze magának. Plato, a határok kedvelője, szerette a határtalant is, jól látta, mily kiterjedést és nemességet ad maga az igazság, maga a jóság és iparkodott mintegy az emberi értelem nevében méltó hódolatát bemutatni iránta, olyan hódolatát, amely egyaránt számol az azt elfogadó végtelen lélekkel s az azt bemutató emberi értelemmel. Ezért ezt mondja: «Tehetségeink a végtelen felé rohannak s onnan visszatérnek hozzánk. Ennek a pályának csak kis részét tudjuk megjelölni, de itt olyan tény jelentkezik, melyet nem lehet átugorni, s amely előtt szemet húnyni öngyilkosság. Minden dolog közt fokozat van és bárhol kezdjük, fölfelé, egyre fölfelé haladunk. Minden dolog jelképies; s amit eredménynek nevezünk, az tulajdonképen kezdődés.»

Plato módszerének és teljességének kulcsa az ő kétszer metszett vonala. Miután megvilágította a föltétlen jó és igaz viszonyát és az intelligibilis világ formáit, így szól: «Vegyünk föl egy vonalat, amely két egyenlőtlen részre van metszve. Messük megint ketté mind a két részt, – amelyek egyike a látható, a másika az értelmileg fölfogható világot képviselje, – s ez a két újabb metszet pedig egyrészt ennek a világnak világos, másrészt sötét részét, – akkor a látható világ egyik metszetében képeket kapunk, azaz árnyékokat és visszaverődéseket, a másik metszetében ezeknek a képeknek tárgyait kapjuk, azaz a növényeket, állatokat, a művészet és természet műveit. Azután osszuk meg az értelmileg fölfogható világot hasonló módon, akkor az egyik metszetben találjuk a véleményeket és föltevéseket, a másikban az igazságokat.» Ennek a négy metszetnek felel meg a lélek négy művelete, – a föltevés, a hit, az értelem, az ész. Amint minden tócsa visszatükrözi a nap képét, úgy minden gondolat és tárgy a Felséges Isten képét és teremtményét tükrözi vissza. A világegyetemet millió csatorna szeli át az ő működése számára. Minden dolog folyton följebb emelkedik.

Minden gondolatát ez az emelkedés jellemzi. «Phaidros»-ában azt tanítja, hogy a szépség minden dolog közt a legkedvesebb, mert vidámságot ébreszt, s a vágy és bizalom magvát szórja világszerte, ahol csak megjelen, pedig bizonyos fokban minden dologban megjelen: ámde van a világon még valami más is, ami annyival szebb még a szépségnél is, amennyivel szebb a szépség a kaosznál, t. i. a bölcseség, amelyet ugyan még a mi oly csodás látószervünk sem tud elérni, amely azonban, ha láthatnók, elragadtatásba ejtene tökéletes valódiságával.» Ugyanilyen szempontból tárgyalja azt, mint a műalkotások kíválóságának forrását: «Ha egy művész valamely műve alkotásánál, mindig csak azt tartja szem előtt, ami örökké fennáll és az azonossal egyezik meg, és ilyen mintát használva föl eszméjét és erejét ebben a műben fejezi ki, ebből szükségszerűen következik, hogy alkotásának szépnek kell lennie. Ha azonban csak azt nézi, ami született és meghal, azaz véges, az távol marad a széptől.»

Így van ez többi műveivel is. A «Lakoma» ugyanebben a szellemben tanítja, – amely most a világ minden költészetében s szónoklatában otthonos, – hogy a szemek szerelme csak kezdő folyamat, mert bizonyos távlatból nézve – csak jelképe a lélek szenvedélyes vágyódásának, amellyel a szépség végtelen és még csak ezentúl fölfedezendő tengerét keresi. Az istenségbe vetett ez a hit sohasem hagyja el a lelket, s minden dogmájának korlátja. A test nem taníthat bölcsességre – csak az Isten taníthat. Ugyanily szellemben hirdeti állandóan, hogy az erényt nem lehet tanítani, mert az nem tudomány, hanem ihlet; hogy a legnagyobb és legjobb dolgokat «mánia» hozza létre és isteni adomány juttatja hozzánk.

Ez elvezet engem ahhoz a középponti alakhoz, akit Akadémiájában szócsövéül használt minden megfontolandó gondolatának, s akinek életrajzát úgy kidolgozta, hogy a történelem adatai egészen elmosódnak Plato szelleme fényénél. Sokrates és Plato kettős csillag, akit még a legerősebb lencséjű teleszkóp sem bírna szétválasztani. Sokrates viszont, az ő rajza és géniusza szerint a legjobb példája a Plato rendkívüli hatalmát kitevő szintézisnek.

Sokrates közönséges, de azért tisztes származású volt; élettörténete a legmindennapibb. Olyan igénytelen volt a külseje, hogy állandóan tréfák céltáblája volt, annyival inkább, mert jó kedélyű volt és kitűnően értette a tréfát, úgyhogy szinte kihívta a csipkedő élceket, miket bizonyára ő is busásan visszafizetett. A színészek kifigurázták a színpadon; a gölöncsérek rápingálták csúf arcát a fazekaikra.

Hidegfejű legény volt; humora tökéletes vérmérséklettel párosult. Bárkivel is állt szóba, úgy ismerte a maga emberét, hogy a vele vitatkozót föltétlenül falnak állította és legyőzte. S ő szertelenül szerette a vitatkozást. Az ifjúság nagyon kedvelte és sokszor meghívta lakomára; s ő szívesen el is ment a beszélgetés kedvéért. De azután inni is tudott, még pedig derekasan, mert a legerősebb koponya volt Athénben; s miután asztal alá itta az egész kompániát, ment a maga útjára, – mintha semmi sem történt volna, – hogy újra párbeszédbe kezdjen valakivel, aki még józan. Szóval olyasvalaki volt, akit falusi atyánkfiai «régi jó fajta» névvel illettek volna.

Egy csomó kispolgári hajlandóságot is látunk benne. Borzasztóan szerette Athént; gyűlölte a fákat; önszántából sohasem akart a sáncokon túl menni. Ismerte a város minden régi alakját; nagyra tartotta még a fecsegőket és filisztereket is, s meg volt győződve arról, hogy Athénben minden jobb egy kicsit, mintsem egyebütt. Olyan egyszerű volt beszédjében és szokásaiban, mint egy quaker. Szerette az alantas kifejezéseket; példálózott kakasokról s női jómadarakról, leveses tálról és jávor-fakanálról, szolgákról és patkoló kovácsokról és kimondhatatlan mesterségű emberekről, – különösen, ha finnyás személlyel beszélgetett. Életbölcsesége a Franklinéra emlékeztet. Így annak, aki visszahőkölt attól, hogy gyalogszerrel induljon Olympiába, bebizonyította, hogy az nincs is messzebb, mint ha séta-útjait, miket naponta megtesz a város kapuin belől, összeadja.

Derék öreg bácsi volt ő, nagy füleivel, roppant bőbeszédűségével. De híre jár annak is, hogy a böotiai háborúban egy-két alkalommal olyan elszántságot tanusított, hogy ezzel fedezte a csapatja visszavonulását. Azt is mesélik, hogy egyszer, amikor történetesen beült a városi tanácsba, a bolondosság leple alatt olyan bátran szállt szembe a nép szavával, hogy majdnem rajtavesztett. Nagyon szegény volt, de olyan edzett, mint egy katona. Meg tudott élni egy marék olajbogyóból s rendesen a szó szoros értelmében kenyéren és vízen tengődött, ha csak barátai nem hívták vendégségbe. Mindennapi szükségleteire rendkívül kevés kellett neki, s bizony senkifia nem tudna úgy élni, amint ő élt. Alsóruhát nem hordott; felső ruhája ugyanaz volt télen-nyáron; mezítláb járt. Azt mesélik még róla, hogy, mivel nagy gyönyörűsége telt a legelőkelőbb és legműveltebb ifjakkal való társalgásban, olykor visszatért régi mesterségéhez és szobrokat faragott, – jókat, rosszakat – s azokat árulta.

Akármit mondjanak, bizonyos, hogy fő-főszenvedélye ez a vitatkozás volt, s színlelt semmit-nem-tudása alatt Athén legravaszabb szónokait és filozófusait is – lettek légyen bennszülöttek, vagy Kis-Ázsiából vagy a szigetekről bevándorlottak, – megtámadja és legyűri. Senki sem állhat annak ellent, hogy szóba ne álljon vele, olyan becsületes és igazán érdekes ember. Szívesen engedte, hogy megcáfolják, ha nem volt igaza, de éppoly szívesen cáfolt meg másokat, akik téves dolgokat állítottak. Mindkét esetben megőrizte jókedvét, mert úgy tartotta, hogy nem érheti az embert nagyobb baj, mintha valaki hamis fogalmakat alkot magának a helyesről és helytelenről. Irgalmatlan vitatkozó, aki azt állítja, hogy semmit sem tud, holott hódító értelme határait senki sem érte el soha. Kedélyét lehetetlen volt megzavarni; rettenetes logikájában is mindig kényelmes és játszi maradt; olyan «gondatlan» és «tudatlan», hogy a legvigyázóbbat is lefegyverezte, és a legmulatságosabb módon rántotta bele borzasztó kétségbe, kaoszba. Ő ellenben mindig tudja a kivezető utat; tudja, de nem akarja elárulni. Nincs menekvés! Dilemmáival rémes választások közé hajtotta őket és a nagy tekintélyű Hippiasokat és Gorgiasokat úgy dobálja ide-oda, akárcsak a fiúcska a labdáját. Zsarnoki realista volt! Meno életében már legalább ezerszer értekezett számos közönség előtt az erényről, s úgy érezte, hogy nagyon jól. Ámde ebben a pillanatban mégsem tudja megmondani, mi is az – úgy megbénította Sokrates, ez a rezgő-hal az ő villanyosságával.

Erről a keményfejű humoristáról, akinek különös ötletei, furcsaságai és bonhomiája mulattatta a fiatal patriciusokat, mialatt jó mondásai és szójátékai mindennap szájról-szájra jártak, utóbb az derült ki, hogy becsületessége éppoly legyőzhetetlen, mint logikája és hogy ő vagy mániákus, vagy legalább is, ilyennek álarca alatt, rajongó a vallásos nézeteiben. Amidőn azzal vádolták a törvény előtt, hogy fölforgatta a nép hitét, ő a lélek halhatatlanságát, s a jövendőbeli jutalmat és büntetést erősítgeti s minthogy megtagadta tanai visszavonását, fogságba vetették és halálra ítélték. Sokrates bevonult a börtönbe, s mindjárt megszüntette a hely minden szégyenletességét, mert nem lehetett börtön az, amíg ő benne volt. Kriton megvesztegette a porkolábot, de Sokrates nem akart árulás útján kiszabadulni. «Bármily kellemetlenségek származnak is belőle, semmit se tartsunk nagyobbra, mint az igazságot. Én ennek a hangját mint síp és dob szavát hallom, s ettől siketté válok mindazzal szemben, amit mondasz.» Fogságának és ott folytatott beszélgetéseinek, s a bürök-pohár kiürítésének története a világhistória legbecsesebb lapjai.